Rúgd és fuss!

Ha rajtunk múlna, teljesen máshogyan festene a Premiership húszas mezőnye. Az például egészen biztos, hogy gondolkodás nélkül kiszórnánk az olyan funkciótlan, parvenü csapatokat, mint a Wigan, a Fulham vagy a Reading, és helyettük visszakerülnének a helyükre az olyan nagymúltú klubok, mint a most harmadosztályú Leeds United és a Nottingham Forest. Egyelőre azonban ez sajnos igen távolinak tűnik.

A két bukott óriás közül nézzük először a Leeds helyzetét, főleg, mivel a yorkshire-i klub gyorsan és drámai körülmények között zuhant idáig, és éppen ezért a hanyatlása is nagyobb nyilvánosságot kapott. A felelőtlen és naiv üzletpolitikája miatt bűnhődő Leeds öt év alatt potenciális élcsapatból csődközeli romhalmaz lett, és nyáron még az sem volt biztos, hogy egyáltalán elindulhat a harmadik ligában. Végül zöld jelzést kapott, de 15 pont levonással, ami után úgy tűnt, hogy az első évben a klub örülhet, ha sikerül bentmaradnia ebben a pokoli nehéz ligában, és a Championship majd csak egy évvel később kerülhet látótávolságba.

Ehhez képest a körülményekhez képest egész erős kerettel rendelkező Leeds olyan meggyőző formában kezdte a szezont, hogy pillanatok alatt sikerült ledolgozni a hátrányt, és októberre már az egyenes ági feljutás sem tűnt lehetetlennek. Dennis Wise csapata nem játszott szépen, sőt, különösebben jól sem, viszont hihetetlen akarással, gyakran az utolsó percben szerezve a gólokat, ment előre, ahogy azt a Leedstől az ember el is várná.

A gondok akkor kezdődtek, amikor a másodedző, Gus Poyet elment tolmácskodni Juande Ramos mellé a Spursbe, és a távozása után már nem ment úgy a szekér, mint előtte. Ráadásul nemcsak az eredmények maradtak el, hanem Wise és a játékosok viszonya is megromlott, a csapat küszködött, és a manager új játékosok egész hadát igazolta januárban – hogy aztán sorsukra hagyja őket, és hirtelen elmenjen Newcastle-ba.

Ekkor jött Gary McAllister, akinek nem volt könnyű dolga, hiszen egy önbizalmát vesztett, fásult társaságot örökölt Wise-tól, akinek ráadásul a „long ball” játékstílusa is ellenkezett az intelligens, passzolós futballal, aminek Gary Mac már játékosként is nagymestere volt. Persze, lehet, hogy nem egy szezon kellős közepén kellene szemléletet váltani egy csapatnak, de Gary Mac nyilván tudja, mit csinál. Mindenesetre borzasztó nehéz volt a kezdet, és a köcsögebb szurkolók már el is kezdték követelni McAllister kopasz fejét, de aztán márciusra kicsit összerázódott a társaság, és a Walsall elleni kettő-nullás siker sokak szerint az idény eddigi legjobb játékával is párosult. Azóta volt egy kiábrándító hazai null-null a Brighton ellen, illetve egy értékes idegenbeli siker a Doncaster otthonában, és most úgy néz ki, hogy a rájátszásba bejuthat a Leeds.

A keret kétségkívül erősebb a vetélytársakénál, de mint tudjuk, ez a harmadosztályban vajmi keveset számít. Mindenesetre van egy klasszis kapus a dán Caspar Ankergren személyében, és úgy néz ki, hogy a védelem is összeállt végre (a csapat nagyon kevés gólt kap). A középpályán már inkább vannak gondok, pedig a nevek alapján az is erős csapatrész: ott játszik a komoly Premiership-múlttal rendelkező David Prutton, aztán az ír válogatott Jonathan Douglas, aki most jött vissza egy komoly sérülésből, meg néhány ígéretes fiatal (köztük szerencsére van saját nevelés is, az idén húszéves Jonathan Howson személyében, akinek a játéka a szezon egyik legnagyobb pozitívuma), de a szélsőjáték egyelőre nem az igazi. Elöl ott van a liga gólkirályságra is esélyes Jermaine Beckford (a képen is ő van), akiért Championship klubok versenyeznek állítólag, és új partnere, a rutinos Dougie Freedman sem akárki, de a támadójátékkal még vannak gondok. Minden esély adott tehát, hogy a csapat bejusson a play-offba, ahol minden lehet – sajnos. Így az is, hogy egy papíron gyengébb Doncaster vagy Southend kiejtse McAllisteréket, és hiába kezd összeállni Gary Mac csapata, mégis félő, hogy idén még nincs meg az az erő a csapatban, amely egy ilyen sorozat sikeres megvívásához szükséges. (Arról az eshetőségről, hogy a Leeds esetleg visszakapja a 15 pontját, szerintem nem érdemes beszélni.) Mindenesetre történjen bármi, remélhetőleg McAllister egy esetleges kudarc esetén is marad, és jövőre végre beérhet a munkája.

Hasonló a helyzet a Forestnél is. Brian Clough egykori Európa-verő csapata fokozatosan csúszott le a mélybe: a kilencvenes években még le-föl liftezett a PL és a másodosztály között, de aztán az állandósuló anyagi problémák kikészítették a klubot. A korábban egyébként a Leeds utánpótlását vezető Paul Hart kezdetben még a feljutásra is esélyes volt, ám ő is nehezen viselte, hogy csapatától csak távoznak a futballisták, és belebukott a rossz eredményekbe. Hasonlóan végezte Joe Kinnear is, a keserű pirulát pedig Gary Megson nyelte le, alatta esett ki a klub 2005-ben a Championshipből.

A mostani manager, a volt skót válogatott védő, Colin Calderwood 2006 nyarán érkezett Nottinghambe, és már tavaly is fel kellett volna juttatnia a csapatot, amely azonban a play-off elődöntőjében hazai pályán kapott egy ötöst a félelmetes Yeoviltól. Calderwood mégis maradt, és nyáron harmadosztályú szinten elég komolyan erősített, és igazság szerint fölényesen nyernie kellett volna a bajnokságot, csak a keret alapján. Ehhez képest hat fordulóval a vége előtt a Swansea és a Carlisle állnak automatikus feljutó helyen – előbbit kizárt, hogy meg lehessen fogni, utóbbit is csak hatalmas szerencsével (jelenleg 9 ponttal előzik a Forestet, melyet egy ponttal még a Doncaster is lehagy). A Rúgd és fuss! nem híve a spanyolos tempójú edzőkirúgásoknak, de ha a Forest idén sem fog feljutni, akkor Calderwoodnak mennie kell.

Érdemes még vetni egy pillantást a Forest keretére, már csak azért is, mert azt mutatja, hogy az ország egyik legjobb utánpótlásnevelő bázisaként számon tartott akadémia továbbra is sok tehetséget termel. Csak az utóbbi években az alábbiakat nevelte ki a Forest akadémiája az angol futball számára: Jermaine Jenas és Michael Dawson (Tottenham), Andy Reid (Sunderland), Marlon Harewood (Aston Villa) és Shaun Wright-Phillips (Chelsea) a legnagyobb nevek, illetve a már említett David Prutton is idetartozik. A mostani alapcsapatból a Des Walker utódjaként emlegetett középhátvéd, Wes Morgan, aztán a 19 éves ifiválogatott középpályás, Lewis McGugan és a védő James Perch saját nevelés, de van még pár fiatal az első csapat kapujában is. Ők egészülnek ki a ligából összevásárolt tehetségekkel: a szélső Kris Commons már évek óta az átigazolási szezonok sztárja, de érdemes megjegyezni a védő Kelvin Wilson, James Chambers és Julian Bennett, illetve a középpályás Chris Cohen nevét is.

A legjobban annak örülnénk, hogy ha már az automatikus feljutás nem is lehet meg, de legalább a play-off döntőjében ez a két csapat találkozzon, de most inkább arra tennénk pénzt, hogy az unalmasan masszív Southend fog visszakerülni a Championshipbe, méghozzá rezzenéstelen arccal.

Nyilván mindenki szokott azon gondolatkísérletezni (és/vagy arról monologizálni a kocsmában), hogy vajon mire mennének a hetvenes-nyolcvanas évek nagy angol csapatai a Premiershipben. Én szoktam. Aztán láttam szombaton a MU-Villa meccset (4-0), úgyhogy erről a továbbiakban nem kell fantáziálni.

A Villa a "régen minden jobb volt" világnézet kirakatcsapata. A mai viszonyokhoz képest kis létszámú, zömében brit és skandináv játékosok alkotta keret. Feltörekvő angol válogatottak. Visszafogott észak-ír menedzser, aki Skóciában aratta legnagyobb sikereit. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt az ilyen paraméterekkel rendelkező angol csapatok rendszeresen verték végig Európát.

A csilivili MU (francia játékos! portugál!! brazil!!!) ellen ehhez képest pontosan annyi esélyük volt, mint mondjuk a Paksnak lett volna a helyükben. Szép elmélet, hogy egy ilyen Villának az angol futball gyönyörű, sárverte hagyományai nevében egy-nullra győzni kell a Premiership talmi pénzsóvárságát megtestesítő MU ellen, a gyakorlat azonban azt mutatta: a Villa arra sem elég, hogy erőfeszítésre, harcra kényszerítse a Manchestert.

Gabi Agbonlahor és Ashley "Wanker" Young hiába roppant tehetségesek (utóbbit éppen ezeken a hasábokon követeltem nemrég a válogatottba), a Giggs és Ronaldo alkotta szélső-kettőshöz képest olyanok voltak, mint a sokszor emlegetett fing a szélben. Cristiano Ronaldo modorossága engem is irritál annyira, mint minden jóérzésű futballbarátot, de azzal nem lehet mit kezdeni, hogy a faszi egy zseni. Tegnapi gólja és gólpassza egyaránt maga volt a költészet. És tényleg minden pillanat izgalmas volt, amikor hozzá került a labda, mert benne volt az ígéret, hogy megint valami elképesztő történik. Youngnak ehhez képest tán ha egy jó csele volt az egész meccsen, de a beadást utána már elrontotta.

Az angolok, azt írja a világsajtó, egyáltalán nem tudnak mit kezdeni a teljesen elszállt fiatalokkal. Alex Ferguson még ellenáll, nála senki nem mer nem futni, nem harcolni, nem odafigyelni. Közben úgy épített fel egy csapatot, hogy az az esetenként sarabolós angol meccseken és az AS Roma ellen is működőképes legyen. A Villának egy fronton kéne helytállnia, de ott se tud, mert O'Neill nyilvánvalóan nem tudja megfélemlíteni/motiválni az embereit. Barry pedig, most olvastam valahol egy Villa-párti kommentben, elfáradt szegény a szerda-szombat ritmusban.

Ami régen volt, az lehetett bármilyen nagyszerű régen (és, istenemre, nagyszerű volt), nem jön vissza soha többé. A Premiership baja nem önmagában a Manchester United, ahol Ferguson parádésan vegyíti a klasszikus brit futball alapértékeit (lásd a bajnokság második leghülyébb hajviseletét felvonultató Andersont, aki kőkeményen visszamegy védekezni) a színezős megoldásokkal; nem is az ihletett támadófutballt játszó Arsenal (ahol, értsük meg, nem gonoszságból nem játszanak angolok, hanem mert Eboue nem annyival szarabb Bentleynél, mint amennyivel kevesebbe kerül, sőt). A Premiership baja sokkal inkább a Manchester City meg a Portsmouth, ahol a nagyokat próbálják utánozni, de csak azt értik az egészből, hogy sok külföldit kell venni, azt nem, hogy jól is kell játszani. A Premiership baja az Aston Villa, ahol a túlfizetett huszonévesekben nincs annyi tartás, hogy legalább összetörjék magukat a menedzserük, a közönségük és saját maguk büszkeségének megőrzése végett. Az angol focit tényleg fojtogatja a rengeteg pénz, de ez éppen nem az Old Traffordon produkálja a csúnya tüneteket.
 

Az angolok olyanok, mint a magyar válogatott volt az elmúlt 30 évben (mielőtt szimplán csak szar lett volna), persze nyilván más szinten, de mégis: egyszerre vannak befosva és elszállva maguktól. Álldogállnak, semmi elképzelésük semmiről, előre se mennek. Egy angol válogatottnak, ha a Premiership és a Championship csapataiból random összeszedett 11 emberből áll*, akkor is jobbnak kell lennie a tegnapinál, mert fut, rúg, csíp, harap, harcol.

A fenti kritériumnak közel megfelelő skót válogatottól ezt láttuk az összefoglalóban: egy nyilvánvalóan náluk jobb csapat ellen megvolt az iksz (gratulálunk Szexistennek), mert odatették magukat. A francia-angol tényleg lassított felvételnek nézett ki a skót-horváthoz képest.

Capello nyilvánvalóan máris nagy kudarc, hatalmas hiba az ostoba FA-től, gyakorlatilag ugyanaz, mint McClaren, legfeljebb jobban áll rajta az öltöny. Hogy a többedik angol szövetségi kapitány olyan valaki legyen, aki képtelen bármit kihozni olyan, egyértelműen nagy formátumú játékosokból, mint Gerrard és Rooney - ehhez nyilván valami külön projektet kellett indítani, ez külön erőfeszítés nélkül nem jön össze. Más kérdés, hogy azt azért bizonyára Capello sem mondta Cashleynek, hogy "Fiam, te meg mikor megindulsz a szélen, akkor a középpályán mindig állj meg, tegyél egy tanácstalan kézmozdulatot, aztán pedig passzolj visszafelé, különben meghúzom a nődet!"

Nem egyszerűen az a probléma, hogy Capello kiket válogatott be, vagy milyen volt a felállás. Amikor átálltak 4-4-2-re, pont olyan motiválatlan, béna volt a játék, mint előtte. Hát nem tudták egymáshoz rúgni a labdát. A vb elképesztően kietlen meccsei, a szupermázli ellenére is elbukott Eb-selejtező után ez a meccs nem arról szólt, hogy "Hm, jaj, Ribéry kicsit elrontotta Becks ünnepét", hanem arról, hogy itt iszonyatos gáz van, ami nem orvosolható önmagában azzal, hogy Bentley lesz a jobbszélső, mert Bentley beállt és egy kicsit még hatékonytalanabb volt, mint Beckham. Ennek a válogatottnak rothadt a kultúrája és meg fogja rothasztani sorban a fiatalokat is, ha ez nem változik meg.

Olyan futballistákkal, akik nem mernek és nem akarnak futballozni, még soha senki nem nyert semmit, még barátságos meccset sem. A tegnapi angol csapat méltó párja volt a tegnapi magyarnak a maga igénytelen, önbecsülés nélküli szarakodásával.

***

*Csak a tréfa kedvéért, íme egy már-már random angol válogatott, amely talán ugyanúgy kikapott volna a franciáktól, de bizonyosan nem egy ilyen dögunalmas ótvar meccsen: Camp - Hibbert, King, Shawcross, Shorey - A. Young, Orr, Bullard, Etherington - Ebanks-Blake, A. Johnson. Már persze akkor, ha nem Capello a szövetségi kapitány, hanem mondjuk Steve Coppell.

Gyorsan az elején be kell vallanom, hogy nem láttam a tegnap esti meccset, ami persze egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy bizonyos következtetéseket vonjak le Fabio Capello angol válogatottjának párizsi fellépéséről. Sőt, talán jobb is így, mivel bőven elegendő volt a meccs előtti összeállítást, valamint a mai meccsbeszámolókat átfutni. Az egyedüli különbség talán az, hogy így nem ettem tegnap este csirkeszárnyakat és nem ittam meg három-négy korsó sört.

1. Anglia soha, semmilyen körülmények között, senki ellen nem léphet pályára egy csatárral, főleg, ha az az egyedüli csatár Wayne Rooney, aki egészen egyszerűen nem arra termett, hogy a beadásokat elfejelgesse, az előrevágott labdákat megtartsa és visszapasszolja a második hullámban érkezőknek. Pontosan ő az, akinek a második hullámban érkeznie kellene. Márha egyáltalán lenne olyan szövetségi kapitány, aki meg merné kockáztatni azt a hadrendet, hogy Rooney-t amolyan hátravont középcsatárként küldje pályára. De azért ne kivánjunk túl sokat.

2. Azonnal vissza kell térni a four bloody four two-hoz. Az angol válogatott csak és kizárólag a 4-4-2-es hadrendben tud és szokott jól játszani. Lehet azt mondani, hogy nem korszerű, vagy divatos és úgy egyáltalán unalmas, de mi az ilyen véleményekre szoktunk pont vastagon szarni. 4-2-3-1. De miért, könyörgöm? Az angol válogatott kéremszépen az nem a Juventus. Az új szövetségi kapitánnyal nem jött el más, csak jó unalmas meccsek, ahol legfeljebb egy gól esik, azt is inkább az ellenfél szerzi majd ismerve a védelem szokásos balfaszkodásait.

3. Nagyon gyorsan el kell felejteni, hogy létezik egy úgynevezett Golden Generation az angol futballban. Nem, nincs és nem is létezett. Ellenben van egy nagy csomó játékos, aki ha nem sérült, bérelt helye van a kezdőcsapatban. 2004 óta ezek a játékosok egyszer nem játszottak úgy, ahogyan azt a szurkoló joggal elvárná. És itt nem a szemetgyönyörködtető játékra gondolok (azt meghagyjuk a latin futball szerelmeseinek, akármi is legyen az, amit latin futballnak hívnak egyesek), hanem arra, hogy hátravan még öt perc és a csapat nyom, megy előre és nagyobb eséllyel szerez egy seggről a hálóba pattanó gólt, mint nem. Na, ez az, ami nincs többé.

4. Érdekes egyébként megnézni, hogy a kezdőcsapatból csak ketten nem voltak a Fat Four tagjai: Gareth Barry és David James (meg persze Beckham, de hát ő most nem számít). Egész egyszerűen ezek a játékosok, akármilyen közhelyesen hangzik is, nem alkotnak csapatot. Vagy egészen egyszerűen szarnak rá? A válogatott újdonatúj csapatkapitánya, Rio Ferdinand (kérdés persze, hogy Capello a második meccsén miért bízta a karszalagot egy másik játékosára, ha az első kapitánya, Gerrard szintén ott volt a kezdőben) azt nyilatkozta a meccs után, hogy mennyire megtisztelő volt kivezetni a pályára a nemzet válogatottját, ja és amúgy másodlagosan a csapat nem azt az eredményt érte el, amit szerettek volna. Most olvasom, hogy John Terry mindent el fog követni, hogy visszaszerezze a kapitányi karszalagot. Na pontosan erről beszélek. Baszki fiúk, hahó, nem az számít, hogy ki a kapitány, hanem az, hogy nyer-e az angol válogatott!

5. Lehet azon is lamentálni, hogy miért David James védte az angol válogatott kapuját, akinek természetesen magam is nagy rajongója vagyok, mivel a brit futball egyik legkúlabb arca és mindig egy lépéssel a divatot megelőző frizurája plusz arcszőrzete van, de tényleg meg kell várni Robert Green 40. szülinapját, hogy stabil kezdővé váljon? Meg úgy egyáltalán, miért nem lehet a fiatal tehetséges játékosokat fokozatosan beépíteni a válogatottba? Vagy valami?

6. A mérkőzés egyedüli pozitívuma az volt, hogy David Beckham századszor öltötte magára a háromoroszlános dresszt (aranyszínű cipő ide vagy oda). Sokakkal ellentétben ugyanis úgy vélem, igenis Beckham az egyedüli, aki a többi hólyaggal ellentétben (mert azért, hogy ő is egy hólyag, az ugye nem kétséges) megpróbálja és ha nem megy neki, akkor az talán még bántja is.
 

Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen jó hete az angol futballnak, mint ez az első márciusi hét volt az idén. A félreértések elkerülése végett, ennek a ténynek semmi köze ahhoz, hogy mi történt a Bajnokok Ligájának nevezett plebszcirkuszban, hiszen az ott szereplő Arsenal, Chelsea, Liverpool, Man Utd négyesnek túl sok köze nincs az angol futballhoz – lassan mindegyikről elmondható lesz, hogy sem a tulajdonosaik, sem a játékosaik, sem az edzőik, sem pedig a szurkolóik nem angolok. Akkor meg miről beszélünk?

A most rosszul sikerült UEFA-kupára már inkább odafigyelnénk, hiszen a Tottenhamhez, az Evertonhoz, de még a Boltonhoz is inkább van valami közünk, mint a Big Fourhoz, mely négyesből a Rúgd és Fuss blog egy – kaukuszokban is otthonosan mozgó – tagját leszámítva elmondhatatlanul elegünk van itt mindannyiunknak.

Éppen ezért volt felüdítő, hogy ezen a hétvégén az FA kupa végre ismét megmutatta, hogy érdemes rá odafigyelni, sőt, azt is, hogy a mi kis mentsvárunk marad ezekben a silány időkben. Mert miről is szólt az elmúlt években ez a patinás kupasorozat? Én megmondom őszintén, hogy fogalmam sincs. Volt ugye egy Liverpool-West Ham döntő két éve, amire tényleg van miért emlékezni, de ezt leszámítva most az égvilágon semmi nem jut az eszembe. Ami nem is csoda, hiszen rendszerint ilyenkorra a kupa minden évben elvesztette az érdekességét, és nyilvánvaló volt, hogy John Terry, Gary Neville vagy Thierry Henry fogja a magasba emelni a kupát, és ki az, aki nem látta már ezt ezerszer?

Ez különösen azért volt bosszantó, mert a „nagyok” úgy csinálták mindezt, hogy közben egyre látványosabban legyintettek az anyagilag nem túlzottan jövedelmező kupasorozatra. Idén azonban végre ráfáztak. A Championship gyenge középcsapatának számító Barnsley-nak és MSZP-s önkormányzati képviselő külsejű managerének, Simon Davey-nek nagyon sokat köszönhetünk, hiszen a Liverpool után kitakarította az útból a félelmetesen alulmotivált Chelsea-t is, méghozzá egy olyan meccsen, amit még sokáig fogunk emlegetni. Az első félidőben kimondottan jól is játszottak, és hiába pörgött fel a másodikban kicsit a Chelsea, pont akkor sikerült gólt szerezni. És lehet, hogy az utolsó 15 percben arra rúgták a labdát, amerre az orruk állt, a Barnsley játékosai minden épeszű néző szerint rászolgáltak a győzelemre, nagyképű és unalmas ellenfelükkel szemben, ahol Joe Cole-on kívül senki nem mutatott semmit. Ellenben a csupaszív Bobby Hassellt és Rob Kozlukot, na meg társaikat a szívünkbe zártuk, és mivel a szánalmas Borót könnyedén búcsúztató Cardiff ellen sem esélytelenek, akár láthatjuk még őket a döntőben is. Big Steve pedig Tímár Krisztiánhoz hasonlóan egy tündérmese főszereplője lett, hiszen az milyen már, hogy valaki 30 éves koráig gyakorlatilag folyamatosan csődöt mond hazája bajnokságában, aztán kikerül Angliába, ahol az edzője rájön, hogy tökéletesen alkalmas arra, hogy az előreívelt labdákat megtartsa, illetve visszapasszolja a lendületből érkező társaknak, és ezt tök jól is csinálja, életében először végre elismert futballista lesz belőle. Respekt Big Steve-nek!

És mivel előzőleg egy Baros-műesésnek köszönhetően a Portsmouth hatalmas szerencsével kiverte a Manchester Unitedet is, eldőlt, hogy 1995 óta először nem Big Four-csapat nyeri majd a kupát. Vagyis ismét lesz miért meccset nézni ahelyett, hogy programot keresnénk magunknak hétvégére a hatszázadik Arsenal-Man Utd vagy Chelsea-Liverpool helyett. Persze vannak, akik minden nap csakis töltött káposztát hajlandóak ebédelni, és minden este elnéznék Cristiano Ronaldót, Fernando Torrest vagy Cesc Fabregast. Nos, ők most megszívták. És ha a hülyéknek rossz, az nekünk már csakis jó lehet.

Edward Paul Sheringham a hétvégén bejelentette, hogy az idény végén végleg visszavonul (persze viccesen azt is hozzátette, hogy ez a döntése a válogatottban való szereplésére is vonatkozik) és ezzel véget vet a 26 éve tartó pályafutásának. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy futballéletemben különleges helyet foglal el az egyébként a Rúgd és fuss! több szerzője által egyszerűen csak "Intelligentleman"-ként emlegetett 42 éves futballista, ugyanis pályafutásának három, talán legfontosabb mozzanatát különböző helyszíneken, de ugyanúgy felpattanva, artikulátlanul üvöltve, valamint ökölbe szorított kézzel és magasba emelt karokkal ugrabugrálva ünnepeltem.

Az első ilyen pillanat az 1996-os EB angol-holland csoportmérkőzésen (ahol egyébként az angol válogatott modernkori történetének egyik legjobb játékát nyújtotta) Alan Shearernek adott megkönnyeznivalóan zseniális gólpassza volt, ami egy 10-legszebb-megmozdulás-de-nem-gól-ever versenyen tuti dobogós lenne.

A következő ihletett pillanat igazából két percig tartott: az 1999-es BL-döntő ráadásperceiben, amikor két Beckham-szögletet követően Sheringham először egyenlített, majd Ole-Gunnar "Babyface" Solskjaer pofozta be az általa továbbfejelt labdát. A többi már történelem, angol klub 15 év után először nyerte el a legrangosabb európai kupát.

Aztán 2001 októberében Sexy Sven visszahívta a már akkor nagy öregnek számító Sheringhamet a görögök elleni sorsdöntő VB-selejtezőre, ahol csúsztatott fejesgóljával ő hozta vissza a reményt az angol válogatott számára.

Sheringham a 4-5-1 és a rotációs politika miatt sajnos kihalófélben lévő klasszikus csatárkettős intézményének egyik utolsó képviselője. Pályafutása során bármilyen klubnál fordult is meg, ékpárjával a nevük szinte örökre egybeforrt: Cascarino-Sheringham, Sheringham-Klinsmann, Sheringham-Andy Cole és ugyebár SHERINGHAM-SHEARER. Angliának talán soha nem volt és valószínűleg nem is lesz olyan csatárkettőse, mint amilyet Teddy Sheringham és Alan Shearer leginkább 1996 nyarán alkotott. Sheringham nem volt különösebben gyors, azonban szinte mindent előre látott a pályán: bejátszotta az üres területeket, csodálatos átadásokkal játszotta meg éktársait, és úgy általában mindig a legjobb időben volt a legjobb helyen. Egyik korábbi éktársa Jürgen Klinsmann, aki egyébként az utóbbi húsz év egyik legintelligensebb futballistája, nyilatkozta róla, hogy pályafutása során soha nem volt Sheringhamnél intelligensebb ékpárja.

Sheringham igazán szerette a futballista életet: élvezte a játékot, a hírnevet, a pénzt és a nőket. Teddy egy igazi nemzetközi playboyra jellemző életmódot folytatott, így a szemünk sem rebbent, amikor megtudtuk, hogy remek pókerversenyző, vagy, hogy az éppen aktuális Miss Great Britainnel jár. Soha nem kímélte magát, ha lumpolásról volt szó, de ugyanolyan keményen zakatolt az edzéseken is, és még negyvenévesen is olyan kockás hasa volt, mint egy tábla csokoládé. A barátai nem véletlenül adták neki az Android becenevet, tekintettel arra, hogy nem igazán sportolóra jellemző életmódja ellenére még negyvenévesen is a Premiershipben nyomta.

Teddy Sheringham 26 idényéből két dolog maradt ki igazából: nagy bánatára soha nem játszhatott Charlie fiával egy csapatban, és a két évvel ezelőtti a nagy klasszikus meccsek sorába illő kupadöntőn (alig egy hónappal a 40. születésnapja után) a West Ham végül büntetőkkel kikapott a Liverpooltól (bár iszonyatosan drukkoltunk, hogy a meccs vége felé beálló Teddy egy heroikus pillanatban egymaga döntse majd el a meccset), így nem sikerült Stanley Matthews rekordját megdöntenie, aki 38 évesen vehette át a Wembley-ben a kupagyőztesnek járó érmet.

Utolsó meccsére május 4-én a Scunthorpe otthonában, a Glanford Parkban kerül majd sor, ahol a Colchester Unitedre nagy mérkőzés vár: minden bizonnyal a benntmaradás fog eldőlni azon a szombat délutánon. Az igazán szép az lenne, ha az egy Sheringham-góllal sikerülne!

Cheers Teddy!

Az angol futball Da Vinci kódját körüljáró sorozatunk második (és egyben befejező) részében lássuk a modernkori Trevorokat Francistől Sinclairig!

TREVOR Francis

A legdrágább Trevor: állítólag Brian Clough direkt 1 fonttal kevesebbet fizetett érte 1979-ben a Birmingham Citynek, hogy az egymilliós rekord átigazolási összeg ne szálljon a frissen igazolt csatár fejébe, de végül az adókkal és ilyen-olyan járulékokkal növelt összeg végül meghaladta az álomhatárt, így ő lett az angol labdarúgás első 1 millió fontos játékosa. Francis első európai kupameccsét éppen az 1979. május 29-én megrendezett BEK-döntőben játszhatta, ahol sokak szerint viszont azonnal törlesztette a vételárát, miután az első félidő ráadásperceiben befejelte a meccset eldöntő gólt.

Mielőtt Brian Clough leigazolta volna 10 évet nyomott le a Birmingham City-nél, akik akkoriban, csakúgy mint manapság, csak puszta jóindulattal voltak középcsapatnak nevezhetőek. Azonban így is sikerült felhívnia magára az aktuális szövetségi menedzser, Don Revie figyelmét, aki 1977-ben meg is hívta a válogatottba, akinek így már Trevor Cherry után a második Trevort sikerült elsőként a válogatottságot jelentő sapkával meglepnie (Trevor Whymark ugyanabban az évben, de már a volt West Ham menedzser, Ron Greenwood alatt szerepelt az angol válogatottban).

Még a Brummie-nál töltött éveiben az angol játékosok közül szinte az elsőként (még Trevor Whymark előtt is egy szezonnal) zsírozta le klubjával, hogy a hetvenes évek végén virágkorát élő észak-amerikai futball ligában (NASL) szereplő Detroit Express csapatánál töltse 1978 nyarát, amelynek narancssárga mezében 19 meccsen 22 gólt szerzett, biztosítva ezzel a helyét a szezon csapatában, többek között a német Beckenbauer és az olasz Chinaglia mellett.

A remek debütálás ellenére nem igazán sikerült nottinghami évek után Francis a Manchesterben a Citynél egy remek szezont (26 meccs 12 gól) produkálva bekerült a spanyolországi mundiálra utazó keretbe, ahol mindenki tőle várta a gólokat, de a csehszlovákok és a kuvaitiak ellen szerzett találatok után a középdöntőben már ő sem tudta megzörgetni a hálót. De ez a két gól is elegendő volt ahhoz, hogy 1982 őszét már Genovában a Sampdoria égszínkék mezében kezdje meg. Trevor Francis volt az egyike azoknak a brit labdarúgóknak, akik a nyolcvanas évek elején-közepén kicsit értelmetlen módon és nagyszámban (Liam Brady, Graeme Souness, Joe Jordan, Luther Blissett, Mark Hateley, Ray Wilkins, Ian Rush) szerződtek Olaszországba, miután tizennégy év felnyitották a sorompót a külföldi játékosok előtt. Összesen öt évet töltött Itáliában, amiből az utolsó kettő az Atalantánál már nem sikerült igazán jól.

Hazatérve csatlakozott a Graeme Souness által kirobbantott angol forradalomhoz a Rangersnél, majd a londoni QPR-hez került, ahol játékos-menedzserként, majd a Sheffield Wednesday csapatánál először játékosként, majd menedzserként izzított. A Baglyokat mindmáig legjobb helyezésükig vezette 1992-ben (3. hely), de még ugyanabban a szezonban menedzser karrierje legnagyobb baklövését is elkövette. Sikerült ugyanis egy próbajáték kedvéért a Csatornán túlra átcsábítania a francia futball enfant terrible-jét, a már a visszavonulás gondolatával is eljátszadozó Eric Cantonát. Francis azonban nem elégedett meg azzal, hogy az öntörvényű franciát a téli időjárás miatt csak műfüvön próbálhatta ki, ezért meg akarta hosszabbítani az egyhetes kialkudott próbajátékot, a megsértődött játékos viszont meg sem állt Leedsig, ahol próbajáték nélkül azonnal belecsapott Howard Wilkinson menedzser tenyerébe. Ami ezután következett, azt nem nagyon  kell magyarázgatni.

Trevor Francis menedzserként Sheffield után megfordult még a Birmingham Citynél, majd a Crystal Palace-nál is, ahonnan a playboy-dandy klubtulajdonos Simon Jordan két év után rúgta ki. Állítólag amikor ezt bejelentette Francisnek, a menedzser rezignáltan motyogta maga elé, hogy aznap van a születésnapja. Simon Jordan nem lepődött meg nagyon, sok boldogságot kívánt neki és átnyújtotta a munkakönyvét. Trevor az incidens óta nem is menedzserkedett többé és visszatért ahhoz az elfoglaltsághoz, amit egész pályafutása alatt gyakorolt: természetesen a szakkomentátorkodáshoz.

TREVOR Steven

A legmegbízhatóbb Trevor: a nyolcvanas évek közepétől Európa akkoriban legjobb klubcsapata (természetesen az Everton Football Club) és az angol válogatott sem nagyon futott ki a pályára nélküle. Az Everton menedzserét akkoriban Howard Kendallnak hívták, aki ha nem ér el semmilyen sikert menedzserként, akkor is a Goodison Park egyik legendája maradt volna mindörökre, mint a The Holy Trinity becenevet kiérdemlő és az Evertont 1970-ben a bajnoki címig repítő középpályássor tagja Colin Harvey és a világbajnok Alan Ball mellett. Az Everton azonban a hetvenes évek sikertelensége után Kendall irányítása alatt a klub legdicsőségesebb fénykorát élte, ámbár a nyolcvanas évek sem indultak biztatóan Liverpool kék fele számára, olyannyira, hogy Kendall vízválasztó szezon elé nézett 1983 augusztusában, miután az előző két évben a semmire sem jó 8. és 7. helyen végzett csapatával.

A fiatalakból álló csapatába ekkor igazolta le a Burnleytől a 21 éves Trevor Stevent, aki azonban nem nyújtott maradandót és hamar a cserepadon találta magát. Úgy tűnt az Everton ott folytatja, ahol az előző szezonban abbahagyta, de télen a Wolvestól frissen leszerződtetett Andy Gray és a magukra találó sztárok (Graeme Sharp, Peter Reid, Kevin Sheedy és Neville Southall), valamint a csapatba visszakerülő Trevor Steven vezetésével megmentették Howard Kendall állását és az Everton szezonját két remek kupameneteléssel. Az akkoriban Tej Kupának hívott ligakupa döntőjében az újra játszott meccsen ugyan egy góllal kikaptak a városi rivális Liverpooltól, de 1984 májusában a Mo Johnston, John Barnes, Graham Taylor és Elton John fémjelezte Watfordot sima kettőnullával elintézve hódították el az FA-kupát. A második, azóta is sok vitát kavaró, gólt Andy Gray éppen Trevor Steven hajszálpontos beadását követően szerezte.

A következő szezonban aztán Trevor Steven már szinte kirobbanthatatlan volt az Everton kezdőcsapatából a jobboldalon remek párost alkotva a majdnem-névrokonával, a jobbhátvéd Gary Stevensszel. A szezonban Steven játszott klasszikus jobbszélsőt, védekező középpályást, de akár csatárt is, ha szükség úgy hozta, mint például a Bayern elleni KEK elődöntőben. Az 1985-ös év vitán kívül az Everton és Trevor Steven éve volt: az Everton 15 év után először nyert bajnokságot 13 pontot verve a második Liverpoolra (ráadásul 14 játékossal!), a KEK-döntőben pedig fölényesen 3-1-re nyert (Steven szerezte csapata második gólját egy szögletet követően rámolta be a labdát közelről a hosszúnál) a nem kis meglepetésre döntőbe jutó Rapid Wien ellen. A tripla azonban már nem jött össze: három nappal a megnyert döntőt követően a kupadöntőben a hosszabbításban a tíz emberrel játszó Manchester United Norman Whiteside góljával verte meg őket 1-0-ra. A Heyselben történt események és az azt követő UEFA-döntés azonban beárnyékolta a szezon végét. Az angol klubcsapatok európai kupaporondról történő kitiltásának igazi vesztese az Everton volt, Európa legjobb klubcsapata (Southall – Stevens, Ratcliffe, Mountfield, Van den Hauwe – Steven, Reid, Bracewell, Sheedy – Gray, Sharp), amely sokunk szomorúságára így soha nem tudott több európai kupát nyerni.

A ragyogó szezonban Trevor Steven meghívót kapott az angol válogatottba, ahol kibérelte a középpálya jobb oldalát és szinte természetes volt, hogy Bobby Robson beválogatja a mexikói vébére utazó keretbe is (ami némi vigaszt nyújtott Stevennek miután az Everton az utolsó fordulóban bukta el a bajnoki címet a Liverpool ellenében és a kupadöntőben is a városi rivális diadalmaskodott). A Mundial azonban sem az angol válogatott (akik titkos esélyesként utaztak Mexikóba), sem Steven számára nem sikerült úgy ahogy szerette volna. Robson kapitány Stevent beáldozta a látványosabb futballt játszó Chris Waddle-ért, de a két első csoportmeccs kudarca után (vereség Portugália és döntetlen Marokkó ellen) Trevor visszakerült a kezdőbe Lengyelország ellen, ahol a szintén Everton-játékos Lineker továbblőtte Angliát a csoportból (nem kis mértékben a Stevens-Steven jobbszárnynak köszönhetően). Steven benn is ragadt a csapatban Paraguay és Argentina ellen is, de végül őt váltotta John Barnes, aki szinte majdnem egyedül megfordította az eredményt azon a bizonyos meccsen. Steven karrierje a válogatottnál ugyan még hat évig tartott (összesen 36 válogatottságot gyűjtött össze), két EB-re is kijutott (de egyikben sem volt sok köszönet), de az olaszországi világbajnokságon viszont szinte alig lépett pályára, természetesen Chris Waddle szorította ki a csapatból.

Az Evertonnal 1987-ben bajnokságot nyert még ugyan, de egy eseménytelen 1987/88-as szezon után 1989-ben a sokak számára emlékezetes és a nyolcvanas évek liverpooli hegemóniáját lezáró kupadöntő volt az egyik utolsó meccse a Everton királykék mezében. A szurkolók azonban beválasztották a klub történetének legjobb csapatába.

Steven formája azonban már nem volt a régi, ráadásul a frissen igazolt kicsi skót szélsővel, Pat Nevinnel is kemény harcot kellett vívnia a 7-es számú mezért, így Trevor Steven örömmel fogadta el Graeme Souness és a Rangers ajánlatát, hogy csatlakozzon a nem elhanyagolható módon európai klubfutballt biztosító skót klubhoz (ellentétben a Stevent szintén csábítgató Manchester Uniteddel), ahol már (vagy kicsit később) egy fél csapatra való angol válogatott tolongott (Chris Woods, Terry Butcher, Gary Stevens, Ray Wilkins, Mark Hateley, Trevor Francis). Steven ráadásul a Rangersnél újra összeállhatott a szinte egymás gondolatait is kivűlről ismerő volt evertonos játékostársával, a jobbhátvéd Gary Stevensszel. Steven az ott töltött két szezon alatt két bajnokságot nyert a Rangersszel, majd 1991 nyarán 5,5 millió fontért az Olympique de Marseille csapatához (ahol már ott izzított korábbi válogatottbéli riválisa Chris Waddle) igazolt. A számunkra máig érthetetlen klubcserét követően azonban szintén érthetetlenül csak egy szezont töltött Dél-Franciaországban, ahonnan viszont egy francia bajnoki címmel és egy francia feleséggel gazdagabban tért vissza Glasgowba. 

A Rangersnél töltött második időszaka minden szezonjában is nyert bajnoki címet, viszont sérülései miatt egyre kevesebbszer jutott szóhoz és 1997-ben szép csendben visszavonult. Trevor Steven azonban a Trevorok többségével ellentétben a futball utáni életben is olyan sikeres, mint volt a jobbszélen egykoron: szakkomentátor az ír állami tévénél, játékosügynök, van egy pénzügyi tanácsadó cége és a feleségével együtt egy gyerekcipőboltja.

TREVOR Sinclair

A legutolsó, egyedüli aktív és egyben az egyedüli színesbőrű Trevor. Trevor Sinclair az egyike azoknak az angol játékosoknak, akik messze nem futották be azt a karriert, amit joggal elvártak tőlük a szakírók és a szurkolók, pedig nem is került közelebbi kapcsolatba a Hetvenéves Vénasszonnyal, akinek ugye egyik nagy hobbija fiatal angol játékosok karrierjének csírájában való elfojtása. Érdekes viszont, hogy 1996 szeptemberében Trevor majdnem az akkor még menedzsernélküli és egyben Wenger nélküli Arsenalhoz szerződött azzal a Neil Ruddock-kal együtt, akivel évekkel később közösen letartóztatták, mert a West Ham karácsonyi partiját követően a bulit az utcán parkoló kocsik tetején folytatták.

Trevor Sinclair az FA Lilleshallban működtetett futballiskolájának végzős növendékeként (csakúgy mint később Michael Owen, Joe Cole, Scott Parker vagy Wes Brown) igazolt Észak-Anglia Siófokjára, Blackpoolba és máig a klub legfiatalabb játékosának számít, mivel 16 évesen és öt hónaposan lépett pályára először a Tengerpartiaknál. Nagyon gyorsan hírnevet szerzett magának, mint az angol futball legragyogóbb tehetsége és mint azon kevés játékos egyike, aki (a már akkoriban sem valami nagyon korszerű) raszta frizurával rendelkezett. A Manchester City menedzsere Peter Reid be is jelentkezett érte, de elzavarták azonnal a felajánlott 250 ezer fontjával együtt. Kicsit később aztán többévnyi a harmad és a negyedosztályban való vitézkedés után az akkor még elsőosztályú londoni Queens Park Rangers háromszor annyi pénzért vitte el (elhappolva egy másik londoni klub a West Ham United elől) a már az angol U21-es válogatottban is bemutatkozó technikás középpályást.

Trevor Sinclair a Loftus Road közönségét is azonnal elkápráztatta fantasztikus cseleivel és remekbeszabott lövéseivel. Azonban Sinclair egymaga nem volt képes benntartani a nyugat-londoni alakulatot az első osztályban, hiába verte meg szinte egyedül az akkoriban még Dan Petrescu és Tore-Andre Flo ellenére is inkább rokonszenves Chelsea-t vagy lőtt irgalmatlan nagy gólokat, amelyek közül volt olyan, amit a BBC Match of the Day az év góljának választott.

 
A gólt látva már nem nagyon csodálkozunk Trevor azóta sokat idézett, bár lássuk be nem annyira eredeti szavain, miszerint "After you’ve scored a goal, it’s just orgasmic". Azonban ezt elnézően megbocsátottuk Trevor barátunknak, ugyanis a kilencvenes évek elején-közepén a Match nevű angol futballmagazin egy képe (pont akkora volt, hogy tökéletes gombfocijátékost lehetett volna belőle csinálni, ha akkoriban még gombfociztunk volna) alapján Trevor Sinclair a titkos kedvencünkké vált, akiről azt gondoltuk, hogy jó időre megoldást jelent majd a háromoroszlános válogatott középpályás gondjaira.

Sinclair kitartott a QPR mellett és egy fél szezont még a másodosztályban is lehúzott a nemhogy az azonnali visszajutásért, hanem a bennmaradásért küzdő Parkőröknél. A West Ham United és Piszkos Harry 5 év után azonban második próbálkozásra már sikerrel járt és Trevor London nyugati részéből a keleti részbe költözött. Sokan úgy gondolták ekkor, hogy Sinclair 5 évet elvesztegetett a karrierjéből és ha korábban egy nagyobb klubba igazol valószínűleg nem csak 12-szeres angol válogatott lenne. A kilencvenes évek közepétől majdnem minden kapitány behívta a keretébe, de pályára sohasem lépett egészen 2001 novemberéig, amikor Sven-Göran Eriksson irányítása alatt a vébére frissen kijutott háromoroszlános válogatottban mutatkozhatott be Svédország ellen egy nem valami meglepő módon 1-1-re végződött meccs alkalmával. A világbajnokság kezdetéig Trevor Sinclair majdnem minden meccsen játszott, azonban a legnagyobb meglepetésre és a játékos rettenetes szívfájdalmára Sexy Sven nem nevezte a 22-es keretbe. Azonban a sérülések (Steven Gerrard, Danny Murphy, majd Owen Hargreaves) miatt a már vakációzó Trevornak csatlakoznia kellett az Ázsiába utazó kerethez, ahol négy meccsen játszva, Sol Campbell mellett a torna egyik legjobb angol játékosa volt.

A vébéről hazatérve azonban a Kalapácsosok egészen elkeserítő szezont produkáltak, amit még a kórházba kerülő menedzser, Glenn Roeder helyére beugró kelet-londoni legenda, Sir Trevor Brooking sem tudott megmenteni: így rekord pontszámmal 8 ponttal lemaradva a 10. helyezett Tottenham Hotspurtől többek között Joe Cole-lal, Fredi Kanoutéval, Jermaine Defoe-val, Paolo Di Canióval, Michael Carrick-kel, David James-szel és Les Ferdinanddal a soraikban kellett a Kalapácsosoknak búcsúziuk tíz év után az első osztálytól. A keret természetesen a kiesést követően már csak az évzáró bankettig maradt együtt, Trevor Sinclair a többi sztárjátékossal együtt távozott a WHU-tól és gyermekkori kedvenc klubjához, a Manchester Cityhez szerződőtt. A Manchesterben lehúzott 4 év alatt (ahol kezdetben baloldalt kellett játszania, amíg Shaun Wright-Phillips nem szerződőtt át a Chelsea-hoz) nem volt része nagy sikerekben, hacsak az UEFA-kupa szereplést nem tekintjük annak, amit a Man. City a legsportszerűbb klubként érdemelt ki. Az utolsó időszakban Trevor Sinclair állandó sérüléssel bajlódott így nem volt meglepő, hogy 2007 nyarán továbbállt (pedig pont az az Eriksson lett az új menedzser, aki alatt szerezte Sinclair minden válogatottságát): Robbie Fowler és Jimmy Floyd Hasselbaink mellett ő volt a Cardiff City harmadik sztárigazolása. Sinclair idei szezonja sem sikerül azonban eddig igazán: hosszú sérülés után nemrégiben került vissza a csapat közelébe, de csak a cserepadig jutott. Talán pont ma a Leicester ellen?
 

Több szempontból is nagyon izgalmasnak ígérkező mérkőzést rendeztek a Walkers Stadiumban szombat este: egyrészt Ian Holloway új csapata a Leicester City mérkőzött meg korábbi csapatával a Plymouth Argyle-lal, másrészt a Plymouth elnöke a meccs előtt pár nappal közleményt adott ki, amelyben Hollowayt azzal vádolta, hogy a Plymouth legfontosabb játékosainak januári exodusában nagy szerepet játszott, harmadrészt optimális esetben akár öt magyar is pályára léphetett.

A mérkőzés kezdete előtt a lelátókon egészen bizarr dologra lehettünk figyelmesek: a hazai szurkolók egy csoportja hatalmas felfújható banánokat emelt a magasba. Utoljára ilyet az 1990-es olaszországi vébén láttunk, mondjuk már akkor sem nagyon értettük az okát. A felfújható banán valami olyasmi lehet, mint a mexikói vébén elterjedt hullámzás, ami tényleg a leggyűlöletesebb szurkolói szokás ever, mindezzel együtt Kelet-Európában a mai napig virágzó hagyomány (az igazi szurkoló azonban, amikor a hullám elér hozzá tüntetően ülve marad). Mindenesetre ezt a kis lelátói kilengést annak tulajdonítottuk, hogy a Leicester valószínűleg nem a ködös Albion legvidámabb pontja, amit az is bizonyít, hogy az őszi szezonban egyszer egy helikopter szállította a labdát a kezdőrúgáshoz, ami teljesen megvadított mindenkit a nézők közül. A leicesteri lelátó aztán szépített, mivel egy szurkolói oldal arra bíztatta a meccsre kilátogatókat, hogy Ian Hollowayt támogatva egy, a menedzsert mintázó maszkot viseljenek. A szünetben be is játszottak egy képet egy szurkolói csoportról, amint hurkapálcára ragasztott Ollie-maszkot tartottak az arcuk elé.

A meccs kezdetén végül 5 magyarból 3 ki is futott a pályára, Laczkó Zsolt a cserepadon, Sándor György viszont sehol nem kapott helyet. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy Halmosi Pétert a Plymouth visszatérő menedzsere, Paul Sturrock a középpálya jobb (!) oldalára állította. A Füles (Luggy) becenévre hallgató mester, aki egyben Stadler József iskolázottabb kinézetű hasonmása, ezzel olyan taktikai bravúrt hajtott végre, amellyel mindenkit meglepett, de főleg Ian Hollowayt. Az első félidőben Halmosi maga volt a Plymouth, néha az volt az érzésünk, hogy a magyar középpályás a saját beadását fejeli kapura, majd a kipattanót szintén ő bikázza vissza kapásból a kapu felé a második hullámban érkezve. Persze ne felejtsük el azt sem, hogy a téli átigazolási időszakban a Plymouth a komplett támadószekcióját vesztette el: a tehetséges csatár Sylvan Ebanks-Blake a Wolveshoz, a vén csataló Barry Hayles éppen Holloway után a Leicesterhez, Buzsáky Ákos a QPR-hoz, a tinédzser Dan Gosling az Evertonhoz, David Norris pedig az Ipswichhez távozott, úgyhogy igencsak meggyengült a szezon elején a szakértők szerint titkon még a play-off helyek egyikére is esélyesnek tartott klub. A Halmosi-Plymouth a 34. percben meg is szerezte a vezetést: egy középről kipattanó labdát vágott jobbról ballal Ben Alnwick kapus könyöke alatt a hálóba. Még a szünet előtt kettőre növelhette Halmosi a vendégek előnyét, de kifáradt a sok rohangálásban és pontatlanul célzott.

Hiába játszotta be Halmosi az egész pályát, a vendégek kőkemény középhátvédje, egy bizonyos Tímár Krisztián még őt is elhomályosította. Egyszer már megénekeltük a magyar védő dicshimnuszát, de továbbra is mindig el tudunk ámulni rajta. Akkoriban ezt írtuk róla: "Ezennel jelentjük, hogy sikerült megfejteni a Tímár-titkot! Eddig ugyanis nem nagyon értettük, hogy a magyar mezőnyben nem különösebben ismert védőt, hogyan szúrta ki a Plymouth és mi lehet az a különös képessége, ami hétről-hétre benntartja a Zarándokok kezdőjében. A Tímár titka az, hogy valójában nem magyar, hanem brit. Ahogy felugorva könyökkel a világ legtermészetesebb módján leveri az ellenfele fejét, egy rossz megmozdulásnál fakoffol, irtó meleg helyzetben elcsúszva lukat rúg, de rögtön utána a másik kapunál szögletből magabiztosan veszélyeztet, azt magyar védő nem tudja. És ez igenis nagy szó." Ez mind nem igaz. Tímár Krisztián olyan, mintha egy magyar banda öt egymást követő estén teltházas bulit nyomna a Roundhouse nevű menő londoni klubban.

A második félidőben Holloway beküldte az állandó veszélyt jelentő DJ Cambpellt, majd kisvártatva Laczkó Zsoltot is. Mindketten csak helyzetig jutottak, csakúgy mint az érthetetlen módon mellőzött és csak az utolsó három percet a pályán töltő Matty Fryatt. A Leicester hatalmas csalódás volt, semmi nem emlékeztett arra a látványos, ötletes futballt játszó csapatra, amelyet utoljára láthattunk még a megbízott menedzser, Frank Burrows irányítása alatt. Ha az egyébként nagyon rokonszenves Ian Holloway nem találja meg minél hamarabb a csapatát, a Leicester még könnyen bajba is kerülhet.

A meccs vége előtt tíz perccel lecserélt és a meglepően nagyszámú vendégszurkoló által ünnepelt Halmosinak azonban (akkor még nem értettük, hogy miért) nagyon elkomorult az arca lefelé ballagva a játéktérről. Valószínűleg ekkor már sejtette, hogy esélyes a meccs legjobbjának járó díjra, ami ugye azzal jár, hogy William Shakespeare nyelvén illik egy-két mondatot válaszolni a riporter nem annyira kiszámíthatatlan kérdéseire. Ez azonban nem ment úgy Halmosinak, mint a góllövés. Szerencséjére azonban a mellette álló, monoklisan mosolygó, a Leicester nagy termetű csatárával, Steve Howarddal az egész meccs alatt iszonyatosat birkózó Tímár Krisztián kisegítette a honfitársát és lefordította szavait.

A Leicester meglepő otthoni vereségével egyre lejjebb csúszik a tabellán, már csak három pont választja el a kiesőzónától, míg a Plymouth 10. ugyan, de két pontra van a rájátszást érő helyektől, így még akár a szakértők idényeleji jóslata is bejöhet.

 

A bárányszemű gnóm megmentette Angliát. Mitől is? Még szerencse, hogy ilyen hosszú a neve, így simán elérte Stevie „Seggnyaló” Gerrard csodás keresztpasszát, és egy óra után beállította az úgynevezett „kulturált végeredményt”. Kettő-egy a törökökből, arabokból és mongolokból verbuvált Svájc ellen, akiknél az egyik legényt viccen kívül úgy hívták, hogy Nkufo. Az utóbbi hallatán viszont rögtön kedvem támadt megrendezni a „leghülyébb nevű futballisták Angliában” vetélkedőt. Meg is fogjuk rendezni.  

Ami a meccset (derbit? örökrangadót?) illeti, az új főnök, az a Pó-vidéki csalogány, nem okozott csalódást. Ahogy megjövendöltük, csatárt csak dísznek nevezett a kezdőbe, Wazza lett az előretolt ék, hogy a levegő másik ura, Joe Cole segíthesse a rohamozásban. Vagyis egyik sem oda került, ahol lennie kellett volna. Rooonaldo fiú életében nem volt klasszik befejező, Colenak pedig valamivel jobban áll a bal szellő. Így persze, nem meglepő módon, az első félidő egzisztencialista modorban csordogált, tanácstalankodás, feleslegesség, álmosító közöny mindkét oldalon. Új Beckhamünk, David Bentley (jól jegyezzék meg ezt a nevet!!) két-három, fotósok közé kanyarodó beíveléssel vetette észre magát, James unalmában megeresztett néhány sutáskodást a kapu előtt (az egyiknél pl. Eggiman, azaz a Tojásember fejelhetett!!), a többiek pedig, mint Fischerpali fénykorában, igyekeztek sebesen szabadulni a labdától. Sokat rontott az amúgy is lehangoló összképen, hogy a csapat most debütáló új piros meze a Vasas röplabdaszakosztályának nyolcvanötös viseletét idézi, vagyis kurvabéna. Még szerencse, hogy volt egy zseni is a pályán, na ő végül bebőrözött két-három szőkített törököt az alapvonalnál és Jermaine „Jackson” Jenas lezseren bepöckölte a vezetést. De amúgy: dermesztő unalom.  Kutya egy érzés, nem kívánom senkinek, amikor egy angol válogatott mérkőzésről elkalandozik a figyelem...  

Láss csodát, a második félidőben megtáltosodott a három oroszlán! Egymást követték a szemet gyönyörködtető angol támadások, félelmetes cselsorozatoknak, távoli bombáknak, bámulatos trükköknek tapsolhatott a Wembley népe. Csak vicceltem. Senki sem táltosodott meg, viszont Svájc egyenlített. Rájuk fért tehát az élénkülés, és azért ne legyünk igazságtalanok, jött is hamar a válasz, és a Cole-t váltó Robotikus Pálcatest vezérletével végül mintegy három és fél perc erejéig még nyomasztó angol fölény is kialakult a pályán. Mindenki várta a végét, ne tagadjuk, de azt sem, hogy jó volt viszontlátni ezt a felforgatott kompániát, ezeket a szeretnivaló, tehetséges fiatalembereket. Sok még a formálnivaló és kell majd némi rendettevés a fejekben, bár a labda gömbölyű stb., de javaslom higgyünk a Mesternek, aki így morfondírozott a meccs után: „I think we did some very good things and created many chances.”  Kár, hogy pont akkor nem néztünk oda.

Sebaj, megvan a három pont, ez a lényeg. Fabio bácsi köszönjük! Csak így tovább! Come On England!

És akkor kezdődjék a beígért vetélkedő. Aki a legjobbat mondja, az kap egy szerkesztőségi meglepetést.

Szerintem a leghülyébb nevű futballista, aki valaha pályára lépett Angliában:

BAKARY SAGNA *

Ti jöttök.

*Ok, elismerem, nála az arcberendezés is szépen harmonizál a névvel.

Mérhetetlen megkönnyebbüléssel olvasom, hogy Capello úr máris rácáfolt egyik komoly aggályunkra.

Beszél angolul. Már töri. Ismer angol szavakat. Megtartott egy edzést angol nyelven!!!

"It was all English. It surprised me, he was really good," - mondja Stevie G.

Azért javaslom kezeljük némi fenntartással homlokmentes barátunk hízelgő szavait:

1. Gerrard egyértelműen a csapatkapitányi címre aspirál, ez a minimum, hogy összevissza fényezi az új edzőbát.

2. Korábban 6 évig dolgozott együtt egy svéd úriemberrel, aki a huzamos angliai tartózkodás ellenére sem volt képes közepesre gyúrni megközelítőleg 100 szóból álló angol nyelvtudását.

Hozzá képest Capello motyogása egy Laurence Olivier nagymonológ.