Rúgd és fuss!

A szombati Európa-bajnoki selejtező után az angol válogatott csak annak örülhet, hogy továbbra is vezeti a csoportot, köszönhetően egyrészt annak, hogy otthon tartott egy pontot a félelmetes svájci válogatottal szemben, másrészt pedig a bolgárok montenegrói pontszerzésének. Anglia tehát jobb gólkülönbségével vezeti a csoportot, és továbbjutásra áll, de aki látta a Svájc elleni 2-2-es meccset ma, az nem lehet nyugodt.

Fabio Capello ugyanis megint csak érthetetlen dolgokat művelt, és most még bakiparádéba illő védelmi- és kapushibák, illetve a meccs végére látványosan elfáradó angol játékosok árnyalták tovább a képet. Akik látták az angol válogatott tavaszi meccseit, azok számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy a csapat támadójátékának kulcsfigurája az eltiltott Rooney hiányában csakis Ashley Young lehet. Az Aston Villa játékosa azonban meglepő módon nem került be a kezdőcsapatba, és Capello kudarca akkor vált még inkább nyilvánvalóvá, ahogy a szünetben beálló Young a pályára lépése után pár perccel egy nagyszerű góllal egyenlített is. Egyszerűen nincs rá normális magyarázat, miért gondolta az olasz, hogy a statikus Milnerrel a bal szélen bármilyen esélye is van annak, hogy az angol válogatott jó legyen. A három középpályás ugyanaz volt, akik legutóbb Wales ellen jól játszottak (Parker, Wilshere és Lampard), most viszont előttük egy súlytalan Walcott és egy nehézkes Milner feladata lett volna bevonni a játékba Darren Bentet, ami persze nem is sikerült.

A szívós svájciak egyértelműen jobban játszottak az első félidőben, bár a két gólhoz ennek nem sok köze volt: az elsőnél Joe Hartot tréfálta meg Tranquillo Barnetta távoli szabadrúgása. A kapus ugyan joggal bízhatott abban, hogy a felugró Rio Ferdinand elfejeli a labdát, de ettől még ez nem menti fel őt, hiszen azért van a kapuban, hogy akkor is elkapjon egy ilyen labdát, ha a védőknek nem sikerült tisztázniuk. A második Barnetta-gólnál viszont igazságtalanul bírálták a kapust, hiszen nem véletlenül állítanak sorfalat a kapusok, Milner azonban érthetetlenül elugrott a labda elől. Null-kettő után, az angol válogatott addigi játékát látva nem sok esélyt adtunk volna a döntetlenért, de aztán úgy alakult, hogy a helyzetek alapján győzelmet szalasztott el Anglia.

Az első gól leginkább Wilshere lelkesedésének volt köszönhető, és utána Capello a szünetben mindenkit meglepett azzal, hogy hozzányúlt a szent tehénhez, és lecserélte Frank Lampardot. A helyére beálló Youngnak köszönhetően pillanatok alatt megélénkült az angolok támadójátéka, és akkor jó húsz percig tényleg úgy játszott a csapat, ahogy azt joggal várjuk tőle. Az egyenlítés után több nagy helyzet is akadt elsősorban Darren Bent előtt, de ő most nem tudott betalálni, a mérkőzés végére pedig úgy tűnt, mintha az egész csapat elfáradt volna, ami csak azt erősíti, hogy júniusban ne nagyon várjunk kirobbanó formát angol játékostól, és ez némiképp előre is vetíti, mire számíthatunk jövőre az Eb-n, már ha persze sikerül kijutni.

A mai meccsen látottak mindenesetre nem túl biztatóak: Joe Hart először élt át igazán nehéz pillanatokat a válogatott kapujában. Ez bárkivel előfordulhat, a kérdés csak az, hogyan tudja ezt feldolgozni a jövőben. A védelem hiába kezdett a papíron legerősebb felállásában, nem volt meggyőző: Glen Johnson továbbra is egy időzített bomba hátul, Terry és Ferdinand többször is hibázott, a sérült Cole helyére beálló Leighton Baines viszont kimondottan tetszett. A középpályán egyértelműen Jack Wilshere volt az úr, neki most már biztos helye van a válogatottban, és nyáron pihenhet is végre. Scott Parker most nem tudta ugyanazt a játékot hozni, amivel Wales ellen a mezőny egyik legjobbja volt, de fogjuk ezt arra, hogy a bajnokság utolsó pár fordulójában sérülése miatt alig játszott. Fat Frank belőtte a tizenegyest, bár az sem sokon múlott, Milner pedig feljavult ugyan a szünet után, de a második svájci gól előtti bakiját ezzel sem menti. Walcott sokadszorra nem tudta bizonyítani, hogy ki tudja használni a legendás gyorsaságát, Bent pedig nemzetközi szinten még mindig nem túl meggyőző.

Semmi sincs veszve tehát, de ettől még nagyon nehéz meccsek várnak az ősszel a válogatottra, és Capellónak bizony lesz még dolga elég. Bár ha ennyire makacsul szereti figyelmen kívül hagyni a tényeket, akkor úgyis mindegy az egész.

A Wales elleni Eb-selejtező és a Ghána elleni barátságos meccs legfontosabb hozadéka az angol válogatott szempontjából az, hogy Fabio Capello talán végleg búcsút int a hagyományos 4-4-2-es felállásnak. Mindkét meccsen három angol játékos szállta meg a középpályát, és ez mindkét meccsen jól is működött, leszámítva a Ghána elleni mérkőzés utolsó húsz percét, ahol már egy értelmetlenül szétcserélt tizenegy szaladgált fejetlenül. A Wales elleni meccs után Capello hét helyen változtatott a kezdőcsapatban, az összes ún. nagy sztár hiányzott, és a végére egyedül Joe Hart maradt a pályán a walesiek elleni kezdőből. Hogy aztán ebből a Ghána elleni meccsből mit tudott meg Capello, az jó kérdés.

Andy Carroll mindenesetre meglőtte első válogatott gólját, Gary Cahill elég jól játszott hátul, Leighton Baines is megbízható volt, Ashley Young pedig újra a legveszélyesebb angol játékosnak bizonyult. Bemutatkozott végre Matt Jarvis is, igaz, ő már sajnos pont a szétcserélt csapatba szállt be, de azalatt igen agilisnak tűnt, már amikor eljutott hozzá a labda, hiszen folyamatos játékról ekkor már nem nagyon beszélhettünk. Sőt, beszállt Danny Welbeck is újoncként, aki majdnem lőtt egy gólt. A legnagyobb sztárját végig pályán hagyó Ghána aztán az utolsó percben egyenlített, a végén pedig az addig rengeteget hisztiző játékosaik úgy örültek, mintha vébét nyertek volna, pedig csak barátságos meccsen ikszeltek egy olyan csapat ellen, amely a lefújás pillanatában így nézett ki: Hart - Jagielka, Cahill, Lescott, Baines - Milner, Barry, Downing - Jarvis, Defoe, Welbeck.

Ami tehát fontos lehet Capello számára, hogy az első félidő tanúsága alapján ez a csapat az úgynevezett sztárjai nélkül is képes jó játékra, ha megfelelő felállásban küldik pályára - pedig most nem is játszott a középpálya oszlopa, Scott Parker. Az is jó hír, hogy vélhetően soha többet nem kell egyszerre a pályán látnunk Gerrardot és Lampardot a válogatottban - ugyan ha ugyanezekre egy évvel korábban jön rá a kapitány, az még sokkal jobb lett volna, de talán jobb későn, mint soha.