Rúgd és fuss!

Nemrégiben azt írtuk itt a blogon a kieséssel kapcsolatos esélyeket latolgatva, hogy a West Hamnek kifejezetten jót szokott tenni, ha időnként kiesik, és aztán megújulva tér vissza az elsőosztályba. A kiesés ugyanis nem újdonság a klub történetében: azzal együtt, hogy a Kalapácsosok több trófeát gyűjtöttek be mint sok városi riválisuk, többször és rendszeresen megfordultak az angol futball alsóbb osztályaiban. Legutóbb például a kétezres évek közepén, de a hetvenes-nyolcvanas években gyakorlatilag folyamatosan lifteztek az élvonal és a másodosztály között, sőt az utolsó serlegüket is ekkor gyűjtötték be, amikor az egész ország legnagyobb meglepetésére másodosztályúként kalapálták el (nudge-nudge) a sokkal esélyesebbnek tartott Arsenalt a legendás Trevor Brooking guggolva szerzett fejesgóljával az 1980-as kupadöntőben.

Nos, a jóslatunk bevált, a West Ham egy fordulóval a bajnokság vége előtt már kiesett, amit a nagy ellenség Millwall szurkolói a wigani DW Stadium felett repülőgéppel kifeszített transzparenssel ünnepeltek, gúnyt űzve ezzel nemcsak a klubból, hanem annak manageréből is. A szakírók nagyjából egyetértenek abban, hogy az idei kudarc egy rakás rossz döntésre vezethető vissza, amiért nemcsak a tulajdonosok, de a manager, az izraeli Avram Grant egyaránt felelőssé tehetők, szerintünk azonban nem januárban vagy tavaly nyáron, hanem már sokkal korábban kezdődtek a bajok a kelet-londoni klubnál.

Nagyjából úgy 2006 augusztusa táján kezdett félrecsúszni az egész, amikor egy Kia Joorabchian nevű szélhámos (akkor még szívből örültünk, hogy később nem ő, hanem valami izlandi konzorcium vette meg a klubot) az angol futball eddigi talán legbizarrabb átigazolási tranzakciója keretében elhozta Carlos Tévezt és Javier Mascheranót az Upton Parkba. Mint később kiderült az egész cirkusz csak arra volt jó, hogy megbontsa a csapategységet, és a gyengébb szereplés miatt a rokonszenves Alan Pardew-t kis idő múlva kitegyék az állásából, pedig a főleg fiatal brit játékosokból álló csapata az előző szezonban (nem mellesleg azonnal a feljutást követően!) az egyik legszemrevalóbb futballt játszotta a Premiershipben, és a nagy klasszikus meccsek sorába illő kupadöntőt is csak büntetőkkel bukta el a Liverpool ellen.

A Pardew-t váltó Alan Curbishley az első szezonjában még a kiesés elkerüléséért küzdött a csapattal, ami sikerült is az utolsó fordulóban, ráadásul éppen egy Tévez-gólnak köszönhetően az egyébként már bajnok Manchester United ellen. Az már más lapra tartozik, hogy sokáig veszélyben forgott a nagy nehezen kiharcolt bentmaradás, de végül nem sújtották pontlevonással a klubot a Tévez-tranzakció szabálytalanságai miatt, viszont a bírósági döntés alapján súlyos kártérítést kellett fizetni a kieső Sheffield Unitednek, ami ugye önmagában sem volt túl jó hír a klub számára a később begyűrűző pénzügyi válság közepette (a legviccesebb az volt persze az egészben, hogy az ügylet mögött álló Joorabchiant ezek után a klub átigazolási tanácsadójának nevezték ki!). Mindezek ellenére hiába kormányozta a higgadt Curbishley újra a középmezőnybe a csapatot a következő szezonban, a második teljes idénye kezdetén azonban felállt a kispadról, mert gyakorlatilag nem volt többé beleszólása az átigazolási kérdésekbe, a föléje kinevezett futballigazgató, az angol futballban addig teljesen ismeretlen Gianluca Nani a megkérdezése nélkül kezdte el adni-venni a játékosokat.

Curbs távozása után már nem csak a futballigazgató, hanem a manager is olasz lett: az izlandi tulajdonosok az edzői tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkező Gianfranco Zolát nevezték ki a csapat élére, amivel úgy tűnt, hogy a Ferguson-maffia mellett egy újabb csoportosulás, az egykori Chelsea-játékosok alkotta bagázs (Wise, Poyet, Di Matteo) is kezdett beszivárogni az angol kispadokra. Ezek után egyértelmű volt, hogy következő lépésként hamarosan digókkal lesz telepakolva a keret, de a Torinótól kölcsönvett vén Di Michelét csak Diamanti követte, és ő is csak egy fél évvel később, de még így is volt ott szemétből guberált játékos jónéhány, elég csak Behramira, Guillermo Francóra, Midóra, Diego Tristanra vagy akár Benny McCarthyra gondolni. Zola alatt azonban mindezek ellenére egész jól tartotta magát a csapat, és a 2008-09-es szezont végül a 9. helyen zárta pár ponttal maradva le csak az európai kupa indulást érő helyekről. Az előjelek azonban továbbra sem voltak kedvezőek: az izlandi tulajdonost elsöpörte a válság, sőt a klub mezszponzora (XL Airways) maga is becsődölt, így a szezonban sokáig a játékosok mezén elöl a saját mezszámuk virított, mintha versenylovak lennének. A helyzet állítólag annyira kilátástalan volt, hogy az Alessandro Diamanti leigazolásához szükséges pénzt is az új mezszponzor dobta össze. És ha mindez nem lett volna elég a bajból, a városi rivális Millwall elleni kupameccsen elszabadult a pokol: meccs előtti késelés, tömegverekedés, beözönlés a pályára, tisztára mint a hetvenes-nyolcvanas évek legkeményebb időszakában.

A West Hamet a teljes összeomlástól a Birmingham Cityn éppen túladó egykori pornóbárók mentették meg: David Gold és David Sullivan 2010 januárjában közösen többségi tulajdonrészt szereztek a klubban. Ekkor úgy tűnt, hogy régóta áhított stabilitás fog beköszönteni az Upton Parkba, főleg, hogy Gold gyerekkora óta a klub szurkolója. A helyzet azonban nemhogy nem lett jobb bizonyos szempontból, hanem a klub történetének legkaotikusabb időszaka érkezett el, amin nem lehet csodálkozni, hiszen Simon Jordan, főállású  playboy, a Crystal Palace egykori tulajdonosának szavaival élve "mit lehet várni olyan emberektől, akik műfaszt árultak a megélhetésük érdekében". A bentmaradást még kiharcoló Zolát két nappal a szezon vége után kirúgták mint macskát szarni, és nem kellett sokat várni az utóda megnevezésére sem: nem kis meglepetésre a Portsmouth-szal éppen kipottyanó, őshüllőre emlékeztető fejű Avram Grant került a Kalapácsosok élére. Ekkor már tudni lehetett, hogy sok jóra nem lehet majd számítani a csapattól, és ennek megfelelően Grant nagyjából azzal a szedett-vedett bandával vágott neki a bajnokságnak, amit megörökölt, megfejelve legfeljebb azt egy pár középszerű játékossal, akiket korábbi állomáshelyéről csábított át (Frédéric Piquionne, Tal Ben Haim). Ennek aztán meg is lett az eredménye, mivel a klub történetének legrosszabb rajtját sikerült produkálni, az első bajnoki pontot is csak egy hónappal a bajnokság kezdete után gyűjtötték be, sőt a november végi (!) Wigan elleni otthoni meccset a klubvezetés “Mentsük meg a szezont!” felkiáltással harangozta be.

De nem csak a pályán, hanem a klubházban sem volt minden rendben: az új tulajdonosok (megtámogatva állandó segítőjükkel, a hírhedten tökös Karren Bradyvel) minden energiájukat arra fordították, hogy a 2012-es Londoni Olimpiai Játékokra felépített stadion jövőbeni használati jogát megszerezzék, nem kímélve senkit és semmit (ahogy arról több ízben is beszámoltunk, ez végül sikerült is, bár az ügyben nagy valószínűséggel egy bíróság fogja kimondani a végső szót), de arra azért maradt idejük, hogy a továbbra is gyengélkedő csapat managerét a színfalak mögött megpróbálják megbuktatni. Avram Grant januárban többször is ultimátumot kapott a vezetőségtől, az előírt feltételeket ugyan mindegyik alkalommal sikerült teljesíteni, a tulajdonosok a háttérben azonban így is tárgyalni kezdtek Martin O’Neillel a csapat átvételéről, ami végül is azért hiúsult meg, mert a lapok idő előtt megszellőztették a tervezett cserét: hiába integetett a szurkolóknak könnyes szemmel Grant az Arsenal elleni vereséget követően, a legutoljára az Aston Villánál megfordult északír szakember visszakozott, és nem fogadta el a Kalapácsosok ajánlatát. Ekkor nem maradt más a tulajdonosok számára, meg kellett enniük, amit főztek (azaz kitartani Grant mellett), bár az alelnöki pozíciót betöltő Brady egy újabb ármánykodó húzással állítólag sms-eket küldözgetett a meghatározó játékosoknak, arra buzdítva őket, hogy buktassák meg a managerüket, az izraeli végül mégis a helyén maradhatott. Ez lehetett volna pedig a fordulópont a West Ham katasztrofális szezonjában, ha jött volna egy új manager, az talán felrázta volna a csapatot (nagyjából úgy, mint ahogy azt Roy Hodgson tette a West Bromnál), megmentve őket ezzel a kieséstől.

Sok mindenről szó esett eddig a kiesés lehetséges okait boncolgatva, egyedül magukról a játékosokról nem tettünk említést, pedig hát ugye ők is vastagon benne voltak  a kudarcban, főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy 22 pontot sikerült elszórniuk nyert állásból. Sokan vélték úgy, hogy a West Ham kerete túl jó ahhoz, hogy kiessenek (és itt nyilván nem a középszerű idegenlégiósokra kell gondolni), hiszen ahol egykori és jelenlegi angol válogatott futballisták vannak a kezdőcsapatban és annak környékén (Robert Green, Matthew Upson, Kyeron Dyer, Wayne Bridge, Scott Parker, Carlton Cole), sőt az egyiküket még az év játékosának megválasztják, az a csapat nem végezhet a bajnoki tabella legalján. Nagy valószínűséggel a keret nagy része távozni fog a nyáron, így lehetőség nyílik majd a leghíresebb angol futballakadémiáról kikerült fiatalokból (Freddie Sears, Zavon Hines, Jack Collison, James Tomkins, Junior Stanislas, Jordan Spence) új csapatot építeni a következő managernek, akit ezúttal reméljük, hogy kicsit körültekintőbben választ ki majd a klubvezetés.

A helyzet nem lesz ismeretlen a klub számára, hiszen 2003-ban annak ellenére esett ki a West Ham a Premier League-ből, hogy többek között olyan játékosok alkották a keretet, mint David James, Glen Johnson, Joe Cole, Michael Carrick, Lee Bowyer, Trevor Sinclair, Jermain Defoe vagy Les Ferdinand, hogy aztán két év múlva egy fiatal tehetséges manager vezetésével és egy vadonatúj csapattal sikerüljön a visszajutás.

Egy kis visszatekintés az őrület hétvégéjére, megérdelmli, ráadásul igazán remek szövegekkel szórakoztatták a közönséget a csapatok vezetői:

Avram Grantnek, az ismét, ráadásul hazai pályán, ráadásul ún. hatpontos meccsen vereséget szenvedő, és ezzel az utolsó helyre kerülő West Ham edzőjének vasárnap volt a születésnapja, de persze nem tudott örülni: "Nem vagyok annyira boldog, a születésnapomat ezzel törölték. Hogy ünnepelnék? Nincs boldog születésnap, de nem én vagyok a fontos, hanem a csapat" - mondta Grant, aki egyre közelebb van ahhoz a szép egyéni teljesítményhez, hogy két egymást követő szezonban két különböző csapattal kiessen a PL-ből.

Kenny Dalglish, a Stamford Bridge-en meglepetésre győztes Liverpool managere arról beszélt, hogy nem az számít, ki ment el a csapattól, hanem az, hogy ki maradt ott: "Hát én személyesen azért jöttem ide, hogy nyerjünk három pontot, és ha Carlo Ancelotti játszott volna csatárt, akkor is három pontot akartam volna. Nekem csak azok az emberek fontosak, akiken vörös mez van."

Ancelotti szerint egyébként Torres jól játszott, csak nem volt elég tere elöl. A Chelsea edzője azt is elárulta, úgy tervezi, edzéseken csiszolja majd össze támadói játékát, "dehát ez normális".

Végezetül a Goodison Parkban 3-2-es vezetés után 5-3-as vereséget szenvedő, és egyre kockázatosabb mélységbe csúszó Blackpool managere, Ian Holloway szavait ajánljuk a futball taktikai vonatkozásai iránt is érdeklődő olvasóink figyelmébe: "Elfogynak a szavak, komolyan. Az első félidőben volt némi szerencsénk, azt mind tudjuk. A második félidőre bizakodóan jöttünk ki, erre puff, 2-1 oda. Azt hittem, ettől szétgurulunk, mint a franciadrazsé ['knocked us like skittles'], de a srácok megmutatták, milyen fából vannak faragva" - mondta megszokott színes stílusában, majd azon kesergett, hogy a Liverpool elleni győzelem alkalmával milyen klasszul meg tudták tartani az eredményt úgy, hogy átálltak öt védőre és négy középpályásra (lehet, hogy Dalglish innen vette az ötletet?!?), most viszont hiába volt a kettős védfal, az Everton bedarálta őket.

Az elmúlt napokban a brit futball semmi másról nem szól, csak arról, hogy melyik managert mikor rúgják ki (nem véletlen, hogy a Rúgdésfuss! posztjainak nagy része is ilyesmivel foglalkozik). A PL drámai hétközi fordulója után a komplett angol sajtó azzal van elfoglalva, hogy a kirúgás szélén álló négy főnök közül vajon melyik és hogyan és mikor repül.

Ebben a hangulatban látta szükségesnek Richard Bevan, a Ligamenedzserek Egyesülete (League Managers' Association, LMA) nevű érdekvédelmi szervezet igazgatója, hogy nyílt levélben forduljon a haladó közvéleményhez, s megfogalmazza: elég!

Bevan szerint "krónikus rövidtávizmus" lett úrrá az angol ligacsapatok tulajdonosain. "Más iparágakban mindenki számára világos, hogy azok a legsikeresebb szervezetek, amelyek nyerő szervezeti struktúrát építenek - közös elkötelezettség, célok és viselkedésmód -, és ezt hosszú távú vízióval párosítják. A futballban ugyanakkor az a megmagyarázhatatlan hiedelem uralkodik, hogy ha újra és újra feláldoznak egy bűnbakot, vagyis elküldik a menedzsert és újat hoznak a helyére, az gyökeres javulást hoz a csapat teljesítményében."

Az igazgató szavaival nehéz lenne vitatkozni. Mint valammi törzsi vudu-közösségben, még innen Pestről is szinte látjuk, ahogy egy-egy elvesztett meccs után egyre közelebb kerül egy-egy manager az áldozati üsthöz, miközben olyasmiről soha nincsen szó, hogy mondjuk Milner egyre közelebb kerül a kirúgáshoz, mert már nyolc meccs óta nem volt egyetlen tisztességes beadása sem.

Paradox módon éppen a klasszikus angol manager-modell eróziója vitte közelebb az angol bajnokságok edző-ügyi hitvilágát a spanyol vagy olasz viszonylatban évtizedek óta megszokotthoz, holott ez éppen azt jelenti, hogy az edzőn egyre kevesebb felelősség van. A Chelsea-nél nem Ancelotti dönt az igazolásokról és a fizetésekről, a Liverpoolnál nem Hodgson, mégis nekik róják fel, ha nem működik a csapat.

Mintha a klubvezetők-tulajdonosok tényleg azt gondolnák (és velük egyre inkább az angol futball-közvélemény is), hogy az edző valami mágikus adalék, amit hozzá kell adni a meglevő kevercshez, ami ettől hirtelen szuper lesz. Ha meg nem, akkor másik adalékkal kell kísérletezni.

Ez nyilván hülyeség, de van egy olyan érzésünk, hogy ennek ellenére visszafprdíthatatlan folyamatról van szó. Hodgson mellett hiába álltak ki a Liverpool legendái, egyre nehezebb elképzelni, hogy lesz ideje a maga képére alakítani a Liverpoolt. A Chelsea és Ancelotti hiába igazoltan jó páros, a klubvezetőknek pillanatokon belül nem lesz más választásuk, mint kivágni az olaszt. Nem nehéz olyan managereket elképzelni, akik Grantnál és Houllier-nél jobban passzolnak a Villa és a West Ham hagyományihoz, de ugyanazok közelítik most a tollukat a felmondólevél felé, akik pár hónappal ezelőtt nagy szavak kíséretében kinevezték őket.

Bevan levelében azt javasolja, hogy a ligamanagereket a jövőben valamilyen objektív értékelési rendszer alapján kelljen értékelni, ami csapatuk teljesítményét reális elvárásokhoz méri. Megjósolható: ilyen soha nem lesz. A futball nem a reális elvárások világa, egyre kevésbé az.

A Rúgd és fuss! idén már éppen eleget foglalkozott menedzserek menesztésével, azt azonban még mi is kíváncsian várjuk, hogy a mai őrült Premier League-forduló után ki lesz az első, akitől megválik majd a klubvezetés. Gérard Houllier, azaz a Szívbajos Varangy, aki gyakorlatilag pár hónap alatt a tavaly még a BL-helyekért küzdő Villát magabiztosan a kiesőzónába navigálta? Vagy esetleg Carlo Ancelotti, aki  úgy tűnik mostanra már teljesen elvesztette a kontrollt a csapata felett? Netán Roy Hodgson, akinek látszólag semmi sem jön össze, és a világ legnyomorultabb csapatától is képes kikapni az egyébként sokkal jobb sorsra egyelőre nem nagyon érdemes Liverpoollal? Vagy akár a téli menetelést megelőzően ultimátumot kapott Őshüllő, Avram Grant, aki ugyan hozta az elvárt győzelmet abból a bizonyos három meccsből, de még így sem lehet biztos a dolgában, mivel csapatát ma este a tartalékos Newcastle zúzta szét apró darabokra?