Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a Rúgd és fuss! szerzőinek egynegyede egyáltalán nem közömbös az egyik dél-londoni kiscsapat, a Crystal Palace iránt, sőt annak dandy tulajdonosa, Simon Jordan is régi idolunk itt a blogon. Manapság azonban nem olyan nagyon vidám dolog Palace-drukkernek lenni, mivel szinte kizárólag aggasztó hírek érkeznek a Selhurst Park környékéről. Kezdődött ugye minden azzal, hogy a klubot a liga kizárta az átigazolásból, mert nem tudták a játékosok bérét időben fizetni, de már ekkor lehetett sejteni, hogy hamarosan nagyobb bajok is lesznek. A bajnokság elején általunk akár még az osztályozós helyek egyikére is esélyesnek tartott Palace jelenleg a kiesőzónában sínylődik, miután a Football League 10 pontos levonással sújtotta a klubot, mivel az csődöt jelentett. A Palace utánpótlás-akadémiájának egyik legújabb gyöngyszemét, Victor Mosest már a csődgondnokok adták el a Wigannek a téli átigazolási szezon utolsó napjaiban, és ha mindez nem lenne elég, már menedzsere sincs a klubnak, mivel a nagypofájú Neil Warnockot kivásárolta a szintén londoni QPR. A helyzet tehát nem túl bíztató, és pont az ilyen nehéz időszakokban van a legnagyobb szükség a szurkolók támogatására, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a napokban még London félnótás arisztokrata polgármestere, Boris Johnson (aki egyébként a futball szabályaival kevéssé van tisztában) is együttérzéséről biztosította a klubot.
Mi is úgy gondoltuk, hogy tenni kellene valamit, és megkérdeztük Maros András írót, lenne-e kedve írni valamit a blogra. Marosnál tökéletesebb személyt talán nem is találhattunk volna, hiszen maga is vérmes futballszurkoló, aki például 8 éves kisfiúként arra kényszerítette édesapját, hogy a meccs kezdete után két perccel azonnal hagyják el a Népstadiont, miután kedvenc játékosát kiállították, a kritikusok egyszerűen csak a "magyar Nick Hornby"-ként emlegetik, és nem mellesleg ugye a Crystal Palace is közel áll a szívéhez. Maros írásából nemcsak az derül ki, hogyan lesz valaki egy angol kiscsapat szurkolója, hanem például az is, hogy hogy miféle építmény is a Palace otthona, a Selhurst Park, vagy éppen, hogy mi szólal meg recsegve a hangszórókból minden egyes hazai gól után.
2000 decemberében lettem Crystal Palace-drukker. Londonban, egy szerdai napon. Véletlenül. Nagy Gergő barátommal meccsre akartunk menni, mert épp nem szakadt az eső (csak esett), és mivel a londoni Premier League meccsekre minden jegy elkelt, lejjebb kellett keresgélnünk. Egyetlen lehetőség kínálkozott: Crystal Palace-Wimbledon, másodosztály. A stadion központi számát híva egy középkorú hölgy jelentkezett, aki a színházi közönségszervezők lelkesedésével ajánlotta figyelmünkbe az íróasztalán fekvő tízezer jegyet. Kettőt félretetettünk.
A fiúk még az öltözőben voltak, amikor én már Palace-drukker voltam. Ekkor még nem teljes értékű, az igaz, de valami elindult – izgalom, jóleső nyugtalanság kerített hatalmába, éreztem, hogy vérkeringésem felpezsdül, nyáltermelődésem felgyorsul. Az öreg Selhurst Park hangulata – főleg a nyugdíjas szektoré, ahová a jegyünk szólt – megbizsergette a lelkemet. Az óvodásokra méretezett beengedőkapun átjutva, a meredek lépcsőket megmászva, piciny, recsegő, piros-kék faszékeinkbe ülve szétnéztem, és egy makettet láttam magam körül. Egy játékstadiont, amit egy puha kezű, pipadohány illatú nagypapa épített az unokájának bolyhos, barna kardigánban, zsínóron lógó bifokális szemüvegben. Nem stimmeltek az arányok. Úgy tűnt, minden csak egy karnyújtásnyira van, az előttem ülő úr keménykalapja éppúgy, mint az apró pálya végében, a bársonygyepből kiálló két kapufa, vagy a vendégszektorban lengő Wimbledon zászlók. Ha kedvem szottyan hozzá, odanyúlok, és két ujjamat összecsiptetve leállítom a lengetést. Mintha nem is igazi focira készülnének. Hanem rugós focira. Sok stadionban jártam már, de ilyen, vagy ehhez hasonló mesebeli atmoszférát sehol sem éreztem. A reflektorok tompa fényt bocsátottak a gyepre, fényerősségük az előírtnak legfeljebb 70%-a lehetett.
Aztán kijöttek a fiúk, és végleg eldőlt minden. A sorsom visszafordíthatatlanná vált: Palace-drukker lettem. Gergő is.
A tisztán focizó sasok elegáns, nagyvonalú megoldásai (az első perctől) éles kontrasztot mutattak a habzó szájjal küzdő-hajtó, sokat szabálytalankodó Wimbledon kapkodásával szemben.
A Palace-rigmusok pontos szövegezését soronként, lassan, türelmesen ismertette velünk egy szomszéd úr, legalábbis a klasszikusokat, mert az újakkal kapcsolatban már ő sem volt képben (pl. nem ismerte a „One Dougie Freedman / There’s Only One Dougie Freedman”-t – amit a Guantanamera dallamára kell énekelni), ezeket a fish and chipset zabáló fia tanította meg nekünk (és egyúttal apjának is). A gólok után felzendült a Glad All Over – magnóról, hurutosan, körülbelül olyan minőségben, ahogy a peremkerületekben cirkáló IFÁ-ból szól a „Hagymát, krumplit!”.
A Palace 0-1-ről fordított, és nyert 3-1-re. (Az annyi mint három Glad All Over!)
A kezdőcsapat a következő volt: Kolinko, Smith, Austin, Zhiyi, Ruddock, Mullins, Morrison, Black, Thomson, Forssell, Freedman.
Hamar lettek kedvenceim.
Mindjárt Kolinko, a bokszoló képű, ferde orrú, szimpatikusan bamba lett kapus, aki a világ egyik leghiggadtabb sorfalállítója. Gyakorlatilag két ujjal, finom csuklómozdulatokkal, egyetlen hang nélkül – se egy left, se egy right – rendezgeti a lövés elé felsorakozó embereit.
Fan Zhiyi, a kínai védő másik nagy kedvencem. Őt igen erőteljes pályajelenlét jellemzte, valamint az ázsiai sztereotípiát meghazudtoló testmagasság. Zhiyi sosem volt ügyes, sőt, kimondottan zavarba jött, ha hozzá került a labda, de nem baj; akit mindenki csak „Nagy Fal”-nak hív, attól nem is kell elvárni plusz cselt a felszabadító rúgás előtt. A csatár elé állt, a csatár meg hanyattesett. Ezt tudta Zhiyi, de ezt nagyon. A 2001-es évzáró banketten „Az Év Játékosa” címet vehette át a tulajdonostól. Sokáig a kínai válogatott csapatkapitánya volt.
Tommy Black, az autisztikusan pislogó örökkisfiú ártatlan külseje ellenére – és középpályás létére – konstans veszélyt jelentett az ellenfelek kapujára.
Clinton Morrison a Palace „valahogy mindig ott termő” csatára, akit, ha nem a Palace-ban játszott volna, nyilván a liga egyik legellenszenvesebb, legpimaszabb játékosának tartottam volna. Így viszont az egyik kedvencem lett. Clintont onnan lehetett nagyon messziről megismerni, hogy az ellenfél kapuja előtt állva csípőre tett kézzel várta a gólpasszt, és mindig zokon vette, ha a labdát nem a lendülő lábának rüsztjére kapta. Remek színészi adottságokkal rendelkezett, amit a szurkolók örömére leginkább a tizenhatossal körülkerített színpadon kamatoztatott.
És hát Dougie Freedman, természetesen. Vele kellett volna kezdenem: a fésületlen skót sráccal, a kulcsfontosságú mérkőzéseken mindig megbízhatóan jól játszó gólfelelőssel, akinek meccseket eldöntő villanásait egyszerűen nem lehet elfelejteni. (A Crystal Palace történetében egyedülálló teljesítmény fűződik a nevéhez: a Grimsby Town ellen tizenegy perc alatt ért el mesterhármast.)
Múlt időt használtam, mert ez a csapat már nincs. Jöttek-mentek játékosok, menedzserek, de nekem mindig ez marad a Palace-om, a 2000-2001-es csapat, ebbe szerettem bele. Rendes drukkerhez méltóan persze azóta is követem a Palace sorsát, bár bevallom, egyre nehezebben megy, sőt most már alig. A földrajzi távolság, sajnos, rám elidegenítőleg hat. Nem vagyok az a típus, aki megelégszik a másnapi újságban olvasható információval, a bajnoki eredményekről, az átigazolásokról szóló hírekkel. Ott kell lennem a helyszínen, ki kell járnom a meccsekre. Nekem csak így megy.
A Wimbledon elleni mérkőzés után láttam még élőben öt másikat: három hazait és két idegenbelit, de azokon, az első randevúhoz képest, már más jellegű benyomásokat szereztem – a csapatot már nem az elegancia jellemezte, hanem sokkal inkább a (tíz perces blokkonként) hullámzó teljesítmény és a balszerencse. Mindez persze csak mélyítette bennem a szimpátiát: egy Magyarországon szocializálódott ember ilyen csapatnak kell hogy drukkoljon.
Amíg a külföldi bajnoki meccsek megtekintése luxusnak számított, John Bull Pubokba jártunk, a rejtekhelyeikről előbújó furcsa lényekhez csatlakozva, akiket ugyancsak a Sky Sports és a Palace vonzott a sörözőbe. A Liverpool elleni FA kupa visszavágóra például öten jöttünk össze (ilyen nagy létszám se előtte, se utána), és hallgattuk a másik asztalnál álló (!), Budapesten turistáskodó liverpooliak gúnyos megjegyzéseit. Kifelé menet egyforma cinikus mosolyt küldtek felénk, lefitymáló, fölényes liverpooli mosolyt, féloldalasat, amilyet itthon csak Nyilasi Tibor tud, persze ő nem cinizmusból, hanem mert mindig így mosolyog.
Utolsó kommentek