Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Angolok a Csatornán túl – 10 olyan futballista, aki a kontinensen is sikert aratott

Az idei nyár soha véget nem érőnek tűnő átigazolási huzavonái mellett szinte alig kapott figyelmet az a hír, hogy a Bayern München leszerződtette a harmadosztályú Tranmere Rovers 18 éves szélsőjét, Dale Jenningset. Ugyan minket a legkevésbé sem lepett meg, hogy Jennings az új idényt már nem a harmadik számú liverpooli klubnál fogja megkezdeni, de mi sokkal inkább egy Championship-klubot tartottunk lehetséges befutónak, nem mintha a német bajnoksággal bármi bajunk is lenne, ahol többnyire hazai játékosokból álló csapatok játszanak rettenetesen izgalmas meccseket hétről-hétre, zsúfolásig telt lelátók előtt. Jennings átigazolásával kapcsolatban az igazi kérdés az, hogy az idegen környezetben be tud-e majd illeszkedni és helyt tud-e állni a Bundesligában (bár egyelőre a negyedosztályban szereplő tartalékcsapathoz fog kerülni), de úgy tűnik, nyelvi problémái állítólag nem nagyon lesznek, hiszen jelenlegi edzője szerint a halkszavú srác németül ugyanúgy fog tudni érthetetlenül motyogni, mint ahogy azt egyébként angolul teszi.

Ráadásul hosszú idő után nem Jennings az egyedüli angol, aki külföldre igazol (az U21-es válogatott csapatkapitánya, Michael Mancienne a Hamburghoz szerződve próbálja meg helyrepofozni a félrecsúszni látszó karrierjét), úgyhogy éppen itt az ideje, hogy eloszlassunk egy régi tévhitet, miszerint a brit játékosok eleve kudarcra vannak ítélve, ha úgy döntenek, hogy elhagyják a szigetországot és egy külföldi bajnokságban próbálnak szerencsét. A többséggel ellentétben ugyan mi úgy véljük, hogy David Beckham egyáltalán nem égett le a kontinensen, sőt Michael Owen madridi kiruccanása sem volt egyértelmű kudarc, de elméletünk alátámasztására álljon itt tíz olyan angol futballista, akik külföldön is szép karriert futottak be, ugyanis minden Blissettre jut egy Francis, Rushra egy Lineker, vagy Gascoigne-ra egy Platt!

Jimmy Greaves

Az angol futball történetének egyik leggólerősebb csatára (aki csak egy balszerencsés sérülés miatt került ki a csapatból a ’66-os hazai világbajnokságon) miután kevesellte klubja, a Chelsea ambícióit, kapva-kapott a Milan ajánlatán, és az 1961-62-es szezont már Olaszországban kezdte meg. A szigetországi játékosoknak az olasz bajnokságban óriási respektjük volt akkoriban (köszönhetően a Szelíd Óriásnak, a walesi John Charlesnak, akit egyébként a Juventus történetének egyik legjobb idegenlégiósává is megválasztottak), és Greavsie sem hozott szégyent honfitársaira: 12 meccsen kilencszer zörgette meg a hálót. Az már sokkal nagyobb baj volt, hogy időközben új edző került a csapathoz, aki ki nem állhatta a rómaiakat,a szárdokat, vagy a firenzeieket, a spanyolokat és a franciákat meg egyenesen rühellte, úgyhogy el lehet képzelni mit is gondolhatott az angolokról. Mindezek mellett Greavesnek valószínűleg a Londonban megszokott kocsmai élet is hiányozhatott, így még idény közben visszamenekült a Spurshöz.

Kevin Keegan

Miután gyakorlatilag minden létező serleget begyűjtött a Liverpoollal, egy jól előkészített átigazolási ügylet keretén belül 1977 nyarán a friss KEK-győztes Hamburger SV-hez szerződött az angol futball első igazi szupersztárja. A Bundesligában azonban nem indult minden nagyon könnyedén King Kev számára, klubja rögtön egy megalázó hatost kapott korábbi csapattársaitól a Szuperkupa döntőjében, úgyhogy egy félévvel később már átigazolási kérelmet nyújtott be. Az újonnan kinevezett klubmenedzser, Günter Netzer gyors rendcsinálásba kezdett, a csapategységet megbontó bajkeverőket eladta, új játékosokat igazolt, sőt a jugoszláv Branko Zebec személyében új edzőt is szerződtetett. Az áttörés ekkor már nem is maradt el: Keegan szárnyakat kapott, és a második idényében egészen a bajnoki címig repítette a Hamburgot, amely 19 év után vihette haza a salátástálat. A németek által csak Hatalmas Egérnek becézett csatár ráadásul két egymást követő szezonban még az aranylabdát is megnyerte, de az igazi népszerűsége mégiscsak azzal mérhető, hogy az általa felénekelt kislemezdal harminchárom héten keresztül szerepelt a német slágerlistán.

Tony Woodcock

A nottinghami születésű csatár miután először kihagyhatatlanná vált Brian Clough Forestjének kezdőjéből, bajnoki címet nyert, a liga legjobb fiatal játékosává választották, megnyerte a BEK-et, sőt mindezek tetejébe még a válogatottban is bemutatkozhatott, úgyhogy sokakat meglepett, hogy több olasz, spanyol és francia klub ajánlatát visszautasítva 1979 nyarán az 1. FC. Köln csapatához szerződött. Woodcock eszméletlen hamar volt képes alkalmazkodni az új, kissé merevebb környezethez, nem véletlen, hogy a későbbiekben azt nyilatkozta, hogy meg van arról győződve, hogy német felmenőkkel is rendelkezik. A játékostársai egy németek elleni barátságos meccsen azzal ugratták, hogy jobb lenne, ha átmenne az ellenfél öltözőjébe, ha már úgyis hat klubtársa öltözik ott, de végül is sikerült minden kétkedőt elhallgattatnia, mivel egy szöglet után ő fejelte a szépítő gólt a szintén kölni Schumacher hálójába. Annyira otthon érezte magát Németországban, hogy csak 17 év elteltével tért vissza Angliába, játékospályafutása végeztével először edzői képesítést szerzett, edzősködött, majd klubmenedzser lett különböző német csapatoknál.

Trevor Francis

Miután 1980-ban tizennégy év után felnyitották a sorompót a külföldi játékosok előtt, Francis az elsők között érkezett meg Olaszországba a brit futballisták közül, ahol a Sampdoria alkalmazásába állt. Hiába nyerték meg sorozatban az angol klubok a legrangosabb európai kupát, a legmenőbb bajnokságnak mégis az olasz számított a nyolcvanas években, ahol minden magára valamit is adó futballista megfordult, hiszen sütött a nap, jókat lehetett enni, és csillagászati fizetéseket lehetett zsebre tenni (Francis például megengedhette, hogy 800 fontért vásároljon magának bőrnadrágot!). Francis azonban nemcsak a divatos butikokban, hanem a futballpályán is helytállt: az ő góljai is kellettek ahhoz, hogy a Samp története során először elnyerje az olasz kupát. Francis Genovában eltöltött három idénye azonban ennél nagyobb nyomot hagyott, mivel nem kis mértékben neki köszönhetően majdnem fél tucat brit játékos fordult meg később a klubnál, az ő ideje alatt kezdte bontogatni szárnyait a klub legendás csatárkettőse, Vialli és Mancini, sőt Fabio Capello mindmáig a legjobb brit légiósnak tartja, aki valaha megfordult az olasz bajnokságban.

Mark Hateley

Kevesen emlékeznek már arra, hogy a Milan úgynevezett holland korszaka előtt volt egy brit korszak is: megfordult a piros-feketéknél a fogatlan skót, Joe Jordan, az azóta kultikus státuszt élvező Luther Blissett, a duplatüdejű Ray Wilkins, valamint az 1984-ben U21-es Európa-bajnokságot nyert angol csapat hórihorgas centere, Mark Hateley is. Mondjuk az is igaz, hogy akkoriban a Milan nem a bajnoki címért vagy európai kupákért szállt harcba, hanem a totóbotrány miatt a másodosztályba száműzött klub újra megpróbálta megszilárdítani a helyét a Serie A-ban. A harcmodora, zord ábrázata és hajviselete miatt Attilának becézett támadó nem ontotta ugyan a gólokat az angolnál sokkal defenzívebb olasz bajnokságban, de egy milánói derbin szerzett bombafejesgólja máig emlékezetes minden Milan-drukker számára, mivel sokan ezt tartják a klub újbóli felemelkedése kezdetének. Hateley három évet húzott le Milánóban, hogy aztán Monacóba szerződjön Arsène Wenger hívására, aki akkoriban még nem feltétlenül csak elefántcsontparti tinédzserekre vetett szemet.

Gary Lineker

Az európai kontinensen akkoriban még nem nagyon ismert befejezőcsatár (a nevének kiejtésével nem csak a magyar riportereknek gyűlt meg a bajuk) a mexikói világbajnokságon került a reflektorfénybe, miután a lengyeleknek lőtt mesterhármasával szinte egymaga lőtte tovább Angliát a csoportkörből, sőt hat találattal ő lett a vébé gólkirálya is. Több sem kellett a Barcelona akkori edzőjének, Terry Venablesnek, aki, nem kevés pénzért, azonnal le is igazolta honfitársát az Evertontól. A befektetés azonban hamar megtérült, hiszen Lineker már az első bajnoki meccsén duplázott, sőt később a szezonban legendás mesterhármast szerzett az ősi rivális Madrid elleni rangadón. Lineker hamar elsajátította a helyi szokásokat, megtanulta a nyelvet, és a csapattársai is megkedvelték. A csatár barcelonai ideje alatt a csapat kupát és KEK-et is nyert, El Tel távozását követően azonban már nem számított alapembernek, sőt Cruyff rögeszméje (azaz, hogy játékosait előszeretettel játszatta a megszokottól eltérő poszton) miatt egyhamar a jobbszélen találta magát a lesipuskás center. Ugyan ott sem vallott szégyent, de amikor bejelentkezett érte a Spurs, nem sokat teketóriázott, és azonnal igent mondott. A sikerét azonban az is bizonyítja, hogy barcelonai kalandjairól tévésorozat is készült, amit itthon a Középcsatár címen vetítettek a kilencvenes évek elején.

Glenn Hoddle

Bár egyértelműen korának legtechnikásabb középpályásának számított, Hoddle mégsem tudta meggyőzni sem a szurkolókat, sem az egymást követő szövetségi kapitányokat arról, hogy bérelt helye lenne a válogatottban. Ő volt az angol futball "luxuscikke", akire igazából nem volt szükség a megszokott 4-4-2-es felállásban, így klubjában, az akkoriban egyébként a legkorszerűbb támadófutballt játszó Tottenham Hotspurben is a középpálya jobb szélére szorult. Senki sem értette, hogy miért nem próbál inkább szerencsét a kor legdivatosabbjának számító olasz bajnokságban, de egy nápolyi szerződése kizárólag a rakoncátlankodó térde miatt hiúsult meg. Pályafutása vége felé azonban összejött végül a külföldi szerződés: Wenger Monacója tárt karokkal fogadta a cseleiről és remek indításairól ismert irányítót, ahol az eddigi posztjaitól eltérően közvetlenül a center (Mark Hateley) mögött szerepelhetett. Ugye mondani sem kell, hogy a Monaco hat év után újra bajnoki címet nyert, Hoddle-t pedig a bajnokság legjobb külföldi játékosának választották meg. Aki pedig nem tudná, az, hogy az akkoriban Angliában tökéletesen ismeretlen Arsène Wengert az Arsenal szerződtette, szinte kizárólag egykori játékosának Glenn Hoddle-nak köszönhető, aki meleg szavakkal ajánlotta be őt a klub igazgatójának, David Deinnek.

Chris Waddle


Méltattuk már itt a blogon a fiatal éveit egy kolbásztöltő üzemben lehúzó, klasszikus focistahajáról ismert szélsőt, aki ugyan már Angliában is elismert játékos volt, de igazi világsztár mégis csak a kontinensre történő szerződése után vált belőle. Az ördögi cseleiről és váratlan elfutásairól ismert Waddle a kor sztárcsapatában, az Olympique de Marseille-ben egyhamar a közönség kedvencévé vált többek között ilyen és ehhez hasonló megmozdulásai miatt, bár saját bevallása szerint legalább három hónap telt el, amíg hozzászokott az idegen környezethez, a forrósághoz és a francia nyelvhez. Olyan játékosokkal futballozott Marseille-ben együtt, mint Deschamps, Francescoli, Tigana, Sauzée, Stojkovic vagy Papin, de sokat elárul népszerűségéről, hogy a Stade de Vélodrome közönsége mégis őt nevezte el Magic Chrisnek. Az ott töltött három idénye alatt mindháromszor begyűjtötte a francia bajnoki címet, de a legrangosabb európai kupában valahogy soha nem jött össze a végső siker (az OM pont egy évvel a távozása után tudott BEK-et nyerni), sőt az aranylabda-szavazáson is csapattársa, Jean-Pierre Papin mögé szorult, pedig sokak szerint neki kellett volna megkapnia a díjat. A klub szigorú hátvédjével, Basile Bolival felénekelt duettje is nagy sikert aratott, bár az is igaz, hogy nem volt idegen számára a zeneipar világa, hiszen Hoddle-lal közösen felvett dala már a brit slágerlistákat is megjárta korábban.

David Platt

Alig tizenkét hónappal a kilencvenes vébén a belgáknak lőtt álomgólja után David Platt újra Olaszországban találta magát, mivel a Bari akkor brit átigazolási rekordnak számító összegért (5,5 millió font) igazolta le az Aston Villa középpályását. A beilleszkedés mondhatni remekül sikerült, hiszen Platt középpályás létére 11 gólt szerzett a nem éppen nyíltsisakos támadójátékról elhíresült ligában, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy újdonsült klubját megmentse a kieséstől. Platt azonnal tovább is állt: először a Juventushoz került (ahol ugyan részese lehetett az UEFA-kupa győzelemnek, bár leginkább a kispadon jutott neki hely), de egy év után végül Roberto Mancini hathatós közbenjárására a Sampdoriánál kötött ki. A későbbi angol szövetségi kapitány, Sven-Göran Eriksson alatt a Samp látványos támadójátékáról vált híressé, amiben a középpálya eszének, Plattnek is nagy érdemei voltak. A Sampdoria Platt első idényében ugyan megnyerte az olasz kupát, de a következő szezonban már trófea nélkül maradtak a genovai kékek, mivel épp Platt későbbi klubja, az Arsenal (ahová állítólag Dennis Bergkamp kifejezett kérésére szerződtették) verte ki őket a KEK elődöntőjében. Platt managerként aztán később visszatért Genovába, de megfelelő edzői papírok híján a kispadra sem ülhetett le, így nem volt meglepetés, hogy kirúgták, és végül a szezon végén a csapat is kiesett. Olasz kapcsolata azonban mindmáig él: jelenleg régi haverja, Mancini segítőjeként dolgozik a Citynél.

Steve McManaman

A Liverpool bármelyik oldalon bevethető remek cseleiről és pazar összjátékáról híres szélsője nagy visszhangot kiváltva hagyta ott szülővárosát, hogy a Bosman-döntés első haszonélvezőjeként a Real Madridhoz igazoljon. Úgy tűnt, hogy Macca azonban a lehető legrosszabbkor igazolt Madridba, hiszen az őt szerződtető Hiddinket kirúgták, és egyúttal kisöpörték a padlást is: távozott Mijatovic, Suker, Panucci és Seedorf is. Az utód, Vicente Del Bosque által újjáalakított csapat azonban a Bajnokok Ligája döntőjéig menetelt, ahol McManaman többek között félig-meddig lecsúszott kapásgóljával győzték le a Valenciát. A második idényében McManaman azonban kikerült a csapatból, ugyanis az újonnan megválasztott elnök, Florentino Pérez által meghirdetett átigazolási politika első lépéseként leigazolták a helyére Figót a Barcelonától, és a csapat meghatározó játékosai közül többen is távozni kényszerültek. McManaman azonban kitartott, hiába fogadta el a klub a Middlesbrough, a Chelsea, valamint később olasz klubok ajánlatát is, a mellőzött szélső inkább vállalta a harcot a csapatba kerülésért, ami további sztárok folyamatos szerződtetése miatt egyre nehezebb feladatnak bizonyult. Ugyan innentől kezdve leginkább csereként szállt be a meccsek utolsó 20-25 percére, de kitartásának köszönhetően a szurkolók és a játékostársak megbecsülését is kiváltotta, és nem mellesleg a trófeái számát is szépen gyarapította mindaddig, amíg Beckham leigazolása után végül is továbbállt Madridból. Azonban McManaman spanyolországi sikerét nem csak ez bizonyítja, hanem az is, hogy a legkevésbé sem hízelgő véleményéről ismert Cruyff azt nyilatkozta róla, hogy "nála jobb társat nehéz elképzelni a pályán".

0 Tovább

Five Years

A futballszurkolók élete normális esetben is tele van frusztrációval, be nem teljesült álmokkal, mi-lett-volna-ha kezdetű kérdésekkel. Akit azonban az angol futball szippantott be, arra fokozottan igaz mindez – már persze ha nem csak Thierry Henry vagy Cristiano Ronaldo színrelépése után kezdett hirtelen érdeklődni a Premier League iránt. Az angol futballt ugyanis 1985 és 1990 között olyan büntetéssel sújtották az európai focibürokraták, amely ugyan egyáltalán nem oldotta meg a huliganizmus problémáját, viszont cserében évekkel vetette vissza az angol klubfutballt. 1985-ig az angol klubok túlzás nélkül uralták Európát, főleg a hetvenes évek közepétől kezdve: a Liverpool, a Nottingham Forest és az Aston Villa gyakorlatilag kibérelték a BEK-et az angoloknak, 1977 és 1985 között csak két olyan év volt, amikor nem ők nyertek. A másik két kupában ugyan nem volt ilyen hegemónia, de ezekben is rendre jól szerepeltek az angol csapatok, úgyhogy 1985-ben sem véletlenül Anglia vezette az UEFA rangsorát, mely a kupacsapatok eredményeit összesítve alakult ki.

 


Sokat lehetne még beszélni a Heysel-tragédia következményeiről (itt van hozzá néhány adalék), és az angol futballra gyakorolt hatásáról, de most inkább koncentráljunk a büntetés áldozatai közül azokra, akik talán a legnagyobbat szívták. Vagyis azokra a klasszis futballistákra, akik 1985 és 1990 között voltak erejük teljében, ám nem nagyon volt alkalmuk arra, hogy tudásukat nemzetközi szinten is megmutassák, leszámítva a válogatott meccseket, melyek már akkor sem tükrözték mindig a játékosok valós képességeit. Ha megnézzük az aranylabda-rangsorok és más hasonló szavazások eredményeit, láthatjuk, hogy az adott év BEK (vagy BL)-sorozata mindig keményen rányomja a bélyegét. Hogy tudhatta volna meg a világ abból az angolok számára katasztrofális 1988-as Európa-bajnokságból, hogy John Barnes akkoriban a világ egyik legnagyobb játékosa volt? Vagy Bryan Robsont talán azon pár vb-meccs alapján kellett volna megítélni, amiket a sérülései engedélyeztek neki ’86-ban vagy ’90-ben? Ezt senki sem gondolhatja komolyan. Mégis, ha az adott korszakot nézzük, általában Gullit és Van Basten, Matthäus és Brehme, Baresi és Vialli neve merül föl, mint meghatározó játékosoké, míg az angolok közül egyedül Gary Linekert érte utol a megérdemelt hírnév, köszönhetően egy jól sikerült világbajnokságnak. Ezután azonban neki is külföldre kellett mennie, hogy kupameccseket játszhasson, és bár az utolsó évében Johan Cruyff megmagyarázhatatlan okokból kirakta a jobb szélre, egész jól helyt is állt Barcelonában. De kik voltak azok, akiknek nem jött össze ilyen jól minden? Szerintünk öt játékos volt a Heysel-tragédia legnagyobb vesztese, de azért még rajtuk kívül is érdemel említést minden idők legerősebb Evertonjának legfőbb erőssége, a Stevens-Steven jobbszárny; a Spursben rekordmennyiségű gólt termelő Clive Allen; a korszak legtehetségesebb angol csatárának számító Tony Cottee; a George Graham-féle Arsenal esze, Alan Smith; vagy éppen a Liverpool fáradhatatlan ír középpályásai, Ray Houghton és Ronnie Whelan. De nézzük az öt legjobbat!

 
1. John Barnes
 
Bár az igazi nagy Liverpoolnak talán Bob Paisley csapatát szokás tartani, nem is ok nélkül, hiszen háromszor is megnyerte a BEK-et, de sosem tudjuk meg, hogy Kenny Dalglish Liverpoolja mi mindenre lett volna képes, ha hagyják. Az biztos, hogy fantasztikus játékosok alkották a nyolcvanas évek második felében is a Vörösök csapatát, de mind közül talán John Barnes volt a legnagyobb. Bár még nagyon fiatalon, 21 évesen meglőtte azt a szólógólt a brazilok ellen, ami azóta is a legismertebb fegyverténye (legalábbis a World In Motion című New Order-slágerben hallható rapbetét mellett), az angol válogatottban igazán sosem tudta megmutatni, mit is tud valójában. 1986-ban, Mexikóban csak negyedóra jutott neki, igaz az emlékezetes volt: az argentinok ellen állt be 0-2-nél, és kis híján egymaga visszahozta a meccsbe az angolokat. Adott egy gólpasszt Linekernek, megállíthatatlanul száguldozott fel és alá a baloldalon, de még egy gól már nem jött össze – talán kaphatott volna több időt is. Utána ’88-ban az egész angol csapattal együtt megmagyarázhatatlanul ő is leégett, viszont két évvel később majdnem ugyanaz a csapat elődöntőt játszott a vb-n. Barnes addigra már hazament, miután megsérült a belgák elleni nyolcaddöntőn, ahol mellesleg lőtt egy teljesen szabályos gólt is, amit csak a bíró nem látott annak. A ’92-es Eb-ről pedig megint csak egy makacs sérülés tartotta távol, és addigra a válogatott alacsony ingerküszöbű szurkolói is ellene fordultak. Mindeközben Barnes szenzációsan futballozott a klubjaiban: a jamaicai születésű, de még gyerekként Angliába került balszélsőt a Watford fedezte fel, és ott is játszott egészen 1987-ig, amikor is elvitte a Liverpool. Itt virágzott ki igazán, különösen az első és a harmadik szezonja volt emlékezetes. Remekül megértették egymást Beardsley-vel, Rush-sal vagy Aldridge-dzsel, és minden idők egyik leggyilkosabb támadó szekcióját alkották. Nyertek a klubnak két-két bajnoki címet és kupát, ő maga pedig az 1989-90-es idényben 22 gólt (!) lőtt szélsőként. Lendületes, erőteljes játékával bizonyosan számos olasz, spanyol vagy német védő életét keseríthette volna meg, ha a Liverpool akkor játszhat nemzetközi kupameccseket. Amikor már megtehette, addigra viszont túl volt a csúcson, és közbeszóltak a sérülések is, úgyhogy emlékezeteset nem tudott alakítani. Azt azonban nem sokan szokták megkérdőjelezni, hogy John Barnes a nyolcvanas évek végén a posztján a világ legjobbja volt.
 
2. Peter Beardsley
 
Talán nem olyan egyértelmű világklasszis, mint Barnes, de fénykorában Peter Beardsley is fantasztikus csatár volt, ráadásul számos olyan képességnek volt a birtokában, amelyek a sztereotípia szerint elkerülik az angol futballistákat, gondolunk itt a technikára és az intelligenciára. Bár Beardsley csatár volt, viszonylag kevés gólt szerzett, ám az előkészítő szerepkörben annál többször csillogott: mellé tényleg csak egy jó befejező csatár kellett, és a többi jött magától. Nem véletlenül szeretett vele játszani Gary Lineker a válogatottban, de Ian Rush és John Aldridge is sokat köszönhetett neki, akárcsak később a fiatal Andy Cole a Newcastle-ban. A Szarkáknál akkor már harmadszor játszott, hiszen a Newcastle volt az első klubja, ám nem láttak benne fantáziát, és még tinédzserként elengedték a Carlisle-hoz, ahonnét valami rejtélyes okból Kanadába igazolt, és megfordult rövid időre a Manchester Unitedban is, végül a Newcastle dobott neki mentőövet, és visszavásárolták az akkor 22 éves csatárt.
 
Beardóra a nagyvilág három évvel később, Mexikóban figyelt föl: ott állt össze a Beardsley, Lineker csatárkettős, melyből szinte mindenkinek az utóbbi hat gólja maradt csak meg, de bizony kellett azokhoz a gyors, jól cselező és önzetlen Beardsley is. Ezt követően már csak egy évet maradt a Szarkáknál, mert jött egy visszautasíthatatlan ajánlat Liverpoolból, és Barnesszal együtt az Anfield Roadon folytatta tovább. Az első két évben minden úgy ment, mint a karikacsapás, jobbnál jobb labdákkal tömte aktuális csatárpartnerét, jöttek is a trófeák, ám a harmadik idénye már nem sikerült olyan jól, és a rá következőben hiába mondott le Dalglish, az új menedzser, Graeme Souness sem Beardsley-vel képzelte el a jövőt. Beardo egy házzal továbbállt, és az Everton sztárja lett, majd visszatért Newcastle-ba, ahol Kevin Keegan ismét felrázta annyira, hogy még 35 évesen is meghívták a válogatottba. Sajnos Beardsley másik két nagy tornája már nem sikerült annyira, mint a mexikói vb: sem a németországi Eb-n, sem az olaszországi vb-n nem sikerült gólt szereznie, utóbbin menet közben ki is került a kezdőcsapatból (ugyebár ekkor a klubjában sem ment neki túl jól). Pályafutása legszebb évei pont 1985 és 1990 közé estek, akkoriban kevés olyan csapat volt a világon, ahová ne fért volna be. Aki nem hiszi, nézze meg ezt a kis videót Peter Beardsley néhány góljával, és utána mondja azt, hogy nem ő minden idők egyik legalulértékeltebb angol játékosa.
 
3. Chris Waddle
 
A szélsőt, aki a fölül tüsi-, hátul hosszú hajviseletével igazi mullet-klasszikust teremtett, csak harmincéves korára ismerte el igazán a világ, amikor is Chris Waddle remek játékának is köszönhetően jutott be Anglia az olaszországi vb elődöntőjébe. A focistahajától frissen megszabadult Waddle pont a németek ellen nyújtotta a legjobb teljesítményét, sajnos azonban mindenki csak a kihagyott tizenegyesére emlékszik a végén (meg persze Gazza könnyeire...). Szerencsére ez nem törte össze őt, sőt, az utána következő szezon élete legjobbja volt: ekkor már az Olympique Marseille játékosaként komoly esélye volt az aranylabdára is, de végül csapattársa, Jean-Pierre Papin kapta. Azt azonban, hogy Waddle akkoriban a világ egyik legjobb játékosa volt, még az a Nick Hornby is elismerte a Focilázban, aki Arsenal-drukkerként érthetően nem szívelte a Tottenhamben éveket lehúzó Waddle-t. Pedig ő ragyogó játékos volt már 1990 előtt is, csak ez addig ugyebár a szigetország titka maradt. Eredetileg ballábas volt, de mindkét szélen klasszisteljesítményre volt képes, őrjítően cselezett, és egy az egyben a világon bárkit meg tudott verni, ha jó napja volt.
 
Wazza Beardsleyhez hasonlóan Newcastle-ban kezdett focizni (noha Sunderland-drukker volt), és 25 évesen vitte el a Tottenham, ahol remek kis csapat alakult ki a nyolcvanas évek közepén: Waddle mellett olyan klasszisok játszottak a középpályán, mint Ossie Ardiles és Glenn Hoddle, elöl pedig egy bizonyos Clive Allen termelte a gólokat. A Spurs ugyan a két liverpooli csapat mellett nem szólhatott bele a bajnokságért vívott harcba, de háromszor is (normális esetben) UEFA-kupát érő helyezést ért el, és favoritként elbukott egy FA kupadöntőt a Coventry ellen. Waddle azonban csak a válogatottal mehetett külföldre, ahol az első két tornáján még nem tudott bizonyítani. Aztán 29 éves korában elvitte a Marseille, ahol pályafutása legszebb éveit töltötte, egy valóban klassziscsapatban is a legjobbak egyike volt, és elbukott tizenegyesekkel egy BEK-döntőt a Crvena Zvezda ellen. Azon kevés angol játékos közé tartozott, aki nemhogy sikeres volt külföldön, de még az otthoni teljesítményét is felülmúlta. Mégis, ha a csatornán túl megismerhették volna még a Spurs trükkös szélsőjeként a nevét, még inkább egyértelmű lenne, hogy Waddle a korszak egyik legnagyobb játékosa volt. Az már csak hab a tortán, hogy hazatérése után a Sheffield Wednesday színeiben, 33 évesen még az év játékosává választották Angliában, meg az is, hogy az ostoba Graham Taylor nem vitte ki magával a ’92-es Eb-re, míg mondjuk Andy Sintont igen – meg is lett az eredménye.
 
4. Bryan Robson

Captain Marvel már ugyan letette a névjegyét a spanyolországi vb-n 1982-ben, amikor meg is kapta azt a bizonyos Seiko órát a leggyorsabb gólért a franciák ellen, de a Heysel-tragédia idején 28 éves volt, és itt kezdődik általában „a legjobb kor” a futballisták számára. Robsonnak 1984-ben is volt egy nagyon emlékezetes meccse: a KEK negyeddöntőjében 3-0-ra verték a Barcelonát a Manchester Uniteddel, miután az első meccset idegenben 2-0-ra elveszítették. A három gólból kettőt Robbo vállalt, és nem véletlenül volt akkor az egyik legkeresettebb futballista a világon. A következő fordulóban a United a Juventusszal játszott, ám Robson sérülése miatt kihagyta mindkét meccset, viszont közben tárgyalt az olaszokkal, akik végül nem tudták kifizetni a hárommillió fontos vételárat, úgyhogy a középpályás maradt otthon. Karrierje során rengeteg sérülés hátráltatta, de ennek ellenére is kilencvenszer volt angol válogatott, részt vett három világbajnokságon, és 34 évesen végre megnyerte csapatával a KEK-et is, de az az öt év, ami kimaradt, ki tudja, mit tartogatott volna még a számára Európában.
 
Robson a West Bromwich Albion utolsó igazi nagy csapatában vált ismert játékossá, együtt Cyrille Regisszel és Laurie Cunninghammel, majd 24 évesen követte mesterét, Ron Atkinsont Manchesterbe. Ekkor már válogatott játékos volt, nem sokkal később kapitánya is lett az angol nemzeti tizenegynek, akárcsak a Unitednak. Igazi all-round középpályás volt, aki egyaránt kivette a részét a védekezésből és a támadásból is (ez akkor még nem volt annyira természetes), gólerős volt és esze is volt a játékhoz, ahogy az egy igazi vezéregyéniségtől elvárható. Kár, hogy sérülései miatt a ’86-os és a ’90-es vb-ről is haza kellett jönnie idő előtt, míg ugyan a ’88-as Eb-n azon kevés angol játékos közé tartozott, aki nem égett le (gólt is szerzett a hollandok ellen), egy nulla ponttal kieső csapat esetében ez érthetően nem sok embert érdekelt akkor. Pedig a tárgyalt időszakban (’85 és ’90 között) kétszer is kupagyőzelemre vezette a Vörös Ördögöket, egyszer pedig bajnoki ezüstérmes lett a csapat a Liverpool mögött. Később ugyan még kétszer bajnok is lett a csapattal, de ekkor már elmúlt 35 éves, és nem számított stabil kezdőjátékosnak. Edzőként sajnos már jóval kevésbé volt sikeres, de ez a bejegyzés nem erről szól.
 
5. Ian Rush
 
Rush a klasszikus példa arra, milyen helyzetbe is kerültek az angol klubok sztárjai a nyolcvanas évek második felére. Az ő története azért is speciálisabb, mert walesi révén arra sem lehetett sok reménye, hogy hazája gyengécske válogatottjával jusson ki egy világversenyre. Így aztán inkább érthető, hogy úgy döntött, elhagyja Liverpoolt a Juventus kedvéért 1987-ben, ez a döntés azonban nem bizonyult szerencsésnek: Rush második legeredményesebb szezonja után ment Torinóba, ahol azonban egészen más világban kellett helytállnia, ráadásul a csapat sem volt már ugyanaz, mint a Platini-féle Juve pár évvel azelőtt. 29 meccsen hét gól valóban elég sovány mutató, ráadásul a csatárnak honvágya is volt, úgyhogy egy év után ment is vissza Liverpoolba. Ott viszont a távollétében az ír John Aldridge nagyszerűen pótolta a walesi középcsatárt, és idő kellett, míg Rush úgy-ahogy visszanyerte a régi formáját, végül az emlékezetes, nálunk is közvetített 1989-es kupadöntőn a kispadról beállva, két gólt lőve nyerte meg a meccset az Everton ellen a hosszabbításban.
 
A következő szezonban pedig már megint ő volt az elsőszámú csatár, nyert még egy bajnoki címet (összesen az ötödiket), de még ezután sem játszhatott BEK-meccseket, hiszen a Liverpoolnak volt még egy plusz év büntetése a többi angol csapathoz képest is. Utána pedig már csak a hanyatlás évei következtek, de azért Rushie 35 éves koráig nyomta a vörösöknél, ahol egyre kevesebb szerepet kapott. Fénykorában viszont Rush a világ legjobb befejező csatárai közé tartozott: legjobb szezonjában, az 1983-84-esben 32 bajnoki gólt lőtt (kupameccseket is beszámítva összesen 47-et!), aztán 1986-87-ben is harmincig jutott, és ha nem szólt közbe sérülés, rendszerint gond nélkül megvolt a húsz bajnoki gól. Olaszországi kiruccanása azonban érezhető törés volt, utána már nem ment úgy a gólgyártás. Ennek ellenére sem vitatja senki, hogy ez a bajszos walesi világklasszis csatár volt, nem rajta múlt, hogy pályafutása nagyobb részében csak az angol csapatok védőinek kellett tartaniuk tőle.
0 Tovább

Rúgd és fuss!

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek