Rúgd és fuss!

A folyton sérült középhátvédnek láthatóan rengeteg ideje van twitterezni, de egyébként sem véletlen, hogy az övé az egyik legnépszerűbb angol futballista Twitter, 725 ezer követővel. Rio Ferdinand most a Fulham stadionjánál emelt Michael Jackson-szobor miatt hallatta a hangját, és élesen bírálta Mohammed Al Fayed tulajdonost, aki ugyebár a pokolba küldte a tervét ellenző szurkolókat: "Egyáltalán szerette Michael Jackson a futballt?" - tette fel a kérdést tegnap a Twitteren Ferdinand. "Mit keres ennek a nagy embernek a szobra a Fulham stadionja mellett?" - folytatta, és nem állt meg itt. "Tegyenek ki egy posztert, de ne egy szobrot! Ilyet csak azok kapnak, akik nagy dolgokat vittek véghez a klubbal, nem csak feltűntek ott egy pillanatra" - háborgott tovább a védő. "Al Fayed azt mondta, hogy jó barátok voltak Jackóval. Hát akkor állíts szobrot a házadban, embeeeer!"

Ferdinand utána még viccelődött pár hírességgel, hogy ők is szobrot érdemelnek, amiért jártak már ebben vagy abban a stadionban. Így ezzel az erővel szerinte kaphatna szobrot Vilmos herceg is a Villa Parkban, Russell Brand a West Ham-pályán, vagy éppen a híres Fulham-szurkolók közül Lily Allen és Hugh Grant. Lily Allen válaszolt is, mondván, hogy a klub legendája, Johnny Haynes valóban érdemelt volna egy szobrot. Mellesleg Ferdinand lehet, hogy játszik a Chelsea elleni BL-negyeddöntőn szerdán, pedig voltak olyan hírek is, melyek szerint már ebben a szezonban nem is léphet pályára.

A Blackpool elleni mai meccs előtt leplezték le a Craven Cottage-en, a Fulham londoni pályáján Michael Jackson szobrát. Egyes szurkolók már az ötlet ellen tiltakoztak, de a klub tulajdonosa, Mohammed Al Fayed hajthatatlan volt. Az ünnepség alkalmából, mint az többek közt a BBC-n is olvasható, részletesen ki is fejtette, mit gondol azokról a szurkolókról, akik szerint klubjuk nevetség tárgyává vált a szoborállítással.

"Akkor ne legyenek szurkolók. Ha nem értik meg, ha nem hisznek abban, amiben én, akkor menjenek a Chelsea-nek drukkolni, vagy menjenek a pokolba" - mondotta a klubvezető, aki eredetileg az ugyancsak általa birtokolt Harrods áruházban akarta felállítani a leginkább egy nagyméretű műanyag-játékra emlékeztető, színes szobrot, csak azt időközben eladta.

A Fulham hátvédje, Brede Hangeland szerint a csapat a tulajdonos mögött ál szoborügyben. Al Fayed Michael Jackson személyes jó barátja volt, a zenész egy ízben, a Wigan elleni 1999-es meccs alkalmával meg is jelent a Craven Cottage-en, akkor 2-0-ra nyertek a hazaiak. Most erre rátettek egy gólt: 3-0-lal küldték közelebb a kieséshez a Blackpoolt.

Az 1997-es finn-magyar vb-selejtező klasszikusát idéző mega-bénázással ajándékozott szerda este győzelmet a Fulham a Liverpoolnak: Torres lövése Hangelandon irányt változtatva lett kapufa, a kipattanóval pedig a Stockdale-ben megbotló Pantsil minden liverpooli segítség nélkül bevette saját kapuját. A végén az egykor szebb napokat látott hazaiakat hosszú percekre beszorította a kiesőzóna veszélyes közelségét érző Fulham (Gera a 63. percben állt be, de, ahogy a sportnapilapos kollégák írnák, MÉG Ő SEM tudott fordítani az eredményen), a védők arra rúgták a labdát, amerre álltak, de a 3 pont az 3 pont. Hughes mesternek volt viszont egy szép dekázása az oldalvonalnál.

Mi magunk se vettük észre egyből, de a Fulham még pénteken szép csendben leigazolta Steve Sidwellt, az Aston Villa vörös hajú középpályását, pedig versenyben volt érte a West Ham és a Wolverhampton is. A Kalapácsosok ugyan már mindenben meg is egyeztek vele, azonban mégsem jött össze az üzlet, és egy napig úgy nézett ki, hogy a Farkasok vihetik Sidwellt, de amikor bejelentkezett érte a Fulham is, lehetett tudni, hogy a középpályást visszahúzza a szíve szülővárosába, Londonba. Sidwell az Arsenalban kezdte a pályáját, de ott nem kapott sok lehetőséget, ezért a másodosztályú Readinghez távozott, ahol egy másik ex-Ágyússal, James Harperrel bombaerős középpályás kettőst alkotva mutatta meg a Hetvenéves Vénasszonynak, hogy túl korán írta le őt. A Reading első, szép emlékű Premier League-szezonjában Sidwell egyenesen élete formájában játszott, és mivel nem hosszabbította meg a szerződését, év végén szabadon igazolhatott bárhová. Nem csoda, hogy a fél PL sorban állt érte, Sidders pedig a lehető legrosszabb döntést hozta, amikor Mourinho tenyerébe csapva a Chelsea-hez távozott.

Ma már bátran kijelenthető, hogy ezzel a lépéssel gyakorlatilag kinyírta a karrierjét, hiszen akkor, 25 évesen fényes jövő nézett ki a számára, a szupersztárok csapatában azonban ő csak epizódszereplőnek volt jó. Sidwell örülhetett, ha egyáltalán kapott pár percet csereként, és egyúttal tanmesébe való példát szolgáltatott arra, hogy miért is nem szabad a Chelsea-hez igazolnod, ha nem vagy világsztár. Egy évvel később az Aston Villa nyújtott neki mentőövet, ám az egy év kihagyás sokáig meglátszott a játékán, és a szerencsétlen sérülések sem segítettek rajta, esélye sem volt rá, hogy kitúrja a Petrov, Barry kettős bármelyik tagját. Amikor pedig utóbbi a Manchester Cityhez távozott, akkor Martin O’Neill Milnert hozta be középre, Sidwellnek ott is maradt a kispad. Az idei szezonban még annyit se játszott a Villában, mint a korábbi két szezonban, mert a változatosság kedvéért megint megsérült. Steve Sidwell idén lesz 29 éves, és bár válogatott nyilván nem lesz soha, adott a lehetőség a számára, hogy még egyszer bebizonyítsa, tényleg jó középpályás, a Fulham erre ideálisnak is tűnik.

Egy barátom születésnapi ajándékának köszönhetően egy hamisítatlan futballhétvégét töltöttem Londonban, ahol nem teljesen véletlenül az idei Premier League-szezon két legrokonszenvesebb csapatának mérkőzését tekintettem meg a helyszínen. A szóbanforgó két csapat természetesen a Fulham és az Aston Villa, ezt a Rúgd és fuss! rendszeres olvasóinak nem kell különösebben megmagyarázni. Az Aston Villáról ugye elég szó esett már itt a blogon, míg a Fulham (bár alapból nem annyira egyértelmű, hogy mit is lehet szeretni ezen a London gazdagabbik felén található, sokak szerint teljesen felesleges klubon) Roy Hodgson menedzser irányítása alatt egy igazán klassz kis csapattá vált, elég itt csak Bobby Zamorára, Andy Johnsonra, Danny Murphyre, vagy akár Simon Daviesre gondolni, és ez még akkor is így van, ha a csapat játékmestere, a Mrs Doubtfire becenévre hallgató Jimmy Bullard a téli átigazolási szezonban a Hull Cityhez távozott. A rokonszenv kialakulásában azonban nemcsak a bajnokság legmenőbb csatárkettőse, hanem Roy Hodgson személye is nagy szerepet játszott: hogyan is lehetne ellenállni valakinek, aki a Nagy-Britanniában oly népszerű öregedő sármőrfigura egyik legautentikusabb képviselője rögtön Sir Michael Caine után?

A londoni (angliai) futballhétvégékben az a legjobb, hogy az ember gyakorlatilag a teljes szombati napját a meccsnek alárendelve tölti. Jó esetben a meccs ugye háromkor kezdődik, de kicsivel tizenkettő után már a pálya környékén kell lenni. Ezt megelőzően legfeljebb egy kiadós angol reggeli elfogyasztása fér bele az időbe, és az út a pályáig már szörnyű izgalomban telik, ami nem csak a reggeli mellé lehajtott pár sör feszítő hatása miatt van így. A Fulham pályája, a Craven Cottage az egyik legrégebbi és legkevésbé átépített stadion egész Angliában, na persze nem szabad a szó kontinentális értelmében vett betonteknőszerű arénára gondolni: itt klasszikusan különálló négy tribün övezi a pályát. A pálya díszének számító főlelátó az angliai futballpályák korszakalkotó tervezőjének, Archibald Leitch skót építésznek a munkáját dícséri, csakúgy mint a mellette álló kis klubház, a Cottage, amit azért kellett végül megépíteni, mert Leitch elfelejtett öltözőket tervezni a lelátó alá. De nemcsak maga a pálya, hanem a környék is a békebeli Angliát idézi: a metróról leszállva rögtön az az érzésem támadt, mintha P. G. Wodehouse egyik regénye szereplőjeként a paddingtoni 16.50-es vonattal érkeztem volna meg Pacsirtavölgybe. Ezt az érzést még tovább erősítette, hogy a pályáig egy parkon és egy temetőn (!) át, valamint a Temze-part lombos fái alatt vezetett az út. A romantikus kertvárosi hangulat azonban azonnal véget is ért, mikor a meccsre kiadott programfüzettel a farzsebünkben söröztünk a stadion folyóra néző teraszán, és a háttérben már a Clash egyik leghíresebb száma üvöltött a hangszórókból.

Közvetlenül a meccs előtt a Fulham tulajdonosa, Mohamed Al-Fayed, azaz Mister Mo konkrétan a világ legrondább ingében masírozott körbe a pályán és sállal a kezében integetett a szurkolóknak. Ekkor már nagy volt a várakozás, a tapsolás, meg az öröm, a klub kabalafigurája, Borz Billy pacsizott az első sorban ülő gyerekekkel, hétágra sütött a nap, egyszóval minden feltétel adott volt egy remek kis futballmérkőzéshez!

Nagy sajnálatomra azonban személyes kedvenceim közül senki nem került be a kezdőbe: AJ ugye újra megsérült, Bobby Zamora szintén kisebb sérüléssel bajlódott, de azért a kispadra leült, csakúgy mint Emile Heskey a túloldalon, azonban ő egészen más okok miatt. Viszont megdöbbentő volt testközelből (első sor) tapasztalni azt, amit eddig is sejtettem, azaz, hogy Ashley Young gyakorlatilag labdával gyorsabb, mint bárki más labda nélkül és, hogy három méteren legalább öt métert ver a védőjére úgy, hogy kétszer-háromszor még ki is cselezi. A Villa ennek megfelelően be is kezdett, különösen a két szélvész szélső Ashley Young és Gabby Agbonlahor ficánkoltak és úgy tűnt, hogy a hazaiak nem sokat fognak tudni kihozni a meccsből. Aztán hirtelen minden megváltozott: egy teljesen felesleges szabálytalanság James Milnertől a tizenhatoson belül és már vezetett is a Fulham, ugyanis Danny Murphy ritkán hibáz büntetőt.

A meccs egyébként tökéletesen szemléltette, hogy miért nem volt képes a Villa idén megszerezni legalább a negyedik helyet: a védelem bármikor képes összehozni egy gólt. Jó, az is igaz, hogy a védelem irányítója, a csapatkapitány Martin Laursen karácsony óta sérült, de az sem segített sokat, hogy Martin O'Neill kényszerből a jobbhátvéd Luke Youngot játszatta balhátvédként, míg a jobb oldalon többnyire Nigel Reo-Coker vagy Carlos Cuellar szerepelt, akik közül egyiknek sem az az eredeti posztja. De nemcsak egyet, hanem rögtön két gólt is összehoztak a szünet után rövid időn belül, teljesen hiábavalóvá téve az Ashley Young által még az első félidőben szerzett egyenlítő gólt. A Villa ezután már 2-4-4-es felállásban játszott, ugyanis Martin O'Neill gondolt egy merészet és lehozta a két szélsőhátvédjét (Luke Young és Nicky Shorey) a helyükre pedig behozta Reo-Cokert és Heskey-t, de ez sem segített sokat, a vendégek ugyanis még egy valamirevaló gólhelyzetig sem nagyon jutottak el. A Fulham ekkor már teljes mértékben uralta a játékot, sőt az egyébként rettenetesen gyámoltalanul futballozó Gera is kezdett valamelyest magához térni, de ez mint idén oly sokszor megint csak nem az ő meccse volt.

A közönség a meccs végén szinte már egy emberként ünnepelte Roy Hodgsont (aki ekkor fel is állt a kispadról az őrületbe kergetve ezzel a szurkolókat), ami nem is csoda, hiszen az öreg sármőr tavaly a kieséstől mentette meg a klubot, idén pedig akár még egy európai kupás hely is kinéz nekik. Ami a Villát illeti, a fordulópontot a március eleji Stoke elleni meccs jelentette, ahol kétgólos vezetést adtak el az utolsó percekben, azóta teljesen lebénultak, de az ötödik hely még talán így is meglesz, ha mégsem, az tényleg végtelenül ciki lenne. 

A másnapi lapok szerint a meccs embere a tizenegyest kiharcoló és két gólt (egyet sarokkal) szerző Diomansy "Joe" Kamara volt, de én sokkal inkább John Pantsilre szavaznék, aki gyakorlatilag levette a pályáról a második félidőben Ashley Youngot, és nélküle az eredmény akár egészen másképp is alakulhatott volna. Pantsil is érezte ezt, hiszen a hazai játékosok közül egyedül ő futott egy fél tiszteletkört két kézzel dobálva a puszikat a szurkolók felé és felugorva fejeléseket imitálva, miközben a hangszórókból a Can't Take My Eyes Off You című örökzöld sláger szólt.