Rúgd és fuss!

Az idei nyár soha véget nem érőnek tűnő átigazolási huzavonái mellett szinte alig kapott figyelmet az a hír, hogy a Bayern München leszerződtette a harmadosztályú Tranmere Rovers 18 éves szélsőjét, Dale Jenningset. Ugyan minket a legkevésbé sem lepett meg, hogy Jennings az új idényt már nem a harmadik számú liverpooli klubnál fogja megkezdeni, de mi sokkal inkább egy Championship-klubot tartottunk lehetséges befutónak, nem mintha a német bajnoksággal bármi bajunk is lenne, ahol többnyire hazai játékosokból álló csapatok játszanak rettenetesen izgalmas meccseket hétről-hétre, zsúfolásig telt lelátók előtt. Jennings átigazolásával kapcsolatban az igazi kérdés az, hogy az idegen környezetben be tud-e majd illeszkedni és helyt tud-e állni a Bundesligában (bár egyelőre a negyedosztályban szereplő tartalékcsapathoz fog kerülni), de úgy tűnik, nyelvi problémái állítólag nem nagyon lesznek, hiszen jelenlegi edzője szerint a halkszavú srác németül ugyanúgy fog tudni érthetetlenül motyogni, mint ahogy azt egyébként angolul teszi.

Ráadásul hosszú idő után nem Jennings az egyedüli angol, aki külföldre igazol (az U21-es válogatott csapatkapitánya, Michael Mancienne a Hamburghoz szerződve próbálja meg helyrepofozni a félrecsúszni látszó karrierjét), úgyhogy éppen itt az ideje, hogy eloszlassunk egy régi tévhitet, miszerint a brit játékosok eleve kudarcra vannak ítélve, ha úgy döntenek, hogy elhagyják a szigetországot és egy külföldi bajnokságban próbálnak szerencsét. A többséggel ellentétben ugyan mi úgy véljük, hogy David Beckham egyáltalán nem égett le a kontinensen, sőt Michael Owen madridi kiruccanása sem volt egyértelmű kudarc, de elméletünk alátámasztására álljon itt tíz olyan angol futballista, akik külföldön is szép karriert futottak be, ugyanis minden Blissettre jut egy Francis, Rushra egy Lineker, vagy Gascoigne-ra egy Platt!

Jimmy Greaves

Az angol futball történetének egyik leggólerősebb csatára (aki csak egy balszerencsés sérülés miatt került ki a csapatból a ’66-os hazai világbajnokságon) miután kevesellte klubja, a Chelsea ambícióit, kapva-kapott a Milan ajánlatán, és az 1961-62-es szezont már Olaszországban kezdte meg. A szigetországi játékosoknak az olasz bajnokságban óriási respektjük volt akkoriban (köszönhetően a Szelíd Óriásnak, a walesi John Charlesnak, akit egyébként a Juventus történetének egyik legjobb idegenlégiósává is megválasztottak), és Greavsie sem hozott szégyent honfitársaira: 12 meccsen kilencszer zörgette meg a hálót. Az már sokkal nagyobb baj volt, hogy időközben új edző került a csapathoz, aki ki nem állhatta a rómaiakat,a szárdokat, vagy a firenzeieket, a spanyolokat és a franciákat meg egyenesen rühellte, úgyhogy el lehet képzelni mit is gondolhatott az angolokról. Mindezek mellett Greavesnek valószínűleg a Londonban megszokott kocsmai élet is hiányozhatott, így még idény közben visszamenekült a Spurshöz.

Kevin Keegan

Miután gyakorlatilag minden létező serleget begyűjtött a Liverpoollal, egy jól előkészített átigazolási ügylet keretén belül 1977 nyarán a friss KEK-győztes Hamburger SV-hez szerződött az angol futball első igazi szupersztárja. A Bundesligában azonban nem indult minden nagyon könnyedén King Kev számára, klubja rögtön egy megalázó hatost kapott korábbi csapattársaitól a Szuperkupa döntőjében, úgyhogy egy félévvel később már átigazolási kérelmet nyújtott be. Az újonnan kinevezett klubmenedzser, Günter Netzer gyors rendcsinálásba kezdett, a csapategységet megbontó bajkeverőket eladta, új játékosokat igazolt, sőt a jugoszláv Branko Zebec személyében új edzőt is szerződtetett. Az áttörés ekkor már nem is maradt el: Keegan szárnyakat kapott, és a második idényében egészen a bajnoki címig repítette a Hamburgot, amely 19 év után vihette haza a salátástálat. A németek által csak Hatalmas Egérnek becézett csatár ráadásul két egymást követő szezonban még az aranylabdát is megnyerte, de az igazi népszerűsége mégiscsak azzal mérhető, hogy az általa felénekelt kislemezdal harminchárom héten keresztül szerepelt a német slágerlistán.

Tony Woodcock

A nottinghami születésű csatár miután először kihagyhatatlanná vált Brian Clough Forestjének kezdőjéből, bajnoki címet nyert, a liga legjobb fiatal játékosává választották, megnyerte a BEK-et, sőt mindezek tetejébe még a válogatottban is bemutatkozhatott, úgyhogy sokakat meglepett, hogy több olasz, spanyol és francia klub ajánlatát visszautasítva 1979 nyarán az 1. FC. Köln csapatához szerződött. Woodcock eszméletlen hamar volt képes alkalmazkodni az új, kissé merevebb környezethez, nem véletlen, hogy a későbbiekben azt nyilatkozta, hogy meg van arról győződve, hogy német felmenőkkel is rendelkezik. A játékostársai egy németek elleni barátságos meccsen azzal ugratták, hogy jobb lenne, ha átmenne az ellenfél öltözőjébe, ha már úgyis hat klubtársa öltözik ott, de végül is sikerült minden kétkedőt elhallgattatnia, mivel egy szöglet után ő fejelte a szépítő gólt a szintén kölni Schumacher hálójába. Annyira otthon érezte magát Németországban, hogy csak 17 év elteltével tért vissza Angliába, játékospályafutása végeztével először edzői képesítést szerzett, edzősködött, majd klubmenedzser lett különböző német csapatoknál.

Trevor Francis

Miután 1980-ban tizennégy év után felnyitották a sorompót a külföldi játékosok előtt, Francis az elsők között érkezett meg Olaszországba a brit futballisták közül, ahol a Sampdoria alkalmazásába állt. Hiába nyerték meg sorozatban az angol klubok a legrangosabb európai kupát, a legmenőbb bajnokságnak mégis az olasz számított a nyolcvanas években, ahol minden magára valamit is adó futballista megfordult, hiszen sütött a nap, jókat lehetett enni, és csillagászati fizetéseket lehetett zsebre tenni (Francis például megengedhette, hogy 800 fontért vásároljon magának bőrnadrágot!). Francis azonban nemcsak a divatos butikokban, hanem a futballpályán is helytállt: az ő góljai is kellettek ahhoz, hogy a Samp története során először elnyerje az olasz kupát. Francis Genovában eltöltött három idénye azonban ennél nagyobb nyomot hagyott, mivel nem kis mértékben neki köszönhetően majdnem fél tucat brit játékos fordult meg később a klubnál, az ő ideje alatt kezdte bontogatni szárnyait a klub legendás csatárkettőse, Vialli és Mancini, sőt Fabio Capello mindmáig a legjobb brit légiósnak tartja, aki valaha megfordult az olasz bajnokságban.

Mark Hateley

Kevesen emlékeznek már arra, hogy a Milan úgynevezett holland korszaka előtt volt egy brit korszak is: megfordult a piros-feketéknél a fogatlan skót, Joe Jordan, az azóta kultikus státuszt élvező Luther Blissett, a duplatüdejű Ray Wilkins, valamint az 1984-ben U21-es Európa-bajnokságot nyert angol csapat hórihorgas centere, Mark Hateley is. Mondjuk az is igaz, hogy akkoriban a Milan nem a bajnoki címért vagy európai kupákért szállt harcba, hanem a totóbotrány miatt a másodosztályba száműzött klub újra megpróbálta megszilárdítani a helyét a Serie A-ban. A harcmodora, zord ábrázata és hajviselete miatt Attilának becézett támadó nem ontotta ugyan a gólokat az angolnál sokkal defenzívebb olasz bajnokságban, de egy milánói derbin szerzett bombafejesgólja máig emlékezetes minden Milan-drukker számára, mivel sokan ezt tartják a klub újbóli felemelkedése kezdetének. Hateley három évet húzott le Milánóban, hogy aztán Monacóba szerződjön Arsène Wenger hívására, aki akkoriban még nem feltétlenül csak elefántcsontparti tinédzserekre vetett szemet.

Gary Lineker

Az európai kontinensen akkoriban még nem nagyon ismert befejezőcsatár (a nevének kiejtésével nem csak a magyar riportereknek gyűlt meg a bajuk) a mexikói világbajnokságon került a reflektorfénybe, miután a lengyeleknek lőtt mesterhármasával szinte egymaga lőtte tovább Angliát a csoportkörből, sőt hat találattal ő lett a vébé gólkirálya is. Több sem kellett a Barcelona akkori edzőjének, Terry Venablesnek, aki, nem kevés pénzért, azonnal le is igazolta honfitársát az Evertontól. A befektetés azonban hamar megtérült, hiszen Lineker már az első bajnoki meccsén duplázott, sőt később a szezonban legendás mesterhármast szerzett az ősi rivális Madrid elleni rangadón. Lineker hamar elsajátította a helyi szokásokat, megtanulta a nyelvet, és a csapattársai is megkedvelték. A csatár barcelonai ideje alatt a csapat kupát és KEK-et is nyert, El Tel távozását követően azonban már nem számított alapembernek, sőt Cruyff rögeszméje (azaz, hogy játékosait előszeretettel játszatta a megszokottól eltérő poszton) miatt egyhamar a jobbszélen találta magát a lesipuskás center. Ugyan ott sem vallott szégyent, de amikor bejelentkezett érte a Spurs, nem sokat teketóriázott, és azonnal igent mondott. A sikerét azonban az is bizonyítja, hogy barcelonai kalandjairól tévésorozat is készült, amit itthon a Középcsatár címen vetítettek a kilencvenes évek elején.

Glenn Hoddle

Bár egyértelműen korának legtechnikásabb középpályásának számított, Hoddle mégsem tudta meggyőzni sem a szurkolókat, sem az egymást követő szövetségi kapitányokat arról, hogy bérelt helye lenne a válogatottban. Ő volt az angol futball "luxuscikke", akire igazából nem volt szükség a megszokott 4-4-2-es felállásban, így klubjában, az akkoriban egyébként a legkorszerűbb támadófutballt játszó Tottenham Hotspurben is a középpálya jobb szélére szorult. Senki sem értette, hogy miért nem próbál inkább szerencsét a kor legdivatosabbjának számító olasz bajnokságban, de egy nápolyi szerződése kizárólag a rakoncátlankodó térde miatt hiúsult meg. Pályafutása vége felé azonban összejött végül a külföldi szerződés: Wenger Monacója tárt karokkal fogadta a cseleiről és remek indításairól ismert irányítót, ahol az eddigi posztjaitól eltérően közvetlenül a center (Mark Hateley) mögött szerepelhetett. Ugye mondani sem kell, hogy a Monaco hat év után újra bajnoki címet nyert, Hoddle-t pedig a bajnokság legjobb külföldi játékosának választották meg. Aki pedig nem tudná, az, hogy az akkoriban Angliában tökéletesen ismeretlen Arsène Wengert az Arsenal szerződtette, szinte kizárólag egykori játékosának Glenn Hoddle-nak köszönhető, aki meleg szavakkal ajánlotta be őt a klub igazgatójának, David Deinnek.

Chris Waddle

Méltattuk már itt a blogon a fiatal éveit egy kolbásztöltő üzemben lehúzó, klasszikus focistahajáról ismert szélsőt, aki ugyan már Angliában is elismert játékos volt, de igazi világsztár mégis csak a kontinensre történő szerződése után vált belőle. Az ördögi cseleiről és váratlan elfutásairól ismert Waddle a kor sztárcsapatában, az Olympique de Marseille-ben egyhamar a közönség kedvencévé vált többek között ilyen és ehhez hasonló megmozdulásai miatt, bár saját bevallása szerint legalább három hónap telt el, amíg hozzászokott az idegen környezethez, a forrósághoz és a francia nyelvhez. Olyan játékosokkal futballozott Marseille-ben együtt, mint Deschamps, Francescoli, Tigana, Sauzée, Stojkovic vagy Papin, de sokat elárul népszerűségéről, hogy a Stade de Vélodrome közönsége mégis őt nevezte el Magic Chrisnek. Az ott töltött három idénye alatt mindháromszor begyűjtötte a francia bajnoki címet, de a legrangosabb európai kupában valahogy soha nem jött össze a végső siker (az OM pont egy évvel a távozása után tudott BEK-et nyerni), sőt az aranylabda-szavazáson is csapattársa, Jean-Pierre Papin mögé szorult, pedig sokak szerint neki kellett volna megkapnia a díjat. A klub szigorú hátvédjével, Basile Bolival felénekelt duettje is nagy sikert aratott, bár az is igaz, hogy nem volt idegen számára a zeneipar világa, hiszen Hoddle-lal közösen felvett dala már a brit slágerlistákat is megjárta korábban.

David Platt

Alig tizenkét hónappal a kilencvenes vébén a belgáknak lőtt álomgólja után David Platt újra Olaszországban találta magát, mivel a Bari akkor brit átigazolási rekordnak számító összegért (5,5 millió font) igazolta le az Aston Villa középpályását. A beilleszkedés mondhatni remekül sikerült, hiszen Platt középpályás létére 11 gólt szerzett a nem éppen nyíltsisakos támadójátékról elhíresült ligában, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy újdonsült klubját megmentse a kieséstől. Platt azonnal tovább is állt: először a Juventushoz került (ahol ugyan részese lehetett az UEFA-kupa győzelemnek, bár leginkább a kispadon jutott neki hely), de egy év után végül Roberto Mancini hathatós közbenjárására a Sampdoriánál kötött ki. A későbbi angol szövetségi kapitány, Sven-Göran Eriksson alatt a Samp látványos támadójátékáról vált híressé, amiben a középpálya eszének, Plattnek is nagy érdemei voltak. A Sampdoria Platt első idényében ugyan megnyerte az olasz kupát, de a következő szezonban már trófea nélkül maradtak a genovai kékek, mivel épp Platt későbbi klubja, az Arsenal (ahová állítólag Dennis Bergkamp kifejezett kérésére szerződtették) verte ki őket a KEK elődöntőjében. Platt managerként aztán később visszatért Genovába, de megfelelő edzői papírok híján a kispadra sem ülhetett le, így nem volt meglepetés, hogy kirúgták, és végül a szezon végén a csapat is kiesett. Olasz kapcsolata azonban mindmáig él: jelenleg régi haverja, Mancini segítőjeként dolgozik a Citynél.

Steve McManaman

A Liverpool bármelyik oldalon bevethető remek cseleiről és pazar összjátékáról híres szélsője nagy visszhangot kiváltva hagyta ott szülővárosát, hogy a Bosman-döntés első haszonélvezőjeként a Real Madridhoz igazoljon. Úgy tűnt, hogy Macca azonban a lehető legrosszabbkor igazolt Madridba, hiszen az őt szerződtető Hiddinket kirúgták, és egyúttal kisöpörték a padlást is: távozott Mijatovic, Suker, Panucci és Seedorf is. Az utód, Vicente Del Bosque által újjáalakított csapat azonban a Bajnokok Ligája döntőjéig menetelt, ahol McManaman többek között félig-meddig lecsúszott kapásgóljával győzték le a Valenciát. A második idényében McManaman azonban kikerült a csapatból, ugyanis az újonnan megválasztott elnök, Florentino Pérez által meghirdetett átigazolási politika első lépéseként leigazolták a helyére Figót a Barcelonától, és a csapat meghatározó játékosai közül többen is távozni kényszerültek. McManaman azonban kitartott, hiába fogadta el a klub a Middlesbrough, a Chelsea, valamint később olasz klubok ajánlatát is, a mellőzött szélső inkább vállalta a harcot a csapatba kerülésért, ami további sztárok folyamatos szerződtetése miatt egyre nehezebb feladatnak bizonyult. Ugyan innentől kezdve leginkább csereként szállt be a meccsek utolsó 20-25 percére, de kitartásának köszönhetően a szurkolók és a játékostársak megbecsülését is kiváltotta, és nem mellesleg a trófeái számát is szépen gyarapította mindaddig, amíg Beckham leigazolása után végül is továbbállt Madridból. Azonban McManaman spanyolországi sikerét nem csak ez bizonyítja, hanem az is, hogy a legkevésbé sem hízelgő véleményéről ismert Cruyff azt nyilatkozta róla, hogy "nála jobb társat nehéz elképzelni a pályán".

Kedves barátaink, itt a holtszezon, mely alatt kevesebb téma hever az utcán, ezért szórakoztatónak vélt összeállításokkal próbáljuk kitölteni az időt augusztusig. Most a már javában zajló „managerial merry go round” (edzőkeringő) kapcsán vettük számba azt a tíz managert, akit a leginkább hiányolunk a kispadokról.

Csak azokat vettük számításba, akik már huzamosabb ideje nincsenek állásban, vagyis már a most véget ért szezonban sem volt csapatuk (na jó, egyiküknél csaltunk egy kicsit). Így aztán Big Sam Allardyce vagy Billy Davies nevét hiába keresi bárki is, mint ahogy meghúztunk egy másik határt is: 70 évben jelöltük ki a delikvensek felső korhatárát, tehát például Sir Bobby Robsont bármennyire is tiszteljük, már nem követeljük vissza a kispadra 75 évesen. Lássuk tehát, ki az a tíz! 

1. Kenny Dalglish
Ha valakit úgy istenigazából megnéznénk, mire képes egy Benitez vagy a Hetvenéves Vénasszony ellen, akkor az feltétlenül King Kenny. Dalglish az utolsó olyan manager, aki két klubbal is bajnokságot tudott nyerni (rajta kívül ez csak két igazi legendának, talán minden idők két legjobb angol futballedzőjének sikerült, ez a két ember Herbert Chapman és Brian Clough). Egyrészt minden idők egyik legerősebb Liverpoolja volt az övé a nyolcvanas évek végén, olyan játékosokkal, mint John Barnes, Peter Beardsley, Ian Rush vagy Ray Houghton, és fixaideánk, hogy ha nincs az angol csapatok eltiltása, akkor ez a Liverpool lett volna egyedül képes arra, hogy megállítsa a Gullit, Van Basten, Rijkaard fémjelezte AC Milant. Dalglish távozása óta a Liverpool nem is tudott beleszólni a bajnoki címért folyó küzdelembe, ő pedig utána nemcsak, hogy felhozta a Blackburnt a másodosztályból, de meg is nyerte velük a Premier League-et, utolsóként a Fat Fouron kívüli klubok közül. Utána volt még egy kevésbé sikeres időszaka a Newcastle-nál, ahol az idióta Freddie Shepherd kirúgta, mert két döntetlennel kezdte a szezont, és végül nevelőegyesületénél, a Celticnél is dolgozott, de csak rövid ideig. Azóta King Kenny eltűnt, és csak néha merül fel a neve egy-egy edzőváltás után, de hiába. Most éppen a Blackburn szurkolói reménykednek, hogy Kevin Keeganhez hasonlóan ő is visszatér egykori sikerei színhelyére. Igaz, hogy sok idő telt el azóta, amióta Dalglish utoljára Angliában edzősködött, de azért akkor is jó lenne viszontlátni az 57 éves skót legendát még a kispadon.

2. George Graham
Bár sosem volt egy túlzottan érzelgős alkat, számunkra George Graham egy javíthatatlan romantikusnak tűnik, akinek tulajdonképpen az egész manageri karriere is azt igazolja, hogy egy igazi szerelem van az életben, és ő az Arsenallal való szakítását a mai napi nem bírta kiheverni. A nyolcvanas évek második felében Graham felrázta a hosszú évek óta a középszerűség mocsarában dagonyázó Ágyúsokat, és zömmel saját nevelésű fiatalokra, illetve nem sztárigazolásokra támaszkodva nagyszerű csapatot hozott össze, mellyel kétszer is bajnokságot nyert, és egyebek között megágyazott a Hetvenéves Vénasszonynak, aki évekig nem is mert hozzányúlni a Seaman – Dixon, Adams, Keown, Winterburn felállású védelemhez. Távoznia azért kellett, mert zűrös játékosügyletekbe keveredett, és olyan pénzt is elrakott, amit nem szabadott volna. Ezt követően a Leedsnél próbált szerencsét, de két év után otthagyta a yorkshire-ieket, hogy leüljön a Tottenham kispadjára – mintha csak azért csinálta volna, hogy kést döfjön az Arsenal szívébe, amiért a gyűlölt vetélytárssal szűrte össze a levet. A Spursnél neki sem sikerült a nagy dobás, igazolva, hogy egy hamisítatlan monogám emberrel van dolgunk, aki azóta nem is próbálkozott máshol, 2001 óta csendben tűri a munkanélküliséget. Lehet, hogy az utolsó arsenalos éveiben már túlzottan defenzív taktikát alkalmazott, de George Graham akkor is egy egyéniség, aki még most, 63 évesen igazán érdemelne egy utolsó esélyt az élettől, hogy megmutassa, van élet az Arsenalon kívül is.

3. Terry Venables
Ha George Graham kapcsán csúszópénzeket emlegettünk, akkor El Tel végképp egy nagy hóhányó, ettől függetlenül boldogok lennénk, ha még egyszer leülne egy angol klubcsapat kispadjára. Venables érdekes módon Angliában sosem volt bajnok, bezzeg a Barcelonával igen. Előtte azért szép dolgokat produkált a Crystal Palace és a Queens Park Rangers managereként, és emlékezetes csapat volt a Lineker és Gascoigne fémjelezte Tottenham is a kilencvenes évek elején. Mindezt azonban már beárnyékolták Venables gyanús ügyletei (érdekes, hogy lassacskán szinte minden épkézláb angol edző bűnöző is egyben, lásd Dirty Harryt vagy Big Samet), de mindezek ellenére annyira nem volt más a piacon, hogy ő lett az angol válogatott szövetségi kapitánya az angliai EB előtt. Bár a csapat nem jutott a döntőbe, nyugodt szívvel kijelenthető, hogy nem is égett le, és igazából kár, hogy El Telnek mennie kellett a piszkos üzelmei miatt, mert ilyen karizmatikus kapitányuk azóta sem volt a háromoroszlánosoknak. Azóta El Tel is csak vergődik, és bár 65 éves, azért bízunk benne, hogy fogjuk még látni, ahogy egy hegyes gallérú rózsaszín ingben magyarázza a bizonyítványát egy Premier League forduló után…

4. Ron Atkinson
Na majd pont Big Ront felejtjük le egy ilyen listáról! Talán a legszórakoztatóbb angol futballedző, a régi iskolát képviselve, ráadásul a politikai korrektségre is magasról szarik. Pedig Big Ronnál többet kevesen tettek azért, hogy meghonosodjanak a fekete futballisták Angliában, hiszen ő volt az edzője annak a West Bromwich Albionnak, amelyben három meghatározó fekete futballista is játszott a hetvenes évek végén (ez akkor még egyáltalán nem volt megszokott), és amely abban az időben rendre a dobogóért küzdött. Aztán öt évig a Manchester Unitedet vezette, mellyel bajnokságot ugyan nem nyert, viszont hazavitt számos kupát, azóta meg egyre kevesebb sikerrel edzősködött, ám a média igazi sztárrá tette. A szakkommentátorként igazán népszerűvé váló Atkinson rendkívül vicces egyéniség volt, ám egy véletlenül bekapcsolt mikrofon (mely tanúja volt annak, hogy „lusta niggernek” nevezte Marcel Desaillyt) véget vetett a médiakarriernek. Sőt, Big Ron számára alighanem ezzel véget értek a munkás évek is, hiszen 69 évesen már nem valószínű, hogy még bárhol is számítanának rá, de a remény hal meg utoljára.

5. David O’Leary
Már hét éve annak, hogy egy túlnyomórészt fiatal brit és ír játékosokból álló Leeds United a négy közé jutott a Bajnokok Ligájában úgy, hogy tényleg jó futballt játszva szerzett magának híveket világszerte. Azóta lefelé vezet a Leeds útja, de David O’Learyt még idejében eltávolította a klubvezetés a csapat éléről, így a hanyatlásból nem kellett kivennie a részét. O’Leary nagyon szimpatikus csapatot rakott össze, de aztán egyre nagyobb hülyeségekre költötte a pénzt, és nem sikerült megragadnia az elitben a klubnak. Az Aston Villánál eltöltött két év már jóval sikertelenebb volt, de azt se felejtsük, hogy az elnököt akkor még Doug Ellisnek hívták, akit nem túlzás szörnyetegnek nevezni. Azóta O’Leary neve csak ír szövetségi kapitányként merült fel, de talán lesz még klub, amelyik ki meri nevezni, hiszen még csak 50 éves, és remélhetőleg tanult is a saját hibáiból.

6. Mike Newell
Bár Newell sosem edzősködött a legfelsőbb osztályban, a Lutonnál eltöltött ideje alatt gyakran emlegették a legtehetségesebb angol managerek között. A játékosként Dalglish Blackburnjében is futballozó Newell a Hartlepooltól került a Luton Town kispadjára, és előbb megnyerte a klubbal a League One-t, majd a Championshipben is ütőképes csapatot rakott össze – egészen addig, amíg a katasztrofális anyagi helyzet miatt el nem kényszerült adni a csapat összes valamirevaló játékosát, Curtis Daviestől kezdve Steve Howardig. Utána végül is mennie kellett (miután nyilvánosan bírálta az elnököt), azóta a Luton a negyedosztályig süllyedt, és épp most vontak le tőle 10 pontot. Newell mindkét eddigi munkahelyén nekiment a vezetőségnek, és harcot hirdetett a korrupció ellen, rendkívül vicces nyilatkozataiban pedig a politikai korrektséget is támadta. Ezek után sajnos nehéz elképzelni, hogy lesz klubelnök, aki egy Newell-féle időzített bombával szeretne együtt dolgozni, de mi hiszünk benne, hogy a mindössze 43 éves szakemberre szüksége van az angol labdarúgásnak.

7. Glenn Hoddle
Csak félve írjuk le, de Glenn Hoddle talán ugyancsak érdemel még egy lehetőséget. Persze rengeteg minden szól ellene: a vallási őrületén kívül szakmai indokok is, így az, hogy előszeretettel alkalmaz mindenféle langyimangyi finomkodós taktikai felállást a jól bevált 4-4-2 helyett, képes elképesztő igazolásokra (hogy mást ne mondjunk, ő vitte Gyepes Gábort és Rósa Dénest a Wolveshoz…), és a man-management sem erős oldala. Viszont a Chelsea alatta vált komolyan vehető csapattá, és talán ő volt az utolsó angol kapitány, akinek a csapata tényleg hősiesen búcsúzott egy világversenytől. A még mindig csak 50 éves Hoddle ráadásul zseniális futballista volt, és valahogy mindig szomorú látvány, amikor szakkommentátorként öltönyben a stúdióból osztja az észt, és egy az egyben úgy néz ki, mint egy konzervatív politikus, aki éppen bevallja, hogy évek óta viszonya van egy kiskorú fiú prostituálttal. Igen, azt szeretnénk, hogy Glenda ismét vegye fel a rendkívül cikis suhogós melegítőjét, és mutassa meg, hogy FÉRFI a javából!

8. Phil Parkinson
Parkinson Mike Newellhez hasonlóan szintén nem vezetett még első osztályú csapatot, de egy ideje a legnagyobb tehetségek között szokás emlegetni, melyet elsősorban annak köszönhet, hogy két éve ő vitte fel a Colchestert a Championshipbe. Ott azonban elkövette azt a hibát, hogy otthagyta a csapatot a Hull City kedvéért, ám a Tigriseket nem sikerült megszelídítenie, és négy hónap után kirúgták, úgy, hogy előtte pont a Colchestertől kapott a Hull egy megalázó ötöst. Azóta Parky a Charltonnál dolgozik, mint Alan Pardew jobbkeze, de előbb vagy utóbb lesz még lehetősége rá, hogy bebizonyítsa, a Colchesterrel elért eredményeit nem a véletlen számlájára írhatjuk. Mi drukkolunk neki, kevés a fiatal és tehetséges angol manager, Parkinson pedig még csak alig múlt 40, az idő neki dolgozik.

9. Joe Royle
Ő az, akit egy időben szinte minden megürülő kispad kapcsán hírbe hoztak, de miután a Leicester és a Wigan is hiába hívta (pontosabban Royle szállt ki a jelöltek közül mindkétszer), nem tudni, lesz-e még lehetősége. Royle az Oldham managerként töltött 12, zömmel sikeres év után került a Everton, majd a Manchester City élére, és mindkét klubból kihozta a maximumot. Aztán jött az Ipswich, mely azonban komoly anyagi gondokkal küzdött, és ezért el kellett adnia minden épkézláb játékosát, így a két play-off helyezés is maga volt a csoda. Royle általában nyíltsisakos, bátor támadófutballt játszatott mindenkori csapatával, és a most 59 éves szakember vélhetően most se tenne másként, ha kispadhoz jutna.

10. Martin Allen
Igen, itt csalunk, hiszen Mad Dog tavaly augusztusban még a Leicester City managere volt, de mindössze négy meccs után mennie kellett, mert összekülönbözött a tulajdonos Milan Mandariccsal. A 42 éves Allen eddig a Football League alsóbb osztályaiban bizonyított a Brentford és a Milton Keynes Dons managereként, és sokak szerint nagy manageri karrier előtt áll, még úgy is, hogy meglehetősen makacs és önfejű alak – mint a nagy edzőegyéniségek általában. Ezért megelőlegezzük neki a bizalmat, és nem a majomfejű Peter Reidet vagy a bajszos Frank Burrowst tettük rá a listára.