Rúgd és fuss!

Az idei nyár soha véget nem érőnek tűnő átigazolási huzavonái mellett szinte alig kapott figyelmet az a hír, hogy a Bayern München leszerződtette a harmadosztályú Tranmere Rovers 18 éves szélsőjét, Dale Jenningset. Ugyan minket a legkevésbé sem lepett meg, hogy Jennings az új idényt már nem a harmadik számú liverpooli klubnál fogja megkezdeni, de mi sokkal inkább egy Championship-klubot tartottunk lehetséges befutónak, nem mintha a német bajnoksággal bármi bajunk is lenne, ahol többnyire hazai játékosokból álló csapatok játszanak rettenetesen izgalmas meccseket hétről-hétre, zsúfolásig telt lelátók előtt. Jennings átigazolásával kapcsolatban az igazi kérdés az, hogy az idegen környezetben be tud-e majd illeszkedni és helyt tud-e állni a Bundesligában (bár egyelőre a negyedosztályban szereplő tartalékcsapathoz fog kerülni), de úgy tűnik, nyelvi problémái állítólag nem nagyon lesznek, hiszen jelenlegi edzője szerint a halkszavú srác németül ugyanúgy fog tudni érthetetlenül motyogni, mint ahogy azt egyébként angolul teszi.

Ráadásul hosszú idő után nem Jennings az egyedüli angol, aki külföldre igazol (az U21-es válogatott csapatkapitánya, Michael Mancienne a Hamburghoz szerződve próbálja meg helyrepofozni a félrecsúszni látszó karrierjét), úgyhogy éppen itt az ideje, hogy eloszlassunk egy régi tévhitet, miszerint a brit játékosok eleve kudarcra vannak ítélve, ha úgy döntenek, hogy elhagyják a szigetországot és egy külföldi bajnokságban próbálnak szerencsét. A többséggel ellentétben ugyan mi úgy véljük, hogy David Beckham egyáltalán nem égett le a kontinensen, sőt Michael Owen madridi kiruccanása sem volt egyértelmű kudarc, de elméletünk alátámasztására álljon itt tíz olyan angol futballista, akik külföldön is szép karriert futottak be, ugyanis minden Blissettre jut egy Francis, Rushra egy Lineker, vagy Gascoigne-ra egy Platt!

Jimmy Greaves

Az angol futball történetének egyik leggólerősebb csatára (aki csak egy balszerencsés sérülés miatt került ki a csapatból a ’66-os hazai világbajnokságon) miután kevesellte klubja, a Chelsea ambícióit, kapva-kapott a Milan ajánlatán, és az 1961-62-es szezont már Olaszországban kezdte meg. A szigetországi játékosoknak az olasz bajnokságban óriási respektjük volt akkoriban (köszönhetően a Szelíd Óriásnak, a walesi John Charlesnak, akit egyébként a Juventus történetének egyik legjobb idegenlégiósává is megválasztottak), és Greavsie sem hozott szégyent honfitársaira: 12 meccsen kilencszer zörgette meg a hálót. Az már sokkal nagyobb baj volt, hogy időközben új edző került a csapathoz, aki ki nem állhatta a rómaiakat,a szárdokat, vagy a firenzeieket, a spanyolokat és a franciákat meg egyenesen rühellte, úgyhogy el lehet képzelni mit is gondolhatott az angolokról. Mindezek mellett Greavesnek valószínűleg a Londonban megszokott kocsmai élet is hiányozhatott, így még idény közben visszamenekült a Spurshöz.

Kevin Keegan

Miután gyakorlatilag minden létező serleget begyűjtött a Liverpoollal, egy jól előkészített átigazolási ügylet keretén belül 1977 nyarán a friss KEK-győztes Hamburger SV-hez szerződött az angol futball első igazi szupersztárja. A Bundesligában azonban nem indult minden nagyon könnyedén King Kev számára, klubja rögtön egy megalázó hatost kapott korábbi csapattársaitól a Szuperkupa döntőjében, úgyhogy egy félévvel később már átigazolási kérelmet nyújtott be. Az újonnan kinevezett klubmenedzser, Günter Netzer gyors rendcsinálásba kezdett, a csapategységet megbontó bajkeverőket eladta, új játékosokat igazolt, sőt a jugoszláv Branko Zebec személyében új edzőt is szerződtetett. Az áttörés ekkor már nem is maradt el: Keegan szárnyakat kapott, és a második idényében egészen a bajnoki címig repítette a Hamburgot, amely 19 év után vihette haza a salátástálat. A németek által csak Hatalmas Egérnek becézett csatár ráadásul két egymást követő szezonban még az aranylabdát is megnyerte, de az igazi népszerűsége mégiscsak azzal mérhető, hogy az általa felénekelt kislemezdal harminchárom héten keresztül szerepelt a német slágerlistán.

Tony Woodcock

A nottinghami születésű csatár miután először kihagyhatatlanná vált Brian Clough Forestjének kezdőjéből, bajnoki címet nyert, a liga legjobb fiatal játékosává választották, megnyerte a BEK-et, sőt mindezek tetejébe még a válogatottban is bemutatkozhatott, úgyhogy sokakat meglepett, hogy több olasz, spanyol és francia klub ajánlatát visszautasítva 1979 nyarán az 1. FC. Köln csapatához szerződött. Woodcock eszméletlen hamar volt képes alkalmazkodni az új, kissé merevebb környezethez, nem véletlen, hogy a későbbiekben azt nyilatkozta, hogy meg van arról győződve, hogy német felmenőkkel is rendelkezik. A játékostársai egy németek elleni barátságos meccsen azzal ugratták, hogy jobb lenne, ha átmenne az ellenfél öltözőjébe, ha már úgyis hat klubtársa öltözik ott, de végül is sikerült minden kétkedőt elhallgattatnia, mivel egy szöglet után ő fejelte a szépítő gólt a szintén kölni Schumacher hálójába. Annyira otthon érezte magát Németországban, hogy csak 17 év elteltével tért vissza Angliába, játékospályafutása végeztével először edzői képesítést szerzett, edzősködött, majd klubmenedzser lett különböző német csapatoknál.

Trevor Francis

Miután 1980-ban tizennégy év után felnyitották a sorompót a külföldi játékosok előtt, Francis az elsők között érkezett meg Olaszországba a brit futballisták közül, ahol a Sampdoria alkalmazásába állt. Hiába nyerték meg sorozatban az angol klubok a legrangosabb európai kupát, a legmenőbb bajnokságnak mégis az olasz számított a nyolcvanas években, ahol minden magára valamit is adó futballista megfordult, hiszen sütött a nap, jókat lehetett enni, és csillagászati fizetéseket lehetett zsebre tenni (Francis például megengedhette, hogy 800 fontért vásároljon magának bőrnadrágot!). Francis azonban nemcsak a divatos butikokban, hanem a futballpályán is helytállt: az ő góljai is kellettek ahhoz, hogy a Samp története során először elnyerje az olasz kupát. Francis Genovában eltöltött három idénye azonban ennél nagyobb nyomot hagyott, mivel nem kis mértékben neki köszönhetően majdnem fél tucat brit játékos fordult meg később a klubnál, az ő ideje alatt kezdte bontogatni szárnyait a klub legendás csatárkettőse, Vialli és Mancini, sőt Fabio Capello mindmáig a legjobb brit légiósnak tartja, aki valaha megfordult az olasz bajnokságban.

Mark Hateley

Kevesen emlékeznek már arra, hogy a Milan úgynevezett holland korszaka előtt volt egy brit korszak is: megfordult a piros-feketéknél a fogatlan skót, Joe Jordan, az azóta kultikus státuszt élvező Luther Blissett, a duplatüdejű Ray Wilkins, valamint az 1984-ben U21-es Európa-bajnokságot nyert angol csapat hórihorgas centere, Mark Hateley is. Mondjuk az is igaz, hogy akkoriban a Milan nem a bajnoki címért vagy európai kupákért szállt harcba, hanem a totóbotrány miatt a másodosztályba száműzött klub újra megpróbálta megszilárdítani a helyét a Serie A-ban. A harcmodora, zord ábrázata és hajviselete miatt Attilának becézett támadó nem ontotta ugyan a gólokat az angolnál sokkal defenzívebb olasz bajnokságban, de egy milánói derbin szerzett bombafejesgólja máig emlékezetes minden Milan-drukker számára, mivel sokan ezt tartják a klub újbóli felemelkedése kezdetének. Hateley három évet húzott le Milánóban, hogy aztán Monacóba szerződjön Arsène Wenger hívására, aki akkoriban még nem feltétlenül csak elefántcsontparti tinédzserekre vetett szemet.

Gary Lineker

Az európai kontinensen akkoriban még nem nagyon ismert befejezőcsatár (a nevének kiejtésével nem csak a magyar riportereknek gyűlt meg a bajuk) a mexikói világbajnokságon került a reflektorfénybe, miután a lengyeleknek lőtt mesterhármasával szinte egymaga lőtte tovább Angliát a csoportkörből, sőt hat találattal ő lett a vébé gólkirálya is. Több sem kellett a Barcelona akkori edzőjének, Terry Venablesnek, aki, nem kevés pénzért, azonnal le is igazolta honfitársát az Evertontól. A befektetés azonban hamar megtérült, hiszen Lineker már az első bajnoki meccsén duplázott, sőt később a szezonban legendás mesterhármast szerzett az ősi rivális Madrid elleni rangadón. Lineker hamar elsajátította a helyi szokásokat, megtanulta a nyelvet, és a csapattársai is megkedvelték. A csatár barcelonai ideje alatt a csapat kupát és KEK-et is nyert, El Tel távozását követően azonban már nem számított alapembernek, sőt Cruyff rögeszméje (azaz, hogy játékosait előszeretettel játszatta a megszokottól eltérő poszton) miatt egyhamar a jobbszélen találta magát a lesipuskás center. Ugyan ott sem vallott szégyent, de amikor bejelentkezett érte a Spurs, nem sokat teketóriázott, és azonnal igent mondott. A sikerét azonban az is bizonyítja, hogy barcelonai kalandjairól tévésorozat is készült, amit itthon a Középcsatár címen vetítettek a kilencvenes évek elején.

Glenn Hoddle

Bár egyértelműen korának legtechnikásabb középpályásának számított, Hoddle mégsem tudta meggyőzni sem a szurkolókat, sem az egymást követő szövetségi kapitányokat arról, hogy bérelt helye lenne a válogatottban. Ő volt az angol futball "luxuscikke", akire igazából nem volt szükség a megszokott 4-4-2-es felállásban, így klubjában, az akkoriban egyébként a legkorszerűbb támadófutballt játszó Tottenham Hotspurben is a középpálya jobb szélére szorult. Senki sem értette, hogy miért nem próbál inkább szerencsét a kor legdivatosabbjának számító olasz bajnokságban, de egy nápolyi szerződése kizárólag a rakoncátlankodó térde miatt hiúsult meg. Pályafutása vége felé azonban összejött végül a külföldi szerződés: Wenger Monacója tárt karokkal fogadta a cseleiről és remek indításairól ismert irányítót, ahol az eddigi posztjaitól eltérően közvetlenül a center (Mark Hateley) mögött szerepelhetett. Ugye mondani sem kell, hogy a Monaco hat év után újra bajnoki címet nyert, Hoddle-t pedig a bajnokság legjobb külföldi játékosának választották meg. Aki pedig nem tudná, az, hogy az akkoriban Angliában tökéletesen ismeretlen Arsène Wengert az Arsenal szerződtette, szinte kizárólag egykori játékosának Glenn Hoddle-nak köszönhető, aki meleg szavakkal ajánlotta be őt a klub igazgatójának, David Deinnek.

Chris Waddle

Méltattuk már itt a blogon a fiatal éveit egy kolbásztöltő üzemben lehúzó, klasszikus focistahajáról ismert szélsőt, aki ugyan már Angliában is elismert játékos volt, de igazi világsztár mégis csak a kontinensre történő szerződése után vált belőle. Az ördögi cseleiről és váratlan elfutásairól ismert Waddle a kor sztárcsapatában, az Olympique de Marseille-ben egyhamar a közönség kedvencévé vált többek között ilyen és ehhez hasonló megmozdulásai miatt, bár saját bevallása szerint legalább három hónap telt el, amíg hozzászokott az idegen környezethez, a forrósághoz és a francia nyelvhez. Olyan játékosokkal futballozott Marseille-ben együtt, mint Deschamps, Francescoli, Tigana, Sauzée, Stojkovic vagy Papin, de sokat elárul népszerűségéről, hogy a Stade de Vélodrome közönsége mégis őt nevezte el Magic Chrisnek. Az ott töltött három idénye alatt mindháromszor begyűjtötte a francia bajnoki címet, de a legrangosabb európai kupában valahogy soha nem jött össze a végső siker (az OM pont egy évvel a távozása után tudott BEK-et nyerni), sőt az aranylabda-szavazáson is csapattársa, Jean-Pierre Papin mögé szorult, pedig sokak szerint neki kellett volna megkapnia a díjat. A klub szigorú hátvédjével, Basile Bolival felénekelt duettje is nagy sikert aratott, bár az is igaz, hogy nem volt idegen számára a zeneipar világa, hiszen Hoddle-lal közösen felvett dala már a brit slágerlistákat is megjárta korábban.

David Platt

Alig tizenkét hónappal a kilencvenes vébén a belgáknak lőtt álomgólja után David Platt újra Olaszországban találta magát, mivel a Bari akkor brit átigazolási rekordnak számító összegért (5,5 millió font) igazolta le az Aston Villa középpályását. A beilleszkedés mondhatni remekül sikerült, hiszen Platt középpályás létére 11 gólt szerzett a nem éppen nyíltsisakos támadójátékról elhíresült ligában, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy újdonsült klubját megmentse a kieséstől. Platt azonnal tovább is állt: először a Juventushoz került (ahol ugyan részese lehetett az UEFA-kupa győzelemnek, bár leginkább a kispadon jutott neki hely), de egy év után végül Roberto Mancini hathatós közbenjárására a Sampdoriánál kötött ki. A későbbi angol szövetségi kapitány, Sven-Göran Eriksson alatt a Samp látványos támadójátékáról vált híressé, amiben a középpálya eszének, Plattnek is nagy érdemei voltak. A Sampdoria Platt első idényében ugyan megnyerte az olasz kupát, de a következő szezonban már trófea nélkül maradtak a genovai kékek, mivel épp Platt későbbi klubja, az Arsenal (ahová állítólag Dennis Bergkamp kifejezett kérésére szerződtették) verte ki őket a KEK elődöntőjében. Platt managerként aztán később visszatért Genovába, de megfelelő edzői papírok híján a kispadra sem ülhetett le, így nem volt meglepetés, hogy kirúgták, és végül a szezon végén a csapat is kiesett. Olasz kapcsolata azonban mindmáig él: jelenleg régi haverja, Mancini segítőjeként dolgozik a Citynél.

Steve McManaman

A Liverpool bármelyik oldalon bevethető remek cseleiről és pazar összjátékáról híres szélsője nagy visszhangot kiváltva hagyta ott szülővárosát, hogy a Bosman-döntés első haszonélvezőjeként a Real Madridhoz igazoljon. Úgy tűnt, hogy Macca azonban a lehető legrosszabbkor igazolt Madridba, hiszen az őt szerződtető Hiddinket kirúgták, és egyúttal kisöpörték a padlást is: távozott Mijatovic, Suker, Panucci és Seedorf is. Az utód, Vicente Del Bosque által újjáalakított csapat azonban a Bajnokok Ligája döntőjéig menetelt, ahol McManaman többek között félig-meddig lecsúszott kapásgóljával győzték le a Valenciát. A második idényében McManaman azonban kikerült a csapatból, ugyanis az újonnan megválasztott elnök, Florentino Pérez által meghirdetett átigazolási politika első lépéseként leigazolták a helyére Figót a Barcelonától, és a csapat meghatározó játékosai közül többen is távozni kényszerültek. McManaman azonban kitartott, hiába fogadta el a klub a Middlesbrough, a Chelsea, valamint később olasz klubok ajánlatát is, a mellőzött szélső inkább vállalta a harcot a csapatba kerülésért, ami további sztárok folyamatos szerződtetése miatt egyre nehezebb feladatnak bizonyult. Ugyan innentől kezdve leginkább csereként szállt be a meccsek utolsó 20-25 percére, de kitartásának köszönhetően a szurkolók és a játékostársak megbecsülését is kiváltotta, és nem mellesleg a trófeái számát is szépen gyarapította mindaddig, amíg Beckham leigazolása után végül is továbbállt Madridból. Azonban McManaman spanyolországi sikerét nem csak ez bizonyítja, hanem az is, hogy a legkevésbé sem hízelgő véleményéről ismert Cruyff azt nyilatkozta róla, hogy "nála jobb társat nehéz elképzelni a pályán".

A Premier League egyetlen vasárnapi mérkőzésén a Blackburn Rovers kettő-nullra verte a West Bromwich Albion csapatát, és ezzel már a hetedik a tabellán - igaz, egy meccsel többet játszott az összes közvetlenül utána következőnél. Állítólag a kanadai David Hoilett ritkán látható nagy gólt lőtt, de emellett a mérkőzés egy rekordról marad emlékezetes: ilyen sok országból még sose játszottak egy meccsen se Angliában, mint ezen. Amikor ugyanis a cseh Roman Bednar csereként pályára lépett, 22-re emelkedett a pályán képviselt nációk száma, és ennyi korábban még sosem volt egy meccsen. Biztosan vannak, akik szerint ez fantasztikus dolog: nyilván ugyanazok, akik szerint jó ötlet lenne Hongkongba vagy Miamiba vinni a Premier League-meccseket. Nekik is üzenjük, hogy nem.

Javában tart minden idők legvulgárisabb átigazolási szezonja, amely azért örömöt is hozott a Rúgd és fuss! szerzőinek, nem csak bosszúságot és újabb félelmeket. Mert hát ki az az agyalágyult, akit egy kicsit is érdekelnek az angol futball dolgai és nem örül annak, hogy ez az ember többé már nem az Egyesült Királyságban fogja rontani a levegőt?? Az már viszont sokkal aggasztóbb, hogy az érte kapott nem kevés pénzt kikre fogják majd elkölteni, és félő, hogy ismét funkciótlan idegenlégiósok sora érkezik majd a kontinensről vagy Dél-Amerikából. Szögezzük le gyorsan, hogy a látszat ellenére nem képviseljük azt az ortodox álláspontot, hogy az angol csapatokban kizárólag brit játékosoknak kellene focizniuk, azzal viszont már sokkal inkább bajunk van, ha az idegenlégiósok száma beteges méreteket ölt és a menedzserek teljesen felesleges külföldiekkel pakolják tele a csapatokat. Természetesen nosztalgiával gondolunk vissza a nyolcvanas évekre, amikor csapatonként legfeljebb két (később már három) idegenlégiós szerepeltetése volt megengedett, kétkedve bár, de üdvözöltük a Football League által bevezetett új szabályt, sőt sokakkal ellentétben a nemzetközi szövetség javaslatára sem mondanánk valószínűleg nemet. És hogy ezt be is bizonyítsuk, most megemlékezünk azokról a külföldi játékosokról, akik a legnagyobb hatással voltak az angol futballra: lássuk tehát az öt (plusz egy) legkultikusabb idegenlégióst!

1. Ossie Ardiles & Ricky Villa

Legfeljebb skótok, írek vagy walesiek jelenthették az "idegenlégiósokat" az angol ligában egészen 1978-ig, amikor feloldották az addig érvényben lévő korlátozást, így onnantól kezdve minden klub két külföldi játékost igazolhatott. Az új szabályoknak köszönhetően elsőként érkezett meg Londonba a frissen világbajnoki címet szerzett argentin válogatott két tagja, Osvaldo Ardiles és Ricardo Villa, akiket az akkor meglepő módon a másodosztályban vitézkedő Tottenham Hotspur menedzsere, Keith Burkinshaw szerzett meg. Jogosan merül fel azonban a kérdés: mit keresett két világbajnok az angol másodosztályban? Érdekes módon a Sheffield Utd akkori menedzsere, Harry Haslam volt a leginkább fogékony az új idők szavára és dél-amerikai kapcsolatán (aki állítólag nem más volt, mint Antonio Rattín!) keresztül több argentin játékost is próbált becserkészni: egy fiatal tehetséget, bizonyos Diego Maradonát kevesebb, míg Ardilest és Villát nagyobb sikerrel. A Sheffield United azonban nem tudta volna kifizetni az átigazolási díjat, így Haslam beajánlotta őket két vagyonosabb londoni klubnak, az Arsenalnak és a Spursnek. Több se kellett Burkinshaw-nak, aki azonnal Buenos Airesbe repült, hogy aláírja a szükséges papírokat és mihamarabb bemutathassa egzotikus szerzeményeit a White Hart Lane-en, akiket az első meccsükön az argentínai vébén megszokott módon papírfecni-esővel (papelitos) fogadtak. A két játékos angliai sorsa azonban valahogy mégsem alakult ugyanúgy: bár sokan féltették a madárcsontú Ardilest a kemény angol védőktől, és a masszív Villának sokkal nagyobb sikert jósoltak, mégis Ardiles lett a Spurs egyik legmeghatározóbb játékosa egészen a nyolcvanas évek közepéig. Hiába lőtte Ricky Villa minden idők egyik legszebb kupadöntőn szerzett gólját 1981-ben a Man City ellen, és hiába hordtak a szurkolók Villa arcát ábrázoló pólót (a végtelenül cikis Che Guevara-pólók mintájára), Ardiles sokkal nagyobb sztár volt Észak-Londonban, nem véletlenül jutott neki főszerep Chas & Dave legendás, az 1981-es kupagyőzelem alkalmára írt dalában (a szurkolók egyébként máig röhögnek Ardiles kiejtésén, ahogy 1:57-nél azt énekli: "Tot-ting-ham"). A Spurs a legtetszetősebben futballozó gárda volt akkoriban az angol bajnokságban többek között Ardiles kiismerhetetlen cseleinek és váratlan húzásainak köszönhetően, és rövid időn belül középcsapatból kétszeres kupagyőztes vált a londoni alakulatból. A falklandi konfliktus miatt Ardiles ugyan kényszerből egy évet a Paris Saint Germainnél kölcsönben töltött, de visszatérve szinte ugyanott folytatta, ahol abbahagyta, sőt 1984-ben győzelemig vezette a Spurst az UEFA-kupában (ekkor Villa már nem játszott a klubnál). Később, a kilencvenes évek első felében visszatért a Spurshöz, azonban menedzserként már nem járt akkora sikerrel, mint játékosként (pedig általában öt támadóval (!!!) a kezdőben küldte pályára a csapatát), és kicsit több mint egy év múlva menesztették is.

2. Eric Cantona

"Felhajtott gallér, egyenes hát, kidüllesztett mellkas; úgy ment ki pályára, mintha övé lett volna az egész kibaszott stadion", Roy Keane jellemezte így Cantonát az önéletrajzi könyvében, pedig ha valaki, akkor Keano nem szokott feleslegesen dobálózni a dícsérő szavakkal. Korántsem indult viszont minden ilyen zökkenőmentesen Eric Cantona számára Angliában: miután gyakorlatilag az összes létező dél-francia klubnál megfordult, mindenkivel összeveszett, akivel lehetett (Henri Michel korábbi szövetségi kapitányt egyszerűen csak szarzsáknak nevezte egy tévés interjúban) és szinte állandóan eltiltották, az is megfordult a fejében, hogy abbahagyja az egészet és kiszáll, de Michel Platini javaslatára végül elment szerencsét próbálni Angliába, és így került egyhetes próbajátékra a Sheffield Wednesday-hez. A Baglyok akkori menedzsere, Trevor Francis azonban egy héttel meg akarta hosszabbítani a kialkudott próbajátékot, hogy igazi füvön is kipróbálhassa Cantonát. Emberünk persze azon nyomban megsértődött és meg sem állt Leedsig, ahol Howard Wilkinson tárt karokkal várta, ugye mondani sem kell, mindenféle próbajáték nélkül. A Leeds United Cantona érkezését követően megnyerte a bajnokságot, de ez nem feltétlenül az öntörvényű franciának volt köszönhető, aki leginkább csereként lépett pályára, bár fontos gólokat is szerzett. Nem sokáig tartott azonban a boldogság, ugyanis Canto hamar összekülönbözött a menedzserrel és egy véletlen telefonhívásnak köszönhetően (ahol Wilkinson a védő Denis Irwin után érdeklődött, Ferguson pedig csak úgy blöffből rákérdezett, hogy Cantonát vihetné-e egymillióért?) máris Manchesterben találta magát. És a történet igazából innen kezdődött, ugyanis Cantona szinte azonnal letette a névjegyét, és ezúttal tényleg neki köszönhetően a Man Utd huszonöt (!) év után először megnyerte a bajnokságot, sőt egy év múlva duplázott is. Nem túlzás azt állítani, hogy Cantona nélkül a Manchester United nem lenne az ami most, de legalábbis a menedzserét nem Alex Fergusonnak hívnák, az tuti. Minden a legcsodálatosabban alakult (na persze a szokásos balhékat és kiállításokat leszámítva), Eric tényleg ekkora király volt, de mindez 1995 januárjáig tartott, amikor a Man Utd a Selhurst Parkba látogatott és miután kiállították, egy tökéletesen kivitelezett karaterúgással gyakorlatilag lerúgta egy őt sértegető néző fejét. Amíg Cantonát 120 nap közmunkára ítélték és 9 hónapra eltiltották a futballtól, a Manchester United szépen elbukta a bajnokságot (a Blackburn ellenében), sőt a kupadöntőt is (az Everton ellen). Igazából mindenki arra számított, hogy az affért követően Cantona elhagyja majd Angliát és visszatér Franciaországba, de Ferguson meggyőzte, hogy maradnia kell. Maradt, és újra bajnoki címhez segítette csapatát (pedig karácsonykor még tízpontos hátránya volt a manchesterieknek King Kev Newcastle-jável szemben), és a kupát is magasba emelhette, ráadásul külföldi csapatkapitányként először. A következő évben Ferguson már az egész idényre Cantonára bízta a kapitányi karszalagot és a fiatalok (Beckham, Scholes, Butt és Neville) istápolását. A bajnoki cím most sem maradt el (Cantona ötször lett bajnok Angliában hat év alatt), az európai kupaszereplés azonban megint szarul sült el, így mindenki legnagyobb meglepetésére Cantona az idény végén bejelentette, hogy visszavonul. Meglepő, de a Manchester már csak Cantona visszavonulását követően tudta megnyerni a Bajnokok Ligáját, és a francia válogatott is nélküle lett világbajnok. "Nagyon büszke vagyok, hogy a szurkolók még mindig éneklik a nevemet, de félek, hogy holnap majd egyszercsak abba fogják hagyni. Félek tőle, mert szeretem. És általában félünk attól, hogy minden, amit szeretünk, egyszer el fogjuk veszíteni", nyilatkozta Canto nem olyan régen. Mi viszont biztosak vagyunk abban, hogy Eric Cantona nevét még akkor is skandálni fogja az Old Trafford közönsége, amikor már senki sem fog emlékezni egy tenyérbemászó pofájú portugálra.

3. Dennis Bergkamp

Ha létezik külföldi futballista, akinek valószínűleg előre meg volt írva, hogy Angliában kell igazán nagy karriert befutnia, akkor Bergkamp feltétlenül az. Az ugye köztudott, hogy a szülei a korábbi aranylabdás Denis Law (az egész család állítólag őrült Manchester United szurkoló volt akkoriban) után keresztelték el Dennisre (viszont csak a két "n"-es változatot engedték anyakönyvezni), családilag szinte minden nyarat Angliában töltöttek, és a többi kissráccal ellentétben neki nem Pelé, Maradona, vagy Cruyff, hanem a Spurs pengés középpályása, Glenn Hoddle volt a kedvence. Na ugye? De az angliai szerződésre egy kicsit még várni kellett. Bergkamp mint oly sokan, az Ajax híres utánpótlás-akadémiájának volt a növendéke, és rögtön a későbbi KEK-győztes csapatban mutatkozhatott be 1987-ben a nagyok között. Bár egy év múlva már szinte állandó helyet követelt magának az amszterdami csapat kezdőjében, a nagy győzelemmel végződött Európa-bajnokságon még nem fért be a holland keretbe. De erre sem kellett már sokáig várni, mivel miután bajnok és UEFA-kupa győztes lett az Ajax-szal, első nagy világversenyére készülhetett 1992-ben, ahol a holland válogatott címvédőként lépett pályára a svédországi Eb-n. A hollandok ugyan a későbbi győztes ellen kiestek az elődöntőben, de Bergkamp egyáltalán nem okozott csalódást, bár az ő gólja sem volt elég a döntőbe jutáshoz. Ezek után mindenkit meglepett, hogy Bergkamp többek között a Milan és a Barcelona ajánlatát visszautasítva lett az Inter játékosa, ahol Jürgen Klinsmann pótlására szemelték ki. Két évet maradt Milánóban, de az is maga volt a pokol: egyedüli előretolt éket játszattak vele, és bár ígéretet tettek arra, hogy a csapat játékstílusát rá fogják szabni, ez végül sohasem történt meg. Ekkor jelentkezett be érte az Arsenal, és azonnal szerződtette is a hitehagyott hollandot Bruce Rioch menedzser, akinek Bergkamp leigazolása volt talán az egyetlen említésre méltó húzása az Arsenalnál eltöltött szezonja alatt. Bergkamp ekkor viszont már jóval óvatosabb volt, és a szerződésébe a következő két klauzulát is belefoglaltatta: a klub ígéretet tesz arra, hogy kizárólag amolyan hátravont középcsatár szerepkörben fogják szerepeltetni, valamint leigazolnak rajta kívül még egy középpályást is. És az Arsenal ezt be is tartotta, hiszen Bergkamp a kedvenc posztján, azaz félig-meddig irányítóként, félig-meddig csatárként játszott (legalábbis Ian Wright mögött), és David Platt személyében egy középpályás is érkezett a klubhoz. Az üzlet azonban még így is nehezen indult be, mivel Bergkamp csak a nyolcadik meccsén talált be a hálóba, ám onnantól kezdve már ment minden, mint a karikacsapás. Volt olyan, hogy Bergkamp egy Leicester elleni idegenbeli mérkőzésen szerzett mesterhármasa végzett a BBC Match of the Day Hónap gólja szavazásán az első, a második és a harmadik helyen is! Ezzel egyidőben a csapat is elkezdett nyeregetni ezt-azt, Cantona visszavonulása után például rögtön bajnokságot és kupát is, sőt a 2001-2002-es szezonban még a triplázás is sikerült, amikor egyébként Bergkamp minden idők egyik legszebb gólját szerezte, tökéletes hülyét csinálva a görög Dabizasból, amit nem érdemtelenül még a szezon góljának is megválasztottak. Bergkamp azonban csakúgy, mint Cantona soha nem tudott európai kupát nyerni a klubjával, ami egyrészt egy balszerencsésen elvesztett tizenegyespárbajon, másrészt valószínűleg azon is múlhatott, hogy közismert repüléstől való irtózása miatt csak olyan meccsekre ment el a csapattal, ahová autóval vagy vonattal is könnyedén el lehetett jutni. Ennek ellenére Dennis Bergkamp és az Arsenal sorsa kisértetiesen forrt egybe, nemcsak azért, mert 11 évig volt az észak-londoniak játékosa, 424 meccsen 120 gólt szerzett és 166 gólpasszt adott, hanem mivel utolsó hivatalos meccse Arsenal-mezben a legendás Highbury búcsúztatója is volt egyben, valamint a búcsúmeccse pedig az első meccs, amit az Ágyusok az új stadionjukban, az Emiratesben játszottak. És valljuk be őszintén, kell ennél több, hogy valakiből igazi legenda váljon?

4. Peter Schmeichel

Amikor a dán óriást a kilencvenes évek elején leszerződtette a Manchester United, az angol csapatok enyhén szólva nem nagyon dúskáltak klasszis kapusokban. Gondoljunk csak arra, hogy a Manchesternél Gary Bailey, Jim Leighton és Les Sealey voltak az elsőszámú hálóőrök Ferguson alatt, és tegyük a szívünkre a kezünket: mire emlékszünk belőlük? Bailey a jóságosan együgyű frizurája, Leighton a hiányos fogsora és a potyái, Sealey pedig a korai halála miatt marad emlékezetes, de még véletlenül sem a bravúros védéseik miatt. Valószínűleg ezért gondolhatta Ferguson, hogy hiába a friss európai kupagyőzelem, ha angol bajnokot és az évtized meghatározó alakulatát akarja faragni a csapatából, akkor a régi recepthez kell folyamodnia, azaz vennie egy klasszis kapust. De mit is tudhatott az ember 1991 nyarán Schmeichelről? Legfeljebb azt vehette észre, hogy hosszú idő után a dán válogatott összeállítása nem valamelyik Rasmussen nevével kezdődik, vagy, ha előszeretettel böngészgette a statisztikákat, még talán azt is, hogy az UEFA-kupában az elődöntőig jutott Bröndby kapusát a szezon tizedik legjobb kapusának választották meg. Fergusonnak azonban ennyi bőven elég volt: az egyébként is ravasz tárgyalási trükkjeiről híres menedzser potom félmillió fontért szerezte meg a már 28 éves kapust, amit később előszeretettel nevezett az évszázad üzletének, Schmeichelt magát pedig a valaha volt legnagyobb kapusok egyikének. Ha az első szezonjában még nem is sikerült az igazi áttörés a Manchesterrel (a bajnokságot nem, de a ligakupát sikerült megnyernie a MU-nak), a kontinens különböző strandjairól összetrombitált dán válogatott tagjaként megnyerte az Európa-bajnokságot, sőt a világ legjobb kapusának is megválasztották az elődöntőben bravúrral hárított tizenegyes, a későbbiekben védjegyévé váló, egy kézzel történő beadás lehúzásai, és egyéb bravúros védései miatt. A következő szezonban azonban már a bajnoki cím sem maradt el: többek között a 22 kapott gól nélkül befejezett bajnoki meccsnek köszönhetően hosszú idő után lett újra Anglia bajnokcsapata a Manchester United. A nagy öröm azonban nem tartott sokáig, ugyanis 1994 januárjában, röviddel azután, hogy ismét a világ legjobb kapusának választották meg Schmeichelt, egy Liverpool elleni bajnokin 3-0-s vezetés ment el rajta, sőt a meccs után még neki állt feljebb, úgyhogy Ferguson kirúgta a renitens kapust. A skót menedzser azonban saját és a Manchester United szerencséjére meggondolta magát és kibékült kapusával, így folytatódhatott az igazi sikersorozat: a Vörös Ördögök az évtized hátralévő részében kettő kivételével az összes bajnoki címet besöpörték, ami nem kis mértékben Schmeichel fantasztikus védéseinek, valamint annak volt köszönhető, hogy a Manchester United abból a 398 mérkőzésből, ahol az óriás dán őrizte a hálóját 180 alatt nem kapott gólt. Ámde Schmeichel nemcsak a kapusbravúrjai miatt marad emlékezetes. Sokan vagyunk úgy vele, hogy amikor egy meccs ráadás perceiben járunk, és a hátrányban lévő csapat szöglethez jut, azt várjuk, hogy a kapus hatalmas sprintet levágva odaérjen a tizenhatos elé, hátha majd zavart tud okozni a védelemben, és esetleg majd bepattan róla a hálóba a labda. Aki miatt ez egyáltalán az eszünkbe jut, az természetesen nem más, mint Peter Schmeichel, hiszen a dán kapuson kívül ilyen kiélezett helyzetben nem sokan szereztek gólt. Az egyik utolsó manchesteri mezben lejátszott mérkőzésén ugyanígy előrebaktatott, mikor már minden veszni látszott, hiszen a Bayern München Basler első félidőben szerzett szabadrúgásgóljával (amihez egy pocsékul felállított sorfal is kellett) 1-0-ra ment a legendás 1999-es BL-döntő utolsó perceiben. Két percen belül két szögletet kavarodás utáni góllal (meg lehet nézni itt, ahogy Schmeichel az elsőnél elöl téblábol, majd a második után emlékezetes módon cigánykerekezik) a manchesteriek azonban fordítani tudtak és ezzel történelmet írtak, mivel angol klub addig sosem tudta ugyanabban a szezonban megnyerni a bajnokságot, a kupát és a legrangosabb európai kupát is. Ezek után lehet csodálkozni azon, hogy az angol válogatott új mezének népszerűsítésére többek között Peter Schmeichelt, mint az angol futball egyik legnagyobb hatású idegenlégiósát kérték fel?

5. Paolo Di Canio

Csakúgy, mint Cantona legalább egy féltucat klubnál fordult meg pályafutása során, csakúgy, mint Cantona a balhéiról legalább annyira híres volt, mint a góljairól, és csakúgy, mint Cantona hazáján kívül sokkal nagyobb karriert futott be. Paolo Di Canio szinte mindegyik nagy olasz klubnál (Lazio, Juventus, Napoli, Milan) megfordult, mégis Angliában lett belőle igazi sztár. Miután összekülönbözött mindegyik edzőjével, valamint nagyjából az olasz futball összes prominens figurájával (valószínűleg ennek köszönhetően sohasem lépett pályára az olasz válogatottban) nem nagyon volt maradása Olaszországban, és kapva kapott a Celtic ajánlatán. Mivel a brit futballban a hozzá hasonló fenegyerekek nemhogy nem számítottak kivételesnek, hanem éppenséggel teljesen megszokottnak, azt leszögezhetjük, hogy Di Canio nem tett rossz lóra a szigetországba szerződéssel. Sőt, máris az első skóciai idényében annyi gólt rúgott és olyan jól ment neki a játék, hogy a szezon legjobb játékosának is megválasztották, és ahogy az lenni szokott: azonnal tolongani kezdtek érte a klubok a határ déli oldaláról, de az akkor még elsőosztályú Sheffield Wednesday-hez történő szerződése mögött igazából persze az húzódott meg, hogy összeveszett a Celtic elnökével, aki ígérete ellenére nem volt hajlandó új szerződést kínálni neki. Di Canio a Baglyoknál is ott folytatta, ahol Skóciában abbahagyta: termelte a gólokat, a csapat gólkirálya lett és természetesen a szurkolók isteníteni kezdték. A nagy boldogság azonban megint nem tartott sokáig, ugyanis a következő bajnokság elején egy Arsenal elleni meccsen miután szerinte jogtalanul kapott piros lapot, odament a bíróhoz, Paul Alcockhoz, hogy magyarázatot kérjen a szigorú döntésre. Miután a bíró magyarázata valószínűleg nem elégítette ki, magától értetődő módon két kézzel felborította Alcock bírót. „Máig nem értem hogyan borulhatott fel ilyen kis lökéstől”, nyilatkozta már jóval az esetet követően, mivel az egy római szegénynegyedben felnőtt Di Canio gyaníthatóan nagyobb ellenálláshoz volt szokva. Di Canio 11 meccses eltiltást kapott az ámokfutása miatt, a viszonylag súlyos büntetésben nyilván az is szerepet játszhatott, hogy az őt a pályáról történő levonulása közben folyamatosan cukkoló Arsenal-balhátvédet, Nigel Winterburnt egy árnyék-öklössel kergette el. Mivel a klub illetékesei nem nyújtottak megfelelő jogi segítséget a játékosnak, Di Canio úgy döntött, hogy már nem is lép többet pályára a Baglyok mezében, pedig ígéretet tett a szurkolóknak, hogy eltiltása után visszatér és jobb lesz, mint valaha. Ebben a nem túl egyszerű helyzetben lépett elő Harry Redknapp, hogy segítő kezet nyújtson a közellenségnek kikiáltott olasz támadónak: a hírhedt nehézfiúkat előszeretettel foglalkoztató Piszkos Harry a West Ham menedzsereként szerződést kínált neki. Di Canio legjobb évei következtek, ugyan soha nem nyert semmilyen trófeát, de rögtön az első kelet-londoni idényében a Wimbledon ellen szerzett kapásgólja lett az első a BBC Év gólja szavazásán. A bírókkal ugyan továbbra sem volt felhőtlen a viszonya, példa erre az, hogy egy Bradford ellen végül 5-4-re (!!!) megnyert meccsen leült a gyepre és nem volt hajlandó folytatni a játékot, mert úgy vélte, a bíró ellene fúj. Piszkos Harry azonban értett emberünk nyelvén és valahogy rábírta, hogy álljon szépen fel, ne kérjen cserét, mert a csapatnak szüksége van rá (Di Canio végül természetesen főszerepet játszott a hősies győzelemben). Redknapp később megtette csapatkapitánynak, de egyéb trükköket is bevetett Di Canio megszelidítésére: állítólag, ha az olasz pocsék hangulatban érkezett meg a tréningre, megbundázta a kispályás meccseket („Fogadjunk, hogy ma Di Canio csapata fog nyerni!”), hogy a magából kivetkőző olasz ne verje szét az öltözőt. Di Canio fordulatokban amúgy sem szegény karrierje azonban még egy igazán meglepő eseményt tartogatott: 2001-ben elnyerte a FIFA Fair Play díját, mivel egy Everton elleni meccsen, ahelyett, hogy mellre vett volna egy beadást és a tőle megszokott módon a kapuba zúdította volna a labdát, két kézzel lehúzta azt, mivel az Everton kapusa kifordult térddel feküdt a földön. Saját bevallása szerint azért tette mindezt, mert az angol sportszerűség szelleme még az ő deviáns természetére is ekkora hatással volt. Azonban miután Piszkos Harry távozott a Kalapácsosoktól, Di Canio számára is megváltozott egy-két dolog: az új menedzserrel, Glenn Roederrel már nem jött ki valami jól, kikerült a csapatból, és bár az utolsó fordulókban szerzett fontos győzelmeket érő gólokat, a West Ham kiesését ő sem tudta megakadályozni. Ekkor odébbállt Alan Curbishley Charltonjához, akiket az ötvenes évek óta elért legjobb helyezésükhöz segített hozzá, a szezon végén azonban mégis elhagyta Angliát és visszatért kedvenc klubjához, a Lazióhoz, ahol még két évig gyönyörű gólokkal és fasiszta karlendítésekkel hívta fel magára a figyelmet. Miután Alan Curbishley egy éve otthagyta a West Ham Unitedet, úgy volt, hogy az Upton Park egykori közönségkedvence lehet az új menedzser. A Rúgd és fuss! legnagyobb sajnálatára azonban végül egy másik olaszra esett a választás.

Harangoztunk már be filmet itt a blogon, amivel nem is lőttünk mellé, hiszen a Damned United tényleg a legklasszabb focitémájú film, bár ugye a mezőny sem valami erős. Viszont a Rúgd és fuss! egyik jelenleg is a Cannes-i Filmfesztiválon tartózkódó szerzője kitörő lelkesedéssel számolt be a balos brit realista filmművészet legnagyobb alakjának, Ken Loachnak (aki lakóhelye, Bath futballcsapatának vérmes szurkolója és egyben részvényese is!) az új filmjéről, amelyben az angol futball máig legnagyobb hatású idegenlégiósa, Eric Cantona egy plakátról lejőve ad filozófikus életvezetési tanácsokat egy szintén Eric nevű manchesteri postásnak, akinek az élete egyre kilátástalanabb és egyre lejjebb csúszik. Cantónak nem ez az első próbálkozása a filmezéssel, de ha minden igaz, ezért az összes korábbit megbocsájtjuk majd neki! Ooh aah Cantona, say ooh aah Cantona!