Rúgd és fuss!

Ha megkérdeznénk egy Arsenal-drukkert, hogy kit tart klubja legmenőbb és egyben legkultikusabb figurájának, akkor George Graham, Charlie George, Liam Brady, Charlie Nicholas, Perry Groves, Paul Merson vagy Tony Adams neve merülne fel, már ha persze nem a Hetvenéves Vénasszony Londonba érkezését követően kezdett az illető az Ágyúsoknak szurkolni. Arra azonban fogadni mernénk, hogy Peter Marinello neve még a legjólértesültebb szurkolónak sem fog eszébe jutni. Pedig a képen látható skót fiatalembert 1969 szilveszterén klubrekordot jelentő átigazolási díj fejében, 100 ezer fontért szerezte meg az Arsenal, mivel akkoriban Londonnak is szüksége volt egy saját George Bestre, akit a 19 éves hosszúhajú, lányos képű skót szélsőben véltek megtalálni: "Leigazoltuk a Beatleshez legközelebb álló jelenséget, ami a futballban egyáltalán létezhet", nyilatkozta a klub egyik igazgatója Marinello megszerzését követően. Ha Marinellónak azonban a játékával nem is, a pályán kívül nyújtott alakításaival kétségtelenül sikerült kultikus státuszt kivívnia. Gyakorlatilag ő tekinthető az eltékozolt tehetségű futballista prototípusának, hiszen mindent elkövetett annak érdekében, hogy gajra menjen a karrierje. "Eltékozoltam a tehetségemet, gyakorlatilag fejjel mentem a falnak. Én vagyok a fickó, aki megírta a 'Hogyan tedd tönkre a karriered' című kézikönyvet." - vallja be Marinello a pár éve megjelent önéletrajzi könyvében. Nem véletlenül tartják róla, hogy egyszerre rendelkezett Ryan Giggs képességeivel, Paul Gascoigne fegyelmezetlenségével, David Beckham médiaérzékenységével és Paul Merson szomjával!

Lássuk tehát öt pontba sűrítve a Marinello-kézikönyvet, azaz, hogy mik is az elengedhetetlen hozzávalói egy ígéretesen induló futballistakarrier majdnem holtbiztos eltékozlásának!

1. Tehetség

Ahhoz, hogy valaki eltékozolja a tehetségét, ugye értelemszerűen tehetségre is szükség van. Marinellónak jutott is belőle, méghozzá nem is kevés. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Port Vale akkori menedzsere, Sir Stanley Matthews háromszor is beült Jaguarjába, hogy meg se álljon a Marinello-házig. Az edinburgh-i kirándulások azonban nem jártak túl sok sikerrel, ugyanis az ifjú Peter mindannyiszor visszautasította az angol futball legendás jobbszélsőjének ajánlatát, mivel nem akarta otthagyni gyerekkori kedvenc helyi csapatát, a Hiberniant. Két évvel később azonban már nem volt ennyire lojális, amikor az Arsenal ajánlatára mondott igent, akik nem sokkal előzték meg ősi riválisukat, a Tottenham Hotspurt. Úgy tűnt, hogy megérte az érte kiadott pénzt és a rettenetes felhajtást, mivel rögtön az első meccsén gólt szerzett a George Best nélkül felálló Man Utd ellen az Old Traffordon. Kevesen gondolták volna ekkor, hogy ez a gól fogja jelenteni Peter Marinello karrierjének a csúcsát. Hamar kikerült a kezdőből formahanyatlás, sérülések és főleg persze az életmódja miatt, így nem lehetett részese a klub VVK-győzelmének, sőt a következő szezonban is csak három meccsen lépett pályára az Arsenal legendás szezonjában, amikor az Ágyúsok duplázni tudtak. Marinello egyébként így tekint vissza magára: "A maiak közül leginkább Ryan Giggshez hasonlítanám magam. Bár gólokat nem nagyon szereztem, a feladatom szinte csak abból állt, hogy lecselezzem magam az alapvonalig, aztán középreadjak. Azt hiszem túlságosan is önzetlen voltam a pályán."

2. Italozás

Az ital már korán megjelent Marinello életében, ami ugye nem csoda, ha ír felmenőkkel is rendelkezik az ember. "Win or lose, have some booze!" szólt a jelszó, és Marinello a felszólítást bizony nem vette félvállról. De nem csak a meccsek után vetette bele magát a kemény ivásba, hanem a teljes vasárnapot kedvenc időtöltésének szentelte, és ezeken a napokon még randiról sem lehetett szó. "Ilyenkor általában lecsúszott tíz korsó sör, majd azt követően úgy egy féltucat Bacardi. A vodka csak később jött. Ám minden esetben hazaértem nagyjából 11 körül, de legkésőbb éjfélkor. 17 éves voltam, szükségem volt napi 7-8 óra alvásra", emlékszik vissza ezekre az időkre Marinello. Még mindig nem nagykorú, amikor ifi csapattársaival egy szállodai szobában ütik fel a tanyájukat Edinburgh belvárosában, ahová a város legjobb csajai kísérik el őket, ráadásul az utolsó kört sem kell még este tíz előtt kikérni. Az itallal kötött barátsága Londonba is elkísérte, ahol bizony nem jött rosszul a beilleszkedésnél, hogy nem mozog idegenül a söntés mellett. Sőt egyes arsenalos játékostársai kedvenc italára máig emlékszik: "Bob Wilson és Jon Sammels: korsó lager; Geordie Armstrong és Ray Kennedy: üveges Newcastle Brown; Pat Rice: Guiness; George Graham: Bacardi cola; Frank McLintock: vodka cola. És én? Nem nagyon voltam válogatós, ha kiszáradt a torkom".

3. Popsztárság

Ha Robin Friday testesítette meg a rock and rollt a brit futballban, akkor Peter Marinello maga volt Mr Pop. A futballisták a hatvanas évek második felétől kezdve teljesen más státuszt élveztek Angliában, ami részben a világbajnoki sikernek is köszönhető volt: a népszerűségük a filmsztárokéval és a zenészekével vetekedett, és már menő művész körökben is divatosnak számított meccsre járni. Ebbe a közegbe robbant be Marinello a hetvenes évek eleji Londonban, ahol azonnal sztárt csináltak belőle, pedig még szinte labdához sem ért. Az alsónadrágtól a tejig szinte mindent reklámoztak vele, kalandjait a Daily Express hasábjain osztotta meg az olvasókkal, rendszeres vendég volt a Top of the Popsban, sőt a Melody Makerben is meginterjúvolták a Blind Date című rovatban, ahol aktuális slágereket kellett felismernie és kommentálnia. Nagyon sok mindent elárul azonban Marinello zenei műveltségéről az alábbi mondat: "15 évesen mod voltam, Stonest és Beatlest hallgattam, sőt még egy Elvis-klubba is beiratkoztam." Egyes zenei producerek még abban is fantáziát véltek látni, hogy London új üdvöskéjének egy lemezt hozzanak össze. A terv természetesen már rögtön az első hangpróbán megbukott. És hogyan gondol vissza ezekre az időkre Marinello? "Legalább bármicvókat nem vállaltam, mint bizonyos csapattársaim..."

4. Csajozás

Marinello ugyan egész életét egy nő mellett élte le, de bőven elég ha csak annyit mondunk, hogy feleségén, az egykori modellen a házasságuk alatt hatalmasodott el a mániás depresszió. Marinello hetente többszáz rajongói levelet kapott Anglia-szerte élő tinédzserektől (és itt nem csak lányokról van szó!), amelyek gyakran malacságokkal voltak teleírva. Nem nagyon zavarta az sem, ha rajongóival közelebbi kapcsolatba került: legyen az akár George Best ex-barátnője, vagy a házinéni elvált lánya. Bár nem minden indult ilyen gördülékenyen, mivel Marinello egy afrikai túrán vesztette el a szüzességét, méghozzá talán a lehető legszomorúbb körülmények között. A túrán egyik csapattársa tudomására jutott, hogy az ifjú Peter bizony még nem volt nővel, több se kellett neki, rögvest leszervezett neki egy kicsit megkésett születésnapi ajándékot, ami természetesen nem volt más, mint egy meztelen hölgy Marinello ágyában. Hiába előzte meg az eseményt egy nagy ivászat, Peterünk csapattársai hangos drukkolása mellett ("Gyerünk fiam, tedd a dolgod!"), ha nehezen is, de végül megszerezte a győztes találatot. És, ha nem lenne elég a lehangoló sztorikból, ahogy kitalálható, Marinello természetesen évek múlva egy kolumbiai túrán hasonló élményben részesítette későbbi klubja, a Motherwell egyik ifjoncát (aki gyakorlatilag minden zsebpénzét arra költötte, hogy gyerekkori szerelmét hívogassa), és befizette egy bogotai bordélyba.

5. Pénzéhség, szerencsejáték, alvilági ügyek

Afelől viszont egy szemernyi kétségünk sem lehet, hogy Peter Marinello életében a legfontosabb szerepet a pénz játszotta. Talán ez magyarázza a pályafutását végigkísérő rengeteg klubcserét is. Akkoriban a játékosok az úgynevezett aláírási pénzzel kaszálhattak nagyot, amely egy klubváltás esetén ütötte a markukat. Marinello nem túl hosszú karrierje alatt a Hiberniant és az Arsenalt követően megfordult a Portsmouthnál, a Motherwellnél (ott ráadásul kétszer is), a Fulhamnél, a Phoenix Infernónál, a Heartsnál és végül a Partick Thistle csapatánál, minden egyes klubváltással többezer ficcset felnyalva. Kellett is a pénz, mivel Marinello nemcsak italra, ruhákra, meg bulikra költött, hanem előszeretettel fordult meg a bukiknál is. A nagy dobás akkor jött el, amikor a korábbi világbajnok Alan Ball az Arsenalhoz igazolt: Ball is szerette a fogadást, a lovakhoz is értett egy kicsit, több se kellett a párosnak, nyomban vásároltak egy versenylovat felesben, és elnevezték Go Go Gunnernek. A ló természetesen soha nem nyert semmit, ennyiben legalább hasonlított a gazdájához. Miután felhagyott a futballal, kocsmát, bárt és diszkóklubot is üzemeltetett, de mint másban, ebben sem volt szerencséje: teljesen tönkrement, és mindegyik üzletből úgy szállt ki, hogy egy árva penny sem maradt a zsebében. Persze, ehhez az is kellett, hogy az egyik üzlettársa csúnyán átverje, akit később gengszter haverjai és egy pisztoly segítségével próbált jobb belátásra téríteni. Az eredmény: büntetőeljárás Marinello ellen emberölési kisérlet miatt, pedig saját bevallása szerint ő egy szimpla térdkalácstöréssel is beérte volna.

Peter Marinello (59) ma már nyugodt életet él bournemouth-i otthonában (az ellene indított büntetőeljárást már régen megszüntették), egy vasárnapi ligás csapatnál edzősködik és szabadidejében az Arsenal öregfiúknál tolja.

Éppen itt az ideje, hogy eloszlassuk azt a régi tévhitet, miszerint George Best volt a szigetországi futball történetének legnagyobb fenegyereke. Bestről ugyan elmondható, ha valaki, akkor ő igazán szerette a hancúrt ("Rengeteg pénzt költöttem piára, csajokra és gyors autókra, a maradékot meg csak úgy elvertem."), de a hetvenes évek elején szinte kizárólag ügyeletes bohémek és botrányhősök szaladgáltak a pályákon, akiknek a futballról és a normális életvitelről alkotott elképzelésük merőben eltért az akkoriban általánosan elfogadottól, elég csak Rodney Marsh (Best egyik kedvenc ivócimborája, akiből majdnem festőművész lett), Stan Bowles (aki Best azon kijelentésére, hogy Belfastban szobrot állítottak neki, megjegyezte, hogy neki viszont a Ladbrokes előtt van szobra, utalva arra, hogy a csajozás meg a piázás mellett a fogadás volt a legnagyobb szenvedélye), Charlie George (aki gyakorlatilag szinte az egyik napról a másikra lett lelátói huligánból az Arsenal centere), vagy éppen Frank Worthington (aki saját bevallása szerint tizenegy klubnál fordult meg pályafutása alatt, na jó tizenkettőnél, ha a Stringfellowst - a híres londoni nudibárt - is ideszámítjuk) nevét említeni.

Ebből a nem kimondottan gyenge mezőnyből emelkedik ki Robin Friday, a Vadember, aki, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, talán még Bestnél is jobb volt. Márpedig, ha valakit két klub történetének legjobb játékosává választanak, ha egy walesi banda az egyik kislemeze borítójára teszi fel leghírhedtebb fotóját (a dalt magát pedig az emlékének ajánlja), valamint, ha a pályafutásáról és egyéb kalandjairól szóló könyvet egy rocksztár (Paul McGuigan, ex-Oasis) és egy zenekritikus (Paolo Hewitt) közösen jegyzi, akkor biztosak lehetünk benne, hogy csakis egy kultikus futballistáról lehet szó.

Nem mondható azonban, hogy Robin Friday karrierje úgy indult volna, mint a karikacsapás: miután gyerekkorában több londoni klub kölyökcsapatát is megjárta, 16 évesen már a börtönben kötött ki, majd szabadulását követően igazi foglalkozás után nézve az építőiparban kezdett el dolgozni, azonban egy alkalommal a tetőről lezuhanva fennakadt az emelő darun, és a kampó gyakorlatilag felnyársalta a fenekén keresztül. Akkori csapatának, az amatőr Hayesnek azonban nem kellett sokáig nélkülöznie extravagáns sztárjátékosát, mivel Friday csodával határos módon egész hamar felgyógyult a horrorisztikus balesetéből.

Friday-re már ekkoriban jellemző volt, hogy meccsek előtt a pályához legközelebbi kocsmában melegített és gyakorlatilag csak a kezdő sípszóra futott be. Vagy néha még akkor sem: olyanra is volt példa, hogy a Hayes tíz emberrel kezdte a meccset, mondván a Vadember majd megérkezik, ha felhörpintette az utolsó sörét is. Így is lett, csak akkor már húsz perce ment a meccs, amikor Friday csaprészegen kibotorkált a gyepre. Az ellenfél játékosai érthető módon fittyet se hánytak a részeg középcsatárra, aki szinte csak kóválygott egész meccs alatt, amíg persze a mérkőzés egyedüli gólját meg nem szerezte. Na de mit is várhat az ember valakitől, aki mellbimbói fölé a "MILD" és a "BITTER" szavakat tetováltatja?

Robin Friday hétköznap tetőfedőként dolgozott, cigizett, piált és drogozott, rockkoncerteken lógott, majd szombatonként focizott kicsit. Ruhatárát szinte kizárólag a Kensington Market standjairól szerezte be (persze egy darab valahogy mindig a kezéhez ragadt), amely a hetvenes évek elején London teljes hippilakosságát látta el extravagáns ruhadarabokkal. Friday karika fülbevalót hordott és csak farmerban, krokodilbőr csizmában, pólóban és prémgalléros bokáig érő kabátban volt hajlandó mutakozni. De nem csak ruhái miatt számított különcnek, hanem amiatt is, mert egy tizenhat éves színesbőrű lányt vett feleségül, ami mondani sem kell, hogy Enoch Powell Nagy-Britanniájában a legkevésbé sem volt egy szokványos dolog. 

Szóval ezt az embert szerződtette le 1974 januárjában, az akkoriban a negyedosztályban vitézkedő Reading menedzsere, a korábbi ír válogatott futballista, Charlie Hurley. Friday szinte az első meccsétől fogva az Elm Park kedvencévé vált: semmilyen taktikai utasítást nem tartott be soha, a legkiszámíthatatlanabb dolgokat művelte a labdával, és persze csodaszámba menő gólokat szerzett. Volt köztük olyan, amikor szinte több métert vízszintesen repülve fejelt a hálóba, mindenkit kicselezve sarkazott a kapuba, vagy a kapu elé lehasalva fejjel gurította át a gólvonalon a labdát. De mind közül a legemlékezetesebb egy Tranmere ellen szerzett találata volt, amikor a labdát negyven méterre, a kapunak háttal állva mellre vette, dekázott néhányat, majd félfordulatból bombagólt ragasztott a jobb felsőbe (egyes szemtanúk szerint, ha a lövés nem akad be, a labda valószínűleg kettétörte volna a kapufát).

Friday azonban nem csak a pályán volt sztár: egyik legnagyobb kunsztja az volt, amikor farmerjának zsebeit kifordította, a lehúzott sliccén keresztül pedig kidugta a farkát és így járkált körbe-körbe a kocsmában; ezt hívta elefántozásnak. Nem volt véletlen, hogy a klub egy süket öregember lakása felett szerzett neki albérletet, így nem lehetett probléma abból, ha reggel háromkor a lemezeit üvöltette, üres sörösüvegeket hajigált, vagy éppen csajok sikongattak a hálószobájában. Az is sokat elárul Friday életmódjáról, hogy beköltözése után az első dolga volt a lakás falait feketére festeni, hogy belőve hazatérve ne rémüljön majd halálra az óriási giccses tapétamintáktól.

Mindezek ellenére Friday csapata legjobbja volt (szinte az összes elsőosztályú klub menedzsere leruccant Readingbe, hogy megcsodálja játékát, de az életmódjáról szóló pletykák miatt szerződést soha senki nem ajánlott neki) és második (első teljes) szezonjában a Reading ki is harcolta a régóta áhított feljutást. Az egyedüli problémát talán csak az jelentette, hogy miután az ellenfél védői az egész meccs alatt faragták a sípcsontvédőt elvből nem viselő Friday-t, így néha elborult az agya és a begyűjtött piros lapok miatt havonta kellett a szövetség fegyelmi bizottsága elé járulnia. A harmadosztályban azonban már nem sikerültek úgy a dolgok, ahogy szerette volna, elmaradtak a gólok, szaporodtak a kiállítások és a balhék, és mentora, a menedzser Charlie Hurley végül úgy döntött, hogy elengedi sztárját a másodosztályú Cardiffhoz.

Új klubjánál minden ment tovább a megszokott vágányon: miután Londonban csak peronjegyet váltva szállt fel a vonatra, a cardiffi pályaudvaron azonnal lekapcsolta a vasúti rendőrség, és a klub vezetőinek kellett érte menniük, hogy kiváltsák. Rögtön az első meccsén azonban sikerült belopni magát a walesi szurkolók szívébe, mivel a Bobby Moore-ral felálló Fulhamből szinte egymaga csinált tökéletes hülyét, két gólt is szerzett, majd a világbajnok angol csapat kapitányának zacskóit is megmasszírozta, aki ezek után dühödten üldözte végig a pályán a meccs alatt.

Friday azonban egyre kiszámíthatatlanabbá vált, góljai nem maradtak el ugyan, de gyakorlatilag alig tudott már pályára lépni sorozatos eltiltásai miatt, és botrányai is állandósultak. Általában csak egy nejlonzacskóval a kezében érkezett edzésre és meccsre is, amiből mindig egy üveg száraz Martini kandikált ki (az üveget egyszer egy idegenbeli meccsre tartva a buszon majdnem a klub egyik vezetőjének a fején törte szét), vagy éppen a szálloda halljában a biliárdasztalon meztelenül állva játszott célbadobósdit a golyókkal.

Az utolsó felvonás 1977 októberében jött el (kicsivel több mint két és fél évvel readingi bemutatkozását követően), amikor a Cardiff a Brighton otthonában szerepelt. Egy bizonyos Mark Lawrenson (a későbbi ír válogatott, Liverpool-bekk és BBC-szakértő) egész meccs alatt mást sem csinált, mint ott rúgta Friday-t, ahol csak érte. A Vadember azonban megelégelte ezt és kegyetlenül fejbe rúgta a földön fekvő védőt. Azonnali kiállítás. Friday levonult a pályáról, lezuhanyzott, átöltözött (persze előtte még azért bement a hazai öltözőbe, megkereste Lawrenson táskáját és a biztonság kedvéért egy jó nagyot szart bele), és még a mérkőzés lefújása előtt elhagyta a stadiont. Soha többé nem tért vissza profi futballistaként a pályára.

Robin Friday 26 évesen hagyta abba a futballt és 38 évesen vitte el egy szívroham. Mivel akkoriban még nem nagyon közvetítettek tévén meccseket, főleg nem az alsóbb osztályokból, nem maradt fenn szinte semmilyen felvétel cseleiről és góljairól, fénykép is csak nagyon kevés. Az viszont nem lehet vitás, hogy ő volt a legnagyobb futballista, akit senki sem látott.

Nem volt annyira régen, amikor még olyan futballisták szaladgáltak a pályákon Anglia-szerte, akik vastagon leszarták, hogy mit esznek és nemcsak a meccs napján délben, simán letoltak jó pár sört péntek este függetlenül attól, hogy másnap pályára léptek-e vagy sem, és az sem nagyon érdekelte őket, hogy volt-e lyukas foguk, márha megvolt egyáltalán nekik mind a harminckettő. Ezek a fickók nem vásároltak minden héten egy újabb luxusautót, nem kellett többmilliót érő gyémánt fülbevalójukat a meccs idejére idétlenül leragasztani, nem volt testük minden pontjáról leborotválva a szőr, és két edzés között nem egy Playstation-partival csapták agyon az időt, az egyszer tuti. Igen, akkoriban a futballt még igazi férfiak játszották. Őket nem kellett egy kis murira rávenni, csinálták maguktól. Pár éve Harry Redknapp a Portsmouth menedzsereként nemhogy engedélyezte, hanem arra bíztatta játékosait, hogy a karácsonyi partin (ami legalább annyira tartozik hozzá az angol focihoz, mint a karácsony másnapján megrendezett forduló) nyugodtan engedjék csak ki a gőzt és mulassanak kedvükre. Éjfélre azonban már mindenki ágyban volt, sőt a külföldiek közül többen meg sem jelentek a bulin. "Times have changed" – panaszkodott mélabúsan Piszkos Harry. Így igaz, bizony. Mindezek tetejébe, csütörtökön az egyik utolsó igazi oldszkúl futballistát is elvesztettük, mivel Big Bad John, azaz John Hartson úgy döntött elege van és kiszáll.

A Swansea egyik lakótelepén felnövő nagydarab vörös srácért a Luton Town menedzsere, David Pleat jelentkezett be és rövid próbajátékot követően le is igazolta a 16 éves Hartsont a London környéki klubhoz. Hartson, ahogy várható volt nem sokáig maradt az akkoriban már csak az alsóbb osztályokban vitézkedő Lutonnál, 1995 januárjában George Graham az addig tinédzserért még soha le nem szurkolt rekordösszegért (és egyben utolsó igazolásaként) csábította át az Arsenalhoz. John igyekezett is meghálálni a belévetett bizalmat: rögtön az első meccsén kiállították. Az első fél észak-londoni szezonja végén azonban fontos gólt szerez: ő az aki egyenlít a Zaragoza elleni KEK-döntőben kiharcolva ezzel a hosszabbítást, azon a meccsen, ahol egy bizonyos Nayim negyven méterről vette be Seaman kapuját. Hamarosan azonban új szelek kezdtek fújdogálni a Highburyben: új edzésmódszerek, táplálkozási tanácsadás és percről-percre megszervezett napirend. Hartson hamar rájött, hogy a Hetvenéves Vénasszony terveibe nem nagyon fog beleférni (mint ahogy őt követően sok tehetséges brit fiatal sem), így kapva kapott Piszkos Harry és a West Ham United ajánlatán és rögvest Kelet-Londonba költözött, természetesen ismét klubrekordot jelentő összegért.

Hartson a West Hamnél aztán igazán kivirágzott, elkezdte termelni a gólokat, nem volt olyan összefoglaló akkoriban, ahol a Kitson-Hartson ékpár fordulónként legalább kétszer-háromszor ne lőtt volna bődületes nagy gólokat. Aztán Big Bad John életében saját bevallása szerint egy nehéz periódus következett: a játék nem ment neki annyira, a szurkolók is kikezdték és nagy pénzeket kezdett veszteni a bukiknál. Így már nem is annyira érthetetlen, hogy egy ártalmatlannak tűnő jelenetet követően lerúgta csapattársa, az izraeli Eyal Berkovitz fejét, miután az egy összecsapás után nem fogadta el Hartson kéznyújtását, hogy talpra segítse, sőt belebokszolt emberünk combjába. Berkovitz, aki egyébként nagy öltözői szarkeverő hírében állt, így nyilatkozott az eset után: "Ha a fejem labda lett volna, sűvítve vágódott volna a pipába". Hartson az incidenst megúszta pénzbüntetéssel, ami persze töredéke volt annak, mint amennyit a lóversenypályák pénztáraiban hagyott akkoriban. 

Azonban formahanyatlása és állandósuló kocsmai balhéi miatt kezdett kiszorulni a West Ham kezdőcsapatából, így éppen kapóra jött Hartsonnak az akkor még az első osztályban vitézkedő Wimbledon ajánlata, ahová pályafutása során harmadszor szerződött klubrekordot jelentő összegért. Logikus lépés volt ez Big Bad Johntól, hiszen a Wimbledon híresen a legőrültebb (a pályán és azon kívül) játékosok gyűjtőhelye volt már a nyolcvanas évek vége óta, méltán kiérdemelve a Crazy Gang becenevet. Ugyan ez már nem a Vinnie Jones által fémjelzett Wimbledon volt, de Big Bad Johnnak nem okozott gondott, hogy a walesi válogatottbeli társával egy-két jó murit azért bevállaljon. A leghíresebb ezek közül persze az volt, amikor a két játékos feleségestül megvacsorázott egy étteremben és miután az asszonyok (?) elmentek összeszedni a kabátokat a két barom összeverekedett, hogy eldöntsék melyikük az erősebb.

Miután a Wimbledon 14 év után kipottyant a Premiershipből (hiába nevezték ki menedzsernek a korábbi sikeres norvég szövetségi kapitányt, Egil Olsent, akinek híres gumicsizmáit a játékosok rendszeresen elégették), Hartsonnak ismét új munkaadó után kellett néznie. A Glasgow Rangers és a Spurs is érdeklődött iránta, de egyik klubbal sem jött végül össze az üzlet, miután Hartson megbukott az orvosi vizsgálatokon. Így végül a kiesés ellen küzdő Coventrynél kötött ki a walesi fenegyerek, ahol azonban 12 meccsen szerzett 6 gólja sem volt elég a bennmaradáshoz. Mivel a klub a kiesést követően kezdte eladogatni sztárjait (a szintén walesi, szintén nagy bunkó Bellamyt a Newcastle-nak, valamint Hadjit a Villának), Hartson számára egyhamar világossá vált: a Coventry nem tervezi egyhamar a visszajutást az elsőosztályba.

És ekkor nagy meglepetésre Hartsonnak végre összejött a big deal: a tőle teljesen eltérő habitusú, papos külsejű Martin O’Neill menedzser 2001 nyarán leszerződtette a másik glasgow-i klubhoz, a Celtichez. Big Bad Johnnak nem volt könnyű helyet szorítani magának a kezdőben, ahol elöl az előző szezonban Henrik Larsson és Chris Sutton alkotta támadóegység 67 gólt termelt. Hartsonnak azonban ez mégis sikerült és másodvirágzását élte Skóciában, ahol egyhamar a Parkhead közönségének egyik legnagyobb kedvencévé vált. Természetesen nemcsak remekbeszabott góljaival lopta be magát a szurkolók szívébe, hanem a futballal nem annyira szoros összefüggésben álló, a pályán és azon kívül bemutatott alakításaival.

Az O’Neillt váltó menedzser, Gordon Strachan világossá tette számára, hogy nem tud neki a kezdőben helyet garantálni, így vagy megküzd érte, vagy egy másik klubhoz szerződik. A csatár nyaralás közben a Sky Sports híradásából értesült, hogy eladták a West Bromwich Albionnak, ahol viszont igazán jól indult a karrierje: rögtön a bemutatkozó meccsén az ő két góljával nyert a csapat. Azonban az őt szerződtető menedzsert, Bryan Robsont két hónappal a szezonkezdet után kirúgták, és Hartson nehezen tudott újra a kezdőcsapat közelébe férkőzni állandó súly és erőnléti problémái miatt. 2007 őszén ugyan kikölcsönözték a Norwich Citynek, de a pár meccs után a Peter Grantet váltó Glenn Roeder menedzser már nem kért a nagypofájú csatárból és visszaküldte Birminghambe.

John Hartson, az 50-szeres walesi válogatott csatár, azonban nem kívánt még egy pár évig alsóbb osztályú csapatoknál bohóckodni és bejelentette, hogy véglegesen visszavonul. Így legalább nem kell továbbfolytatnia 12 éves küzdelmét a kilókkal és nyugodt lelkiismerettel elpusztíthat egy burgert vagy akár kettőt is. Fair enough, Big Bad John.

De ki fogja mostantól péntek este a taxisofőröknek fizetés helyett a csupasz seggét mutogatni?