Szolgáltató adatai Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Ki áll vajon a Leeds United mögött?

A Championshipbe tavaly feljutott klubok (Leeds, Norwich, Millwall) közül meglepetésünkre egyik sem a kiesés ellen küzd, sőt közülük akár még kettő is feljuthat a Premier League-be: a Norwich jelenleg az automatikus feljutást jelentő második helyen áll, a Leeds gyakorlatilag hónapok óta kirobbanthatatlan a rájátszást érő helyekről, ahová egyébként egy jól sikerült hajrával még a Millwall is odaérhet (főleg a legutóbbi győzelmük fényében, amit éppen a Leeds ellen arattak!). Ha a Leedsnek hét év szünet után sikerülne visszatérnie az angol futball élvonalába, akkor még egy feladattal kellene szembenéznie a klubnak: fel kellene fedniük a tulajdonosaik személyét, ahogy azt a Premier League képviselői a napokban egyértelművé tették.

Azzal nagyjából mindenki tisztában van, hogy az angol futballklubok egyre inkább sötét gazemberek és nevetséges pojácák kedvenc játékszerévé válnak, ami ellen még a liga által bevezetett megfelelőségi teszt (fit and proper test) sem tud minden esetben megfelelő védelmet nyújtani. A szabályozás értelmében nem vállalhat vezető tisztséget és nem lehet tulajdonos olyan személy, aki többek között más klubban érdekeltséggel rendelkezik, korábban általa vezetett klubok fizetesképtelenné váltak, vagy egyébként a jogszabályok megtiltják a szerepvállalását, a klubok ennek megfelelően például kötelesek a ligának bejelenteni azon tulajdonosaik nevét, akik legalább 10%-os részesedéssel rendelkeznek. Egyértelmű, hogy a szabályok csupán attól óvják meg a klubokat, hogy azok olyan emberek kezébe kerüljenek esetleg, akiktől valószínűleg nem várható el, hogy az adott futballklub érdekeit tartsák szem előtt, nem védenek meg viszont a magukat milliomosnak kiadó szélhámosoktól, vagy azoktól, akiknek szimplán fogalmuk sincs hogyan kell egy klubot működtetni.

A Leeds United esetében egy ideig mindenki abban a hitben volt, hogy a klub tulajdonosa az angol futball egyik régi motorosa, Ken Bates, aki miután 17 millió fontos haszonnal adta el Roman Abramovicsnak a Chelsea részvényeit, 2005 januárjában felvásárolta a csődközeli helyzetbe jutott patinás klubot. A helyzet azonban jóval bonyolultabb ennél. A nagy kópé Bates 2009 elején egy bíróság előtt még úgy nyilatkozott, hogy másodmagával tulajdonosa annak a cégnek, amelyik a Leeds United részvényeivel rendelkezik, majd pár hónappal később egy másik bírósági eljárásban eskü alatt vallotta, hogy a korábbi nyilatkozatában "tévedett", ugyanis nem részvényes az érintett cégben, annak csak az ügyvezetői igazgatói tisztségét látja el, a részvények ugyanis egy svájci vagyonkezelő (trust) kezelésében vannak, amelyik viszont nem adhatja ki a tényleges tulajdonosok nevét. A Football League ugyan megelégedett azzal a válasszal, hogy semilyen magánszemély tulajdonos sem rendelkezik 10%-nál nagyobb részesedéssel a klubot tulajdonló holdingcégben, a Guardian azonban nem érte be ennyivel: számos, a Leeds tulajdonosi körét  firtató cikk jelent meg a lapban, amire válaszként a klub  vezetése kitiltotta az egyik legolvasottabb brit napilap újságíróit az Elland Roadról, akik azóta sem tudósíthatnak a helyszínen a Leeds meccseiről.

Mindannyian nagyon szorítunk azért, hogy a Leeds United visszafoglalja az őt megillető helyet az élvonalban (amihez persze egy pokolian nehéz playoffon keresztül vezet út, ami nem  szokott jól menni a Leedsnek), és akkor talán fény derül a rejtélyre: kik is valójában a tulajdonosai az egyik legpatinásabb angol futballklubnak.

1 Tovább

Power, Corruption & Lies

Az angol futball hagyományosan legszórakoztatóbb figurái a klubelnök-tulajdonosok voltak, akik politikailag legkevésbé sem korrekt nyilatkozataikkal, korrupciós botrányaikkal, nőügyeikkel, vagy éppen egymás heccelésével szórakoztatták a futballrajongókat két mérkőzés között. Azonban a Rúgd és fuss! legnagyobb sajnálatára csakúgy, mint a brit játékosok és menedzserek, úgy tűnik, hogy a brit klubtulajdonosok is egyre inkább kiveszőfélben vannak, mivel a Premiership klubjait szinte egytől-egyig külföldiek vásárolják fel, akikről természetesen megvan a nem túl hízelgő véleményünk.

Ezúttal számbavettünk öt (igazából hat) régivágású angol klubtulajdonost (nem meglepő módon egyikük klubja sem tagja az elsőosztálynak), akiket ki tudja meddig csodálhatunk még, mivel közülük az egyik éppen a minap jelentette be, hogy nagy valószínűség szerint már csak egy évig marad a futballban, mert kezd végleg megcsömörleni tőle.

1. Ken Bates
Ha van született klubelnök-tulajdonos, akkor ő az. A hajóskapitány kinézetű Bates, miután kisebb vagyonra tett szert a hatvanas-hetvenes években az akkoriban felfutó építőiparban izzítva, úgy döntött, hogy a sikertelen játékospályafutása után visszatér a futballba és így öt évig elnökösködött az Oldham Atheticnél, majd a Wigannél is megfordult. Az igazi nagy dobás azonban 1982-ben jött el, amikor Bates potom 1 fontért kaparintotta meg a csődbiztosok kezéből a súlyos anyagi gondokkal küzdő, a másodosztály alján tanyázó és a szurkolói között masszív huligáncsoportokat tudó Chelsea Football Clubot. Bates azonnal felvette a harcot a klubot elárasztó huliganizmussal: fényképes belépőkártyát vezetett be, bár igazán sajátos megoldási javaslatát, miszerint a pályát a lelátótól elválasztó kerítésbe áramot (!) vezettessen, a hatóságok egyöntetűen megvétózták. Bates a stadion tulajdonjogát is megszerezte egy ingatlanfejlesztő csoporttól és a Stamford Bridge újjáépítését is hamarosan megkezdte. Bates elnöksége alatt azonban nemcsak a stadion, hanem maga a klub is jelentősen modernizálódótt: a korábban rendre a tabella alsó harmadában vitézkedő Chelsea-ből divatos, külföldi játékosokkal teletűzdelt, FA kupagyőztes, európai kupagyőztes és bajnokesélyes alakulatot faragott. Így 2003-ban a Chelsea történetének legsikeresebb elnökeként 17 millió fontos haszonnal adhatta el részvényeit Roman Abramovicsnak. Bates azonban nem sokáig bírta tétlenül ücsörögve monacói otthonában, és 2005 januárjában felvásárolta a csődközeli helyzetbe juttatott, patinás Leeds Unitedet. A Chelsea-vel azonban nem szakította meg végleg a kapcsolatot, ugyanis minden lehetőséget kihasznált, hogy egykori klubját és annak új tulajdonosát piszkálja: először feljelentette a Chelsea-t, hogy új klubjának játékosait engedély nélkül környékezte meg, majd a londoni kékek igazgatóságát egészen egyszerűen egy csapat szibériai szarházinak nevezte. Ugyanakkor azt már ő sem tudta megakadályozni, hogy a Leeds mélyrepülése folytatódjon és az időközben csődbe jutott klub a harmadosztályba csússzon vissza, ahonnan elsőre nem sikerült kikecmeregni.

2. David Gold és David Sullivan
A Birmingham City tulajdonosai életének két közös pontja van: egyrészt mindketten szegény sorból származnak, másrészt vagyonukat a pornóiparban alapozták meg. David Gold egy nyilatkozatában sem mulasztja el megemlíteni, hogy szinte dickensi szegénységben nőtt fel egy east end-i zsidó család fiaként. A tehetséges focistának számító ifjú Goldot majdnem le is szerződtette a közeli West Ham United, azonban apja nem járult hozzá, hogy fiából igazolt futballista váljon, így egy könykereskedésben kezdett dolgozni, ahol felismerte, hogy erotikus kiadványok terjesztésével akár rengeteg pénzt is lehet keresni. Nemsokára létre is hozott egy szexboltláncot, amelynek fő profilját erotikus kellékek, fehérneműk és magazinok árusítása alkotta. Gold tulajdonostársa, David Sullivan szintén nem tehetős család fiaként látta meg a napvilágot, viszont ahhoz kellően élelmes volt, hogy egy benzinkúton heti 30 fontért gürizve hamar rájöjjön arra, hogy pornófelvételeket készítve és azokat postai úton terjesztve könnyedén akár heti ezer fontos bevételre tehet szert. A hetvenes évek közepén már az övé volt a brit szexlappiac fele (a másik fele egy bizonyos David Gold érdekeltségébe tartozott), ahonnan szinte már egyenes út vezetett alacsony költségvetésű pornófilmek gyártásához. A két versenytárs útjai aztán végül a nyolcvanas évek közepén keresztezték egymást, amikor együtt indították útjára a Sunday Sport nevű erősen tabloid-jellegű sportújságot. Innentől már csak egy lépés választotta el a pornóbárókat attól, hogy közösen vásároljanak futballklubot. Állítólag a Sunday Sport egyik hirdetési értékesítője, az akkor még a huszas évei elején járó Karren Brady győzte meg Sullivant arról, hogy Golddal együtt vásárolja meg az akkoriban a csőd szélén tántorgó Birmingham Cityt. Brady egyébként azóta is a birminghami klub ügyvezető igazgatója (Sullivan azért nevezte ki, hogy jelenléte nézőket vonzzon az újjávarázsolt St Andrew's stadionba) és Sullivannel együtt tartóztatták le tavasszal a könyvelés meghamisításának, valamint kenőpénzek elfogadásának vádjával. Miután óvadék ellenében kiszabadultak, Sullivan nem sokáig élvezhette a szabadságot, ugyanis a nyár elején nemi erőszak vádjával ismét letartóztatásba helyezték az egykori pornófilmproducert. Úgy tűnik viszont, hogy Gold és Sullivan hamarosan otthagyják a futball világát, mivel egyrészt a tavalyi kiesést követően a szurkolók tüntetése miatt megsértődtek, másrészt elegük van a London és Birmingham közötti fárasztó ingázásból, valamint feltűnt a láthatáron egy hongkongi üzletember, Carson Yeung, aki kisebbségi tulajdonosként kész kivásárolni őket.

3. Simon Jordan
Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a Crystal Palace sármőr-dandy-playboy elnök-tulajdonosa a Rúgd és fuss! egyik régi nagy idolja. A vagyonát a kilencevenes évek első felében egy haverjával közösen létrehozott, mobiltelefonokat árusító üzlettel, a Pocket Phone Shoppal alapozta meg, amelyet 2000-ben már úgy adtak tovább 73 millió fontért, hogy országszerte 167 bolttal és 660 alkalmazottal rendelkeztek. Az így pimaszul fiatalon meggazdagodott Jordan nem tétovázott sokat és megvásárolta azt a klubot, amelyben apja és ő is játszott egykor és amelynek ő maga gyerekkora óta vérmes szurkolója. Jordan azonban soha nem rejtette véka alá, hogy nem a vagyona növelése céljából vásárolta meg a Palace-t, hanem azért, hogy az átvételkor nagyon rossz anyagi helyzetben lévő klubot biztonságba kormányozza, feljuttassa a Premiershipbe, virágzó utánpótlás-akadémiát hozzon létre, valamint megvásárolja a klub otthonának számító Selhurst Parkot. A fenti célok közül Simon Jordan, ha nem is maradéktalanul, de mindegyiket teljesítette: a klub már nem küzd anyagi nehézségekkel, a Palace akadémiája ontja a fiatal tehetségeket (elég csak John Bostockra, Victor Mosesre, Sean Scannellre, vagy Lee Hillsre gondolni), a stadiont sikerült furmányosan megkaparintania a volt tulajdonostól, Ron Noadestól, és igen, ha csak egy szezon erejéig, de eljutott a Palace a Premiershipbe is. Jordannek a futballon, a gyönyörű nőkön és a gyors autókon kívül van még egy szenvedélye: szeret politikailag egyáltalán nem korrekt, másokat gyakran sértő, de összességében rendkívül humoros kijelentéseket tenni. Kijelentéseinek elsőszámú céltáblái általában a Birmingham City tulajdonosai, Gold és Sullivan, akiket nagy valószínűség szerint azóta tekint fő ellenségeinek, hogy Steve Bruce-t a Palace egykori menedzserét élő szerződése ellenére édesgették el Birminghambe. Jordan azonban soha nem lepődött meg kollégái üzleti viselkedésén, hiszen saját szavaival élve "mit várhatunk olyan emberektől, akik műfaszt árulnak a megélhetésük érdekében". Azonban nemcsak Goldékat szórakoztatja üzeneteivel, hanem játékosairól sem átall nem éppen hízelgő véleményt alkotni: "(Király) Gábor a mai meccsen annyira volt hasznos, mint egy csokoládéból készült teáskanna". A sajtó is felismerte Jordan remek szórakoztató képességét és az Observer saját kolumnát biztosított neki, ahol aztán tényleg szabadjára engedhette a fantáziáját. A sajtómunka azonban csak egy szezonon keresztül tartott, mivel az újságnak kellemetlen volt, hogy Jordan csaknem valamenyi írásából bírósági ügy lett. Simon Jordan korábban azt nyilatkozta, hogy nem akar még a negyvenes évei közepén is futballklubosdit játszani, úgyhogy addig marad, amíg a Palace állandó tagja nem lesz a Premiershipnek és nem épít egy új stadiont. Úgy tűnik azonban, hogy Jordan terveit keresztülhúzták, ugyanis miután a rendkívül tehetséges, 16 éves John Bostock árában nem sikerült a Spurs vezetőivel egyezségre jutni, az FA döntése értelmében az általa 5 millió fontra taksált játékos végül 700 000 fontért cserélhetett gazdát. Jordant ez annyira felbőszítette, hogy kijelentette: még egy évig hajlandó a klub élén maradni, amit elsősorban arra használ majd, hogy új tulajdonost találjon a klub számára. Simon, ugye ez is csak egy vicc?

4. Delia Smith
Az ő szerepvállalása az angol futballban nagyjából olyan, mintha Kudlik Júlia egyszercsak úgy döntene, hogy megveszi a Szombathelyi Haladást. Ugyanis Delia Smith, a Norwich City fő részvényese és elnöke a hetvenes években különböző lapokban megjelent receptjeivel, szakácskönyveivel és Főzőcske, de okosan-jellegű tévéműsoraival vált ismertté Nagy-Britanniában. Karrierje azonban nem indult ennyire egyértelműen, mivel az iskolát 16 évesen otthagyva először fodrásztanoncként, majd egy étteremben mosogatólányként, később felszolgálóként helyezkedett el, mielőtt egyáltalán a konyha közelébe engedték volna. Szorgalmasan látogatta azonban a British Museum híres olvasótermét, ahol régi angol szakácskönyveket bújt, hogy receptjeihez ihletet merítsen. A hatvanas évek végén Delia a Daily Mirrorhoz került gasztronómiai újságíróként, ahol a főnöke a későbbi férje és részvényestársa, Michael Wynn-Jones lett. Delia Smith a későbbiekben az Evening Standardban jelentetett meg recepteket és a hetvenes évek közepétől állandó tévéműsorai is voltak. Delia Smith egy olyan Angliában próbálta az embereket főzni tanítani, ahol a vasárnapi ebéd legfeljebb egy szelet íztelen hús volt rósejbnival és nem voltak még trendi éttermek, sem Michelin-csillagos szakácsok. A főzőcske mellett Delia Smith a kilencvenes években egy újabb nagy kalandba fogott: mivel férjével a közelben laktak és éves bérletük volt a Norwich stadionjában, a Carrow Roadon, magától értetődőnek tűnt, hogy a Kanárik újabb pénzügyi nehézségeinek idején felkérték őket, hogy fektessenek be a klubba. Ez egyáltalán nem volt ellenükre (bár utólag fény derült arra, hogy a Norwich helyi riválisa, az Ipswich Town 1978-as kupadöntőbeli szereplése előtt Delia az egyik műsorában kék-fehér sálat viselt, állítólag a producer kérésének eleget téve), így 1996-ban Delia Smith és férje a Norwich City fő részvényeseivé váltak. A klub új tulajdonosaiként azonban ők sem tudtak hozzájárulni ahhoz, hogy a Norwichból állandó Premiership-klub váljon, habár a 2003/2004-es Championship-szezont toronymagasan megnyerve jutottak fel az első osztályba, ahonnan a Norwichra jellemző támadó futball, valamint Dean Ashton és David Bentley ellenére pottyantak ki az utolsó fordulóban. A szezonban azonban Delia Smith örökre beírta magát az angol futball krónikájába, amikor egy Man City elleni otthoni meccs szünetében, valószínűleg az ebéd után a kelleténél egy kicsivel több sherry elfogyasztása miatt, a műsorközlő mikrofonját megkaparintva szólította fel botladozó nyelvvel a hazai szurkolókat, hogy álljanak a csapat mögé tizenkettedik játékosként. Delia legújabb projektjeként saját éttermet nyitott a stadionban, ahol meccsek előtt, alatt és után is ebédelhetnek a szurkolók, vagy éppen a klub aktuális menedzserével költhetnek el egy meccsnap előtti vacsorát. Delia Smith és férje azonban tudják, hogy az anyagi forrásaik nem elégségesek arra, hogy a Norwichot egy következő szintre emeljék, így nem zárkóznak el a komoly vevőjelöltekkel való tárgyalásoktól sem. Úgy tudjuk, hogy eddig ilyen még nem jelentkezett.

5. John Madejski
Ha a Reading tulajdonosa húsz évvel korábban lépett volna színre, akkor Nick Hornby minden valószínűség szerint nem az Arsenal, hanem a környékbeli Reading Football Club meccseire kezdett volna járni a hetvenes évek elején. Madejskinek ugyanis sikerült az, ami még a klub hetvenes évekbeli kultikus sztárjának, Robin Fridaynek sem: első osztályba juttatta a London környéki alvóváros, Reading csapatát. John Madejski a neve hangzásának ellenére (lengyel származású mostohaapja nevét vette fel) utolsó porcikájáig angol, bár azt gondolhatnák, hogy ő is csak egy Milan Mandaric-féle ex-kelet-európai szerencselovag, akinek a legfőbb hobbija a menedzserek kirúgdosása. Madejski az első millióit azt követően kezdte gyűjtögetni, hogy a hetvenes évek közepén egy floridai nyaralása alkalmával egy olyan hirdetési magazinra bukkant, ahol eladó személygépkocsikat reklámoztak fényképes hirdetéseken. Annyira megtetszett neki az ötlet, hogy hazatérve azonnal hirdetési újság gründolásába fogott, amelynek az Thames Valley Trader nevet adta. Az újságban nemcsak autók, hanem lakások, házak, sőt repülőgépek hirdetései is megjelentek kezdetben, és amikor már kizárólag gépkocsik hirdetéseit fogadták, a magazint Madejski át is nevezte Auto Traderre. 1990-ben aztán sikerült megszereznie a helyi futballklub részvényeit, miután az már a csődbiztosok kezében volt. Érdekes, hogy Madejski állítólag a nyolcvanas évek végén részvényenként öt fontot ajánlott az akkori tulajdonos, Robert Maxwellnek, aki visszautasította az ajánlatot. Miután azonban Maxwell rejtélyes körülmények között átesett hajója korlátján a nyílt tengeren, Madejski a részvényeket 10 pennyért vásárolta meg. Madejski az idők folyamán azonban nem csak egy ütőképes csapat építésébe fogott remek menedzsereket alkalmazva (Steve Coppelt megelőzően a klub menedzsere négy éven keresztül Alan Pardew volt), hanem a klubot újonnan felhúzott stadionba is költöztette 1998-ban, amit a parvenü emberek nagyzolási mániájának megfelelően saját magáról nevezett el. Ezzel viszont úgy tűnik, Madejski befejezettnek tartja a művét, ugyanis egyáltalán nem rejti véka alá, hogy a klubja eladó és kész bármilyen érdeklődővel tárgyalni, na persze ha az illető milliárdos. A csapat tavalyi kiesése a Premiershipből azonban keresztülhúzhatja Madejski terveit, mivel nagy valószínűség szerint nem fognak tülekedni a vevők a Madejski Stadium bejáratánál, ami egy ideig még biztos a jelenlegi tulaj nevét fogja viselni.

0 Tovább

Rúgd és fuss!

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek