Rúgd és fuss!

Az a ritka helyzet állt elő most a magyar bajnokságban, hogy egy Angliában kifejezetten jó csapatoknál dolgozó edző vállalt munkát itthon, úgyhogy az elmúlt hetekben kicsit pihenő blogot Paulo Sousa angliai ténykedésének bemutatásával támasztjuk fel újra. Arról több újság is beszámolt, hogy a portugál dolgozott három Championship-csapatnál is (QPR, Swansea, Leicester), és hogy a maximum, amit egy klubnál töltött, egy év volt.

Mi itt a Rúgd és fuss!-nál sosem titkoltuk, hogy ellenérzéseink voltak a portugál világfival szemben, de azt azért mi is elismerjük, hogy a Leicesternél töltött három hónapot leszámítva Sousa nem vallott szégyent Angliában. A Queens Park Rangersnél, első angliai klubjánál például gyakorlatilag eleve elrendelt volt a kudarca, hiszen a rendkívül komoly ambícióival kérkedő klubon egész Anglia csak röhögött azalatt a három év alatt, amíg az olasz F1-maffiózó, Flavio Briatore volt QPR elnöke. Ez idő alatt a csapat közelébe se nagyon került a feljutásnak, ami nem is csoda, hiszen olyan szorgalmasan rugdalta ki a managereket, hogy az még egy olasz csapatnak is a becsületére vált volna, ráadásul a konfliktusok oka a legtöbbször az volt, hogy Briatore rendszeresen belepofázott az összeállításba. Ebben az időszakban, 2008 novemberében nevezték ki Paulo Sousát is a QPR managerévé, aki régi ismerősünket, Iain Dowie-t váltotta a poszton.

A középszerű argentin és spanyol légiósokkal gyengített keretet Sousa ugyan megkísérelte gatyába rázni (el is érte azzal a megbecsülésünket, hogy közülük pártól elbúcsúzott), de a jelek arra mutattak, hogy nem egyhamar lesz feljutásra esélyes csapat a QPR-ból. Ugyan a portugál masszív csapatot épített, amit nehéz volt legyőzni, legalább ennyire nem volt könnyű kikapni sem tőle, úgyhogy 26 meccsből mindössze hetet nyert meg, amíg a klub kispadján ült. 2009 áprilisában azonban mégsem erre hivatkozva bocsátották el, hanem azért, mert állítólag bizalmas információt szolgáltatott ki azzal, hogy elárulta egy újságírónak, nem az ő döntése volt, hogy a klub gólerős csatárát, Dexter Blackstockot az ő beleegyezése nélkül adták el a Nottinghamnek. Ugyan ezt megelőzően pont két meccset is elveszített a csapat sorozatban, a szurkolók közül mégsem követelte senki Sousa fejét, úgyhogy a döntés jókora felzúdulást keltett a londoni klub hívei között, akiknek a túlnyomó többsége úgy gondolta, hogy ostobaság volt idejekorán kirúgni a portugál edzőt, mint ahogy azelőtt Iain Dowie-t is. Nem véletlen, hogy a QPR csak azután jutott fel, hogy 2010 elején Briatorét az F1-es botránya után lemondatták az elnöki posztról.

Sousa munkájára ugyanakkor mások is felfigyeltek, így amikor 2009 nyarán az élvonalbeli Wigan elcsábította a Swansea spanyol managerét, Roberto Martinezt, a portugált nevezték ki a walesi klub managerének. A Swansea az azt megelőző idényben jutott fel a Championshipbe, és egyből a nyolcadik helyig jutott, Sousa alatt a csapat egy hellyel jutott feljebb, és csak az utolsó fordulóban maradt le a playoffról, Ian Holloway csodálatos Blackpoolja mögött. A Swansea-nál töltött egy év alatt a leginkább azt rótták föl Sousának, hogy túlságosan defenzív szellemben játszatta a csapatot, de legalábbis nem lőttek túl sok gólt. Ez utóbbiban kétségkívül szerepe lehetett annak, hogy nem sikerült megtalálnia a Martinezzel együtt a Wiganhez távozó Jason Scotland utódát, mert a helyére hozott Craig Beattie nem bizonyult igazi góllövőnek.

A Swansea Sousa idején az azóta világszerte divatossá vált 4-2-3-1-es formációban játszott, aminek köszönhetően egyesek lelkesen üdvözölték a Hattyúk „stílusos” futballját, míg mi inkább csak arra figyeltünk föl, hogy „hivatalos bemutatkozásán igazi gigerli módjára háromrészes bézs öltönyt viselt barna bőrcipővel, de mindezt zokni nélkül”. Hiába nem sikerült azonban a rájátszást érő helyre jutnia a csapatával, ez is elég volt ahhoz, hogy Sousa egy szinttel feljebb léphessen, és a nagy terveket szövögető Leicester City szerződtette tavaly nyáron.

A Leicesternél adott volt a cél: fel kell jutni a Premier League-be, ami a pénzen nem fog múlni. Sousa remek csapatot örökölt a tulajdonos Milan Mandariccsal összekülönböző és a Hullhoz távozó Nigel Pearsontól, ő pedig látványos támadófocit ígért, amihez minden segítséget meg is kapott. Mi mégsem voltunk meggyőzve arról, hogy ő lenne a megfelelő megoldás a Rókák kispadján, de arra még mi sem számítottunk, hogy ennyire ne jöjjön össze Sousának a leicesteri kaland. A piperkőcös portugál négy hónapig sem húzta, miután kilenc meccsből mindössze egyet tudott megnyerni, hatot viszont elveszített, és így októberre a Championship sereghajtója volt a májusban még a feljutásért küzdő klub. Sousát menesztették (mondjuk Mandaric idején a Leicesternél is egymásnak adták a kilincset a managerek), bár ő ezt nehezményezte: „Miután mindenki arról beszélt a klubnál, hogy hosszútávon gondolkoznak, igencsak meglepő, hogy kilenc meccs után már el is bocsátottak” – mondta.

És ez volt Paulo Sousa utolsó megnyilvánulása Angliában, ahol lehet, hogy nem ért el nagy sikereket, de visszatekintve a három állomáshelyén egynél sikeresnek nevezhető a ténykedése, a másik kettőnél pedig istenigazából nem kapott elég időt ahhoz, hogy megmutassa, mit tud. Más kérdés, hogy Fehérváron sem valószínű, hogy túlzottan türelmes lesz vele a vezetés, ha esetleg ott is olyan lassan lendül bele a csapat, mint tavaly a Leicester, úgyhogy jobban teszi, ha megszokja, hogy manapság már ritkán van olyan, hogy edző hosszútávra tervezhessen.

Még nagyjából egy órán keresztül tart nyitva a transfer window Angliában, de már így is éppen elég őrült dolog történt, elég csak arra gondolni, hogy valószínűleg  több mint 100 millió fontért cseréltek klubot játékosok az átigazolási időszak utolsó napján, amiből háromszor meg lehetett volna vásárolni a jelenleg a Premier League nyolcadik helyén álló Blackburn Roverst. Nyilván a játékosokért felajánlott átigazolási díjak  teljesen elszakadtak a valóságtól, de ebben már sajnos semmi újdonság nincs, legfeljebb annak lenne érdemes egyszer utánagondolni, miért is alakulhatott mindez így.

Az viszont még ezen is túltesz, hogy az angol válogatott egykori szövetségi kapitánya a Leicester City menedzsereként állítólag képes volt leigazolni azt a játékost, aki két egymást követő tornán is kiejtette az angolokat. Mindannyian emlékszünk még arra, ahogy Ricardo kapuskesztyű nélkül, tenyérbemászóan mosolyogva védi ki Darius Vassell egyébként végtelenül gyatrán elvégzett tizenegyesét, hogy aztán az utolsó büntetőt ő maga vágja be David James kapujába a 2004-es Európa-bajnokság negyeddöntőjében (egyébként két év múlva, a németországi vébén nagyjából ugyanez a forgatókönyv ismétlődött meg). Számunkra egyébként teljesen érthetetlen, mi késztethette Sven-Göran Erikssont arra, hogy leszerződtesse az angol futballszurkolók egykori első számú közellenségét, aki az elmúlt négy évben leginkább a Betis kispadját koptatta. Talán így próbál meg Sexy Sven leszámolni a múlt szellemeivel, vagy a korábban szintén általa leigazolt Darius Vassell önbizalmát akarja házi tizenegyesrúgó-versenyekkel helyreállítani, mivel a csatár gyakorlatilag a hat éve elhibázott büntető óta képtelen magára találni?

Több szempontból is nagyon izgalmasnak ígérkező mérkőzést rendeztek a Walkers Stadiumban szombat este: egyrészt Ian Holloway új csapata a Leicester City mérkőzött meg korábbi csapatával a Plymouth Argyle-lal, másrészt a Plymouth elnöke a meccs előtt pár nappal közleményt adott ki, amelyben Hollowayt azzal vádolta, hogy a Plymouth legfontosabb játékosainak januári exodusában nagy szerepet játszott, harmadrészt optimális esetben akár öt magyar is pályára léphetett.

A mérkőzés kezdete előtt a lelátókon egészen bizarr dologra lehettünk figyelmesek: a hazai szurkolók egy csoportja hatalmas felfújható banánokat emelt a magasba. Utoljára ilyet az 1990-es olaszországi vébén láttunk, mondjuk már akkor sem nagyon értettük az okát. A felfújható banán valami olyasmi lehet, mint a mexikói vébén elterjedt hullámzás, ami tényleg a leggyűlöletesebb szurkolói szokás ever, mindezzel együtt Kelet-Európában a mai napig virágzó hagyomány (az igazi szurkoló azonban, amikor a hullám elér hozzá tüntetően ülve marad). Mindenesetre ezt a kis lelátói kilengést annak tulajdonítottuk, hogy a Leicester valószínűleg nem a ködös Albion legvidámabb pontja, amit az is bizonyít, hogy az őszi szezonban egyszer egy helikopter szállította a labdát a kezdőrúgáshoz, ami teljesen megvadított mindenkit a nézők közül. A leicesteri lelátó aztán szépített, mivel egy szurkolói oldal arra bíztatta a meccsre kilátogatókat, hogy Ian Hollowayt támogatva egy, a menedzsert mintázó maszkot viseljenek. A szünetben be is játszottak egy képet egy szurkolói csoportról, amint hurkapálcára ragasztott Ollie-maszkot tartottak az arcuk elé.

A meccs kezdetén végül 5 magyarból 3 ki is futott a pályára, Laczkó Zsolt a cserepadon, Sándor György viszont sehol nem kapott helyet. A legmeglepőbb azonban az volt, hogy Halmosi Pétert a Plymouth visszatérő menedzsere, Paul Sturrock a középpálya jobb (!) oldalára állította. A Füles (Luggy) becenévre hallgató mester, aki egyben Stadler József iskolázottabb kinézetű hasonmása, ezzel olyan taktikai bravúrt hajtott végre, amellyel mindenkit meglepett, de főleg Ian Hollowayt. Az első félidőben Halmosi maga volt a Plymouth, néha az volt az érzésünk, hogy a magyar középpályás a saját beadását fejeli kapura, majd a kipattanót szintén ő bikázza vissza kapásból a kapu felé a második hullámban érkezve. Persze ne felejtsük el azt sem, hogy a téli átigazolási időszakban a Plymouth a komplett támadószekcióját vesztette el: a tehetséges csatár Sylvan Ebanks-Blake a Wolveshoz, a vén csataló Barry Hayles éppen Holloway után a Leicesterhez, Buzsáky Ákos a QPR-hoz, a tinédzser Dan Gosling az Evertonhoz, David Norris pedig az Ipswichhez távozott, úgyhogy igencsak meggyengült a szezon elején a szakértők szerint titkon még a play-off helyek egyikére is esélyesnek tartott klub. A Halmosi-Plymouth a 34. percben meg is szerezte a vezetést: egy középről kipattanó labdát vágott jobbról ballal Ben Alnwick kapus könyöke alatt a hálóba. Még a szünet előtt kettőre növelhette Halmosi a vendégek előnyét, de kifáradt a sok rohangálásban és pontatlanul célzott.

Hiába játszotta be Halmosi az egész pályát, a vendégek kőkemény középhátvédje, egy bizonyos Tímár Krisztián még őt is elhomályosította. Egyszer már megénekeltük a magyar védő dicshimnuszát, de továbbra is mindig el tudunk ámulni rajta. Akkoriban ezt írtuk róla: "Ezennel jelentjük, hogy sikerült megfejteni a Tímár-titkot! Eddig ugyanis nem nagyon értettük, hogy a magyar mezőnyben nem különösebben ismert védőt, hogyan szúrta ki a Plymouth és mi lehet az a különös képessége, ami hétről-hétre benntartja a Zarándokok kezdőjében. A Tímár titka az, hogy valójában nem magyar, hanem brit. Ahogy felugorva könyökkel a világ legtermészetesebb módján leveri az ellenfele fejét, egy rossz megmozdulásnál fakoffol, irtó meleg helyzetben elcsúszva lukat rúg, de rögtön utána a másik kapunál szögletből magabiztosan veszélyeztet, azt magyar védő nem tudja. És ez igenis nagy szó." Ez mind nem igaz. Tímár Krisztián olyan, mintha egy magyar banda öt egymást követő estén teltházas bulit nyomna a Roundhouse nevű menő londoni klubban.

A második félidőben Holloway beküldte az állandó veszélyt jelentő DJ Cambpellt, majd kisvártatva Laczkó Zsoltot is. Mindketten csak helyzetig jutottak, csakúgy mint az érthetetlen módon mellőzött és csak az utolsó három percet a pályán töltő Matty Fryatt. A Leicester hatalmas csalódás volt, semmi nem emlékeztett arra a látványos, ötletes futballt játszó csapatra, amelyet utoljára láthattunk még a megbízott menedzser, Frank Burrows irányítása alatt. Ha az egyébként nagyon rokonszenves Ian Holloway nem találja meg minél hamarabb a csapatát, a Leicester még könnyen bajba is kerülhet.

A meccs vége előtt tíz perccel lecserélt és a meglepően nagyszámú vendégszurkoló által ünnepelt Halmosinak azonban (akkor még nem értettük, hogy miért) nagyon elkomorult az arca lefelé ballagva a játéktérről. Valószínűleg ekkor már sejtette, hogy esélyes a meccs legjobbjának járó díjra, ami ugye azzal jár, hogy William Shakespeare nyelvén illik egy-két mondatot válaszolni a riporter nem annyira kiszámíthatatlan kérdéseire. Ez azonban nem ment úgy Halmosinak, mint a góllövés. Szerencséjére azonban a mellette álló, monoklisan mosolygó, a Leicester nagy termetű csatárával, Steve Howarddal az egész meccs alatt iszonyatosat birkózó Tímár Krisztián kisegítette a honfitársát és lefordította szavait.

A Leicester meglepő otthoni vereségével egyre lejjebb csúszik a tabellán, már csak három pont választja el a kiesőzónától, míg a Plymouth 10. ugyan, de két pontra van a rájátszást érő helyektől, így még akár a szakértők idényeleji jóslata is bejöhet.