Rúgd és fuss!

Az a ritka helyzet állt elő most a magyar bajnokságban, hogy egy Angliában kifejezetten jó csapatoknál dolgozó edző vállalt munkát itthon, úgyhogy az elmúlt hetekben kicsit pihenő blogot Paulo Sousa angliai ténykedésének bemutatásával támasztjuk fel újra. Arról több újság is beszámolt, hogy a portugál dolgozott három Championship-csapatnál is (QPR, Swansea, Leicester), és hogy a maximum, amit egy klubnál töltött, egy év volt.

Mi itt a Rúgd és fuss!-nál sosem titkoltuk, hogy ellenérzéseink voltak a portugál világfival szemben, de azt azért mi is elismerjük, hogy a Leicesternél töltött három hónapot leszámítva Sousa nem vallott szégyent Angliában. A Queens Park Rangersnél, első angliai klubjánál például gyakorlatilag eleve elrendelt volt a kudarca, hiszen a rendkívül komoly ambícióival kérkedő klubon egész Anglia csak röhögött azalatt a három év alatt, amíg az olasz F1-maffiózó, Flavio Briatore volt QPR elnöke. Ez idő alatt a csapat közelébe se nagyon került a feljutásnak, ami nem is csoda, hiszen olyan szorgalmasan rugdalta ki a managereket, hogy az még egy olasz csapatnak is a becsületére vált volna, ráadásul a konfliktusok oka a legtöbbször az volt, hogy Briatore rendszeresen belepofázott az összeállításba. Ebben az időszakban, 2008 novemberében nevezték ki Paulo Sousát is a QPR managerévé, aki régi ismerősünket, Iain Dowie-t váltotta a poszton.

A középszerű argentin és spanyol légiósokkal gyengített keretet Sousa ugyan megkísérelte gatyába rázni (el is érte azzal a megbecsülésünket, hogy közülük pártól elbúcsúzott), de a jelek arra mutattak, hogy nem egyhamar lesz feljutásra esélyes csapat a QPR-ból. Ugyan a portugál masszív csapatot épített, amit nehéz volt legyőzni, legalább ennyire nem volt könnyű kikapni sem tőle, úgyhogy 26 meccsből mindössze hetet nyert meg, amíg a klub kispadján ült. 2009 áprilisában azonban mégsem erre hivatkozva bocsátották el, hanem azért, mert állítólag bizalmas információt szolgáltatott ki azzal, hogy elárulta egy újságírónak, nem az ő döntése volt, hogy a klub gólerős csatárát, Dexter Blackstockot az ő beleegyezése nélkül adták el a Nottinghamnek. Ugyan ezt megelőzően pont két meccset is elveszített a csapat sorozatban, a szurkolók közül mégsem követelte senki Sousa fejét, úgyhogy a döntés jókora felzúdulást keltett a londoni klub hívei között, akiknek a túlnyomó többsége úgy gondolta, hogy ostobaság volt idejekorán kirúgni a portugál edzőt, mint ahogy azelőtt Iain Dowie-t is. Nem véletlen, hogy a QPR csak azután jutott fel, hogy 2010 elején Briatorét az F1-es botránya után lemondatták az elnöki posztról.

Sousa munkájára ugyanakkor mások is felfigyeltek, így amikor 2009 nyarán az élvonalbeli Wigan elcsábította a Swansea spanyol managerét, Roberto Martinezt, a portugált nevezték ki a walesi klub managerének. A Swansea az azt megelőző idényben jutott fel a Championshipbe, és egyből a nyolcadik helyig jutott, Sousa alatt a csapat egy hellyel jutott feljebb, és csak az utolsó fordulóban maradt le a playoffról, Ian Holloway csodálatos Blackpoolja mögött. A Swansea-nál töltött egy év alatt a leginkább azt rótták föl Sousának, hogy túlságosan defenzív szellemben játszatta a csapatot, de legalábbis nem lőttek túl sok gólt. Ez utóbbiban kétségkívül szerepe lehetett annak, hogy nem sikerült megtalálnia a Martinezzel együtt a Wiganhez távozó Jason Scotland utódát, mert a helyére hozott Craig Beattie nem bizonyult igazi góllövőnek.

A Swansea Sousa idején az azóta világszerte divatossá vált 4-2-3-1-es formációban játszott, aminek köszönhetően egyesek lelkesen üdvözölték a Hattyúk „stílusos” futballját, míg mi inkább csak arra figyeltünk föl, hogy „hivatalos bemutatkozásán igazi gigerli módjára háromrészes bézs öltönyt viselt barna bőrcipővel, de mindezt zokni nélkül”. Hiába nem sikerült azonban a rájátszást érő helyre jutnia a csapatával, ez is elég volt ahhoz, hogy Sousa egy szinttel feljebb léphessen, és a nagy terveket szövögető Leicester City szerződtette tavaly nyáron.

A Leicesternél adott volt a cél: fel kell jutni a Premier League-be, ami a pénzen nem fog múlni. Sousa remek csapatot örökölt a tulajdonos Milan Mandariccsal összekülönböző és a Hullhoz távozó Nigel Pearsontól, ő pedig látványos támadófocit ígért, amihez minden segítséget meg is kapott. Mi mégsem voltunk meggyőzve arról, hogy ő lenne a megfelelő megoldás a Rókák kispadján, de arra még mi sem számítottunk, hogy ennyire ne jöjjön össze Sousának a leicesteri kaland. A piperkőcös portugál négy hónapig sem húzta, miután kilenc meccsből mindössze egyet tudott megnyerni, hatot viszont elveszített, és így októberre a Championship sereghajtója volt a májusban még a feljutásért küzdő klub. Sousát menesztették (mondjuk Mandaric idején a Leicesternél is egymásnak adták a kilincset a managerek), bár ő ezt nehezményezte: „Miután mindenki arról beszélt a klubnál, hogy hosszútávon gondolkoznak, igencsak meglepő, hogy kilenc meccs után már el is bocsátottak” – mondta.

És ez volt Paulo Sousa utolsó megnyilvánulása Angliában, ahol lehet, hogy nem ért el nagy sikereket, de visszatekintve a három állomáshelyén egynél sikeresnek nevezhető a ténykedése, a másik kettőnél pedig istenigazából nem kapott elég időt ahhoz, hogy megmutassa, mit tud. Más kérdés, hogy Fehérváron sem valószínű, hogy túlzottan türelmes lesz vele a vezetés, ha esetleg ott is olyan lassan lendül bele a csapat, mint tavaly a Leicester, úgyhogy jobban teszi, ha megszokja, hogy manapság már ritkán van olyan, hogy edző hosszútávra tervezhessen.

A Rúgd és fuss! rendszeres olvasói minden bizonnyal rájöttek már, hogy itt a blogon az angol futball iránti rajongáson kívül akad egy másik nagy közös szenvedélyünk is, ami nem más, mint a brit popzene. Ez a két dolog egyáltalán nem áll olyan távol egymástól és főleg nem összeegyeztethetetlen egymással, mint azt az ember egyes üresfejű, sznob ismerősei gondolják, sőt, egy normálisan felnövő fiatalember életének két alapvető pillérei voltak. Ezt mi sem példázza jobban, minthogy a Rúgd és fuss! egyik szerzője 1985-ben klasszikus interrail-jegyes nyaralása alatt Londonba érve állítólag megtekintette a bajnok (Everton) és a kupagyőztes (Manchester United) között vívott Charity Shield-mérkőzést a Wembleyben, majd nem kevesebb, mint 26 (!) bakelit lemezzel a hátizsákjában tért haza!

És ez nem csak velünk, egyszerű rajongókkal van így, hanem magukkal a popsztárokkal is, akik közül nem egy bizonyította be, hogy például Oscar Wilde és Eric Cantona simán lehetnek egyszerre az ember idoljai. Természetesen itt most nem olyanokra gondolunk, mint például Ant & Dec (akik a háromoroszlános válogatott 2002-es világbajnoki daláért felelősek), Rod Stewart (aki bevallottan Celtic-drukker, de ha kell az ősi rivális Rangers szerelésében is előszeretettel pózol egy fotó kedvéért), Mick Jagger (aki marketing okokból izgulta végig látványosan a 98-as angol-argentin tizenegyespárbaját öklét a szájába gyömöszölve), vagy akár Sir Paul McCartney (aki, ha álmából felrázzák, nem tudná valószínűleg megmondani, hogy a liverpooli kékek vagy a liverpooli vörösök szurkolója), hanem igazi POPSZTÁROKRA, akik nem mellesleg igazi FUTBALLRAJONGÓK is egyben.

Önkényesen kiválasztottunk ötöt a Rúgd és fuss! legkedvesebb popsztárjai közül, nézzük csak, hogy melyik klubért rajonganak azok, akikért mi rajongunk!

1. Morrissey
Morrissey és a futball. Ez legalább annyira nem egyértelmű, mintha azt mondanánk, hogy Morrissey és a szex. Ugyanis Steven Patrick Morrissey, a világ valaha volt legjobb bandájának frontembere szinte csak két nagyon fontos dologról nem nyilatkozott eddig soha nyíltan: a futballról és a szexuális irányultságáról. Azt gondolnánk Morrissey a 80-as évek elején elhíresült betegesen girnyó teste miatt, hogy valószínűleg konkrétan fel volt mentve testnevelésből a suliban, így biztos nem nagyon gondolkodhatott sokat a futball dolgairól sem (ellentétben Johnny Marr-ral, aki megszállott Man City szurker, sőt állítólag egyszer majdnem a klub igazolt labdarúgójává is vált, de saját bevallása szerint erre végül azért nem került sor, mert a srácok közül neki volt egyedül kifestve a szeme). Moz azonban egy nyilatkozatában elkotyogta, hogy korábbi lakóhelyéről, a napfényes Los Angelesből nézve igazán egy dolog kezdett hiányozni neki a ködös Albionból és ez nem volt más, mint a futball!

Türelmetlenül várva Morrissey futball coming out-jára, nem marad más, mint a dalszövegeit böngészgetni, amelyekből bizony van egy pár, amely a focival foglalkozik, vagy inkább a focival kapcsolatos utalásokat tartalmaz. Elsőként kívánkozik ide még 1986-ból a Smiths legtökéletesebb lemezén szereplő Frankly Mr Shankly című dal, ami nyilvánvalóan a banda lemezkiadójának vezetőjéhez szól, de az ember kapásból a Liverpool legendás menedzserére, Bill Shankly-re is asszociál. Morrissey szólókarierrjének egy kevésbé sikerült albumán (Maladjusted) található egy Roy’s Keen című szám, amely egy újabb nyilvánvaló utalás a futball világára, ezúttal a Manchester emblematikus középpályására, egy bizonyos Roy Keane-re. Morrissey ezt egyébként be is ismerte egyik koncertjén a szám szövegének egyik sorát "never seen a keener midfielder"-re változtatva (az eredeti szövegben window cleaner szerepel). Morrissey Manchester United iránti vonzalma, ami ugyan eddig is sejthető volt, végül nyilvánvalóvá vált az Irish Blood, English Heart kislemez B-oldalán található Munich Air Disaster 1958 című számmal, amely a légikatasztrófa áldozataivá vált legendás Busby-bébiknek állít rajongóként emléket.

Morrissey egyébként kedvenc csapata legnagyobb sztárjának is nagy rajongója volt egy időben: nemcsak Eric Cantonát ábrázoló pólóban pózolt szívesen, hanem az 1995-ös The Boxers turnéja alatt a csörgődobjára (amelyet a koncertek végén előszeretettel hajított az önkívületben ugrándozó rajongói közé) az Eric vagy a Cantona szavakat írta. Morrissey egy interjúban arról is beszélt, hogy megpróbálkozott barátságba kerülni Cantonával, ám a francia fenegyerek állítólag ezt vastagon leszarta és hidegen elutasította az énekes közeledését. Nem úgy, mint az 1993-ban U18-as Európa-bajnokságot nyert angol válogatott (amely csapatban egyébként Gary Neville, Robbie Fowler, Paul Scholes, Sol Campbell és Nicky Butt is játszott) csatára, az ős-QPR-es Kevin Gallen, aki Los Angelesben járva felkereste, sőt egy Queens Park Rangers-mezzel is megajándékozta kedvenc popsztárját.

Morrissey kedvenc klubjának kilétével kapcsolatban azonban újabb vitahullámok csaptak fel, amikor 1999-es koncertturnéján előszeretettel viselt egy West Ham Boys Club feliratú pólót. Sokak, így többek között Russel Brand legnagyobb bánatára azonban ennek semmi köze sincs a kelet-londoni klubhoz, hanem sokkal inkább a környéken található ugyanolyan nevű ökölvívó iskolához (Morrissey meglepő módon kedveli az ökölvívást is, amit fiatalkorában saját maga is űzött).

És hogy az ember végül egyáltalán ne legyen biztos a dolgában, ráakadtunk egy képre, amelyen Morrissey dzsekije alól a Chivas USA replika meze villan elő. A los angeles-i klub (amely a Los Angeles Galaxy helyi riválisa) mezével valószínűleg a klub szurkolói bázisát alkotó környéken élő hispanók lepték meg kedvencüket. Na de most, hogy Moz pár éve áttette a székhelyét Rómába, vajon mi lehet a helyzet futballfronton?

2. Robert Smith
Ha az ember Morrissey-ről azt gondolja, hogy nem az az igazán futballrajongó alkat, akkor mit gondolhat erről a gyógyszeres, betegesen dagadt macskára emlékeztető alakról? Pedig ő aztán egy igazi régivágású futballrajongó, aki képes a koncertje kezdetét egy hosszabbítás miatt elhalasztani, szétverni a színpadot egy kellemetlen vereség miatt, vagy akár egy turné bizonyos állomásait lefújni, mert a kedvenc futballcsapata váratlanul továbbjutott a kupában. És hogy melyik is ez a csapat? Természetesen a Queens Park Rangers.

Azonban Morrissey-vel ellentétben hiába keresnénk a legapróbb utalást is a Cure számainak szövegében, ugyanis Robert Smith legfeljebb az interjúiban említi meg a futballt. Mint amikor például a Melody Maker évvégi számához készült anyagban a "Mit vár az 1992-es évtől?" kérdésre valami olyasmit válaszolt, hogy érjen véget minden háború, éhínség és járvány, valósuljon meg a faji, vallási, politikai és szexuális harmonikus egymás mellett élés, legyen béke és szerelem, valamint Anglia nyerje meg az Európa-bajnokságot, a QPR pedig a kupát.

Pedig Smith bevallása szerint a szurkolói lét nem egyszerű dolog, ugyanis a klub, amelyet azért választott magának, mert már a nagyapja, az apja, a bátyja is nekik drukkolt, gyakorlatilag soha nem nyer semmit. Hétéves korábban kezdett az apjával meccsre járni, amikor még Rodney Marsh és Stan Bowles voltak a Loftus Road sztárjai. Smith szerint soha nem lett nagy csapat a QPR, mert mindig furcsa módon eladta a legjobb játékosait. "Frusztráló dolog a QPR-nak drukkolni. Mikor végre megjegyzed a játékosok neveit, a következő héten már teljesen mások játszanak" - nyilatkozta egyszer.

Robert Smith egyébként nem tréfál, ha kedvenc csapatáról van szó, mégha mostanában állítólag már csak az angol válogatott mérkőzéseire jár ki. A híres esetet, amikor Trevor Francis, aki éppen a Parkőrök menedzsere volt, egyik játékosának megtiltotta, hogy kihagyja a soronkövetkező mérkőzést, tekintettel arra, hogy kisbabája született, így kommentálta a szigorú popsztár: "Francisnek teljesen igaza volt. Hogy gondolhatja valaki egyáltalán, hogy az a tény, hogy gyereke születik fontosabb, minthogy a QPR-ben játsszon? Ez gyalázatos". A szóbanforgó játékos egyébként nem volt más, mint Martin "Veszett Kutya" Allen. A sztori akkor lenne persze igazán vicces, ha kiderülne, hogy Smith mindezt komolyan gondolta.

3. Bernard Sumner
A New Order frontembere (akire először mint a Joy Division kölyökképű billentyűsére emlékszünk a nagyhatású manchesteri posztpunk együttes legcsodálatosabb számának videóklipjében) nem az angol válogatott 1990-es olaszországi világbajnokságra írt himnuszával (különösen felhívjuk olvasóink figyelmét John Barnes rap betétjére 2:30-nál!) került először kapcsolatba a futballal.

Manchesteri kissrácként ugyanis részt vett a Manchester United által egy meseszép Best-góllal megnyert 1968-as BEK-döntő utáni ünneplésben a belvárosban, ahol a 12 éves Sumnert már akkor mint egy popsztárt adta körbe, kézről kézre a tömeg, úgy hogy gyakorlatilag az egész estét a levegőben lebegve töltötte. Azonban valami nagyon hamar eltörött és Sumner kissé kiábrándult a futballból, mivel az európai kupagyőzelmet követő Interkontinentális Kupa odavágóján a Juan Verón apjával felálló Estudiantes nem kis bírói segédlettel verte meg a Vörös Ördögöket, ami a kis Bernard számára még egy szar tévé képernyőjén keresztül is átjött. Sumner ekkor saját bevallása szerint akkorát csalódott a futballban, hogy azóta is ritkán jár ki a stadionba, inkább a kanapéról nézve követi kedvenc csapata meccseit.

Bernard Sumner azonban ha az Old Traffordon nem is, azon kívül elég gyakran futott össze a United játékosaival: egy ideig egy utcában lakott Beckhamékkel, azonban az angol válogatott örökös jobblába nem ismerte fel az énekest, így nem lett nagy barátkozás a dologból. Nem úgy mint egy másik manchesteri sztárral, Ryan Giggs-szel. Sumner ugyanis rendre Giggsbe botlott különböző manchesteri klubokban, legtöbbször persze a hírhedt The Haçienda klubban, ami a madchesteri szcéna bölcsője, egyesek szerint viszont a komplett 90-es évek szülőhelye volt. Sumner szerint Giggs azon futballisták közé tartozik, akik a pályán villognak, a pályán kívül viszont teljesen érdektelenek és olyanok mintha zombik volnának. Egyszer azonban mégis sikerült Giggsy arcára némi érzelmet varázsolni, amikor a banda többi tagjával behívta egy bár vécéjébe cuccozni és hat biztonsági ember repült rájuk, hogy kidobják őket a helyről: az eset után Giggs szemében halálos félelem tükröződött, ami nem csoda, elég csak arra gondolnunk, hogy volt már egy s más a rovásán és Sir Alex valószínűleg nem egy üveg pezsgővel fogadta volna a következő edzésen, ha az incidensre fény derül.

A legviccesebb sztori azonban Eric Cantonával kapcsolatos: Sumner házibulit szervezett, amikor egy barátnője felhívta, hogy elhozhat-e magával egy fickót és a haverjait, akikkel egy közeli bárban találkozott. Így jött össze Bernard Sumnernak az, ami Morrissey-nek soha, ugyanis a fickó és a haverjai természetesen Cantonát, a testvérét és a barátaikat takarta. És így eshetett meg a New Order énekesével, hogy a saját partiján végig a Gypsy Kings szólt, majd egyszercsak Canto csajozási technikájára is fény derült: mikor már belemelegedtek a táncba, emberünk a világ legtermészetesebb dolgaként egészen egyszerűen feldugta az ujját a csaj orrába...

4. Damon Albarn
Itt egy Chelsea-drukkerről lesz szó, de előre le kell szögezni, hogy egy olyan Chelsea-drukkerről, aki már akkor is a nyugat-londoni klub vérmes szurkolója volt, amikor a csapat 1993 nyarán a Lazio, az Ajax és a helyi rivális Spurs részvételével megrendezett nyári minitornát, a Makita-kupát simán megnyerte, vagy amikor 1995-ben hatalmas csata után estek ki a KEK-elődöntőjében a Zaragoza ellen. Sőt már valószínűleg sokkal korábban is az volt, amikor a csatársort még Kerry Dixon és David Speedie alkották a Stamford Bridge-en, ahol a pálya körül akkoriban még futópálya éktelenkedett és a csapat mezszponzora a Commodore volt. Egyszóval Damon már akkor a Kékek rajongója volt, amikor már az is nagy szónak számított, ha a Chelsea a londoni klubok közül nem a legrosszabb helyet foglalta el a tabellán.

Damon Albarn egyébként nemcsak a stadionba jár nagy szorgalommal, hanem maga is lelkes és ügyes játékos. Emlékszünk még az MTV Europe hőskorából arra, hogy a zenecsatornán a Football Weekend keretében a népszerű miskolci focifarsang mintájára kispályás focimeccset harangoztak be többek között Damon Albarn és MC Solaar főszereplésével. De nem ez volt az egyedüli alkalom, amikor Albarn futballszerelést öltött, ugyanis a Blur, a Gorillaz és a Good, The Bad and The Queen frontembere szinte állandó résztvevője a minden évben különböző londoni stadionokban megrendezésre kerülő Soccer Six tornának, ami leginkább a Népstadionban megrendezett SZÚR-okra hasonlít. A fenti képen Damon éppen egy gólját ünnepli a legelső Soccer Six gálán, Tottenham Hotspur (?) mezben, amelyen valamelyest tompít a Chelsea feliratú jumbósapka. A kilencevenes évek közepét uraló Blur-Oasis háború természetesen ezekre az egyébként vidám hangulatú eseményekre is belopózott, de az a tény nem került soha veszélybe, hogy Damon Albarn sokkal tehetségesebb, sokkal jobb arc, sokkal jobb zenét játszik és ráadásul sokkal jobban focizik, mint bunkó északi ellenfele.

Természetesen Albarnnak is megvannak a maga sztorijai különböző futballistákkal, így például amikor fent északon Liverpoolban járva egy meccs előtti estén leitatták Steve McManamant, hozzásegítve ezzel a Chelsea-t egy könnyed 4-1-es idegenbeli sikerhez (valamiért az az érzésünk, hogy Maccát leitatni nem lehetett azért olyan nagy kunszt...), vagy éppen amikor egy előkelő londoni partin DJ-zett és Claude Makelele lépett fel hozzá kérve a "Tomber la Chemise" című számot (egy észak-afrikai bevándorlókból álló kellemetlenül baloldali francia zenekartól), majd amikor Damon nem nagyon értette a kérést, valószínűleg az erős francia akcentus miatt, a középpályás szűrő prototípusa pénzt kezdett a zsebébe dugdosni, hogy meggyőzze.

És hogy mit gondol Damon Albarn szeretett klubjának tulajdonosáról? "Minden pénzét el kellene venni, főleg, ha senki nem tudja miből és honnan származik. Nem így működik a kapitalizmus? Mindannyian végtelenül kapzsikká válunk". Mi sem kedveljük Abramovicsot, de azért lássuk be Damon, ez így szimplán hülyeség.

5. Pete Doherty
A Babyshambles frontembere szerint három igazán fontos dolog van az életben: a Queens Park Rangers (ami ugye a világ legjobb csapata), a gitárja (ami a legszebb dolog, ami a tulajdonában van) és a drog (amiből viszont megpróbál annyit fogyasztani, hogy azért ne haljon bele).

Doherty már tizenévesen All Quiet On The Western Avenue címmel saját készítésű fanzine-t szerkesztett, ami azonban nem volt nagyon népszerű a szurkolók körében, mivel tele volt irodalmi utalásokkal, versekkel, és egyéb fociról szóló rövid történetekkel. Azonban Dohertyt a legmeghatározóbb és legromantikusabb élmények nem a meccsek alatt, hanem az üres stadionban érték: nyaranta bemászott a pályára és leült a kapu mögé, ahol békésen írogatott egy spangli társaságában, vagy éppen barátnőjével settenkedett be az öltözőbe szerelmeskedni, ahonnan mellesleg egy sorttal gazdagabban távozott.

Doherty állítólag szeretett klubja számára egy dalt is szerzett, amit viszont csak akkor játszanának le, ha a QPR megnyerné az angol kupát (ha igazak a hírek a londoni csapat jövő szezonnal kapcsolatos átigazolási terveiről, még az is lehetséges, hogy a számot előbb-utóbb a nagyközönség is megismeri).

Nem tudjuk azonban, hogy mostanában mennyit járhat Pete Doherty a Loftus Roadra, ugyanis nem is olyan régen a díszpáholy vécéjében kokózáson kapták rajta a meccs alatt, és emiatt egyidőre kitiltották Dohertyt a stadionból. Ez nem jöhetett a legjobbkor Dohertynek, ugyanis egykori-jelenlegi-jövőbeni barátnőjét, Kate Moss szupermodellt a Loftus Road gyepén akarta feleségül venni.

Az angol popzene ügyeletes fenegyereke egyébként csakúgy mint Damon Albarn állandó résztvevője a Soccer Sixnek, sőt idén (ráadásul egyenesen a börtönből szabadulva) csapatával már másodszor hódította el a kupát. Lehet, hogy most éppen nem drogozott a meccs alatt a stadion vécéjében?