Elmaradt végül az FA homofóbia ellen készített kampányfilmjének nemrégiben tervezett hivatalos televíziós és mozibemutatója, mivel többen is kifogásolták annak túlzottan sértő nyelvezetét (mi magunk inkább azt gondoljuk, hogy azért sem mutatták be, mert túlságosan mulatságosra sikeredett). Ugyanakkor ebből is nyilvánvaló, hogy a mai angol futballban nagyobb problémát jelent a lelátói homofóbia, mint a rasszizmus. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Tottenham Hotspur szurkolói ellen tavaly azért indítottak rendőrségi eljárást, mert homofób rigmusokkal sértegették klubjuk egykori játékosát (a nem mellesleg színes bőrű) Sol Campbellt, vagy akár az, hogy kisebb-nagyobb megalkuvás árán az angol válogatott kezdő tizenegyét is simán ki lehetne csupa fekete futballistából állítani, és ez egyébként sem meglepetést, sem felháborodást nem keltene a közvéleményben, nem úgy, mint esetleg más európai országokban. Ez természetesen Angliában sem volt mindig így, sőt volt olyan futballista, aki a beválogatását követően postán egy pisztolylövedéket kapott, hogy tisztában legyen azzal, mi várhat rá, ha a lábát a Wembley gyepére teszi. Ezúttal azt mutatjuk be, hogy milyen előzmények vezettek a színes bőrű futballisták általános szigetországi elfogadottságához.

 

A brit futball első jegyzett színes bőrű játékosa Andrew Watson volt, akiről nagyon sokat nem tudunk, talán csak azt, hogy megfordult a kor legendás amatőrcsapatainál: játszott a glasgow-i Queen's Park Football Clubnál és a londoni Corinthiansnál is, sőt még a skót nemzeti tizenegy mezét is többször is magára ölthette az 1880-as évek legelején. Az utókor hajlamos azonban Watsonról megfeledkezni, és az első színes bőrű futballistaként inkább Arthur Whartont számon tartani.

Wharton, ha ugye nem is a legelső színes bőrű, de a legelső színes bőrű professzionális futballista volt Nagy-Britanniában, miután 1885-ben aláírt a Darlington csapatához. A ghánai születésű Wharton az 1880-as évek elején érkezett Angliába, hogy metodista lelkésznek tanuljon, de hamar rájött, hogy a pezsgő brit sportélet sokkal több szórakozást tartogat számára, mint a Jóisten dolgaival való foglalatoskodás. Wharton a kor szellemének megfelelően majdnem minden sportágban kipróbálta magát, és mindegyikben sikeres is volt! Elismert krikettjátékos volt, de az ő nevéhez fűződik például a Preston és Blackburn közötti táv kerékpáros rekordja, sőt egy ideig ő volt Nagy-Britannia (és állítólag a világ) leggyorsabb embere is, mivel az általa felállított csúcsot (10 másodperc alatt futott le 100 yardot!) két éven keresztül nem tudták megdönteni. Ezek után meglepőnek tűnhet, hogy Wharton elsősorban mint futballkapus vált ismertté, bár bizonyos csapatokban szélsőt is játszott. Abban az időben a kapusok a térfelük feléig előreszaladva még a kezüket is használhatták, ami a rögbihez tette hasonlatossá a játékot, és Whartonnak bizony megvolt a kellő fizikuma ehhez. Legnagyobb specialitása az ún. dupla öklözés volt, azaz a labdát és a támadó fejét is kiütötte a biztonság kedvéért a beadások alkalmával, de a produkciói különben is a cirkuszi mutatványokra emlékeztettek: ha messze járt a labda a nézőket nevettette, de olyan is előfordult, hogy egy lövést a keresztlécen lógva védett ki, méghozzá úgy, hogy a labdát a combjai közé fogta. Megfordult később a Prestonnál és a Sheffield Unitednél is, ahol egy év után azonban egy másik legenda, Fatty Foulke szorította ki a kezdőből. Visszavonulása után Wharton egyre inkább kizárólag két kedvenc hobbijának szentelte az ideje nagyrészét: az alkoholnak és a fehérnépnek, így nem is annyira meglepő, hogy teljesen magányosan, szifiliszben szenvedve hunyt el.

A huszadik század első évtizedeinek is megvoltak a híres fekete labdarúgói, mint például Walter Tull, aki az első színes bőrű mezőnyjátékosként vonult be a futballtörténelembe.

Tull a Spurs jobbösszekötőjeként vált ismertté, de az észak-londoni karrierje nem tartott sokáig, miután egy idegenbeli meccsen kikezdték az ellenfél szurkolói a bőrszíne miatt, és azt követően már nem nagyon tudott visszatalálni korábbi formájához, így eligazolt a Northampton Town csapatához, ahol viszont több mint száz meccsen szerepelt. Igazi sikereit Tull mégsem a futballpályán, hanem a csatamezőkön aratta: az első világháború kitörése után azonnal bevonult a seregbe, és többek között részt vett a somme-i ütközetben is. Tullt hősiessége elismeréseként hadnaggyá léptették elő annak ellenére, hogy az akkori szabályok értelmében "négerek és mulattok" nem viselhettek tiszti rangot. A futballpályára azonban már sohasem térhetett vissza, mivel egy rajtaütés alkalmával életét vesztette.

Úgy tűnhet, hogy ekkoriban még igencsak elképzelhetetlen volt, hogy az angol válogatott mezében ne tizenegy fehérbőrű játékos fusson ki a pályára. Pedig a 20-es években véletlenül majdnem erre is sor került! Az történt ugyanis, hogy a Plymouth Argyle gólvágója, Jack Leslie, aki a pályafutása során több mint négyszázszor zörgette meg a hálót, meghívót kapott a szövetségi válogatóbizottságtól a válogatott soron következő mérkőzésére. Az illetékesek az utolsó pillanatban azonban mégiscsak visszavonták a meghívót, és azt az Aston Villa centerének, Billy Walkernek küldték el. Az ok? Leslie szerint valószínűleg kimehetett a válogatók fejéből, hogy ő csak egy színes srác...

A második világháború utáni korszak angol futballjában ritkán fordultak elő fekete játékosok, mint ahogy egyébként a társadalmi élet egyéb területeire sem volt jellemző a túlzott jelenlétük. A nehezen fellendülő gazdasági helyzet elégedetlenséget eredményezett, kedvezett a szélsőséges mozgalmak elterjedésének, és a hatvanas évektől kezdve bizony nemcsak programfüzetet osztogattak a futballpályák környékén, hanem a brit Nemzeti Front szórólapjait is. Az általános hangulatot jól jellemzi a konzervatív politikus, Enoch Powell beszéde, amelyben a színes bőrű lakosság gyarmatokra való visszatelepítése mellett érvelt 1968-ban.

Ez az időszak tehát korántsem kedvezett a fekete futballisták széleskörű elfogadottságának, de még így is voltak egy páran, akik a lelátói gyűlöletnek és válogatott szidalmaknak fittyet hányva futottak ki hétről-hétre a pályára. Az egyik ilyen a dél-afrikai Albert Johanneson volt, aki közel egy évtizeden keresztül viselhette az akkor a dicsőséges korszakára még csak készülő Leeds United mezét. Hiába volt ő a legelső színes bőrű játékos aki kupadöntőn szerepelhetett, az utókorban mégis sokkal inkább egy bermudai középcsatár maradt meg mint a korszak meghatározó fekete futballistája. Az alkatra inkább ökölvívóra emlékeztető Clyde Best pont abban az időszakban igazolt a West Ham Unitedhez, amikor a televíziós közvetítések miatt sokkal többen nézték a meccseket, és rajta kívül bizony nem nagyon láthattak a tévénézők fekete játékosokat. Nem véletlen, hogy rengeteg színes bőrű gyerek éppen Clyde Best példáján felbuzdulva kezdett el futballozni, hogy aztán a nyolcvanas évek elejétől már különböző csapatoknál rúgják a labdát. Best helyzete azonban egyáltalán nem volt könnyű: a West Ham szélsőjobboldali huligánokból álló szurkolócsoportja, az Inter City Firm (amelynek egyik vezetője, Cass Pennant történetesen maga is színes bőrű volt!) tagjai nem nagyon hagytak békét a csatárnak. Bestet azonban nem lehetett megfélemlíteni ("A labda fütyül arra, hogy milyen a bőröd színe."), és a Kelet-Londonban töltött hét szezon alatt végül az Upton Park egyik kedvencévé nőtte ki magát.

Az igazi áttörést azonban a hetvenes évek második fele hozta meg, amikor egy fiatal feltörekvő menedzser, a Cambridge Unitedtől a West Bromwich Albionhoz érkező Ron Atkinson nem átallott három színes bőrű játékost is a kezdőcsapatba építeni Laurie Cunningham, Cyrille Regis és Brendan Batson (aki egyébként az Arsenal első fekete futballistája volt a hetvenes évek legelején) személyében. Mivel korábban még nem fordult elő, hogy egy angol klub egyszerre három fekete játékossal a soraiban lépjen pályára, Atkinson a kor népszerű R&B triójának mintájára csak Three Degrees néven emlegette három fekete futballistáját. Nagymértékben éppen nekik köszönhetően élte a WBA a legszebb napjait akkoriban: az 1978-79-es szezonban a bajnokság harmadik helyén végeztek a Liverpool és a Forest mögött, és az UEFA-kupában is a legjobb nyolc közé jutottak. És hogy milyen formában is játszott a WBA abban a kivételes szezonban, arra a legjobb példa ez a legendás meccs 1978. december végéről:

 

Érdekes, hogy huszonöt évvel később Ron Atkinson sikeres médiakarrierje éppen egy szerencsétlen rasszista kijelentés miatt szakadt félbe: egy véletlenül bekapcsolva hagyott mikrofon tanúskodott élőben arról, ahogy Big Ron egy Bajnokok Ligája-meccs közvetítése alatt "lusta niggernek" nevezte Marcel Desailly-t. Atkinsonon rajtamaradt a rasszista bélyeg, pedig nála kevesen tettek többet az angol futball szereplői közül a színes bőrű játékosok elfogadtatásáért, amit még egy ilyen buta mondat sem tud meg nem történtté tenni.

Sokan gondolták, hogy az angol válogatott első színes bőrű játékosa is a WBA három klasszisa közül fog kikerülni, meglepetésre azonban a Forest nyakigláb jobbhátvédje, Viv Anderson ölthette magára fekete futballistaként először a háromoroszlános mezt 1978. novemberében. Ekkoriban már új szelek fújtak a szövetségnél is, az aktuális szövetségi kapitány Ron Greenwood egyértelművé tette, hogy nála a bőrszín nem számít: "Legyen bár sárga, lila vagy fekete, ha egy játékos olyan formában van, hogy beférne az angol válogatottba, akkor én be fogom hívni." Ugyanakkor újabban olyan véleményeket is lehet olvasni, hogy mégsem Anderson volt az első színes bőrű válogatott, hanem Paul Reaney, a legendás Leeds jobbhátvédje, aki a hetvenéves évek elején többször is bekerült az angol válogatottba, viszont ő soha nem vallotta magát színes bőrűnek, annak ellenére, hogy vegyes házasságból született.

Nem kellett sokat várni arra sem, hogy az álomhatárnak tűnő egymillió fontos átigazolási díjat egy fekete futballistáért is kifizessék: ugyanúgy, mint két évvel korábban Trevor Francis esetében, ezúttal is a Forest vezetői nyúltak mélyen a zsebükbe, hogy megszerezzék a Norwich tehetséges fiatal csatárát, az általában szépségdíjas gólokat jegyző Justin Fashanut, akit Brian Clough éppen a távozó Francis pótlására szemelt ki. 

A csatár és a menedzser kapcsolata azonban korántsem volt harmonikusnak mondható: amikor Clough rájött, hogy Fashanu a férfiakat szereti, nem volt hajlandó többé tudomást sem venni róla, a csapatba betenni meg pláne nem, sőt olyan is előfordult, hogy a rendőrség segítségével tartotta távol az edzőpályától. Fashanu kálváriája nagyjából ekkoriban kezdődött: a formáját sosem tudta igazából visszanyerni, és a Forest után körülbelül két tucat klubnál fordult meg, volt ahol csak két meccs erejéig. Fashanu volt az első, és máig az egyetlen homoszexualitását nyíltan vállaló angol futballista, akit 37 évesen felakasztva találtak meg egy kelet-londoni garázsban.

Nem minden klub adta azonban be ilyen könnyen a derekát: a Chelsea-nél például egészen 1982-ig kellett várni arra, hogy egy fekete játékos odaférjen az első csapat közelébe. Sok köszönet viszont nem volt abban, amikor Paul Canoville egy idegenbeli meccsen először pályára léphetett, a Chelsea hírhedten rasszista rajongói ocsmány bekiabálásokkal üdvözölték a csereként beálló középpályást, amit a lába elé hajított banánnal nyomatékosítottak. De nem nagyon kapott más fogadtatást öt évvel később John Barnes sem, akinek a liverpooli mezben történő bemutatkozásáról Nick Hornby is részletesen beszámol a Focilázban. Barnesnak azonban ez nem okozhatott nagy meglepetést, hiszen például a brazilok ellen a Maracanában szerzett csodagólját az angol szurkolók bizonyos csoportja nem számolta bele az eredménybe, mivel ugye "nigger által szerzett gól nem ér". 

 

Ugyan 1978-ban szerepelt az első színes bőrű játékos az angol válogatottban, de az első válogatottbeli fekete gólra még majdnem öt évet kellett várni. A Watford gólfelelőse, Luther Blissett egy Luxemburg elleni Eb-selejtezőn talált a hálóba, mégha a gól nem is maradt nagyon emlékezetes, mivel a labda a sípcsontjáról pattant be az üres kapuba. Róla egyébként az a legenda járja, hogy anélkül szerződtette a Milan 1983 nyarán, hogy igazából tudta volna kicsoda. Mivel a játékosmegfigyelés akkoriban gyerekcipőben járt, a Milan illetékesei annyit tudtak csak, hogy van egy istenáldotta színes bőrű csatártehetség a Watfordnál. Ugyebár Blissett vezette akkoriban a honi góllövőlistát, így egyértelműnek tűnt, hogy a szerződés aljára ő kanyaríthatta a nevét, vélhetően csapattársa John Barnes helyett. A kiruccanás azonban nem sikerült valami jól: egy év után féláron került vissza a Watfordhoz, ám ennek ellenére mély nyomokat hagyhatott az olaszokban, mivel a nevét egy anarchista művészeti csoport vette fel.

A nyolcvanas évek végefelé már egyre több fekete játékos kapott lehetőséget (McGrath és Moses a Man Unitednél, Bright és Wright a Crystal Palace-nál, vagy éppen Rocastle, Thomas és Davis az Arsenalnál), hogy a kilencvenes években aztán szinte alig legyen olyan angol klubcsapat, amelyikben ne játszott volna legalább egy színes bőrű futballista (utolsóként talán az Everton adta meg magát), sőt 1993-ban az angol válogatott észak-amerikai túráján Paul Ince még a kapitányi karszalagot is felhúzhatta, mivel se Platt, se Adams nem lépett pályára.

 

Sokan úgy vélik viszont, hogy jelenleg mintha a fekete menedzserek lennének ugyanolyan helyzetben, mint a fekete futballisták voltak a hetvenes években. Nem hinnénk azonban, hogy a színes bőrű brit menedzserek mellőzése mögött valamiféle faji előítélet húzódna meg, egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy nem akadt még olyan felkészült szakember, aki a Premier League-ben is megállná a helyét. Az első kispadhoz jutó brit színes bőrű menedzser a két hete elhunyt Keith Alexander volt, akit 1993 nyarán neveztek ki az akkor negyedosztályú Lincoln Cityhez. Alexandernek azonban kevés követője akadt. John Barnes ugye hatalmasat bukott a Celtic menedzsereként, majd csúfos kudarccal végződött a legutóbbi menedzseri próbálkozása is a harmadik liverpooli klubnál, a Tranmere Roversnél. Barnesszal ellentétben sokáig úgy tűnt, hogy Paul Ince legalább olyan tehetséges menedzser lesz, mint amilyen játékos volt: először csodával határos módon benntartotta a Macclesfield Townt, majd rögtön az első szezonjában bajnok lett az MK Dons gárdájával, így nem ért sokakat váratlanul, hogy ő lett a Premier League első színes bőrű brit menedzsere miután 2008 nyarán kinevezték a Blackburn élére. A dolgok ott már azonban nem nagyon jöttek össze, így pár hónap múlva meg is váltak tőle, de legalább visszatérhetett egykori sikerei színhelyére, az MK Donshoz. A legutolsóként felbukkant színes bőrű menedzser, az egykori Spurs-hátvéd Chris Hughton, aki rátermettségével (és három szinte egymást követő A hónap mendzsere díjjal!) hamar meggyőzte a Newcastle tulajdonosát, hogy nyugodt szívvel rá lehet bízni állandó jelleggel is a csapat irányítását, és nem vállalunk nagy kockázatot azzal, ha azt mondjuk: jövőre újra lesz fekete menedzser a Premier League-ben.