Rúgd és fuss!

Nemrégiben ezeken az oldalakon azon sopánkodtunk, hogy milyen jó is lenne végre találni egy épkézláb és megbízható kapust, aki hosszú időre megoldást jelentene az angol válogatott egyre aggasztóbb kapusproblémájára. Meglepő, hiszen ez szinte soha nem volt így a múltban, gondoljunk csak a korábbi nagy angol kapusegyéniségekre: Gordon Banksre, Peter Shiltonra, Ray Clemence-re, vagy akár David Seamanre. Az Edward-korabeli sportélet igazi legendája, William Henry Foulke azonban valamiért csak ritkán kerül szóba, ha az angol futball legnagyszerűbb hálóőreit szokták felsorolni, pedig Fatty Foulke-ra (ahogy a szurkolók 190 cm magas és a pályafutása végére 150 kilósra (!!!) dagadt kolosszust hívták) nemcsak a méretei és a burleszkfilmbe illő pályán nyújtott alakításai, hanem a parádés védései miatt is méltán emlékezhet az utókor. Pedig nem sokon múlott, hogy emberünk végül a futballnál és nem a krikettnél kötött ki (egyébként nem volt ritka akkoriban, hogy futballkapusok párhuzamosan krikettjátékosok is voltak, csakúgy mint kb. 90 évvel később Andy Goram, aki a skót futballválogatott mellett többször pályára lépett a skót krikettválogatott tagjaként is), ugyanis a helyi szénbánya klubjánál remek dobó és szélső fogó játékos hírében állt, olyannyira, hogy a későbbiekben többször meghívták Derbyshire grófság válogatottjába is, miközben persze kapuskarrierje egyre nagyobb magasságokba kezdett emelkedni.

Foulke miután idejekorán abbahagyta az iskoláit, a blackwelli szénbányában kezdett el dolgozni, ahol nagy szerencséjére a műszak után futballozni is lehetett a bánya csapatában. Nem volt kérdés, hogy az atlétikus alkatú fiatalember melyik poszton fog szerepelni a bányászcsapatban: az akkoriban még csak 80 kilós Foulke úgy repkedett a kapuban, mint egy szöcske, a félpályáig öklözte ki a beadásokat és szinte az ellenfél kapujáig tudta elrúgni a labdát. Nemhiába figyelt fel Foulke-ra a korszak egyik sztárcsapata, a Sheffield United és igazolta le 1894-ben egy másik nagy legenda, az angol futball első színesbőrű profi játékosa, Arthur Wharton helyére.

Foulke nagyjából ekkortájt kezdett hódolni a futball melletti másik nagy szenvedélyének, a mértéktelen zabálásnak. Ellentétben bizonyos játékostársaival, a nagy győzelmek után ő nem öntött fel a garatra, hanem az asztal mellett ünnepelt akár teljes éjszakákon át tartó lakomákkal. Kedvelt szórakozása volt az is, hogy idegenbeli meccsek előtt elsőként ment le a szálloda éttermébe reggelizni, hogy a teljes csapat számára kikészített reggelit egyedül befalhassa. El is kezdett szépen kerekedni, ekkoriban kapta a szurkolóktól a Fatty becenevet is, ami nem nagyon bántotta, sőt, ha lehet, még hízelgett is neki: "Szólíthatnak akárhogy, ha időben meghívnak vacsorára".

És a sikerek jöttek is szépen: a Sheffielddel rövid időn belül Foulke bajnokságot nyert és háromszor is eljutott a kupa döntőjéig, a kupát viszont csak kétszer sikerült elhódítaniuk. Miután 1899-ben az akkoriban még a Crystal Palace pályáján játszott kupadöntőben simán elverték a Derby County-t (4-1), két évvel később ugyanott megismételt mérkőzésen kikaptak a Tottenham Hotspurtől. A következő szezonban azonban újra eljött a lehetőség, hogy visszaszerezzék a kupát: ezúttal a Southampton került az útjukba. A Sheffield annak rendje és módja szerint uralta a meccset, Foulke parádés védéseket mutatott be, tehát minden jel arra mutatott, hogy újabb egy évre az Acélvárosba költözik a füles serleg, azonban az utolsóutáni percben a Southampton csatára egy előre rúgott labdával többméteres lesről meglódulva a kapuba talált. A bíró a partjelzőkkel való hosszas tanácskozás után megadta a gólt, mert állítólag a labda egy védőn megpattanva került a támadó elé. Újrajátszás. Na több se kellett Foulke-nak: a mérkőzés lefújása után sokáig dúlt-fúlt magában, majd anyaszült meztelenül kitört az öltőzőből, hogy számonkérje a játékvezetőn az ítéletet. A meztelen óriás elől menekülő, halálra rémült bíró egy öltözőszekrénybe zárkózott be, de a feldühödött Foulke zsanérostul tépte fel az ajtót, és csak a szövetség illetékesei tudták jobb belátásra téríteni. A bíró nagy szerencséjére a megismételt mérkőzésen a Sheffield többek között Foulke nagyszerű védéseinek köszönhetően 2-1-re nyert, és így újra övék lett a kupa.

Mindezek után azt gondolhatnánk, hogy Foulke-nak hosszú időn át bérelt helye volt a válogatott kezdő tizenegyében, mégis mindössze egyetlenegyszer került be a háromoroszlános csapatba: 1897. március 29-én a Wales elleni 4-0-ás győzelem alkalmával őrizte az angolok kapuját. Állítólag a szövetségi válogatóbizottság nem nagyon kedvelte a hatalmas termetű kapust, mivel kifejezetten sportszerűtlennek tartotta, és sokkal inkább egy olyan játékost részesített előnyben helyette, aki "játszotta a játékot, és nem sértette meg szükségtelenül a szabályok szellemét". Valószínűleg itt arra gondolhattak, hogy Fatty Foulke előszeretettel kapaszkodott bele a keresztlécbe, hogy a kapu méretét ezáltal csökkentse, ám a keresztléc az egyik ilyen mutatványa alkalmával ketté is tört alatta!

De nem ez volt az egyedüli, az angol pályákon méltán népszerű mutatványa. Mivel akkoriban a szabályok még nem tiltották a kapustámadást, a csatárok sportot űztek abból, hogy megpróbálták felöklelni a kapusokat, akár át is lökve őket labdástul a gólvonalon. Foulke-ban azonban emberükre akadtak, és ez nem csak a 150 kilogramm miatt volt így. Attól függően, hogy éppen milyen kedve volt, Foulke a pimaszkodó támadókat atyai vállveregetéssel küldte vissza a saját térfelükre, de olyan eset is előfordult, amikor a lábuknál fogva megragadta és fejjel állította őket a sáros talajba, vagy egészen egyszerűen behajította őket a kapujába.

Foulke miután több mint 350 meccsen védte a Sheffield United kapuját, nem fogadta el, hogy csökkentsék a fizetését, így 1905-ben az újonnan alakult londoni klubhoz, a Chelsea-hez igazolt 50 font ellenében. Ő lett a csapat első kapusa, első csapatkapitánya, és természetesen az első sztárja is. A Chelsea-nél minden eszközt megragadtak, hogy Foulke-ból még nagyobb látványosságot csináljanak, és két kistermetű srácot állítottak a kapuja mögé, hogy ezzel még inkább kihangsúlyozzák a kapus hatalmas méretét. A srácok, ha már ott voltak, visszarúgdosták az elguruló labdákat, így ők voltak a később meghonosodó labdaszedők elődei.

De nem csak ez a kétes hitelességű mítosz kapcsolódik Foulke nevéhez: pályafutása utolsó klubjánál, a Bradfordnál történt meg vele, hogy mivel a mezének színe megegyezett az ellenfél játékosainak mezszínével, és idegenbeli meccs lévén nem találtak számára méretben megfelelő mezt, egy lepedőbe csavarva kellett végigvédenie a meccset. Mivel túl sok dolga nem akadt, és szinte vetődnie sem kellett, a lepedő tiszta maradt, a legenda szerint állítólag innen ered az angolban a clean sheet kifejezés, amit a kapott gól nélkül hozott meccsekre szokás használni. De természetesen nem titkoljuk, hogy eltérő magyarázatok is léteznek, mint például ez itt.

A halála körülményeiről is megoszlanak a vélemények: egyesek szerint tüdőgyulladás vitte el Foulke-ot 42 évesen, miután a blackpooli strandon szervezett vásári tizenyesrúgóverseny alkalmával meghűlt, mások viszont azt állítják, hogy májzsugor végzett vele. Bár az előbbi romantikusabbnak tűnik, Fatty Foulke életmódja miatt mi inkább a másodikat vagyunk hajlamosak elhinni. Emléke azonban valószínűleg örökké megmarad Anglia futballpályáin, mivel állítólag ő volt a legelső céltáblája a Who ate all the pies? (Ki ette meg az összes lepényt?) kezdetű lelátói rigmusnak, amelyet azóta is előszeretettel énekelnek a szurkolók gúnyt űzve a pocakos futballistákon.

A bajnoki cím sorsa ugyan már hetekkel ezelőtt eldőlt (a Wolves jóslatunknak megfelelően szinte rajt-cél győzelmet aratott), de a Championship utolsó fordulója szokás szerint azért tartogatott még izgalmakat, hiszen a szintén automatikus feljutást érő második helyért hárman szálltak harcba, a rájátszás végleges mezőnye sem alakult ki, és a kiesés elkerüléséért is nagy csatára lehetett számítani. A képlet viszonylag egyszerű volt: ha a Birmingham nyer ki-ki meccsen a rivális Reading ellen, akkor a Sheffield United hiába veri tönkre akár a korábbi menedzsere által irányított Crystal Palace-t a Selhurst Parkban; a Preston csak akkor kerül be a playoff elődöntőjébe, ha megveri hazai pályán a teljesen leeresztett QPR-t és az egyébként pocsék passzban lévő Cardiff pontot sem szerez a Sheffield Wednesday vendégeként; míg a Norwich számára az egyedüli menekülést az jelentette volna, ha nyer a tökutolsó Charlton ellen és a Barnsley pedig kikap a Plymouth-tól.

A Birmingham végül a legutolsó pillanatban kézbe vette a saját sorsát és többek között a vén csataló Kevin Phillips vezényletével visszajutott a Premiershipbe. Az viszont, hogy egyáltalán erre sor kerülhetett nem rajtuk, hanem a riválisaik folyamatos balfaszkodásán múlt. A Reading gyakorlatilag február óta képtelen volt összeszedni magát, pedig a szezon első felében még hármasával-négyesével rúgdosták a gólokat és a bajnoki cím titkos esélyesének számítottak, akik szinte csak a Wolves botlását lesték. De megérdemli a feljutást az a csapat, amelyik az utolsó játéknapon a saját pályáján egy pillanatra sem tudja elhitetni a semleges nézőkkel, hogy akár meg is nyerheti a mindent eldöntő meccset? Na erről beszélünk. A Brumnak idén óriási szerencséje volt, kiváncsian várjuk, hogy egy szezon múlva az elmúlt évek megszokott forgatókönyve szerint újra a másodosztályban találkozunk-e velük.

Mi kételkedtünk abban, hogy a Sheffield United odaér egyáltalán a rájátszásra, főleg miután a téli átigazolási szezonban eladták elsőszámú gólvágójukat, James Beattie-t a Stoke-nak. A Pengék azonban szívósan tartották magukat, de az automata feljutás azért lássuk be nagy falat volt. Hiába támadtak sokkal többet, gólt mégsem sikerült szerezniük a Palace ellen, talán éppen a Madejski-stadionból érkező hírek bénították meg őket. A Rúgd és fuss! azonban így is a rájátszás legnagyobb esélyeseinek tartja a Pengéket, és nemcsak azért mert a harmadik helyen végeztek, ami az utóbbi évek alapján biztos playoff-sikert ígér (ld. Derby, Hull).

Az elmúlt hetek és az utolsó játéknap legnagyobb meglepetését a Cardiff drámai formahanyatlása és bukása jelentette. Az okés, hogy tavaly augusztusban még senki sem számolt azzal, hogy a Cardiff idei szezonja bármiben is különbözhet a tavalyitól, vagy a tavalyelőttitől, de a Dave Jones kitartó munkáját dicsérő, remekül összerakott csapat sokáig még az egyenes feljutással is kacérkodott. Egészen addig, amíg teljesen megmagyarázhatatlanul pár hete belenéztek egy hatosba a Preston ellen, amiből azóta sem sikerült felállniuk. Nagy kár, mert úgy véljük, hogy ennél nagyobb esélye nem nagyon lesz a walesi csapatnak, hogy feljusson a Premiershipbe, az meg kifejezetten bosszantó, hogy ráadásul egy döntetlen is elég lett volna a nem túl acélos (nudge-nudge) Sheffield Wednesday ellen. Tavaly a kupadöntőt, idén a feljutás esélyét vesztette el a Cardiff, és ezek után nagy valószínűséggel Joe Ledley-t is el fogja.

A Burnley nem szarakodott sokat, ha nehezen ugyan, de feltörte a Bristol védelmét, mégha ez csak egy tizenegyes segítsével sikerült. Na de ezt követően hengereltek Owen Coyle tanítványai és bebiztosították helyüket a rájátszásban, ahonnan 1966 után először próbálnak az angol futball első vonalába visszakerülni. A Preston North End heroikus csatában (a ráadás perceiben kétszer is a gólvonalról mentettek a Liliomfehérek védői) győzte le a Queens Park Rangerst és jutott el újra a rájátszásig három év után. Ezt egyelőre még ők sem hiszik el, és bár nincs David Nugent, de van csapatszellem és győzniakarás, és ez még jól jöhet a Sheffield United ellen.

Úgy tűnik, hogy az angol futballban nem egyedülálló jelenség az, hogy korábban sikeres klubok kezdenek mélyrepülésbe és viszonylag rövid idő alatt zuhannak osztályokat, ahonnan aztán jóval gyötrelmesebb és főleg hosszadalmasabb a visszakapaszkodás. A Leeds, a Forest és a Leicester után, idén három olyan csapat (Norwich, Southampton és Charlton) pottyant ki a Championshipből, amelyek a 2004-2005-ös idényben még mind a Premier League-ben izzítottak. A másik kettővel ellentétben a Norwichnak még volt ugyan elvileg esélye a bennmaradásra, de ahhoz először is nyerni kellett volna a Charlton ellen. Na már ez nem jött össze, ráadásul annyira nem, hogy a meccs egy pontján a Charlton már hárommal is ment, ezt sikerült egy kicsit kozmetikázni két szépítő góllal. A kiesés egyenes következménye annak a teljesen átgondolatlan játékospolitikának, ami a Norwichra az utóbbi három szezonban jellemző volt. Minden évben egy csapatra való játékos érkezett kölcsönbe, akik közül szinte senki nem maradt egy pár hónapnál hosszabb ideig a klubnál, így nyilván nem lehetett olyan csapatot kialakítani, amelyiknek van tartása és össze tudja kapni magát, ha igazán nagy szar van. A Southampton és a Charlton kiesése talán még ennél is szomorúbb: egyik esetében nagyrészt elhibázott gazdasági döntések, a másik esetében funkciótlan menedzserek és funkciótlan igazolások vezettek az elkerülhetetlen bukáshoz. Nagy kár értük.

Úgy tűnik, hogy az idén senki nem akarja igazán megnyerni a Championshipet: az a csapat, amelyik az élre kerül, gyorsan elkezdi hullajtani a pontokat, hogy még véletlenül se maradjon túl sokáig a tabella első helyén. Valahogy úgy, mint amikor négy-öt ember bénázva előzékenykedik, hogy melyikük haladjon át elsőként az ajtón: menjél csak, parancsolj, csak utánad öregem, hölgyek előre. Ilyen helyzetben valaki mindig abbahagyja a felesleges udvariaskodást és a többiek toporgását kihasználva belép az ajtón, lesz ami lesz a többiekkel. Szóval ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy három fordulóval a bajnokság vége előtt valamelyik csapatnak be kellene már lépni az ajtón, azaz legalább két egymást követő fordulóban nyerni és ezzel az élen maradni, már ha persze bajnokságot akar nyerni. De akar valaki itt egyáltalán bajnokságot nyerni?

Megpróbálkozunk a lehetetlennel és a szerintünk esélyes klubokat számbavéve megmondjuk, hogy jövőre kik fognak remélhetőleg borsot törni a Hetvenéves Vénasszony tanítványainak az orra alá. Lássuk tehát, hogy kik azok, akik még akár az automatikus feljutásban is reménykedhetnek, kik azok, akiknek már csak a play-off marad és kik azok, akik, ha a többiek és a körülmények is úgy akarják legfeljebb az utolsó, még éppen rájátszást érő helyet csíphetik el. Egyúttal itt utána lehet nézni, hogy mit is gondoltunk mindezekről a kérdésekről úgy nagyjából nyolc hónappal ezelőtt.

Stoke City

Az idény kezdetén a Stoke-tól nem sokan várták, hogy odaér majd a rájátszásra, nemhogy bele fog majd szólni a bajnoki cím sorsába. Tony Pulis menedzser a fejét leszegve folytatta a csapatépítést mit sem törődve a kritikákkal, amelyek sokszor számon kérték rajta az unalmas, ívelgetős erőfutballt. Megszerezte (először csak kölcsönbe, aztán a téli átigazolási szezonban véglegesen) a Man Unitedtől a fiatal védőt, Ryan Shawcrosst, a Sunderlandtől szexbotránya miatt a szigorú Roy Keane által kiebrudalt Liam Lawrence a liga egyik legjobb középpályásává nőtte ki magát, míg elöl a jamaikai Ricardo Fuller fáradhatatlanul szerezte a gólokat. Karácsonyra aztán biztossá vált, hogy a Stoke-kal komolyan kell majd számolni és időközben az ember arra is kezdett rájönni, hogy a Stoke-ot akár szeretni is lehet. A Stoke még a bajnokságot is megnyerheti (már ha azt a WBA elbukja), de legrosszabb esetben is az automata feljutást jelentő második helyen végez. Tony Pulis ugyan kikölcsönzött már a tavasz folyamán egy-két igéretesebb játékost (Shola Ameobit a Newcastle-től, Chris Rigottot a Borótól, Jay Bothroydot a Wolvestól) felkészülve a feljutásért folytatott harcra, de a keret további megerősítésre szorul annak érdekében, hogy aztán a jövő szezonban nehogy egy doing a Derby legyen a vége. Kiváncsian várjuk, hogy Tony Pulis hogyan birkózik meg majd a Premiership kozmopolita légkörével, és csak remélni tudjuk, hogy nem jár úgy, mint az egyszeri parasztember a fővárosban. Mindenesetre a Rúgd és fuss! drukkolni fog neki és a csapatának. Azonban egy személyes tanács: Tony, a Premiershipben a baseball sapka nagyon ciki lesz, úgyhogy dobd el!

West Bromwich Albion

A West Bromnak ezt a bajnokságot utcahosszal kellett volna megnyernie csakúgy, mint két évvel ezelőtt a Readingnek. De a West Brom nem lenne West Brom, ha ez így történt volna. Sőt azon sem lennénk nagyon meglepve, ha a WBA végül nem futna be elsőként, főként a hátralévő meccseiket böngészgetve, de az egyenes feljutás mindenesetre meglesz. Ez az idény volt Tony Mowbray első igazi idénye a WBA élén, ahol már szinte kizárólag olyan játékosokból állt a keret, akiket ő akart a csapatába. A csapat kétségkívűl jobb a tavalyinál, de ez csak akkor számít valamit is, ha a WBA feljut, méghozzá a play-off rettenetes izgalmai nélkül. Ez a csapat és a menedzsere (aki lássuk be az angol futball egyik legtehetségesebb ifjú menedzsere) megérett a Premiershipre. Nagyon jól emlékszünk arra, amikor nagyjából egy évvel ezelőtt Mowbray kirohant a Premiership futballjával szemben, mondván, hogy a négy nagy ellen a többi csapat eleve úgy lép pályára, hogy megússza minél kevesebb góllal, a támadásokkal pedig mit sem törődnek, ami persze a játék kárára megy. A védelmet azonban jócskán meg kell majd erősíteni a nyáron és talán Dean Kiely helyére is elkelne egy ügyes fiatal kapus (Bo Myhill?), akiről nem jön ki ennyi labda és a védelmet is összeszedettebben írányítgatja. A West Brom a következő idény meglepetéscsapata lesz, ami akár azt is jelentheti majd, hogy egy teljesen új korszak kezdődik el a klubnál, valami ahhoz hasonló, mint amihez a hetvenes évek vége felé hozzászokhattak a Hawthornsba kilátogatók. Izgatottan várjuk Mr Mowbray!

Bristol City

Minden kétséget kizáróan az idény legnagyobb meglepetése a Bristol, amely nem pukkadt ki, mint egy elfáradt luftballon. Ugyan most a végefelé ki fog egy kicsit, de az sem fog nagyot durranni, mivel a Bristol már nem tud olyan eredményeket elérni, hogy ne érjen be a rájátszásba. És ez már önmagában nagy szó attól a csapattól, amelyik tavaly még a League One-ban nyomta. Gary Johnson pikk-pakk összerakta a csapatát, amelyik, ha jó napot fogott ki meglepő látványos játékkal rukkolt elő. Az automata feljutás azonban egyelőre túl nagy falatnak tűnik, nullás gólkülönbséggel meg aztán nem nagyon szokás feljutni. Talán az a gólkülönbség sem lett volna nulla, ha a szezon előtt leigazolt Lee Trundle kicsit többet és kicsit jobban játszik. Minden rokonszenvünk a Bristolé, de idén biztosan nem fog bejutni a csapat a play-off döntőjébe. Sőt, megkockáztatjuk, hogy ha a bajnokság júliusig tartana, talán még a play-off-ba sem. Az már más kérdés, hogy a következő idényre is együtt lehet-e tartani a csapatot.

Hull City

Ha a Bristol City szereplése meglepetés, akkor mit mondjunk a Hull Cityről? A szezon eleji beharangózóban csúnyán elbántunk velük, amit azóta egyfolytában ellensúlyozni próbálunk. A Selhurst Parkban megtekintett Crystal Palace elleni meccsük (ahol rém meggyőzően játszottak) és Dean Windass személye azért sokat segít ebben. A télen még középcsapatnak számító Hull aztán koratavasszal kezdett megtáltosodni (Phil Brown menedzser ezt a formajavulást a Dubaiban eltöltött regenerációs napoknak tudja be) és márciusban már minden forduló után feltettük magunkban a kérdést: a Hull automatára megy?? Hát ja, arra, de talán egy kicsit későn. A váratlan szereplés kulcsa (természetesen a dubai napok mellett) a veterán Dean Windass (aki ki tudja hanyadvirágzását éli már), a klubrekordért megvásárolt Caleb Folan és a Manchester Unitedtől kölcsönvett Fraizer Campbell által alkotott támadósor. Kingston upon Hull Anglia legnagyobb olyan városa, amelynek futballcsapata még sohasem szerepelt az első osztályban. A rájátszásba (hiába állnak jelenleg  a második helyen, az automatikus feljutás azért nem fog összejönni) mindenféleképpen bekerülnek a Tigrisek, azonban a feljutás egyelőre így is csak álom marad. Ki tudja, talán jövőre?

Watford

A Watford, bár nem örülünk neki, benne lesz a rájátszásban, de legalább az automata feljutás nem jön össze nekik. Aidy Boothroyd azt mondta két éve, hogy a feljutás túl korán jött, még nem volt felkészülve rá a csapata. Lehet, hogy két éve még túl korán jött a feljutás, de akkor valami baj lehet az időzítéssel, mert az idén nem fog sikerülni még a rájátszáson keresztül sem. De mit lehet várni egy olyan csapattól, amelyik a téli átigazolási szezonban elpasszolja legjobb játékosát, a gólfelelős Marlon Kinget? Sokáig tényleg úgy tűnt, hogy a Watford amolyan rajt-cél győzelmet arat, mivel egy hidegvérű bérgyilkos magabiztosságával gyűjtögette be a három pontokat otthon és idegenben egyaránt. Aztán ugye Marlon King elment, a Middlesbrough pedig visszarendelte a csapat tempóját felgyorsító balszélső Adam Johnsont, úgyhogy a Watford tavasszal elkezdett lefelé csúszni a tabellán. Ezzel együtt a Watford helye biztosnak látszik a rájátszás döntőjében, de nagyon úgy tűnik, hogy Aidy Boothroydnak új ötéves tervet kell kiagyalnia.

Crystal Palace

A Crystal Palace szezonja ott ment el, hogy az augusztusi első fordulótól október közepéig a csapat menedzserét Peter Taylornak hívták. Aztán Simon Jordan kinevezte menedzsernek régi haverját, a nagypofájú Neil Warnockot és minden maradni látszott a régiben. Egészen decemberig, amikor a dél-londoni Sasok elkezdték nyeregetni a meccseiket, ami nagyjából egybeesett azzal, hogy több hónap várakozás után Clinton Morrison nagy valahára megszerezte századik gólját Palace-mezben. Warnock nem szart be és sajátnevelésű fiatalokat kezdett a csapatba építeni a Peter Taylor által korábban leigazolt fantáziátlan játékosok helyére. Így került a kezdőbe John Bostock, Sean Scannell és Victor Moses (érdemes megjegyezni mindhármuk nevét!), akik közül még senki sem töltötte be a tizennyolcat. A gyengécske szezonkezdethez képest hízelgőnek tűnik a jelenlegi hatodik hely, amiből a legvégén nagy valószínűséggel mégsem lesz rájátszás. Viszont végre megmozdult valami a Palace-nál és ez nagyon jó. Talán már csak egy kicsit szexibb mezszponzort kellene találni a jövő szezonra és tényleg minden a régi szép időket fogja idézni. 

Ipswich Town

A szívünk szakad meg, de sajnos a Traktoros Fiúk éppenhogy le fognak maradni a rájátszásról, pedig ha valakinek, akkor nekik igazán ott volna a helyük. Az Ipswich azonban ezt ott rontotta el, hogy idegenben képtelen volt meccset nyerni egészen februárig. És azért lássuk be, hogy ez iszonyú kellemetlen. Jó hír viszont, hogy az új angol (!!!) tulajdonos, a rendezvényszervező Marcus Evans nyáron majd jól kinyitja a pénztárcáját és a korábban a posztján megerősített Jim Magilton menedzsernek fontmilliók állnak majd a rendelkezésére, hogy megerősítse a keretet. Mi őszintén már annak is örülnénk, ha a jelenleg meghatározó játékosok: Owen Garvan, Danny Haynes és Jon Walters maradnának a klubnál. Egy-két rokonszenves igazolással, valamint Anglia egyik leghíresebb akadémiájáról feljövő fiatallal jövőre akár bajnokesélyesek is lehetnek a Traktoros Fiúk.

Wolverhampton Wanderers

A Wolves nagyon erős csapat, ezt mindig is tudtuk, de valahogy az egész szezon alatt nem sikerült igazán meggyőzni minket, egészen a Charlton elleni idegenbeli meccsig (azt a meccset látva világosodtunk meg végleg, hogy a rájátszást csakis a Farkasok nyerhetik). Az a csapat, amelyik megengedheti magának azt a luxust, hogy Freddie Eastwood szinte alig lép pályára a kezdőcsapatban és még így is a play-off küszöbén áll, az bizony esélyes a feljutásra. Mick McCarthy tavaly egy sokkal gyengébb csapatot navigált el az utolsó pillanatban a rájátszásig (ahol ugye az ősi rivális WBA takarította előket az útból), úgyhogy ez talán idén is sikerülni fog. És ha már ott lesznek, ezúttal meg is nyerik, mivel szerencséjükre a WBA játékosok addigra nagy valószínűséggel már nyári vakációjukat töltik majd. És hogy miért vagyunk ennyire biztosak ebben? Hát egyrészt mert Mick "Merlin" McCarthy igazi feljutás-specialista, másrészt ugye meg azért, mert Andy Keogh, Sylvan Ebanks-Blake és Michael Kightly. Valamiért viszont tutira az az érzésünk, hogyha feljut, a Wolves sem fog egyhamar kipottyanni a Premiershipből.

Charlton Athletic 

Úgy tűnik, hogy mégis van igazság a Földön és a Charlton megragad egy időre a másodosztályban. Az idény elején az volt az ember érzése, hogy szövetséget kötöttek az ördöggel, mivel óriási szerencsével hozták a meccseiket, amitől minden jóérzésű embernek felfordult a gyomra. Bármennyire is kedveljük Alan Pardew-t, nem igazán értettük, hogy milyen csapatot is szeretne csinálni a Charltonból. Azt aztán már végképp nem értettük, hogy télen miért vált meg a csapatot szinte egyedül a hátán cipelő potrohos középpályástól, Andy Reidtől, akit honfitársa Roy Keane csábított át a Sunderlandhez. Mondjuk legalább az érte kapott pénzből a támadósort sikerült megerősíteni: így került Londonba az igazi futball-famíliából származó Andy Gray, valamint a Readingtől kölcsönbe az örökös ígéret Leroy Lita. Meglepő, de a Charlton még a rájátszásig sem fog eljutni az idén. Ha maga a klub nem is érdemel ennél többet, úgy véljük, hogy a menedzser Alan Pardew igen.

Plymouth Argyle

Már az is csoda egyáltalán, hogy a Plymouthról egyáltalán ehelyütt írunk, mivel a télen elhagyta a klubot a menedzser Ian Holloway (Leicester), az irányító Buzsáky Ákos (QPR), a középpálya tüdeje, David Norris (Ipswich Town), a veterán csatár Barry Hayles (Leicester), a gólfelelős Sylvan Ebanks-Blake (Wolverhampton) és az ifjú tehetség Dan Gosling (Everton) is. Visszatért viszont korábbi sikerei színhelyére a Devonban kultikus hősként tisztelt menedzser, Paul "Füles" Sturrock és egyelőre maradt a csapatnál Halmosi Péter és Tímár Krisztián. Bármennyire is durván hangzik: a Plymouth idei tavaszi remeklése kizárólag nekik köszönhető, a play-off-ig azonban még ők sem fogják tudni eljuttatni a Zarándokokat. Abba viszont még belegondolni sem merünk, hogy mi lett volna, ha minden marad a régiben?

Cardiff City

Az ősszel még az anyagi csőd szélén tántorgó és a menedzserét kirúgással fenyegető klub tavasszal aztán annyira megtáltosodott, hogy egyszercsak a rájátszás is elérhető közelségbe került, ráadásul az FA-kupa döntőjébe is sikerült beverekednie magát. Nem árulunk el azonban nagy titkot azzal, ha azt mondjuk, hogy a Cardiff esélyesebb a kupagyőzelemre, mint a feljutásra. De igazából nem is szeretnénk, ha a Cardiff feljutna, mert akkor nem kerülhetne sor a walesi derbikre: ugyanis a Swansea a League One toronymagas bajnokaként jutott fel a Champinshipbe. És ezeket a meccseket a világ minden kincséért sem hagynánk ki. Cserébe viszont nagyon fogunk drukkolni a Cardiffnak május 17-én. Az igazán szép persze az lenne, ha azon a bizonyos meccsen Robbie Fowler is a pályára léphetne a másik két öreg, Trevor Sinclair és Jimmy Floyd Hasselbaink mellett.

Sheffield United

A Sheffield Unitedről viszont tényleg csak tisztességből teszünk említést, habár matematikai esélye van még a Pengéknek, hogy elkapjanak egy rájátszást érő helyet. Ha ez mégsem sikerül, akkor viszont csakis egyetlen személyt lehet okolni majd a sikertelenségért: Bryan Robsont. Mivel azonban Robsontól nem sikerült elég korán (nagyjából úgy október végén, november elején) megválni és már nemcsak a sheffieldi melegközösség által csodált James Beattie is két hónapig bajlódott sérüléssel a télen, a Sheffield olyan hátrány halmozott fel, amit egy viszonylag jó hajrával sem sikerül ledolgozni. A Bryan Robson (valószínűleg nem lesz többé már soha olyan bolond klubtulajdonos, aki még egyszer bizalmat szavazna neki, úgyhogy Robbo számára marad valami píár poszt a Man Unitednél vagy a szakkommentátorkodás) helyére érkező Kevin Blackwell (korábban a Leeds és a Luton menedzsere) helyre tett bizonyos dolgokat, így például a Robson által mellőzött fiatal erőcsatár Billy Sharp bekerült végre a kezdőbe. A keret továbbra is az egyik legerősebb a Championshipben, elválik majd, hogy a nagy öregek (Gary Speed, Keith Gillespie) maradnak-e még egy szezonra, valamint a formáját visszanyerő James Beattie akar-e még egy évet a másodosztályban tölteni. Ha mindkét kérdésre igen lesz a válasz, nem vitás ki nyeri a bajnokságot jövőre.