Rúgd és fuss!

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a Rúgd és fuss! szerzőinek egynegyede egyáltalán nem közömbös az egyik dél-londoni kiscsapat, a Crystal Palace iránt, sőt annak dandy tulajdonosa, Simon Jordan is régi idolunk itt a blogon. Manapság azonban nem olyan nagyon vidám dolog Palace-drukkernek lenni, mivel szinte kizárólag aggasztó hírek érkeznek a Selhurst Park környékéről. Kezdődött ugye minden azzal, hogy a klubot a liga kizárta az átigazolásból, mert nem tudták a játékosok bérét időben fizetni, de már ekkor lehetett sejteni, hogy hamarosan nagyobb bajok is lesznek. A bajnokság elején általunk akár még az osztályozós helyek egyikére is esélyesnek tartott Palace jelenleg a kiesőzónában sínylődik, miután a Football League 10 pontos levonással sújtotta a klubot, mivel az csődöt jelentett. A Palace utánpótlás-akadémiájának egyik legújabb gyöngyszemét, Victor Mosest már a csődgondnokok adták el a Wigannek a téli átigazolási szezon utolsó napjaiban, és ha mindez nem lenne elég, már menedzsere sincs a klubnak, mivel a nagypofájú Neil Warnockot kivásárolta a szintén londoni QPR. A helyzet tehát nem túl bíztató, és pont az ilyen nehéz időszakokban van a legnagyobb szükség a szurkolók támogatására, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a napokban még London félnótás arisztokrata polgármestere, Boris Johnson (aki egyébként a futball szabályaival kevéssé van tisztában) is együttérzéséről biztosította a klubot.

Mi is úgy gondoltuk, hogy tenni kellene valamit, és megkérdeztük Maros András írót, lenne-e kedve írni valamit a blogra. Marosnál tökéletesebb személyt talán nem is találhattunk volna, hiszen maga is vérmes futballszurkoló, aki például 8 éves kisfiúként arra kényszerítette édesapját, hogy a meccs kezdete után két perccel azonnal hagyják el a Népstadiont, miután kedvenc játékosát kiállították, a kritikusok egyszerűen csak a "magyar Nick Hornby"-ként emlegetik, és nem mellesleg ugye a Crystal Palace is közel áll a szívéhez. Maros írásából nemcsak az derül ki, hogyan lesz valaki egy angol kiscsapat szurkolója, hanem például az is, hogy hogy miféle építmény is a Palace otthona, a Selhurst Park, vagy éppen, hogy mi szólal meg recsegve a hangszórókból minden egyes hazai gól után.

2000 decemberében lettem Crystal Palace-drukker. Londonban, egy szerdai napon. Véletlenül. Nagy Gergő barátommal meccsre akartunk menni, mert épp nem szakadt az eső (csak esett), és mivel a londoni Premier League meccsekre minden jegy elkelt, lejjebb kellett keresgélnünk. Egyetlen lehetőség kínálkozott: Crystal Palace-Wimbledon, másodosztály. A stadion központi számát híva egy középkorú hölgy jelentkezett, aki a színházi közönségszervezők lelkesedésével ajánlotta figyelmünkbe az íróasztalán fekvő tízezer jegyet. Kettőt félretetettünk.

A fiúk még az öltözőben voltak, amikor én már Palace-drukker voltam. Ekkor még nem teljes értékű, az igaz, de valami elindult – izgalom, jóleső nyugtalanság kerített hatalmába, éreztem, hogy vérkeringésem felpezsdül, nyáltermelődésem felgyorsul. Az öreg Selhurst Park hangulata – főleg a nyugdíjas szektoré, ahová a jegyünk szólt – megbizsergette a lelkemet. Az óvodásokra méretezett beengedőkapun átjutva, a meredek lépcsőket megmászva, piciny, recsegő, piros-kék faszékeinkbe ülve szétnéztem, és egy makettet láttam magam körül. Egy játékstadiont, amit egy puha kezű, pipadohány illatú nagypapa épített az unokájának bolyhos, barna kardigánban, zsínóron lógó bifokális szemüvegben. Nem stimmeltek az arányok. Úgy tűnt, minden csak egy karnyújtásnyira van, az előttem ülő úr keménykalapja éppúgy, mint az apró pálya végében, a bársonygyepből kiálló két kapufa, vagy a vendégszektorban lengő Wimbledon zászlók. Ha kedvem szottyan hozzá, odanyúlok, és két ujjamat összecsiptetve leállítom a lengetést. Mintha nem is igazi focira készülnének. Hanem rugós focira. Sok stadionban jártam már, de ilyen, vagy ehhez hasonló mesebeli atmoszférát sehol sem éreztem. A reflektorok tompa fényt bocsátottak a gyepre, fényerősségük az előírtnak legfeljebb 70%-a lehetett.

Aztán kijöttek a fiúk, és végleg eldőlt minden. A sorsom visszafordíthatatlanná vált: Palace-drukker lettem. Gergő is.

A tisztán focizó sasok elegáns, nagyvonalú megoldásai (az első perctől) éles kontrasztot mutattak a habzó szájjal küzdő-hajtó, sokat szabálytalankodó Wimbledon kapkodásával szemben.

A Palace-rigmusok pontos szövegezését soronként, lassan, türelmesen ismertette velünk egy szomszéd úr, legalábbis a klasszikusokat, mert az újakkal kapcsolatban már ő sem volt képben (pl. nem ismerte a „One Dougie Freedman / There’s Only One Dougie Freedman”-t – amit a Guantanamera dallamára kell énekelni), ezeket a fish and chipset zabáló fia tanította meg nekünk (és egyúttal apjának is). A gólok után felzendült a Glad All Over – magnóról, hurutosan, körülbelül olyan minőségben, ahogy a peremkerületekben cirkáló IFÁ-ból szól a „Hagymát, krumplit!”.

A Palace 0-1-ről fordított, és nyert 3-1-re. (Az annyi mint három Glad All Over!)

A kezdőcsapat a következő volt: Kolinko, Smith, Austin, Zhiyi, Ruddock, Mullins, Morrison, Black, Thomson, Forssell, Freedman.

Hamar lettek kedvenceim.

Mindjárt Kolinko, a bokszoló képű, ferde orrú, szimpatikusan bamba lett kapus, aki a világ egyik leghiggadtabb sorfalállítója. Gyakorlatilag két ujjal, finom csuklómozdulatokkal, egyetlen hang nélkül – se egy left, se egy right – rendezgeti a lövés elé felsorakozó embereit.

Fan Zhiyi, a kínai védő másik nagy kedvencem. Őt igen erőteljes pályajelenlét jellemzte, valamint az ázsiai sztereotípiát meghazudtoló testmagasság. Zhiyi sosem volt ügyes, sőt, kimondottan zavarba jött, ha hozzá került a labda, de nem baj; akit mindenki csak „Nagy Fal”-nak hív, attól nem is kell elvárni plusz cselt a felszabadító rúgás előtt. A csatár elé állt, a csatár meg hanyattesett. Ezt tudta Zhiyi, de ezt nagyon. A 2001-es évzáró banketten „Az Év Játékosa” címet vehette át a tulajdonostól. Sokáig a kínai válogatott csapatkapitánya volt.

Tommy Black, az autisztikusan pislogó örökkisfiú ártatlan külseje ellenére – és középpályás létére – konstans veszélyt jelentett az ellenfelek kapujára.

Clinton Morrison a Palace „valahogy mindig ott termő” csatára, akit, ha nem a Palace-ban játszott volna, nyilván a liga egyik legellenszenvesebb, legpimaszabb játékosának tartottam volna. Így viszont az egyik kedvencem lett. Clintont onnan lehetett nagyon messziről megismerni, hogy az ellenfél kapuja előtt állva csípőre tett kézzel várta a gólpasszt, és mindig zokon vette, ha a labdát nem a lendülő lábának rüsztjére kapta. Remek színészi adottságokkal rendelkezett, amit a szurkolók örömére leginkább a tizenhatossal körülkerített színpadon kamatoztatott.

És hát Dougie Freedman, természetesen. Vele kellett volna kezdenem: a fésületlen skót sráccal, a kulcsfontosságú mérkőzéseken mindig megbízhatóan jól játszó gólfelelőssel, akinek meccseket eldöntő villanásait egyszerűen nem lehet elfelejteni. (A Crystal Palace történetében egyedülálló teljesítmény fűződik a nevéhez: a Grimsby Town ellen tizenegy perc alatt ért el mesterhármast.)

Múlt időt használtam, mert ez a csapat már nincs. Jöttek-mentek játékosok, menedzserek, de nekem mindig ez marad a Palace-om, a 2000-2001-es csapat, ebbe szerettem bele. Rendes drukkerhez méltóan persze azóta is követem a Palace sorsát, bár bevallom, egyre nehezebben megy, sőt most már alig. A földrajzi távolság, sajnos, rám elidegenítőleg hat. Nem vagyok az a típus, aki megelégszik a másnapi újságban olvasható információval, a bajnoki eredményekről, az átigazolásokról szóló hírekkel. Ott kell lennem a helyszínen, ki kell járnom a meccsekre. Nekem csak így megy.

A Wimbledon elleni mérkőzés után láttam még élőben öt másikat: három hazait és két idegenbelit, de azokon, az első randevúhoz képest, már más jellegű benyomásokat szereztem – a csapatot már nem az elegancia jellemezte, hanem sokkal inkább a (tíz perces blokkonként) hullámzó teljesítmény és a balszerencse. Mindez persze csak mélyítette bennem a szimpátiát: egy Magyarországon szocializálódott ember ilyen csapatnak kell hogy drukkoljon.

Amíg a külföldi bajnoki meccsek megtekintése luxusnak számított, John Bull Pubokba jártunk, a rejtekhelyeikről előbújó furcsa lényekhez csatlakozva, akiket ugyancsak a Sky Sports és a Palace vonzott a sörözőbe. A Liverpool elleni FA kupa visszavágóra például öten jöttünk össze (ilyen nagy létszám se előtte, se utána), és hallgattuk a másik asztalnál álló (!), Budapesten turistáskodó liverpooliak gúnyos megjegyzéseit. Kifelé menet egyforma cinikus mosolyt küldtek felénk, lefitymáló, fölényes liverpooli mosolyt, féloldalasat, amilyet itthon csak Nyilasi Tibor tud, persze ő nem cinizmusból, hanem mert mindig így mosolyog.

Az angol futball hagyományosan legszórakoztatóbb figurái a klubelnök-tulajdonosok voltak, akik politikailag legkevésbé sem korrekt nyilatkozataikkal, korrupciós botrányaikkal, nőügyeikkel, vagy éppen egymás heccelésével szórakoztatták a futballrajongókat két mérkőzés között. Azonban a Rúgd és fuss! legnagyobb sajnálatára csakúgy, mint a brit játékosok és menedzserek, úgy tűnik, hogy a brit klubtulajdonosok is egyre inkább kiveszőfélben vannak, mivel a Premiership klubjait szinte egytől-egyig külföldiek vásárolják fel, akikről természetesen megvan a nem túl hízelgő véleményünk.

Ezúttal számbavettünk öt (igazából hat) régivágású angol klubtulajdonost (nem meglepő módon egyikük klubja sem tagja az elsőosztálynak), akiket ki tudja meddig csodálhatunk még, mivel közülük az egyik éppen a minap jelentette be, hogy nagy valószínűség szerint már csak egy évig marad a futballban, mert kezd végleg megcsömörleni tőle.

1. Ken Bates
Ha van született klubelnök-tulajdonos, akkor ő az. A hajóskapitány kinézetű Bates, miután kisebb vagyonra tett szert a hatvanas-hetvenes években az akkoriban felfutó építőiparban izzítva, úgy döntött, hogy a sikertelen játékospályafutása után visszatér a futballba és így öt évig elnökösködött az Oldham Atheticnél, majd a Wigannél is megfordult. Az igazi nagy dobás azonban 1982-ben jött el, amikor Bates potom 1 fontért kaparintotta meg a csődbiztosok kezéből a súlyos anyagi gondokkal küzdő, a másodosztály alján tanyázó és a szurkolói között masszív huligáncsoportokat tudó Chelsea Football Clubot. Bates azonnal felvette a harcot a klubot elárasztó huliganizmussal: fényképes belépőkártyát vezetett be, bár igazán sajátos megoldási javaslatát, miszerint a pályát a lelátótól elválasztó kerítésbe áramot (!) vezettessen, a hatóságok egyöntetűen megvétózták. Bates a stadion tulajdonjogát is megszerezte egy ingatlanfejlesztő csoporttól és a Stamford Bridge újjáépítését is hamarosan megkezdte. Bates elnöksége alatt azonban nemcsak a stadion, hanem maga a klub is jelentősen modernizálódótt: a korábban rendre a tabella alsó harmadában vitézkedő Chelsea-ből divatos, külföldi játékosokkal teletűzdelt, FA kupagyőztes, európai kupagyőztes és bajnokesélyes alakulatot faragott. Így 2003-ban a Chelsea történetének legsikeresebb elnökeként 17 millió fontos haszonnal adhatta el részvényeit Roman Abramovicsnak. Bates azonban nem sokáig bírta tétlenül ücsörögve monacói otthonában, és 2005 januárjában felvásárolta a csődközeli helyzetbe juttatott, patinás Leeds Unitedet. A Chelsea-vel azonban nem szakította meg végleg a kapcsolatot, ugyanis minden lehetőséget kihasznált, hogy egykori klubját és annak új tulajdonosát piszkálja: először feljelentette a Chelsea-t, hogy új klubjának játékosait engedély nélkül környékezte meg, majd a londoni kékek igazgatóságát egészen egyszerűen egy csapat szibériai szarházinak nevezte. Ugyanakkor azt már ő sem tudta megakadályozni, hogy a Leeds mélyrepülése folytatódjon és az időközben csődbe jutott klub a harmadosztályba csússzon vissza, ahonnan elsőre nem sikerült kikecmeregni.

2. David Gold és David Sullivan
A Birmingham City tulajdonosai életének két közös pontja van: egyrészt mindketten szegény sorból származnak, másrészt vagyonukat a pornóiparban alapozták meg. David Gold egy nyilatkozatában sem mulasztja el megemlíteni, hogy szinte dickensi szegénységben nőtt fel egy east end-i zsidó család fiaként. A tehetséges focistának számító ifjú Goldot majdnem le is szerződtette a közeli West Ham United, azonban apja nem járult hozzá, hogy fiából igazolt futballista váljon, így egy könykereskedésben kezdett dolgozni, ahol felismerte, hogy erotikus kiadványok terjesztésével akár rengeteg pénzt is lehet keresni. Nemsokára létre is hozott egy szexboltláncot, amelynek fő profilját erotikus kellékek, fehérneműk és magazinok árusítása alkotta. Gold tulajdonostársa, David Sullivan szintén nem tehetős család fiaként látta meg a napvilágot, viszont ahhoz kellően élelmes volt, hogy egy benzinkúton heti 30 fontért gürizve hamar rájöjjön arra, hogy pornófelvételeket készítve és azokat postai úton terjesztve könnyedén akár heti ezer fontos bevételre tehet szert. A hetvenes évek közepén már az övé volt a brit szexlappiac fele (a másik fele egy bizonyos David Gold érdekeltségébe tartozott), ahonnan szinte már egyenes út vezetett alacsony költségvetésű pornófilmek gyártásához. A két versenytárs útjai aztán végül a nyolcvanas évek közepén keresztezték egymást, amikor együtt indították útjára a Sunday Sport nevű erősen tabloid-jellegű sportújságot. Innentől már csak egy lépés választotta el a pornóbárókat attól, hogy közösen vásároljanak futballklubot. Állítólag a Sunday Sport egyik hirdetési értékesítője, az akkor még a huszas évei elején járó Karren Brady győzte meg Sullivant arról, hogy Golddal együtt vásárolja meg az akkoriban a csőd szélén tántorgó Birmingham Cityt. Brady egyébként azóta is a birminghami klub ügyvezető igazgatója (Sullivan azért nevezte ki, hogy jelenléte nézőket vonzzon az újjávarázsolt St Andrew's stadionba) és Sullivannel együtt tartóztatták le tavasszal a könyvelés meghamisításának, valamint kenőpénzek elfogadásának vádjával. Miután óvadék ellenében kiszabadultak, Sullivan nem sokáig élvezhette a szabadságot, ugyanis a nyár elején nemi erőszak vádjával ismét letartóztatásba helyezték az egykori pornófilmproducert. Úgy tűnik viszont, hogy Gold és Sullivan hamarosan otthagyják a futball világát, mivel egyrészt a tavalyi kiesést követően a szurkolók tüntetése miatt megsértődtek, másrészt elegük van a London és Birmingham közötti fárasztó ingázásból, valamint feltűnt a láthatáron egy hongkongi üzletember, Carson Yeung, aki kisebbségi tulajdonosként kész kivásárolni őket.

3. Simon Jordan
Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a Crystal Palace sármőr-dandy-playboy elnök-tulajdonosa a Rúgd és fuss! egyik régi nagy idolja. A vagyonát a kilencevenes évek első felében egy haverjával közösen létrehozott, mobiltelefonokat árusító üzlettel, a Pocket Phone Shoppal alapozta meg, amelyet 2000-ben már úgy adtak tovább 73 millió fontért, hogy országszerte 167 bolttal és 660 alkalmazottal rendelkeztek. Az így pimaszul fiatalon meggazdagodott Jordan nem tétovázott sokat és megvásárolta azt a klubot, amelyben apja és ő is játszott egykor és amelynek ő maga gyerekkora óta vérmes szurkolója. Jordan azonban soha nem rejtette véka alá, hogy nem a vagyona növelése céljából vásárolta meg a Palace-t, hanem azért, hogy az átvételkor nagyon rossz anyagi helyzetben lévő klubot biztonságba kormányozza, feljuttassa a Premiershipbe, virágzó utánpótlás-akadémiát hozzon létre, valamint megvásárolja a klub otthonának számító Selhurst Parkot. A fenti célok közül Simon Jordan, ha nem is maradéktalanul, de mindegyiket teljesítette: a klub már nem küzd anyagi nehézségekkel, a Palace akadémiája ontja a fiatal tehetségeket (elég csak John Bostockra, Victor Mosesre, Sean Scannellre, vagy Lee Hillsre gondolni), a stadiont sikerült furmányosan megkaparintania a volt tulajdonostól, Ron Noadestól, és igen, ha csak egy szezon erejéig, de eljutott a Palace a Premiershipbe is. Jordannek a futballon, a gyönyörű nőkön és a gyors autókon kívül van még egy szenvedélye: szeret politikailag egyáltalán nem korrekt, másokat gyakran sértő, de összességében rendkívül humoros kijelentéseket tenni. Kijelentéseinek elsőszámú céltáblái általában a Birmingham City tulajdonosai, Gold és Sullivan, akiket nagy valószínűség szerint azóta tekint fő ellenségeinek, hogy Steve Bruce-t a Palace egykori menedzserét élő szerződése ellenére édesgették el Birminghambe. Jordan azonban soha nem lepődött meg kollégái üzleti viselkedésén, hiszen saját szavaival élve "mit várhatunk olyan emberektől, akik műfaszt árulnak a megélhetésük érdekében". Azonban nemcsak Goldékat szórakoztatja üzeneteivel, hanem játékosairól sem átall nem éppen hízelgő véleményt alkotni: "(Király) Gábor a mai meccsen annyira volt hasznos, mint egy csokoládéból készült teáskanna". A sajtó is felismerte Jordan remek szórakoztató képességét és az Observer saját kolumnát biztosított neki, ahol aztán tényleg szabadjára engedhette a fantáziáját. A sajtómunka azonban csak egy szezonon keresztül tartott, mivel az újságnak kellemetlen volt, hogy Jordan csaknem valamenyi írásából bírósági ügy lett. Simon Jordan korábban azt nyilatkozta, hogy nem akar még a negyvenes évei közepén is futballklubosdit játszani, úgyhogy addig marad, amíg a Palace állandó tagja nem lesz a Premiershipnek és nem épít egy új stadiont. Úgy tűnik azonban, hogy Jordan terveit keresztülhúzták, ugyanis miután a rendkívül tehetséges, 16 éves John Bostock árában nem sikerült a Spurs vezetőivel egyezségre jutni, az FA döntése értelmében az általa 5 millió fontra taksált játékos végül 700 000 fontért cserélhetett gazdát. Jordant ez annyira felbőszítette, hogy kijelentette: még egy évig hajlandó a klub élén maradni, amit elsősorban arra használ majd, hogy új tulajdonost találjon a klub számára. Simon, ugye ez is csak egy vicc?

4. Delia Smith
Az ő szerepvállalása az angol futballban nagyjából olyan, mintha Kudlik Júlia egyszercsak úgy döntene, hogy megveszi a Szombathelyi Haladást. Ugyanis Delia Smith, a Norwich City fő részvényese és elnöke a hetvenes években különböző lapokban megjelent receptjeivel, szakácskönyveivel és Főzőcske, de okosan-jellegű tévéműsoraival vált ismertté Nagy-Britanniában. Karrierje azonban nem indult ennyire egyértelműen, mivel az iskolát 16 évesen otthagyva először fodrásztanoncként, majd egy étteremben mosogatólányként, később felszolgálóként helyezkedett el, mielőtt egyáltalán a konyha közelébe engedték volna. Szorgalmasan látogatta azonban a British Museum híres olvasótermét, ahol régi angol szakácskönyveket bújt, hogy receptjeihez ihletet merítsen. A hatvanas évek végén Delia a Daily Mirrorhoz került gasztronómiai újságíróként, ahol a főnöke a későbbi férje és részvényestársa, Michael Wynn-Jones lett. Delia Smith a későbbiekben az Evening Standardban jelentetett meg recepteket és a hetvenes évek közepétől állandó tévéműsorai is voltak. Delia Smith egy olyan Angliában próbálta az embereket főzni tanítani, ahol a vasárnapi ebéd legfeljebb egy szelet íztelen hús volt rósejbnival és nem voltak még trendi éttermek, sem Michelin-csillagos szakácsok. A főzőcske mellett Delia Smith a kilencvenes években egy újabb nagy kalandba fogott: mivel férjével a közelben laktak és éves bérletük volt a Norwich stadionjában, a Carrow Roadon, magától értetődőnek tűnt, hogy a Kanárik újabb pénzügyi nehézségeinek idején felkérték őket, hogy fektessenek be a klubba. Ez egyáltalán nem volt ellenükre (bár utólag fény derült arra, hogy a Norwich helyi riválisa, az Ipswich Town 1978-as kupadöntőbeli szereplése előtt Delia az egyik műsorában kék-fehér sálat viselt, állítólag a producer kérésének eleget téve), így 1996-ban Delia Smith és férje a Norwich City fő részvényeseivé váltak. A klub új tulajdonosaiként azonban ők sem tudtak hozzájárulni ahhoz, hogy a Norwichból állandó Premiership-klub váljon, habár a 2003/2004-es Championship-szezont toronymagasan megnyerve jutottak fel az első osztályba, ahonnan a Norwichra jellemző támadó futball, valamint Dean Ashton és David Bentley ellenére pottyantak ki az utolsó fordulóban. A szezonban azonban Delia Smith örökre beírta magát az angol futball krónikájába, amikor egy Man City elleni otthoni meccs szünetében, valószínűleg az ebéd után a kelleténél egy kicsivel több sherry elfogyasztása miatt, a műsorközlő mikrofonját megkaparintva szólította fel botladozó nyelvvel a hazai szurkolókat, hogy álljanak a csapat mögé tizenkettedik játékosként. Delia legújabb projektjeként saját éttermet nyitott a stadionban, ahol meccsek előtt, alatt és után is ebédelhetnek a szurkolók, vagy éppen a klub aktuális menedzserével költhetnek el egy meccsnap előtti vacsorát. Delia Smith és férje azonban tudják, hogy az anyagi forrásaik nem elégségesek arra, hogy a Norwichot egy következő szintre emeljék, így nem zárkóznak el a komoly vevőjelöltekkel való tárgyalásoktól sem. Úgy tudjuk, hogy eddig ilyen még nem jelentkezett.

5. John Madejski
Ha a Reading tulajdonosa húsz évvel korábban lépett volna színre, akkor Nick Hornby minden valószínűség szerint nem az Arsenal, hanem a környékbeli Reading Football Club meccseire kezdett volna járni a hetvenes évek elején. Madejskinek ugyanis sikerült az, ami még a klub hetvenes évekbeli kultikus sztárjának, Robin Fridaynek sem: első osztályba juttatta a London környéki alvóváros, Reading csapatát. John Madejski a neve hangzásának ellenére (lengyel származású mostohaapja nevét vette fel) utolsó porcikájáig angol, bár azt gondolhatnák, hogy ő is csak egy Milan Mandaric-féle ex-kelet-európai szerencselovag, akinek a legfőbb hobbija a menedzserek kirúgdosása. Madejski az első millióit azt követően kezdte gyűjtögetni, hogy a hetvenes évek közepén egy floridai nyaralása alkalmával egy olyan hirdetési magazinra bukkant, ahol eladó személygépkocsikat reklámoztak fényképes hirdetéseken. Annyira megtetszett neki az ötlet, hogy hazatérve azonnal hirdetési újság gründolásába fogott, amelynek az Thames Valley Trader nevet adta. Az újságban nemcsak autók, hanem lakások, házak, sőt repülőgépek hirdetései is megjelentek kezdetben, és amikor már kizárólag gépkocsik hirdetéseit fogadták, a magazint Madejski át is nevezte Auto Traderre. 1990-ben aztán sikerült megszereznie a helyi futballklub részvényeit, miután az már a csődbiztosok kezében volt. Érdekes, hogy Madejski állítólag a nyolcvanas évek végén részvényenként öt fontot ajánlott az akkori tulajdonos, Robert Maxwellnek, aki visszautasította az ajánlatot. Miután azonban Maxwell rejtélyes körülmények között átesett hajója korlátján a nyílt tengeren, Madejski a részvényeket 10 pennyért vásárolta meg. Madejski az idők folyamán azonban nem csak egy ütőképes csapat építésébe fogott remek menedzsereket alkalmazva (Steve Coppelt megelőzően a klub menedzsere négy éven keresztül Alan Pardew volt), hanem a klubot újonnan felhúzott stadionba is költöztette 1998-ban, amit a parvenü emberek nagyzolási mániájának megfelelően saját magáról nevezett el. Ezzel viszont úgy tűnik, Madejski befejezettnek tartja a művét, ugyanis egyáltalán nem rejti véka alá, hogy a klubja eladó és kész bármilyen érdeklődővel tárgyalni, na persze ha az illető milliárdos. A csapat tavalyi kiesése a Premiershipből azonban keresztülhúzhatja Madejski terveit, mivel nagy valószínűség szerint nem fognak tülekedni a vevők a Madejski Stadium bejáratánál, ami egy ideig még biztos a jelenlegi tulaj nevét fogja viselni.