Rúgd és fuss!

Nyilván mindenki szokott azon gondolatkísérletezni (és/vagy arról monologizálni a kocsmában), hogy vajon mire mennének a hetvenes-nyolcvanas évek nagy angol csapatai a Premiershipben. Én szoktam. Aztán láttam szombaton a MU-Villa meccset (4-0), úgyhogy erről a továbbiakban nem kell fantáziálni.

A Villa a "régen minden jobb volt" világnézet kirakatcsapata. A mai viszonyokhoz képest kis létszámú, zömében brit és skandináv játékosok alkotta keret. Feltörekvő angol válogatottak. Visszafogott észak-ír menedzser, aki Skóciában aratta legnagyobb sikereit. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt az ilyen paraméterekkel rendelkező angol csapatok rendszeresen verték végig Európát.

A csilivili MU (francia játékos! portugál!! brazil!!!) ellen ehhez képest pontosan annyi esélyük volt, mint mondjuk a Paksnak lett volna a helyükben. Szép elmélet, hogy egy ilyen Villának az angol futball gyönyörű, sárverte hagyományai nevében egy-nullra győzni kell a Premiership talmi pénzsóvárságát megtestesítő MU ellen, a gyakorlat azonban azt mutatta: a Villa arra sem elég, hogy erőfeszítésre, harcra kényszerítse a Manchestert.

Gabi Agbonlahor és Ashley "Wanker" Young hiába roppant tehetségesek (utóbbit éppen ezeken a hasábokon követeltem nemrég a válogatottba), a Giggs és Ronaldo alkotta szélső-kettőshöz képest olyanok voltak, mint a sokszor emlegetett fing a szélben. Cristiano Ronaldo modorossága engem is irritál annyira, mint minden jóérzésű futballbarátot, de azzal nem lehet mit kezdeni, hogy a faszi egy zseni. Tegnapi gólja és gólpassza egyaránt maga volt a költészet. És tényleg minden pillanat izgalmas volt, amikor hozzá került a labda, mert benne volt az ígéret, hogy megint valami elképesztő történik. Youngnak ehhez képest tán ha egy jó csele volt az egész meccsen, de a beadást utána már elrontotta.

Az angolok, azt írja a világsajtó, egyáltalán nem tudnak mit kezdeni a teljesen elszállt fiatalokkal. Alex Ferguson még ellenáll, nála senki nem mer nem futni, nem harcolni, nem odafigyelni. Közben úgy épített fel egy csapatot, hogy az az esetenként sarabolós angol meccseken és az AS Roma ellen is működőképes legyen. A Villának egy fronton kéne helytállnia, de ott se tud, mert O'Neill nyilvánvalóan nem tudja megfélemlíteni/motiválni az embereit. Barry pedig, most olvastam valahol egy Villa-párti kommentben, elfáradt szegény a szerda-szombat ritmusban.

Ami régen volt, az lehetett bármilyen nagyszerű régen (és, istenemre, nagyszerű volt), nem jön vissza soha többé. A Premiership baja nem önmagában a Manchester United, ahol Ferguson parádésan vegyíti a klasszikus brit futball alapértékeit (lásd a bajnokság második leghülyébb hajviseletét felvonultató Andersont, aki kőkeményen visszamegy védekezni) a színezős megoldásokkal; nem is az ihletett támadófutballt játszó Arsenal (ahol, értsük meg, nem gonoszságból nem játszanak angolok, hanem mert Eboue nem annyival szarabb Bentleynél, mint amennyivel kevesebbe kerül, sőt). A Premiership baja sokkal inkább a Manchester City meg a Portsmouth, ahol a nagyokat próbálják utánozni, de csak azt értik az egészből, hogy sok külföldit kell venni, azt nem, hogy jól is kell játszani. A Premiership baja az Aston Villa, ahol a túlfizetett huszonévesekben nincs annyi tartás, hogy legalább összetörjék magukat a menedzserük, a közönségük és saját maguk büszkeségének megőrzése végett. Az angol focit tényleg fojtogatja a rengeteg pénz, de ez éppen nem az Old Traffordon produkálja a csúnya tüneteket.
 

Majdnem sikerült átsiklani a hétközi kupaforduló egyik legérdekesebb összecsapásán, ahol egy szinte már teljesen feledésbe merült egykori kupabravúrcsapat, az Aberdeen találkozott az európai kupák mindenkori germán óriásával, a Bayern Münchennel a romantikus Pittodrie Stadiumban. A skót bajnokságban jelenleg a nem valami előkelő 7. helyen álló alakulat azonban nem kis meglepetésre (ráadásul némi balszerencsével) 2-2-re végzett az UEFA-kupában a 16 közé jutásért lejátszott első mérkőzésen a néhány sztárját pihentető bajorok ellen. Ugyanez a két klub szinte majdnem napra pontosan 25 éve már találkozott egymással a Kupagyőztesek Európa Kupájában, amikoris a legészakibb skót futballváros csapata örökre felgombostűzte magát az európai futballtérképre.

Mindez még akkortájt történt, amikor az ember tökélyre fejlesztette földrajzi ismereteit csütörtök késő esténként a kis pirosszínű, de természetesen fekete-fehér Junoszty tévén titokban nézett Labdarúgó Kupanap adásain, olyan csapatneveket és a hozzájuk kapcsolódó városokat memorizálva, amelyekkel még évekkel később is elismerést vívhatott ki családi összejöveteleken, amikor a csapatok mezein (amelyek igazi színéről fogalmunk sem volt) még nem virítottak reklámok különféle sör, elektronikai cikk, vagy autó márkákat hirdetve és amikor a játékosok piszkafalábain iszonyú mókásan festettek az alsónadrágjukat is csak éppenhogy eltakaró rövidgatyák.

Az Aberdeen a nyolcvanas évek elején a skót futball eminensének számított egy fiatal mindenre elszánt menedzser, bizonyos Alex Ferguson irányítása alatt. Abban az időben a Celtic és a Rangers dominanciáját megtörve az Aberdeen megnyerte a bajnokságot, majd a kupát is, és mindezt úgy, hogy a legnagyobb sztárt, a később a Barcelonát is megjárt Steve Archibaldot eladták a Tottenham Hotspurnek. A két glasgow-i klub olyannyira nem tudott beleszólni a bajnoki címért és kupagyőzelemért folytatott harcba, hogy a korszak két legjobb csapata, az Aberdeen és a Dundee United versengését a sajtó elkeresztelte New Firmnek. Így azok számára, akik akkoriban ébredtek futballöntudatra, a skót klubfutball sokáig egyet jelentett az Aberdeennel, ami gyakorlatilag egészen Graeme Souness által a Rangers menedzsereként levezényelt angol forradalomig tartott.

1982-ben a skót kupa elhódítása után az Aberdeen a KEK-ben előselejtezőre kényszerült, hiába vitézkedett az előző években a BEK-ben és az UEFA kupában is. A svájci, albán és lengyel ellenfeleket legyűrő Aberdeen megérte a kupatavaszt, ahol az előző fordulóban a Villával, Ardiles-szel, Hoddle-lal és Archibalddal felálló Spurst búcsúztató Bayern München került Ferguson bandájának útjába. Az Olimpiai Stadionban elért gólnélküli döntetlen után, az Aberdeen a nyugat-német klasszisokból álló csapatot heroikus küzdelemben, az eredményt megfordítva 3-2-re győzte le és jutott az elődöntőbe. Az elődöntőben aztán a belga Watershei ellen játszott második meccs már puszta formalitás volt, miután a skótok az első meccsen hazai pályán simán 5-1-re nyertek.

Az akkoriban "Furious Fergie" becenévre hallgató Ferguson (állítólag nem Manchesterben kezdett különböző tárgyakat rúgdosni az öltözőben játékosai felé) csapatának igazi ereje abban rejlett, hogy az általa összeverbuvált játékosok már több éve nyomták együtt. A kapuban az a Jim Leighton állt, aki akkoriban még nem az állandó ügyetlenkedéseiről és hiányos fogsoráról volt híres, a két középső védő, a kapitány, Willie Miller és Alex McLeish keményen állták az ellenfelek rohamát, de ha alkalom adódott rá a felezővonalat átlépve sem kezdtek szédelegni, a középpályán Gordon Strachan, a vörös keverőgép és Peter Weir, a baloldali cselgép elegendő labdával tömték a két éket, a gólemszerű Mark McGhee-t és Erick Black-et, akik minden szinten termelték a gólokat. Persze nem szabad megfeledkezni az örök cseréről, John Hewittről sem, aki általában, ha már Ferguson pályára küldte és, ha már arra járt, szerzett egy-két gólt sajátmaga is. A rossz nyelvek szerint azonban nemcsak a csapategység volt az Aberdeen erőssége, hanem az Alex Ferguson által kiagyalt és edzéseken is jól begyakorolt (!) bíró megfélemlítő hadművelet. Egykori Rangers játékosként Ferguson tudta, hogy pusztán a pályán mutatott játékkal nem lehet Skóciában eredményt elérni a Celtic vagy a Rangers ellen. Ezért egy-egy vitatható játékvezetői döntést követően három Aberdeen játékos az előre megbeszélt módon körülvette a bírót, mintegy fizikai megfélemlítést alkalmazva. Ferguson a reklamáló triókat persze tervszerűen rotálta, elkerülve ezzel, hogy játékosai közül bárki túl sok sárga lapot szedjen össze.

Az 1983. május 11-én Göteborgban rendezett KEK-döntőben a Real Madriddal kellett Ferguson tanítványainak szembenéznie. Ferguson viccesen meg is jegyezte a döntőt megelőzően, hogy annak vége vagy egy nagy brit győzelem, vagy egy nagy skót vereség lesz. A körülmények azonban az Aberdeen kezére játszottak: az egész nap szakadó eső teljesen feláztatta a pályát és az Ullevi stadion lelátóit szinte csak skót szurkerek töltötték meg, mivel Skócia pont Svédországgal szemben van, így az utazás nem jelentett nagy megterhelést. A körülményeknek megfelelően az Aberdeen Erick Black révén meg is szerezte a vezetést: a csatár egy szöglet után a sárban leragadó labdát pofozott közelről a hálóba. A skót öröm azonban nem tartott sokáig, mivel Alex McLeish egy hihetetlen hanyag hazaadását csípte el Santillana és miután megkerülte Leightont, a kapus elhúzta a lábát. A büntetőt Juanito váltotta gólra. A meccs hátralévő részében hiába borult fel a pálya, az Aberdeen csak nem tudott gólt szerezni. Ekkor jött el az örök csere John Hewitt ideje. A 117. percben egy gyönyörű baloldalon futó támadást (Weir – McGhee) követően fejelt a cserecsatár a kapuba.

A nagy kupamenetelést követően az Aberdeen Football Club neve a skót klubok közül harmadikként került fel egy európai kupára. Fél évvel később a csapat aztán újabb kupagyőzelmet aratott: az Európai Szuperkupáért (ami igazából csak egy plakett volt akkoriban) rendezett mérkőzésen 2-0-ra győzte le a BEK-győztes Hamburger SV-t. Ez azonban, csakúgy mint az Interkontinentális-Világ-Toyota Kupa Tokióban rendezett meccsei, nem nagyon érdekelt már sok embert.

Az ott töltött időszak alatt Alex Ferguson mindent megnyert az Aberdeennel, amit Skóciában egyáltalán meg lehetett nyerni: három bajnoki cím, négy kupagyőzelem és egy ligakupa fűződik a nevéhez. Az első adandó alkalommal megragadta a kínálkozó lehetőséget és további még nagyobb sikerek reményében 1986-ban elfoglalta az Old Traffordról frissen eltávolított Ron Atkinson helyét. Az Aberdeen kupagyőztes csapatából azonban Manchesterben is együtt dolgozott egy ideig Gordon Strachannel és Jim Leightonnal. Ferguson hatása azonban máig érződik: a göteborgi döntőn szereplő játékosok közül McLeish, Strachan, McGhee és Black is befutott menedzserek lettek.

A fiatalokból álló Aberdeen (a két csodagól szerzője Josh Walker és Sone Aluko mindketten még csak 19 évesek) csütörtökön tehát Münchenbe látogat, hogy 25 év után újra megtréfálja a bőrnadrágot és egyúttal bebizonyítsa, hogy a skót klub nemcsak egy One Cup Wonder. Mi nagyon fogunk szorítani nekik. Go Dons!