A Rúgd és fuss! kedvenc inaktív managere, George Burley volt a vendége a Football Focus című műsornak a BBC-n, ahol nyolc percen át mesél arról, milyen manapság a futballedzők élete, mi volt a baj a Crystal Palace-nál, és hogy ő volt az, aki először adott játéklehetőséget olyan játékosoknak, mint Gareth Bale, Theo Walcott, Tom Huddlestone vagy Darren Bent. Sőt, Bale-nél jobb futballista nem is fordult meg a keze alatt. Itt látható a videó.
2011. január 01. 18:12
Embarrassment
Amióta a Rúgd és fuss! kiemelten rajong George Burley-ért, a Szexistenért, azóta nem jönnek neki össze a dolgok. Előbb a skót válogatottnál bukott meg, majd nyártól a Crystal Palace managere lett, de sajnos ott se jöttek össze neki a dolgok: a Palace szinte végig a kiesőzónában tanyázott, és néha ugyan szerencséje sem volt, de a jelek szerint az utóbbi időben már a játékosok sem hittek Burleyben, és január 1-jén 3-0-ás sima vereséget szenvedtek a Millwall otthonában. Pedig az összeállítás (Speroni, Clyne, McCarthy, Barrett, Ambrose, Danns, Garvan, Scannell, Bennett, Marrow, Counago) egyáltalán nem rossz, főleg az Ambrose, Garvan kettőst irigyelhetné meg nagyon sok csapat a Championshipben.
Jason Puncheon klasszikus mesterhármasával azonban a Millwall könnyedén nyert, és még ugyanazon a délután megjelent a Palace honlapján a hír: Szexistent menesztették. Gyaníthatóan legközelebb valami gyenge skót csapat kispadján találkozhatunk vele, pedig amikor egy évtizede felvitte az Ipswichet a Premier League-be, a legtehetségesebb új edzők egyikének tűnt. A Palace ideiglenesen az egykori legendát, Dougie Freedmant ültette a helyére, és kíváncsian várjuk, sikerül-e megúszni a kiesést.
2009. november 17. 12:15
Sex Master
Erkölcsi kötelességünk, hogy ha a kinevezésekor már olyan lelkesen kiálltunk George Burley, a Szexisten mellett, akkor emlékezzünk meg a bukásáról is. A skót válogatott kapitánya ugyanis a múlt szombati, Wales elleni csúfos, 3-0-s vereség után távozni kényszerült, ami igazából bennünket se lepett meg. A cardiffi teljesítményben ugyanis nem az volt a leginkább elgondolkodtató, hogy egy tartalékos, gyengécske walesi csapat egy félidő alatt lazán vágott hármat a skótoknak, hanem az, hogy a játékosok mennyire nem voltak képesek harcolni a kapitányukért, és az első walesi gól után szabályosan feladták a meccset. Ez pedig beszédes, hiszen a skótokról sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy ne harcolnának a halálukig, ritkán.
A tények egyébként tényleg Burley ellen szólnak: csapata 14 mérkőzésből mindössze hármat tudott megnyerni, alig szerzett gólt, a vébé-selejtezőkön pedig egy könnyű csoportból nem tudta megcsípni legalább a második helyet, úgyhogy zsinórban a harmadik olyan vb lesz a jövő évi, amin Skócia nem lesz ott. Persze egyből felmerül a kérdés, hogy miért is lenne? A skót futball ugyanis a jelek szerint legalább akkora szarban van, mint a magyar: míg klubcsapataik egy-egy figyelemre méltó eredményt csak-csak elértek a közelmúltban (a Celtic 2003-ban, a Rangers pedig 2008-ban játszott UEFA-kupadöntőt), az utóbbi két szezon katasztrofális. A két Old Firm-csapat korábban állandó BL-résztvevő volt, de az utóbbi időben már csak egyikük tudja rendre kvalifikálni magát, de az is minek, a Celtic pedig ugyanúgy szenved az Európa Ligában. A többieknek még ennyire se futotta: az eleve az Európa Ligában induló négy csapat egyike sem érte el a csoportkört, ráadásul a Falkirk csapatát liechtensteini ellenfél búcsúztatta, a Motherwell két meccsen hat gólt kapott a Steauától, a szebb napokat látott Aberdeen pedig nyolcat a Sigma Olomouctól. Még Mr. Csabáék égtek a legkevésbé, hiszen a Hearts „csak” egy négyest kapott a Dinamo Zagrebtől.
Ez bizony elég vékony, de nemcsak ez mondatja velünk azt, hogy a skót bajnokság színvonala talán még sosem volt ilyen alacsony, valahol az angol harmad-negyedosztály szintjén mozoghat a többség, és egy közepes Championship csapat már a dobogóért harcolhatna az Old Firm mögött. A skótoknak nincsenek nemzetközi klasszis játékosaik, az angol Premiershipben egy kezünkön meg tudjuk számolni a rendszeresen játszó skótokat. Oké, Darren Fletcher szép csendben a Man Utd legfontosabb középpályásává nőtte ki magát, de ő nem az a játékos, aki egyedül megnyeri a meccset, és a fiatalok között sem látható olyan szupertehetség, mint mondjuk az előzetesen lesajnált walesi csapatban villogó Aaron Ramsey.
Apropó, tehetségek: a magyar párhuzamot erősíti, hogy a skótoknak is volt ám egy sikeres utánpótlás garnitúrájuk a közelmúltban, amely 2006-ban döntőt játszott az U19-es Eb-n. Érdemes a keretet megnézni, abból a csapatból senki sem robbantott bankot azóta. Még a Burnley csatára, Steven Fletcher vitte a legtöbbre, illetve reményteljesnek nevezhető még Dorrans (West Brom), Wallace (Hearts) vagy Snodgrass (Leeds) karrierje is, ők legalább eljutottak a felnőtt válogatott keretig, de hát egyikük sem éppen élcsapatban játszik, a többiek pedig még ennél is kevesebbre vitték. (Igaz, Michael McGlinchey személyében legalább lesz közülük valaki a dél-afrikai vébén, hiszen ő azóta visszatért szülőhazájába, Új-Zélandra és játszik is a válogatottban.)
Ilyen körülmények között nyilvánvalóan irreális az az elvárás, hogy márpedig Skóciának KI KELL JUTNIA a világbajnokságra. Bár hivatalosan ez volt a cél, valószínűleg a vezetők is rájöttek, hogy a skótoknak körülbelül akkora esélyük van erre reálisan, mint mondjuk az észak-íreknek vagy éppen a magyaroknak. Burley selejtezőbeli teljesítménye tehát valahol papírforma: egyedül az oslói zakóért kár, a mai norvég válogatottól négy gólt kapni tényleg ciki. Egyébként sem volt könnyű dolga, főleg, hogy a Rangers-különítmény kezdettől fogva megnehezítette a helyzetét: először a méltán világhírű Lee McCulloch hagyta ott a csapatot, bár ő bajosan minősíthető veszteségnek, aztán a sértett sztárocska, a rendszerint csak kiscsapatok ellen villogó kispados gólkirály Kris Boyd jelentette be, hogy amíg Burley a kapitány, ő bizony nem hajlandó játszani a válogatottban. Aztán jött a fotósoknak obszcén jeleket mutogató Barry Ferguson és Allen McGregor örökös eltiltása, az pedig szintén beszédes volt, amikor a Japán elleni barátságos meccs előtt tíz (!) játékos is lemondta az utazást, sérülésekre hivatkozva. Szexisten azonban még ekkor sem panaszkodott, ment tovább leszegett fejjel, de az út végén Wales várta.
Az a Graeme Souness, aki két éve még Burley legfőbb vetélytársa volt, most úgy nyilatkozott, hogy nincs az az isten, hogy ő leülne a skót válogatott kispadjára, különben is, ezekből a játékosokból a Hetvenéves Vénasszony vagy Sir Alex sem tudna jobbat kihozni, mint Burley. Ez persze lehet, hogy túlzás, de tény, hogy a skót foci most nagy gödörben van, és akárki is lesz Szexisten utódja, nem lesz könnyű dolga.
2008. március 27. 16:49
Re: A százados meg a többiek
Az angolok olyanok, mint a magyar válogatott volt az elmúlt 30 évben (mielőtt szimplán csak szar lett volna), persze nyilván más szinten, de mégis: egyszerre vannak befosva és elszállva maguktól. Álldogállnak, semmi elképzelésük semmiről, előre se mennek. Egy angol válogatottnak, ha a Premiership és a Championship csapataiból random összeszedett 11 emberből áll*, akkor is jobbnak kell lennie a tegnapinál, mert fut, rúg, csíp, harap, harcol.
A fenti kritériumnak közel megfelelő skót válogatottól ezt láttuk az összefoglalóban: egy nyilvánvalóan náluk jobb csapat ellen megvolt az iksz (gratulálunk Szexistennek), mert odatették magukat. A francia-angol tényleg lassított felvételnek nézett ki a skót-horváthoz képest.
Capello nyilvánvalóan máris nagy kudarc, hatalmas hiba az ostoba FA-től, gyakorlatilag ugyanaz, mint McClaren, legfeljebb jobban áll rajta az öltöny. Hogy a többedik angol szövetségi kapitány olyan valaki legyen, aki képtelen bármit kihozni olyan, egyértelműen nagy formátumú játékosokból, mint Gerrard és Rooney - ehhez nyilván valami külön projektet kellett indítani, ez külön erőfeszítés nélkül nem jön össze. Más kérdés, hogy azt azért bizonyára Capello sem mondta Cashleynek, hogy "Fiam, te meg mikor megindulsz a szélen, akkor a középpályán mindig állj meg, tegyél egy tanácstalan kézmozdulatot, aztán pedig passzolj visszafelé, különben meghúzom a nődet!"
Nem egyszerűen az a probléma, hogy Capello kiket válogatott be, vagy milyen volt a felállás. Amikor átálltak 4-4-2-re, pont olyan motiválatlan, béna volt a játék, mint előtte. Hát nem tudták egymáshoz rúgni a labdát. A vb elképesztően kietlen meccsei, a szupermázli ellenére is elbukott Eb-selejtező után ez a meccs nem arról szólt, hogy "Hm, jaj, Ribéry kicsit elrontotta Becks ünnepét", hanem arról, hogy itt iszonyatos gáz van, ami nem orvosolható önmagában azzal, hogy Bentley lesz a jobbszélső, mert Bentley beállt és egy kicsit még hatékonytalanabb volt, mint Beckham. Ennek a válogatottnak rothadt a kultúrája és meg fogja rothasztani sorban a fiatalokat is, ha ez nem változik meg.
Olyan futballistákkal, akik nem mernek és nem akarnak futballozni, még soha senki nem nyert semmit, még barátságos meccset sem. A tegnapi angol csapat méltó párja volt a tegnapi magyarnak a maga igénytelen, önbecsülés nélküli szarakodásával.
***
*Csak a tréfa kedvéért, íme egy már-már random angol válogatott, amely talán ugyanúgy kikapott volna a franciáktól, de bizonyosan nem egy ilyen dögunalmas ótvar meccsen: Camp - Hibbert, King, Shawcross, Shorey - A. Young, Orr, Bullard, Etherington - Ebanks-Blake, A. Johnson. Már persze akkor, ha nem Capello a szövetségi kapitány, hanem mondjuk Steve Coppell.
2008. február 05. 10:15
Burning With Optimism's Flames
Bármennyire is felnőtt FÉRFIak vagyunk, igenis szükségünk van romantikus hősökre. Ezeket sokszor a futballpályán találjuk meg, vagyis inkább találtuk, hiszen a rohamosan üzletiesedő világunkban egyre kevesebben vannak azok, akiken egyszerűen nem tudunk fogást találni. Az új skót szövetségi kapitány, George Burley szerencsére ilyen.Manapság, amikor a club versus country disputa már dalszövegekben is szereplő fogalom, igazán üdítő az olyan példa, amely azt mutatja, hogy még ma is van becsülete a Haza hívó szavának. Miután gyors egymásutánban két skót kapitány is otthagyta a posztját egy anyagilag gyümölcsözőbb szerződésért (Walter Smith-t a Rangers, Alex McLeish-t a Birmingham csábította el), most végre van valaki, aki otthagy egy klubcsapatot a nemzeti csapat kedvéért.
Jó, a Championship középmezőnyében vergődő, anyagi gondokkal küszködő Southampton éppenséggel nem az a nagy perspektívával bíró klub momentán, de valószínűleg Burley ott sem keresett kevesebbet, mint amennyit a szintén nem túl gazdag skót szövetség ajánlott neki. És talán az sem mellékes számára, hogy ezentúl nem kell idióta klubigazgatókkal és tulajdonosokkal harcolnia, mert sajnos ilyesmiben volt része bőven.
Nem árulok el titkot azzal, ha azt mondom, hogy a régivágású sármőr és a tréningruhás bunkó tornatanár közötti hajszálvékony választóvonalon egyensúlyozó Burley nagy kedvencünk, és kicsit a mi sikerünknek is éreztük, hogy a skótok végül őt választották. A beavatottak által csak Szexistennek nevezett Burley azon kevesek közé tartozik, aki a mindennapokban is példát szolgáltat számunkra viselkedésével, tartásával és attitűdjével: mindenhol hatékonyan dolgozott, de ha kicsit is méltatlannak érezte a helyzetét, felállt és távozott (blogunk egyik szerzőjének lelki szemei előtt az ő példája lebegett, amikor nemrég felmondott a munkahelyén). Valahol mindannyian olyanok szeretnénk lenni, mint Szexisten.
A „rokonszenves skót” – ahogyan a BBC nevezte kinevezésekor – játékosként a hetvenes-nyolcvanas évek kitűnő Ipswichében futballozott, de játszott a skót válogatottban is, sőt, még a boldog emlékezetű ’82-es vb-re is kivitték. Burley játékos-edzőként kezdte manageri pályafutását, melynek rögtön első komolyabb állomása a szétesőben levő Ipswich volt, melynek nemcsak újra összerakta a darabkáit, de újra fel is vitte a Premiershipbe, ahol rögtön az első idényben az ötödik helyezést érte el, és 2001-ben őt választották az év managerévé – hiába nyert Sir Alex bajnokságot, Gerard Houllier pedig öt kupát abban az évben.
Az Ipswich-csel viszont az történt, hogy túl közel repült a naphoz, és a következő évben hiába menetelt az UEFA-kupában, ez sem mentette meg attól, hogy kiessen. Burley távozott, és egy másik halódó óriásnál, a Derby Countynál próbált szerencsét. Először benntartotta őket a másodosztályban, majd annak ellenére is rájátszást érő helyre vezette a Kosokat, hogy nem sok pénze volt versenyképes új játékosokra. Ugyan büntetőkkel elbuktak a Prestonnal szemben, mégis mindenki tisztában volt vele, hogy Szexistent kizárólag elismerés illeti az erőn felül teljesítő csapatáért.
Ezért lepett meg mindenkit, hogy a szezon vége után távozott, miután összeveszett Murdo Mackay szakmai igazgatóval (bár a rossz nyelvek szerint távozásában az játszotta a legfőbb szerepet, hogy elcsábította csatára, Marcus Tudgay feleségét…). Ekkor jött a Hearts, mely a litvániai orosz milliomos, Vladimir Romanov játékszere volt már addigra.
Burley vezetésével fantasztikusan kezdte a Hearts a 2005-2006-os idényt, amely vezette a skót bajnokságot, imponáló támadófocival, egészen addig, amíg teljesen váratlanul, 12 meccs után fel nem állt a kispadról. A despotát játszó Romanov ugyanis úgy döntött, hogy ő szeretné összeállítani a csapatot is, amihez Szexisten érthetően nem kívánt asszisztálni, és otthagyta Edinburgh-t. (Mondani sem kell, hogy azóta a Hearts bajnokesélyesből szánalmas, ütött-kopott középcsapattá süllyedt vissza, amihez ezúton is gratulálunk Romanov elvtársnak.)
2005 karácsonyán jött a Premier League-ből éppen kipottyant Southampton, melyet szokásához híven az első szezonban stabilizált, a másodikban pedig feljutásra esélyes csapattá formált, melyet ismét csak tizenegyesekkel állított meg Burley volt csapata, a Derby. Mivel azonban a Szenteknek valamennyi piacképes játékost pénzzé kellett tenniük (csak néhány név: Theo Walcott, Gareth Bale, Chris Baird, Kenwyne Jones…), idén már nem tudtak versenyezni a Championship nagyjaival, és ekkor kopogtatott a skót szövetség.
Mi pedig nagyon kíváncsiak vagyunk. Egyrészt arra, hogy a reflektorfényt eddig kerülő, csendes Burley hogyan bírja majd a nyomást – ne feledjük, hogy vetettek már be vele szemben pszichológiai hadviselést: Romanovék azt híresztelték, hogy alkoholista, a Marcus Tudgay-pletykát pedig már említettük (bár utóbbiról szeretnénk, hogy igaz legyen). Másrészt egyáltalán nem vagyunk biztos benne, hogy az évi 375 ezer fontot kereső Burley sikertelenebb lesz a remek utánpótlással bíró skótokkal, mint a fenti összeg sokszorosát kereső Capello az ősi ellenség élén.
Jellemző sztori Szexistenről, hogy egy szomszédjától tudta meg a kinevezése hírét, hiszen – ahogyan az egy igazi FÉRFIhoz illik – nem otthon szorongatta izzadt tenyérrel a mobilját, várva a döntést, hanem elment inkább kutyát sétáltatni. És ahogyan itt a bemutatkozó sajtótájékoztatón (2:07-től), elbűvölő skót akcentussal felvázolja nagyra törő terveit a skót nemzeti tizeneggyel kapcsolatban, nem tudunk nem hinni neki.
Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.
Utolsó kommentek