Rúgd és fuss!

Az angol nemzeti válogatottat körülvevő hangulat kezd egyre inkább a tíz-tizenöt évvel ezelőtti magyaréra emlékeztetni: akkor lehetett ennyi véleményt olvasni az utánpótlás-képzés fontosságáról és hasonlókról idehaza (akkor még egész sok ember bízott benne, hogy egyszer a magyar foci is újra jó lesz). Az angolok most jutottak ide: részint a válogatott tavalyi újabb lebőgése, részint a Barcelona és a Man Utd közötti egyenlőtlen küzdelem a BL-döntőben, és kis részben az évről évre egyre kevesebb új, a Premier League-ben is lehetőséget kapó angol tehetség indukálta ezeket a vitákat. Az angol szövetség is érzi, hogy lépni kell: év elején kinevezték Gareth Southgate-et Sir Trevor Brooking mellé az utánpótlás-nevelés felügyelőjévé, és vannak tervek francia mintájú edzőközpontról, meg úgy az egész angliai játékosképzés gyökeres átalakításáról is, de ezek ugyebár csak tervek, és még ha egyszer szárba szökkennek is, a kézzel fogható hatásuk évek múlva lesz csak érezhető.

Márpedig az élet nem állt meg, jövőre újra felnőtt Európa-bajnokságot rendeznek, két év múlva pedig vb Brazíliában. Az egykori „Golden Generation" képviselői egymás után köszönnek el az aktív futballtól, vagy ha nem, akkor csak Fabio Capello vaskalapossága tartja őket a válogatottban. Egyértelműen itt a nemzedékváltás ideje, csakhogy az utóbbi években már a '81 után született generáció is megmutathatta magát, és ott nincs sok Beckham, Scholes, Gerrard vagy Ferdinand kaliberű klasszis, hanem Milnertől, Downingtól, Dawsontól vagy Benttől várhatják a csodát a szurkolók. Valószínűleg nem kiabáljuk el, ha az mondjuk, belőlük már nemigen lesz világklasszis futballista. Persze vannak a nyolcvanas évek szülöttei között ilyenek is: hogy mást ne mondjunk, Wayne Rooney, és utalnak rá jelek, hogy még Ashley Young, Theo Walcott, Adam Johnson vagy Aaron Lennon sem mondták ki az utolsó szót, mégis, az igazán érdekes az, hogy a mostani tizenévesek közül kikerülnek-e majd valódi klasszisok.

Az igazság az, hogy az elmúlt években az angolok egyáltalán nem szerepeltek rosszul a különböző korosztályos tornákon: játszott döntőt az elmúlt két évben az U21 és az U19 válogatott is (mindkettő a 2009-es Eb-n), az U17 Eb-t pedig tavaly Anglia nyerte. Idén már annyira nem ment jól: az idei U21 Európa-bajnokságon nem sikerült továbbjutni a csoportból (nagymértékben Stuart Pearce töketlenségének köszönhetően), míg az U17 világbajnokságon a németek jelentették a végállomást a nyolcaddöntőben – igaz, a selejtezőkben pont Európa strébereit, a spanyolokat sikerült kiütni. De korosztályos győzelmekkel önmagában semmire nem megy senki: a lényeg úgyis az, hogy a felnőtt csapat számára mennyiben sikerül a tehetségekből kész játékosokat nevelni. Márpedig ha kizárólag a 21 éven aluliakból (1990 után születettekből) állítunk össze csapatot, az nem is tűnik rossznak, és nem mondom, hogy egy hasonló spanyol, német stb. csapatnál feltétlenül jobb lenne, de ha mondjuk ennek a 11 játékosnak és a melléjük választott tartalékoknak töretlen marad a fejlődése (ami Angliában sajnos nem mindig egyértelmű), akkor nem ismétlődhet meg még egyszer a tavalyi dél-afrikai szégyen. Mi bennük látjuk az angol válogatott jövőjét: Butland - Flanagan, Caulker, Jones, Robinson - Rodwell, Wilshere, McEachran - Oxlade-Chamberlain, Sterling - Wickham. Érdemes lesz pár évvel később megnézni, mi lett belőlük.

1. Jack Butland (Birmingham)

Pont a kapusok terén mondjuk annyira nem jó a helyzet, továbbra sem bukkant fel az új Gordon Banks, de a most 18 éves Butland már végigvédett egy olyan Európa-bajnokságot, amit végül az angol válogatott megnyert, következésképpen annyira rossz nem lehet.

2. John Flanagan (Liverpool)

A jobbhátvéd Flanagan viszont pont úgy került a csapatunkba, hogy egészen addig tudomást sem vettek róla a korosztályos válogatottak, amíg idén tavasszal Kenny Dalglish be nem tette a nagycsapatba, ahol megbízható, kemény és bátor játékával cáfolt rá a 18 évére.

3. Jack Robinson (Liverpool)

A másik szélsőhátvéd posztra is liverpooli játékost képzelünk el: a még mindig csak 17 éves Robinson még tavaly mutatkozott be az első csapatban, ahol nála fiatalabb még sosem játszott, idén pedig éles meccseken is jól állta a sarat, sokat fogunk még róla hallani.

4. Jack Rodwell (Everton)

Róla már régóta tudjuk, hogy sokra hivatott, bár az idei U21 Eb-n nem villogott úgy, mint két éve. A 21 éves Rodwellnél mindenesetre nem tudunk jobb választást az angoloknál hagyományosan nehezen betölthető védekező középpályás posztra, lévén mind a védekezésben, mind az előrejátékban kiváló.

5. Steven Caulker (Tottenham)

A 19 éves középhátvéd példaszerűen fejlődik: két éve egy teljes szezont töltött a harmadosztályú Yeovil nagycsapatánál, tavaly már egy osztállyal feljebb játszott a Bristolban, idén pedig a PL-újonc Swansea-hoz kerül kölcsönbe, jövőre a Spurs kezdőcsapata jön!

6. Phil Jones (Manchester United)

A Blackburn 19 éves védőjéért nem véletlenül fizetett ki sok pénzt Sir Alex a nyáron: fiatal kora és egy súlyos sérülés ellenére már mögötte van 35 PL-meccs, és a mostani U21 Eb-n is sokak szerint az angolok legjobbja volt. Chris Smallinggal hosszú időre jó párost alkothatnak a védelem közepén.

7. Alex Oxlade-Chamberlain (Southampton)

Egyelőre csend van a 17 éves szélső körül, pedig az Arsenal és a Man Utd már régóta kerülgetik a Theo Walcottot és Gareth Bale-t is kitermelő southamptoni akadémia legújabb slágerét. Az egykori angol válogatott szélső, Mark Chamberlain fia az elmúlt szezon válogatottjába is bekerült a League One-ban, gyors, ügyes és gólerős is.

8. Jack Wilshere (Arsenal)

Őt már nem kell bemutatni, lévén már alapembere a nagyválogatottnak is. Egy kicsit még túl visszavontan játszik, többet kéne vállalnia a kapu előtt, és akkor már Guardiola sem sajnálhatná le többé, de 19 évesként ez is szép, amit eddig elért.

9. Connor Wickham (Sunderland)

A tavalyi U17 Eb-győztes angol válogatott legnagyobb sztárját némi meglepetésre happolta el a nagy klubok elől idén nyáron a Sunderland. Wickham régóta a legtehetségesebb angol csatár, 18 évesen már olyan szólógólt lőtt a Championshipben, hogy csak na, új klubjánál pedig remélhetőleg játéklehetőséget is kap majd.

10. Josh McEachran (Chelsea)

Az előbb emlegetett U17 Európa-bajnok csapat másik kulcsembere még a fiataljaival nem túl türelmes Chelsea-nél is bekerült párszor az első csapatba, bár ott visszavontan játszott. A 18 éves McEachran technikás, jól lát a pályán és remekül is passzol, és ha André Villas-Boas is úgy akarja, komolyabb szerepet is játszhat idén a klubjában.

11. Raheem Sterling (Liverpool)

A még mindig csak 16 éves Sterlingről már írtunk egyszer, azóta pedig az idei U17 Eb-n sem okozott csalódást. A Liverpool szélsője gyors, gólerős és távolról is jól lő, és ugyan édesanyja inkább a jamaicai válogatottban látná szívesen, remélhetőleg megmarad angolnak a jövőben is.

Tartalékok:

George Long (Sheffield United, kapus, 17 éves)
Declan Rudd (Norwich, kapus, 20 éves)
Andre Wisdom (Liverpool, középhátvéd, 18 éves)
Nathaniel Clyne (Crystal Palace, szélsőhátvéd, 20 éves)
Conor Coady (Liverpool, középpályás/középhátvéd, 18 éves)
Dale Jennings (Tranmere Rovers, balszélső, 18 éves)
Harry Kane (Tottenham, csatár, 17 éves)
Ravel Morrison (Manchester United, középpályás, 18 éves)
Benik Afobe (Arsenal, csatár, 18 éves)
Nathaniel Chalobah (Chelsea, középhátvéd, 16 éves)
Nick Powell (Crewe Alexandra, támadó középpályás, 17 éves)
Hallam Hope (Everton, csatár, 17 éves)

Találkozunk 2018-ban!

Raheem Sterling (született 1994. december 8.) tavaly került a QPR-tól a Liverpoolhoz, akkor még csak 15 éves volt. A szélsőt már akkor is a legtehetségesebb angol játékosok egyikeként emlegették, és azóta a reputációja csak nőtt. Sterling most hétvégén az FA ifjúsági kupasorozatában alkotott maradandót, amikor egymaga öt góllal vette ki a részét a Southend elleni 9-0-ás Liverpool-győzelemből. Sterling gyors és jól cselez, valamint a kaput is érzi. A mérkőzésen jelen volt Kenny Dalglish is, és annyira meggyőzőnek találta Sterling teljesítményét, hogy a Mirror információi szerint betette a Sparta Praha elleni Európa Liga-mérkőzésre utazó keretbe. Ha pályára lép csütörtökön, ő lesz a legfiatalabb játékos, aki valaha játszott a Vörösök első csapatában. A jelenlegi rekordot egyébként (16 évesen és 250 naposan) az a Jack Robinson tartja, aki ugyancsak játszott a Southend elleni meccsen, balhátvédként, és szintén tagja az utazó keretnek, még pár fiatal társaságában. Őt Rafa Benitez dobta mélyvízbe még májusban a Hull ellen, amikor utoljára ült a Liverpool kispadján.

Az angol labdarúgás talán legtehetségesebb tizenéves csatára, Connor Wickham elképesztő gólt lőtt a hétvégén a Sheffield United elleni mérkőzésen. Az Ipswich játékosa kettő-nullás állásnál még a saját térfelén szerzett labdát, majd a funkciótlanul rohangáló sheffieldi védőket kerülgetve egészen a kapuig jutott, ahol már nem is volt nehéz dolga.

Aki nem tudná: Connor Wickham márciusban lesz 18 éves, de ez már a hatodik gólja volt az Ipswich felnőtt csapatában. Wickham volt továbbá az is, aki a győztes gólt szerezte tavaly nyáron a Spanyolország elleni döntőben az U17 Európa-bajnokságon - ez volt több mint tíz év után az első korosztályos kontinensviadal, amit Anglia megnyert. A jelek szerint Wickhamnek jót tett, hogy Roy Keane-t kirúgta az Ipswich, hiszen nagyjából Keano távozása óta megy neki újra a játék. Ha így folytatja, legközelebb nem az U19 csapatba hívják meg, ahol egyébként tegnap Németország ellen játszott.

Ősszel már bejárta az internetet az a gól, amit Dale Jennings, a Tranmere Rovers akkor 17 éves támadója lőtt a Plymouthnak. Jennings a bal szélen kapott labdát és az összes útjába kerülő védő mellett elsüvítve szerzett hasonló gólt, mint amilyet az ugyanennyi idős Michael Owen lőtt az argentinoknak az 1998-as focivébén. Jenningsről azóta sokat cikkeztek a sajtóban, és a BBC blogján is megjelent két hete egy bejegyzés, mely szerint mindenki a Southampton 17 éves tehetségéről, Alex Oxlade-Chamberlainről beszél, miközben Jennings is van akkora reménység.

Nos, azóta a balszélsőt és csatárt is játszó, villámgyors játékost már több Premier League csapat is kinézte magának, és az ára nyilván tovább emelkedik, ha a megfigyelők látják azt a gólt, amit a hétvégén lőtt a Southampton elleni kettő-nullás győzelem alkalmával. Ebből nemcsak az derül ki, hogy elképesztően gyors, de a helyzetfelismerés is az erőssége, ahogy elpörgeti kapásból a labdát a kétségbeesetten visszafutó Kelvin Davis mellett. (A vesztes csapatban amúgy játszott Oxlade-Chamberlain is, akit a Hetvenéves Vénasszony is bevallottan szeretne megkaparintani.) Jenningshez még annyit, hogy gyerekként a Liverpoolban játszott, a Vörösök azonban nem tartották elég tehetségesnek és elengedték, ezt követően került a Tranmere-hez. Az biztos, hogy a Liverpoolban nem fejlődhetett volna ennyit, de előállhat még olyan helyzet, hogy Kenny Dalglish verni fogja a fejét a falba, amiért kollégái ilyen könnyedén lemondtak a srácról.

És ha már Owen került szóba: igaz, hogy ő ugyanennyi idősen már világbajnokságon, világklasszisok ellen művelt hasonlókat, viszont az ő pályafutása nagyjából 26 éves korában véget is ért. Vagyis lehet, hogy nem is olyan baj, ha Jennings még alsóbb osztályban focizik egy-két évet, később viszont tovább ér majd.

UPDATE: Még egy videó, az idei szezon Jennings-góljaival.

Ha megkérdeznénk egy Arsenal-drukkert, hogy kit tart klubja legmenőbb és egyben legkultikusabb figurájának, akkor George Graham, Charlie George, Liam Brady, Charlie Nicholas, Perry Groves, Paul Merson vagy Tony Adams neve merülne fel, már ha persze nem a Hetvenéves Vénasszony Londonba érkezését követően kezdett az illető az Ágyúsoknak szurkolni. Arra azonban fogadni mernénk, hogy Peter Marinello neve még a legjólértesültebb szurkolónak sem fog eszébe jutni. Pedig a képen látható skót fiatalembert 1969 szilveszterén klubrekordot jelentő átigazolási díj fejében, 100 ezer fontért szerezte meg az Arsenal, mivel akkoriban Londonnak is szüksége volt egy saját George Bestre, akit a 19 éves hosszúhajú, lányos képű skót szélsőben véltek megtalálni: "Leigazoltuk a Beatleshez legközelebb álló jelenséget, ami a futballban egyáltalán létezhet", nyilatkozta a klub egyik igazgatója Marinello megszerzését követően. Ha Marinellónak azonban a játékával nem is, a pályán kívül nyújtott alakításaival kétségtelenül sikerült kultikus státuszt kivívnia. Gyakorlatilag ő tekinthető az eltékozolt tehetségű futballista prototípusának, hiszen mindent elkövetett annak érdekében, hogy gajra menjen a karrierje. "Eltékozoltam a tehetségemet, gyakorlatilag fejjel mentem a falnak. Én vagyok a fickó, aki megírta a 'Hogyan tedd tönkre a karriered' című kézikönyvet." - vallja be Marinello a pár éve megjelent önéletrajzi könyvében. Nem véletlenül tartják róla, hogy egyszerre rendelkezett Ryan Giggs képességeivel, Paul Gascoigne fegyelmezetlenségével, David Beckham médiaérzékenységével és Paul Merson szomjával!

Lássuk tehát öt pontba sűrítve a Marinello-kézikönyvet, azaz, hogy mik is az elengedhetetlen hozzávalói egy ígéretesen induló futballistakarrier majdnem holtbiztos eltékozlásának!

1. Tehetség

Ahhoz, hogy valaki eltékozolja a tehetségét, ugye értelemszerűen tehetségre is szükség van. Marinellónak jutott is belőle, méghozzá nem is kevés. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Port Vale akkori menedzsere, Sir Stanley Matthews háromszor is beült Jaguarjába, hogy meg se álljon a Marinello-házig. Az edinburgh-i kirándulások azonban nem jártak túl sok sikerrel, ugyanis az ifjú Peter mindannyiszor visszautasította az angol futball legendás jobbszélsőjének ajánlatát, mivel nem akarta otthagyni gyerekkori kedvenc helyi csapatát, a Hiberniant. Két évvel később azonban már nem volt ennyire lojális, amikor az Arsenal ajánlatára mondott igent, akik nem sokkal előzték meg ősi riválisukat, a Tottenham Hotspurt. Úgy tűnt, hogy megérte az érte kiadott pénzt és a rettenetes felhajtást, mivel rögtön az első meccsén gólt szerzett a George Best nélkül felálló Man Utd ellen az Old Traffordon. Kevesen gondolták volna ekkor, hogy ez a gól fogja jelenteni Peter Marinello karrierjének a csúcsát. Hamar kikerült a kezdőből formahanyatlás, sérülések és főleg persze az életmódja miatt, így nem lehetett részese a klub VVK-győzelmének, sőt a következő szezonban is csak három meccsen lépett pályára az Arsenal legendás szezonjában, amikor az Ágyúsok duplázni tudtak. Marinello egyébként így tekint vissza magára: "A maiak közül leginkább Ryan Giggshez hasonlítanám magam. Bár gólokat nem nagyon szereztem, a feladatom szinte csak abból állt, hogy lecselezzem magam az alapvonalig, aztán középreadjak. Azt hiszem túlságosan is önzetlen voltam a pályán."

2. Italozás

Az ital már korán megjelent Marinello életében, ami ugye nem csoda, ha ír felmenőkkel is rendelkezik az ember. "Win or lose, have some booze!" szólt a jelszó, és Marinello a felszólítást bizony nem vette félvállról. De nem csak a meccsek után vetette bele magát a kemény ivásba, hanem a teljes vasárnapot kedvenc időtöltésének szentelte, és ezeken a napokon még randiról sem lehetett szó. "Ilyenkor általában lecsúszott tíz korsó sör, majd azt követően úgy egy féltucat Bacardi. A vodka csak később jött. Ám minden esetben hazaértem nagyjából 11 körül, de legkésőbb éjfélkor. 17 éves voltam, szükségem volt napi 7-8 óra alvásra", emlékszik vissza ezekre az időkre Marinello. Még mindig nem nagykorú, amikor ifi csapattársaival egy szállodai szobában ütik fel a tanyájukat Edinburgh belvárosában, ahová a város legjobb csajai kísérik el őket, ráadásul az utolsó kört sem kell még este tíz előtt kikérni. Az itallal kötött barátsága Londonba is elkísérte, ahol bizony nem jött rosszul a beilleszkedésnél, hogy nem mozog idegenül a söntés mellett. Sőt egyes arsenalos játékostársai kedvenc italára máig emlékszik: "Bob Wilson és Jon Sammels: korsó lager; Geordie Armstrong és Ray Kennedy: üveges Newcastle Brown; Pat Rice: Guiness; George Graham: Bacardi cola; Frank McLintock: vodka cola. És én? Nem nagyon voltam válogatós, ha kiszáradt a torkom".

3. Popsztárság

Ha Robin Friday testesítette meg a rock and rollt a brit futballban, akkor Peter Marinello maga volt Mr Pop. A futballisták a hatvanas évek második felétől kezdve teljesen más státuszt élveztek Angliában, ami részben a világbajnoki sikernek is köszönhető volt: a népszerűségük a filmsztárokéval és a zenészekével vetekedett, és már menő művész körökben is divatosnak számított meccsre járni. Ebbe a közegbe robbant be Marinello a hetvenes évek eleji Londonban, ahol azonnal sztárt csináltak belőle, pedig még szinte labdához sem ért. Az alsónadrágtól a tejig szinte mindent reklámoztak vele, kalandjait a Daily Express hasábjain osztotta meg az olvasókkal, rendszeres vendég volt a Top of the Popsban, sőt a Melody Makerben is meginterjúvolták a Blind Date című rovatban, ahol aktuális slágereket kellett felismernie és kommentálnia. Nagyon sok mindent elárul azonban Marinello zenei műveltségéről az alábbi mondat: "15 évesen mod voltam, Stonest és Beatlest hallgattam, sőt még egy Elvis-klubba is beiratkoztam." Egyes zenei producerek még abban is fantáziát véltek látni, hogy London új üdvöskéjének egy lemezt hozzanak össze. A terv természetesen már rögtön az első hangpróbán megbukott. És hogyan gondol vissza ezekre az időkre Marinello? "Legalább bármicvókat nem vállaltam, mint bizonyos csapattársaim..."

4. Csajozás

Marinello ugyan egész életét egy nő mellett élte le, de bőven elég ha csak annyit mondunk, hogy feleségén, az egykori modellen a házasságuk alatt hatalmasodott el a mániás depresszió. Marinello hetente többszáz rajongói levelet kapott Anglia-szerte élő tinédzserektől (és itt nem csak lányokról van szó!), amelyek gyakran malacságokkal voltak teleírva. Nem nagyon zavarta az sem, ha rajongóival közelebbi kapcsolatba került: legyen az akár George Best ex-barátnője, vagy a házinéni elvált lánya. Bár nem minden indult ilyen gördülékenyen, mivel Marinello egy afrikai túrán vesztette el a szüzességét, méghozzá talán a lehető legszomorúbb körülmények között. A túrán egyik csapattársa tudomására jutott, hogy az ifjú Peter bizony még nem volt nővel, több se kellett neki, rögvest leszervezett neki egy kicsit megkésett születésnapi ajándékot, ami természetesen nem volt más, mint egy meztelen hölgy Marinello ágyában. Hiába előzte meg az eseményt egy nagy ivászat, Peterünk csapattársai hangos drukkolása mellett ("Gyerünk fiam, tedd a dolgod!"), ha nehezen is, de végül megszerezte a győztes találatot. És, ha nem lenne elég a lehangoló sztorikból, ahogy kitalálható, Marinello természetesen évek múlva egy kolumbiai túrán hasonló élményben részesítette későbbi klubja, a Motherwell egyik ifjoncát (aki gyakorlatilag minden zsebpénzét arra költötte, hogy gyerekkori szerelmét hívogassa), és befizette egy bogotai bordélyba.

5. Pénzéhség, szerencsejáték, alvilági ügyek

Afelől viszont egy szemernyi kétségünk sem lehet, hogy Peter Marinello életében a legfontosabb szerepet a pénz játszotta. Talán ez magyarázza a pályafutását végigkísérő rengeteg klubcserét is. Akkoriban a játékosok az úgynevezett aláírási pénzzel kaszálhattak nagyot, amely egy klubváltás esetén ütötte a markukat. Marinello nem túl hosszú karrierje alatt a Hiberniant és az Arsenalt követően megfordult a Portsmouthnál, a Motherwellnél (ott ráadásul kétszer is), a Fulhamnél, a Phoenix Infernónál, a Heartsnál és végül a Partick Thistle csapatánál, minden egyes klubváltással többezer ficcset felnyalva. Kellett is a pénz, mivel Marinello nemcsak italra, ruhákra, meg bulikra költött, hanem előszeretettel fordult meg a bukiknál is. A nagy dobás akkor jött el, amikor a korábbi világbajnok Alan Ball az Arsenalhoz igazolt: Ball is szerette a fogadást, a lovakhoz is értett egy kicsit, több se kellett a párosnak, nyomban vásároltak egy versenylovat felesben, és elnevezték Go Go Gunnernek. A ló természetesen soha nem nyert semmit, ennyiben legalább hasonlított a gazdájához. Miután felhagyott a futballal, kocsmát, bárt és diszkóklubot is üzemeltetett, de mint másban, ebben sem volt szerencséje: teljesen tönkrement, és mindegyik üzletből úgy szállt ki, hogy egy árva penny sem maradt a zsebében. Persze, ehhez az is kellett, hogy az egyik üzlettársa csúnyán átverje, akit később gengszter haverjai és egy pisztoly segítségével próbált jobb belátásra téríteni. Az eredmény: büntetőeljárás Marinello ellen emberölési kisérlet miatt, pedig saját bevallása szerint ő egy szimpla térdkalácstöréssel is beérte volna.

Peter Marinello (59) ma már nyugodt életet él bournemouth-i otthonában (az ellene indított büntetőeljárást már régen megszüntették), egy vasárnapi ligás csapatnál edzősködik és szabadidejében az Arsenal öregfiúknál tolja.