Rúgd és fuss!

Az idei nyár soha véget nem érőnek tűnő átigazolási huzavonái mellett szinte alig kapott figyelmet az a hír, hogy a Bayern München leszerződtette a harmadosztályú Tranmere Rovers 18 éves szélsőjét, Dale Jenningset. Ugyan minket a legkevésbé sem lepett meg, hogy Jennings az új idényt már nem a harmadik számú liverpooli klubnál fogja megkezdeni, de mi sokkal inkább egy Championship-klubot tartottunk lehetséges befutónak, nem mintha a német bajnoksággal bármi bajunk is lenne, ahol többnyire hazai játékosokból álló csapatok játszanak rettenetesen izgalmas meccseket hétről-hétre, zsúfolásig telt lelátók előtt. Jennings átigazolásával kapcsolatban az igazi kérdés az, hogy az idegen környezetben be tud-e majd illeszkedni és helyt tud-e állni a Bundesligában (bár egyelőre a negyedosztályban szereplő tartalékcsapathoz fog kerülni), de úgy tűnik, nyelvi problémái állítólag nem nagyon lesznek, hiszen jelenlegi edzője szerint a halkszavú srác németül ugyanúgy fog tudni érthetetlenül motyogni, mint ahogy azt egyébként angolul teszi.

Ráadásul hosszú idő után nem Jennings az egyedüli angol, aki külföldre igazol (az U21-es válogatott csapatkapitánya, Michael Mancienne a Hamburghoz szerződve próbálja meg helyrepofozni a félrecsúszni látszó karrierjét), úgyhogy éppen itt az ideje, hogy eloszlassunk egy régi tévhitet, miszerint a brit játékosok eleve kudarcra vannak ítélve, ha úgy döntenek, hogy elhagyják a szigetországot és egy külföldi bajnokságban próbálnak szerencsét. A többséggel ellentétben ugyan mi úgy véljük, hogy David Beckham egyáltalán nem égett le a kontinensen, sőt Michael Owen madridi kiruccanása sem volt egyértelmű kudarc, de elméletünk alátámasztására álljon itt tíz olyan angol futballista, akik külföldön is szép karriert futottak be, ugyanis minden Blissettre jut egy Francis, Rushra egy Lineker, vagy Gascoigne-ra egy Platt!

Jimmy Greaves

Az angol futball történetének egyik leggólerősebb csatára (aki csak egy balszerencsés sérülés miatt került ki a csapatból a ’66-os hazai világbajnokságon) miután kevesellte klubja, a Chelsea ambícióit, kapva-kapott a Milan ajánlatán, és az 1961-62-es szezont már Olaszországban kezdte meg. A szigetországi játékosoknak az olasz bajnokságban óriási respektjük volt akkoriban (köszönhetően a Szelíd Óriásnak, a walesi John Charlesnak, akit egyébként a Juventus történetének egyik legjobb idegenlégiósává is megválasztottak), és Greavsie sem hozott szégyent honfitársaira: 12 meccsen kilencszer zörgette meg a hálót. Az már sokkal nagyobb baj volt, hogy időközben új edző került a csapathoz, aki ki nem állhatta a rómaiakat,a szárdokat, vagy a firenzeieket, a spanyolokat és a franciákat meg egyenesen rühellte, úgyhogy el lehet képzelni mit is gondolhatott az angolokról. Mindezek mellett Greavesnek valószínűleg a Londonban megszokott kocsmai élet is hiányozhatott, így még idény közben visszamenekült a Spurshöz.

Kevin Keegan

Miután gyakorlatilag minden létező serleget begyűjtött a Liverpoollal, egy jól előkészített átigazolási ügylet keretén belül 1977 nyarán a friss KEK-győztes Hamburger SV-hez szerződött az angol futball első igazi szupersztárja. A Bundesligában azonban nem indult minden nagyon könnyedén King Kev számára, klubja rögtön egy megalázó hatost kapott korábbi csapattársaitól a Szuperkupa döntőjében, úgyhogy egy félévvel később már átigazolási kérelmet nyújtott be. Az újonnan kinevezett klubmenedzser, Günter Netzer gyors rendcsinálásba kezdett, a csapategységet megbontó bajkeverőket eladta, új játékosokat igazolt, sőt a jugoszláv Branko Zebec személyében új edzőt is szerződtetett. Az áttörés ekkor már nem is maradt el: Keegan szárnyakat kapott, és a második idényében egészen a bajnoki címig repítette a Hamburgot, amely 19 év után vihette haza a salátástálat. A németek által csak Hatalmas Egérnek becézett csatár ráadásul két egymást követő szezonban még az aranylabdát is megnyerte, de az igazi népszerűsége mégiscsak azzal mérhető, hogy az általa felénekelt kislemezdal harminchárom héten keresztül szerepelt a német slágerlistán.

Tony Woodcock

A nottinghami születésű csatár miután először kihagyhatatlanná vált Brian Clough Forestjének kezdőjéből, bajnoki címet nyert, a liga legjobb fiatal játékosává választották, megnyerte a BEK-et, sőt mindezek tetejébe még a válogatottban is bemutatkozhatott, úgyhogy sokakat meglepett, hogy több olasz, spanyol és francia klub ajánlatát visszautasítva 1979 nyarán az 1. FC. Köln csapatához szerződött. Woodcock eszméletlen hamar volt képes alkalmazkodni az új, kissé merevebb környezethez, nem véletlen, hogy a későbbiekben azt nyilatkozta, hogy meg van arról győződve, hogy német felmenőkkel is rendelkezik. A játékostársai egy németek elleni barátságos meccsen azzal ugratták, hogy jobb lenne, ha átmenne az ellenfél öltözőjébe, ha már úgyis hat klubtársa öltözik ott, de végül is sikerült minden kétkedőt elhallgattatnia, mivel egy szöglet után ő fejelte a szépítő gólt a szintén kölni Schumacher hálójába. Annyira otthon érezte magát Németországban, hogy csak 17 év elteltével tért vissza Angliába, játékospályafutása végeztével először edzői képesítést szerzett, edzősködött, majd klubmenedzser lett különböző német csapatoknál.

Trevor Francis

Miután 1980-ban tizennégy év után felnyitották a sorompót a külföldi játékosok előtt, Francis az elsők között érkezett meg Olaszországba a brit futballisták közül, ahol a Sampdoria alkalmazásába állt. Hiába nyerték meg sorozatban az angol klubok a legrangosabb európai kupát, a legmenőbb bajnokságnak mégis az olasz számított a nyolcvanas években, ahol minden magára valamit is adó futballista megfordult, hiszen sütött a nap, jókat lehetett enni, és csillagászati fizetéseket lehetett zsebre tenni (Francis például megengedhette, hogy 800 fontért vásároljon magának bőrnadrágot!). Francis azonban nemcsak a divatos butikokban, hanem a futballpályán is helytállt: az ő góljai is kellettek ahhoz, hogy a Samp története során először elnyerje az olasz kupát. Francis Genovában eltöltött három idénye azonban ennél nagyobb nyomot hagyott, mivel nem kis mértékben neki köszönhetően majdnem fél tucat brit játékos fordult meg később a klubnál, az ő ideje alatt kezdte bontogatni szárnyait a klub legendás csatárkettőse, Vialli és Mancini, sőt Fabio Capello mindmáig a legjobb brit légiósnak tartja, aki valaha megfordult az olasz bajnokságban.

Mark Hateley

Kevesen emlékeznek már arra, hogy a Milan úgynevezett holland korszaka előtt volt egy brit korszak is: megfordult a piros-feketéknél a fogatlan skót, Joe Jordan, az azóta kultikus státuszt élvező Luther Blissett, a duplatüdejű Ray Wilkins, valamint az 1984-ben U21-es Európa-bajnokságot nyert angol csapat hórihorgas centere, Mark Hateley is. Mondjuk az is igaz, hogy akkoriban a Milan nem a bajnoki címért vagy európai kupákért szállt harcba, hanem a totóbotrány miatt a másodosztályba száműzött klub újra megpróbálta megszilárdítani a helyét a Serie A-ban. A harcmodora, zord ábrázata és hajviselete miatt Attilának becézett támadó nem ontotta ugyan a gólokat az angolnál sokkal defenzívebb olasz bajnokságban, de egy milánói derbin szerzett bombafejesgólja máig emlékezetes minden Milan-drukker számára, mivel sokan ezt tartják a klub újbóli felemelkedése kezdetének. Hateley három évet húzott le Milánóban, hogy aztán Monacóba szerződjön Arsène Wenger hívására, aki akkoriban még nem feltétlenül csak elefántcsontparti tinédzserekre vetett szemet.

Gary Lineker

Az európai kontinensen akkoriban még nem nagyon ismert befejezőcsatár (a nevének kiejtésével nem csak a magyar riportereknek gyűlt meg a bajuk) a mexikói világbajnokságon került a reflektorfénybe, miután a lengyeleknek lőtt mesterhármasával szinte egymaga lőtte tovább Angliát a csoportkörből, sőt hat találattal ő lett a vébé gólkirálya is. Több sem kellett a Barcelona akkori edzőjének, Terry Venablesnek, aki, nem kevés pénzért, azonnal le is igazolta honfitársát az Evertontól. A befektetés azonban hamar megtérült, hiszen Lineker már az első bajnoki meccsén duplázott, sőt később a szezonban legendás mesterhármast szerzett az ősi rivális Madrid elleni rangadón. Lineker hamar elsajátította a helyi szokásokat, megtanulta a nyelvet, és a csapattársai is megkedvelték. A csatár barcelonai ideje alatt a csapat kupát és KEK-et is nyert, El Tel távozását követően azonban már nem számított alapembernek, sőt Cruyff rögeszméje (azaz, hogy játékosait előszeretettel játszatta a megszokottól eltérő poszton) miatt egyhamar a jobbszélen találta magát a lesipuskás center. Ugyan ott sem vallott szégyent, de amikor bejelentkezett érte a Spurs, nem sokat teketóriázott, és azonnal igent mondott. A sikerét azonban az is bizonyítja, hogy barcelonai kalandjairól tévésorozat is készült, amit itthon a Középcsatár címen vetítettek a kilencvenes évek elején.

Glenn Hoddle

Bár egyértelműen korának legtechnikásabb középpályásának számított, Hoddle mégsem tudta meggyőzni sem a szurkolókat, sem az egymást követő szövetségi kapitányokat arról, hogy bérelt helye lenne a válogatottban. Ő volt az angol futball "luxuscikke", akire igazából nem volt szükség a megszokott 4-4-2-es felállásban, így klubjában, az akkoriban egyébként a legkorszerűbb támadófutballt játszó Tottenham Hotspurben is a középpálya jobb szélére szorult. Senki sem értette, hogy miért nem próbál inkább szerencsét a kor legdivatosabbjának számító olasz bajnokságban, de egy nápolyi szerződése kizárólag a rakoncátlankodó térde miatt hiúsult meg. Pályafutása vége felé azonban összejött végül a külföldi szerződés: Wenger Monacója tárt karokkal fogadta a cseleiről és remek indításairól ismert irányítót, ahol az eddigi posztjaitól eltérően közvetlenül a center (Mark Hateley) mögött szerepelhetett. Ugye mondani sem kell, hogy a Monaco hat év után újra bajnoki címet nyert, Hoddle-t pedig a bajnokság legjobb külföldi játékosának választották meg. Aki pedig nem tudná, az, hogy az akkoriban Angliában tökéletesen ismeretlen Arsène Wengert az Arsenal szerződtette, szinte kizárólag egykori játékosának Glenn Hoddle-nak köszönhető, aki meleg szavakkal ajánlotta be őt a klub igazgatójának, David Deinnek.

Chris Waddle

Méltattuk már itt a blogon a fiatal éveit egy kolbásztöltő üzemben lehúzó, klasszikus focistahajáról ismert szélsőt, aki ugyan már Angliában is elismert játékos volt, de igazi világsztár mégis csak a kontinensre történő szerződése után vált belőle. Az ördögi cseleiről és váratlan elfutásairól ismert Waddle a kor sztárcsapatában, az Olympique de Marseille-ben egyhamar a közönség kedvencévé vált többek között ilyen és ehhez hasonló megmozdulásai miatt, bár saját bevallása szerint legalább három hónap telt el, amíg hozzászokott az idegen környezethez, a forrósághoz és a francia nyelvhez. Olyan játékosokkal futballozott Marseille-ben együtt, mint Deschamps, Francescoli, Tigana, Sauzée, Stojkovic vagy Papin, de sokat elárul népszerűségéről, hogy a Stade de Vélodrome közönsége mégis őt nevezte el Magic Chrisnek. Az ott töltött három idénye alatt mindháromszor begyűjtötte a francia bajnoki címet, de a legrangosabb európai kupában valahogy soha nem jött össze a végső siker (az OM pont egy évvel a távozása után tudott BEK-et nyerni), sőt az aranylabda-szavazáson is csapattársa, Jean-Pierre Papin mögé szorult, pedig sokak szerint neki kellett volna megkapnia a díjat. A klub szigorú hátvédjével, Basile Bolival felénekelt duettje is nagy sikert aratott, bár az is igaz, hogy nem volt idegen számára a zeneipar világa, hiszen Hoddle-lal közösen felvett dala már a brit slágerlistákat is megjárta korábban.

David Platt

Alig tizenkét hónappal a kilencvenes vébén a belgáknak lőtt álomgólja után David Platt újra Olaszországban találta magát, mivel a Bari akkor brit átigazolási rekordnak számító összegért (5,5 millió font) igazolta le az Aston Villa középpályását. A beilleszkedés mondhatni remekül sikerült, hiszen Platt középpályás létére 11 gólt szerzett a nem éppen nyíltsisakos támadójátékról elhíresült ligában, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy újdonsült klubját megmentse a kieséstől. Platt azonnal tovább is állt: először a Juventushoz került (ahol ugyan részese lehetett az UEFA-kupa győzelemnek, bár leginkább a kispadon jutott neki hely), de egy év után végül Roberto Mancini hathatós közbenjárására a Sampdoriánál kötött ki. A későbbi angol szövetségi kapitány, Sven-Göran Eriksson alatt a Samp látványos támadójátékáról vált híressé, amiben a középpálya eszének, Plattnek is nagy érdemei voltak. A Sampdoria Platt első idényében ugyan megnyerte az olasz kupát, de a következő szezonban már trófea nélkül maradtak a genovai kékek, mivel épp Platt későbbi klubja, az Arsenal (ahová állítólag Dennis Bergkamp kifejezett kérésére szerződtették) verte ki őket a KEK elődöntőjében. Platt managerként aztán később visszatért Genovába, de megfelelő edzői papírok híján a kispadra sem ülhetett le, így nem volt meglepetés, hogy kirúgták, és végül a szezon végén a csapat is kiesett. Olasz kapcsolata azonban mindmáig él: jelenleg régi haverja, Mancini segítőjeként dolgozik a Citynél.

Steve McManaman

A Liverpool bármelyik oldalon bevethető remek cseleiről és pazar összjátékáról híres szélsője nagy visszhangot kiváltva hagyta ott szülővárosát, hogy a Bosman-döntés első haszonélvezőjeként a Real Madridhoz igazoljon. Úgy tűnt, hogy Macca azonban a lehető legrosszabbkor igazolt Madridba, hiszen az őt szerződtető Hiddinket kirúgták, és egyúttal kisöpörték a padlást is: távozott Mijatovic, Suker, Panucci és Seedorf is. Az utód, Vicente Del Bosque által újjáalakított csapat azonban a Bajnokok Ligája döntőjéig menetelt, ahol McManaman többek között félig-meddig lecsúszott kapásgóljával győzték le a Valenciát. A második idényében McManaman azonban kikerült a csapatból, ugyanis az újonnan megválasztott elnök, Florentino Pérez által meghirdetett átigazolási politika első lépéseként leigazolták a helyére Figót a Barcelonától, és a csapat meghatározó játékosai közül többen is távozni kényszerültek. McManaman azonban kitartott, hiába fogadta el a klub a Middlesbrough, a Chelsea, valamint később olasz klubok ajánlatát is, a mellőzött szélső inkább vállalta a harcot a csapatba kerülésért, ami további sztárok folyamatos szerződtetése miatt egyre nehezebb feladatnak bizonyult. Ugyan innentől kezdve leginkább csereként szállt be a meccsek utolsó 20-25 percére, de kitartásának köszönhetően a szurkolók és a játékostársak megbecsülését is kiváltotta, és nem mellesleg a trófeái számát is szépen gyarapította mindaddig, amíg Beckham leigazolása után végül is továbbállt Madridból. Azonban McManaman spanyolországi sikerét nem csak ez bizonyítja, hanem az is, hogy a legkevésbé sem hízelgő véleményéről ismert Cruyff azt nyilatkozta róla, hogy "nála jobb társat nehéz elképzelni a pályán".

Meggyőződésünk, hogyha egy normális világban élnénk, akkor Andy Carroll nem igazolt volna Liverpoolba, hanem nagy valószínűséggel a teljes karrierjét a Newcastle csíkos mezében játszotta volna végig, hogy a pályafutása végén a klub egyik legendájaként vonuljon vissza. Manapság azonban az ilyenfajta klubhűség teljesen értelmezhetetlen, mivel mind a klubok, mind a játékosok csillagászati összegeket tehetnek zsebre egy-egy átigazolás nyélbeütésekor. Ugyanakkor még ma is vannak olyan aktív játékosok, akik valószínűleg ugyanattól a klubtól fognak visszavonulni, ahol elkezdték a karrierjüket (például Giggs és Scholes a Manchester Unitednél, vagy Gerrard és Carragher a Liverpoolnál), de nem nagy merészség azt jósolni, hogy ez nyilván egyre kevésbé lesz jellemző. Korábban viszont ez nem számított ennyire különlegesnek, rengeteg olyan játékost lehetne felsorolni, akinek a neve örökre összeforrott a klubjáéval, a pálya egyik lelátója a nevét viseli, szobrot állítottak neki a stadion bejáratánál, vagy éppenséggel a klub kabalafiguráját nevezték el róla. Ezúttal tíz olyan angol játékosról lesz szó, akik említésekor azonnal egy bizonyos futballklubra asszociál az ember.

1. Sam Bartram (Charlton Athletic)

Sam Bartram nyugodtan élte a bányászok és vasárnapi futballisták életét, míg egy alkalommal falujának csapata kapus hiányában nem tudott kiállni egy kupamérkőzésre, és az egyébként csatárt játszó Bartram ugrott be kapusként, megmentve ezzel a csapat becsületét. Annyira nem is lehetett rossz, mivel a Charlton játékosmegfigyelője rögtön kiszúrta a szükségkapust, és Bartram szinte azonnal Londonban találta magát, ahol az elkövetkező 22 évben kirobbanthatatlan volt a Charlton kapujából, így részese lehetett a klub máig legnagyobb sikerének, az 1947-es kupagyőzelemnek.

A világbajnoki kudarctól megneszült angol labdarúgó szövetség (az FA) nyilvánosságra hozta úgynevezett Fiatal Labdarúgó Fejlesztési Vizsgálatának eredményeit, illetve azt a 25 pontos ajánlást, amelyet az átvilágítás nyomán megfogalmaztak.

A Rúgd és fuss! olvasóinak nem lesz meglepetés, hogy Trevor Brookingnál igazán kevés bárkit is becsülünk többre az angol futballban úgy általában, de amit az FA labdarúgás-fejlesztési igazgatójaként most produkált, arra sajnos nem lehetünk büszkék: a 25 pont csupa általánosság és/vagy magától értetődő dolog. Nem kizárt persze, hogy éppen mostantól javul majd meg a fiatal focisták kiválasztásának, felkészítésének és versenyeztetésének egész rendszere Angliában, hiszen általánosságokra hivatkozva is lehet jó programot csinálni, de a dokumentum maga elég bánatos egy olvasmány a sok "azonosítani kell", "gondoskodni kell róla", "felül kell vizsgálni" és "együtt kell működni" miatt.

A szobában mindeközben van egy elefánt, amit ez a dokumentum egyáltalán nem érint: az angol első osztály élcsapataiban nincs valami sok angol játékos, és aki ott van, gyakran az is keveset játszik. Amíg ez nem változik meg, addig egyszerűen nincs miről beszélni. Kinevezhetnek akárhány ifiügyi fődezőt (állítólag Gareth Southgate lesz az, és az U21-főnök Stuart Pearce-t is magában foglaló Capello-stábtól függetlenül dolgozik majd; összehangolt fejlesztés, oh!), amíg a PL-managerek nem látják úgy, hogy jól járnak az angol játékosokkal, a válogatott sem fog jobb eredményeket elérni.

Lehet persze azt mondani, hogy a fiatalok tudatos fejlesztésének-felépítésének éppen ez a távlatos célja, de - még ha négy országnyi távolságból mondjuk, akkor is igaz - akkor érdemes lett volna a sok óhajtó mondat közé legalább egynek ezt is bevenni, drága Sir Trevor!

Az angol futball Da Vinci kódját körüljáró sorozatunk második (és egyben befejező) részében lássuk a modernkori Trevorokat Francistől Sinclairig!

TREVOR Francis

A legdrágább Trevor: állítólag Brian Clough direkt 1 fonttal kevesebbet fizetett érte 1979-ben a Birmingham Citynek, hogy az egymilliós rekord átigazolási összeg ne szálljon a frissen igazolt csatár fejébe, de végül az adókkal és ilyen-olyan járulékokkal növelt összeg végül meghaladta az álomhatárt, így ő lett az angol labdarúgás első 1 millió fontos játékosa. Francis első európai kupameccsét éppen az 1979. május 29-én megrendezett BEK-döntőben játszhatta, ahol sokak szerint viszont azonnal törlesztette a vételárát, miután az első félidő ráadásperceiben befejelte a meccset eldöntő gólt.

Mielőtt Brian Clough leigazolta volna 10 évet nyomott le a Birmingham City-nél, akik akkoriban, csakúgy mint manapság, csak puszta jóindulattal voltak középcsapatnak nevezhetőek. Azonban így is sikerült felhívnia magára az aktuális szövetségi menedzser, Don Revie figyelmét, aki 1977-ben meg is hívta a válogatottba, akinek így már Trevor Cherry után a második Trevort sikerült elsőként a válogatottságot jelentő sapkával meglepnie (Trevor Whymark ugyanabban az évben, de már a volt West Ham menedzser, Ron Greenwood alatt szerepelt az angol válogatottban).

Még a Brummie-nál töltött éveiben az angol játékosok közül szinte az elsőként (még Trevor Whymark előtt is egy szezonnal) zsírozta le klubjával, hogy a hetvenes évek végén virágkorát élő észak-amerikai futball ligában (NASL) szereplő Detroit Express csapatánál töltse 1978 nyarát, amelynek narancssárga mezében 19 meccsen 22 gólt szerzett, biztosítva ezzel a helyét a szezon csapatában, többek között a német Beckenbauer és az olasz Chinaglia mellett.

A remek debütálás ellenére nem igazán sikerült nottinghami évek után Francis a Manchesterben a Citynél egy remek szezont (26 meccs 12 gól) produkálva bekerült a spanyolországi mundiálra utazó keretbe, ahol mindenki tőle várta a gólokat, de a csehszlovákok és a kuvaitiak ellen szerzett találatok után a középdöntőben már ő sem tudta megzörgetni a hálót. De ez a két gól is elegendő volt ahhoz, hogy 1982 őszét már Genovában a Sampdoria égszínkék mezében kezdje meg. Trevor Francis volt az egyike azoknak a brit labdarúgóknak, akik a nyolcvanas évek elején-közepén kicsit értelmetlen módon és nagyszámban (Liam Brady, Graeme Souness, Joe Jordan, Luther Blissett, Mark Hateley, Ray Wilkins, Ian Rush) szerződtek Olaszországba, miután tizennégy év felnyitották a sorompót a külföldi játékosok előtt. Összesen öt évet töltött Itáliában, amiből az utolsó kettő az Atalantánál már nem sikerült igazán jól.

Hazatérve csatlakozott a Graeme Souness által kirobbantott angol forradalomhoz a Rangersnél, majd a londoni QPR-hez került, ahol játékos-menedzserként, majd a Sheffield Wednesday csapatánál először játékosként, majd menedzserként izzított. A Baglyokat mindmáig legjobb helyezésükig vezette 1992-ben (3. hely), de még ugyanabban a szezonban menedzser karrierje legnagyobb baklövését is elkövette. Sikerült ugyanis egy próbajáték kedvéért a Csatornán túlra átcsábítania a francia futball enfant terrible-jét, a már a visszavonulás gondolatával is eljátszadozó Eric Cantonát. Francis azonban nem elégedett meg azzal, hogy az öntörvényű franciát a téli időjárás miatt csak műfüvön próbálhatta ki, ezért meg akarta hosszabbítani az egyhetes kialkudott próbajátékot, a megsértődött játékos viszont meg sem állt Leedsig, ahol próbajáték nélkül azonnal belecsapott Howard Wilkinson menedzser tenyerébe. Ami ezután következett, azt nem nagyon  kell magyarázgatni.

Trevor Francis menedzserként Sheffield után megfordult még a Birmingham Citynél, majd a Crystal Palace-nál is, ahonnan a playboy-dandy klubtulajdonos Simon Jordan két év után rúgta ki. Állítólag amikor ezt bejelentette Francisnek, a menedzser rezignáltan motyogta maga elé, hogy aznap van a születésnapja. Simon Jordan nem lepődött meg nagyon, sok boldogságot kívánt neki és átnyújtotta a munkakönyvét. Trevor az incidens óta nem is menedzserkedett többé és visszatért ahhoz az elfoglaltsághoz, amit egész pályafutása alatt gyakorolt: természetesen a szakkomentátorkodáshoz.

TREVOR Steven

A legmegbízhatóbb Trevor: a nyolcvanas évek közepétől Európa akkoriban legjobb klubcsapata (természetesen az Everton Football Club) és az angol válogatott sem nagyon futott ki a pályára nélküle. Az Everton menedzserét akkoriban Howard Kendallnak hívták, aki ha nem ér el semmilyen sikert menedzserként, akkor is a Goodison Park egyik legendája maradt volna mindörökre, mint a The Holy Trinity becenevet kiérdemlő és az Evertont 1970-ben a bajnoki címig repítő középpályássor tagja Colin Harvey és a világbajnok Alan Ball mellett. Az Everton azonban a hetvenes évek sikertelensége után Kendall irányítása alatt a klub legdicsőségesebb fénykorát élte, ámbár a nyolcvanas évek sem indultak biztatóan Liverpool kék fele számára, olyannyira, hogy Kendall vízválasztó szezon elé nézett 1983 augusztusában, miután az előző két évben a semmire sem jó 8. és 7. helyen végzett csapatával.

A fiatalakból álló csapatába ekkor igazolta le a Burnleytől a 21 éves Trevor Stevent, aki azonban nem nyújtott maradandót és hamar a cserepadon találta magát. Úgy tűnt az Everton ott folytatja, ahol az előző szezonban abbahagyta, de télen a Wolvestól frissen leszerződtetett Andy Gray és a magukra találó sztárok (Graeme Sharp, Peter Reid, Kevin Sheedy és Neville Southall), valamint a csapatba visszakerülő Trevor Steven vezetésével megmentették Howard Kendall állását és az Everton szezonját két remek kupameneteléssel. Az akkoriban Tej Kupának hívott ligakupa döntőjében az újra játszott meccsen ugyan egy góllal kikaptak a városi rivális Liverpooltól, de 1984 májusában a Mo Johnston, John Barnes, Graham Taylor és Elton John fémjelezte Watfordot sima kettőnullával elintézve hódították el az FA-kupát. A második, azóta is sok vitát kavaró, gólt Andy Gray éppen Trevor Steven hajszálpontos beadását követően szerezte.

A következő szezonban aztán Trevor Steven már szinte kirobbanthatatlan volt az Everton kezdőcsapatából a jobboldalon remek párost alkotva a majdnem-névrokonával, a jobbhátvéd Gary Stevensszel. A szezonban Steven játszott klasszikus jobbszélsőt, védekező középpályást, de akár csatárt is, ha szükség úgy hozta, mint például a Bayern elleni KEK elődöntőben. Az 1985-ös év vitán kívül az Everton és Trevor Steven éve volt: az Everton 15 év után először nyert bajnokságot 13 pontot verve a második Liverpoolra (ráadásul 14 játékossal!), a KEK-döntőben pedig fölényesen 3-1-re nyert (Steven szerezte csapata második gólját egy szögletet követően rámolta be a labdát közelről a hosszúnál) a nem kis meglepetésre döntőbe jutó Rapid Wien ellen. A tripla azonban már nem jött össze: három nappal a megnyert döntőt követően a kupadöntőben a hosszabbításban a tíz emberrel játszó Manchester United Norman Whiteside góljával verte meg őket 1-0-ra. A Heyselben történt események és az azt követő UEFA-döntés azonban beárnyékolta a szezon végét. Az angol klubcsapatok európai kupaporondról történő kitiltásának igazi vesztese az Everton volt, Európa legjobb klubcsapata (Southall – Stevens, Ratcliffe, Mountfield, Van den Hauwe – Steven, Reid, Bracewell, Sheedy – Gray, Sharp), amely sokunk szomorúságára így soha nem tudott több európai kupát nyerni.

A ragyogó szezonban Trevor Steven meghívót kapott az angol válogatottba, ahol kibérelte a középpálya jobb oldalát és szinte természetes volt, hogy Bobby Robson beválogatja a mexikói vébére utazó keretbe is (ami némi vigaszt nyújtott Stevennek miután az Everton az utolsó fordulóban bukta el a bajnoki címet a Liverpool ellenében és a kupadöntőben is a városi rivális diadalmaskodott). A Mundial azonban sem az angol válogatott (akik titkos esélyesként utaztak Mexikóba), sem Steven számára nem sikerült úgy ahogy szerette volna. Robson kapitány Stevent beáldozta a látványosabb futballt játszó Chris Waddle-ért, de a két első csoportmeccs kudarca után (vereség Portugália és döntetlen Marokkó ellen) Trevor visszakerült a kezdőbe Lengyelország ellen, ahol a szintén Everton-játékos Lineker továbblőtte Angliát a csoportból (nem kis mértékben a Stevens-Steven jobbszárnynak köszönhetően). Steven benn is ragadt a csapatban Paraguay és Argentina ellen is, de végül őt váltotta John Barnes, aki szinte majdnem egyedül megfordította az eredményt azon a bizonyos meccsen. Steven karrierje a válogatottnál ugyan még hat évig tartott (összesen 36 válogatottságot gyűjtött össze), két EB-re is kijutott (de egyikben sem volt sok köszönet), de az olaszországi világbajnokságon viszont szinte alig lépett pályára, természetesen Chris Waddle szorította ki a csapatból.

Az Evertonnal 1987-ben bajnokságot nyert még ugyan, de egy eseménytelen 1987/88-as szezon után 1989-ben a sokak számára emlékezetes és a nyolcvanas évek liverpooli hegemóniáját lezáró kupadöntő volt az egyik utolsó meccse a Everton királykék mezében. A szurkolók azonban beválasztották a klub történetének legjobb csapatába.

Steven formája azonban már nem volt a régi, ráadásul a frissen igazolt kicsi skót szélsővel, Pat Nevinnel is kemény harcot kellett vívnia a 7-es számú mezért, így Trevor Steven örömmel fogadta el Graeme Souness és a Rangers ajánlatát, hogy csatlakozzon a nem elhanyagolható módon európai klubfutballt biztosító skót klubhoz (ellentétben a Stevent szintén csábítgató Manchester Uniteddel), ahol már (vagy kicsit később) egy fél csapatra való angol válogatott tolongott (Chris Woods, Terry Butcher, Gary Stevens, Ray Wilkins, Mark Hateley, Trevor Francis). Steven ráadásul a Rangersnél újra összeállhatott a szinte egymás gondolatait is kivűlről ismerő volt evertonos játékostársával, a jobbhátvéd Gary Stevensszel. Steven az ott töltött két szezon alatt két bajnokságot nyert a Rangersszel, majd 1991 nyarán 5,5 millió fontért az Olympique de Marseille csapatához (ahol már ott izzított korábbi válogatottbéli riválisa Chris Waddle) igazolt. A számunkra máig érthetetlen klubcserét követően azonban szintén érthetetlenül csak egy szezont töltött Dél-Franciaországban, ahonnan viszont egy francia bajnoki címmel és egy francia feleséggel gazdagabban tért vissza Glasgowba. 

A Rangersnél töltött második időszaka minden szezonjában is nyert bajnoki címet, viszont sérülései miatt egyre kevesebbszer jutott szóhoz és 1997-ben szép csendben visszavonult. Trevor Steven azonban a Trevorok többségével ellentétben a futball utáni életben is olyan sikeres, mint volt a jobbszélen egykoron: szakkomentátor az ír állami tévénél, játékosügynök, van egy pénzügyi tanácsadó cége és a feleségével együtt egy gyerekcipőboltja.

TREVOR Sinclair

A legutolsó, egyedüli aktív és egyben az egyedüli színesbőrű Trevor. Trevor Sinclair az egyike azoknak az angol játékosoknak, akik messze nem futották be azt a karriert, amit joggal elvártak tőlük a szakírók és a szurkolók, pedig nem is került közelebbi kapcsolatba a Hetvenéves Vénasszonnyal, akinek ugye egyik nagy hobbija fiatal angol játékosok karrierjének csírájában való elfojtása. Érdekes viszont, hogy 1996 szeptemberében Trevor majdnem az akkor még menedzsernélküli és egyben Wenger nélküli Arsenalhoz szerződött azzal a Neil Ruddock-kal együtt, akivel évekkel később közösen letartóztatták, mert a West Ham karácsonyi partiját követően a bulit az utcán parkoló kocsik tetején folytatták.

Trevor Sinclair az FA Lilleshallban működtetett futballiskolájának végzős növendékeként (csakúgy mint később Michael Owen, Joe Cole, Scott Parker vagy Wes Brown) igazolt Észak-Anglia Siófokjára, Blackpoolba és máig a klub legfiatalabb játékosának számít, mivel 16 évesen és öt hónaposan lépett pályára először a Tengerpartiaknál. Nagyon gyorsan hírnevet szerzett magának, mint az angol futball legragyogóbb tehetsége és mint azon kevés játékos egyike, aki (a már akkoriban sem valami nagyon korszerű) raszta frizurával rendelkezett. A Manchester City menedzsere Peter Reid be is jelentkezett érte, de elzavarták azonnal a felajánlott 250 ezer fontjával együtt. Kicsit később aztán többévnyi a harmad és a negyedosztályban való vitézkedés után az akkor még elsőosztályú londoni Queens Park Rangers háromszor annyi pénzért vitte el (elhappolva egy másik londoni klub a West Ham United elől) a már az angol U21-es válogatottban is bemutatkozó technikás középpályást.

Trevor Sinclair a Loftus Road közönségét is azonnal elkápráztatta fantasztikus cseleivel és remekbeszabott lövéseivel. Azonban Sinclair egymaga nem volt képes benntartani a nyugat-londoni alakulatot az első osztályban, hiába verte meg szinte egyedül az akkoriban még Dan Petrescu és Tore-Andre Flo ellenére is inkább rokonszenves Chelsea-t vagy lőtt irgalmatlan nagy gólokat, amelyek közül volt olyan, amit a BBC Match of the Day az év góljának választott.

 
A gólt látva már nem nagyon csodálkozunk Trevor azóta sokat idézett, bár lássuk be nem annyira eredeti szavain, miszerint "After you’ve scored a goal, it’s just orgasmic". Azonban ezt elnézően megbocsátottuk Trevor barátunknak, ugyanis a kilencvenes évek elején-közepén a Match nevű angol futballmagazin egy képe (pont akkora volt, hogy tökéletes gombfocijátékost lehetett volna belőle csinálni, ha akkoriban még gombfociztunk volna) alapján Trevor Sinclair a titkos kedvencünkké vált, akiről azt gondoltuk, hogy jó időre megoldást jelent majd a háromoroszlános válogatott középpályás gondjaira.

Sinclair kitartott a QPR mellett és egy fél szezont még a másodosztályban is lehúzott a nemhogy az azonnali visszajutásért, hanem a bennmaradásért küzdő Parkőröknél. A West Ham United és Piszkos Harry 5 év után azonban második próbálkozásra már sikerrel járt és Trevor London nyugati részéből a keleti részbe költözött. Sokan úgy gondolták ekkor, hogy Sinclair 5 évet elvesztegetett a karrierjéből és ha korábban egy nagyobb klubba igazol valószínűleg nem csak 12-szeres angol válogatott lenne. A kilencvenes évek közepétől majdnem minden kapitány behívta a keretébe, de pályára sohasem lépett egészen 2001 novemberéig, amikor Sven-Göran Eriksson irányítása alatt a vébére frissen kijutott háromoroszlános válogatottban mutatkozhatott be Svédország ellen egy nem valami meglepő módon 1-1-re végződött meccs alkalmával. A világbajnokság kezdetéig Trevor Sinclair majdnem minden meccsen játszott, azonban a legnagyobb meglepetésre és a játékos rettenetes szívfájdalmára Sexy Sven nem nevezte a 22-es keretbe. Azonban a sérülések (Steven Gerrard, Danny Murphy, majd Owen Hargreaves) miatt a már vakációzó Trevornak csatlakoznia kellett az Ázsiába utazó kerethez, ahol négy meccsen játszva, Sol Campbell mellett a torna egyik legjobb angol játékosa volt.

A vébéről hazatérve azonban a Kalapácsosok egészen elkeserítő szezont produkáltak, amit még a kórházba kerülő menedzser, Glenn Roeder helyére beugró kelet-londoni legenda, Sir Trevor Brooking sem tudott megmenteni: így rekord pontszámmal 8 ponttal lemaradva a 10. helyezett Tottenham Hotspurtől többek között Joe Cole-lal, Fredi Kanoutéval, Jermaine Defoe-val, Paolo Di Canióval, Michael Carrick-kel, David James-szel és Les Ferdinanddal a soraikban kellett a Kalapácsosoknak búcsúziuk tíz év után az első osztálytól. A keret természetesen a kiesést követően már csak az évzáró bankettig maradt együtt, Trevor Sinclair a többi sztárjátékossal együtt távozott a WHU-tól és gyermekkori kedvenc klubjához, a Manchester Cityhez szerződőtt. A Manchesterben lehúzott 4 év alatt (ahol kezdetben baloldalt kellett játszania, amíg Shaun Wright-Phillips nem szerződőtt át a Chelsea-hoz) nem volt része nagy sikerekben, hacsak az UEFA-kupa szereplést nem tekintjük annak, amit a Man. City a legsportszerűbb klubként érdemelt ki. Az utolsó időszakban Trevor Sinclair állandó sérüléssel bajlódott így nem volt meglepő, hogy 2007 nyarán továbbállt (pedig pont az az Eriksson lett az új menedzser, aki alatt szerezte Sinclair minden válogatottságát): Robbie Fowler és Jimmy Floyd Hasselbaink mellett ő volt a Cardiff City harmadik sztárigazolása. Sinclair idei szezonja sem sikerül azonban eddig igazán: hosszú sérülés után nemrégiben került vissza a csapat közelébe, de csak a cserepadig jutott. Talán pont ma a Leicester ellen?