Rúgd és fuss!

Meggyőződésünk, hogyha egy normális világban élnénk, akkor Andy Carroll nem igazolt volna Liverpoolba, hanem nagy valószínűséggel a teljes karrierjét a Newcastle csíkos mezében játszotta volna végig, hogy a pályafutása végén a klub egyik legendájaként vonuljon vissza. Manapság azonban az ilyenfajta klubhűség teljesen értelmezhetetlen, mivel mind a klubok, mind a játékosok csillagászati összegeket tehetnek zsebre egy-egy átigazolás nyélbeütésekor. Ugyanakkor még ma is vannak olyan aktív játékosok, akik valószínűleg ugyanattól a klubtól fognak visszavonulni, ahol elkezdték a karrierjüket (például Giggs és Scholes a Manchester Unitednél, vagy Gerrard és Carragher a Liverpoolnál), de nem nagy merészség azt jósolni, hogy ez nyilván egyre kevésbé lesz jellemző. Korábban viszont ez nem számított ennyire különlegesnek, rengeteg olyan játékost lehetne felsorolni, akinek a neve örökre összeforrott a klubjáéval, a pálya egyik lelátója a nevét viseli, szobrot állítottak neki a stadion bejáratánál, vagy éppenséggel a klub kabalafiguráját nevezték el róla. Ezúttal tíz olyan angol játékosról lesz szó, akik említésekor azonnal egy bizonyos futballklubra asszociál az ember.

1. Sam Bartram (Charlton Athletic)

Sam Bartram nyugodtan élte a bányászok és vasárnapi futballisták életét, míg egy alkalommal falujának csapata kapus hiányában nem tudott kiállni egy kupamérkőzésre, és az egyébként csatárt játszó Bartram ugrott be kapusként, megmentve ezzel a csapat becsületét. Annyira nem is lehetett rossz, mivel a Charlton játékosmegfigyelője rögtön kiszúrta a szükségkapust, és Bartram szinte azonnal Londonban találta magát, ahol az elkövetkező 22 évben kirobbanthatatlan volt a Charlton kapujából, így részese lehetett a klub máig legnagyobb sikerének, az 1947-es kupagyőzelemnek.

A világbajnoki kudarctól megneszült angol labdarúgó szövetség (az FA) nyilvánosságra hozta úgynevezett Fiatal Labdarúgó Fejlesztési Vizsgálatának eredményeit, illetve azt a 25 pontos ajánlást, amelyet az átvilágítás nyomán megfogalmaztak.

A Rúgd és fuss! olvasóinak nem lesz meglepetés, hogy Trevor Brookingnál igazán kevés bárkit is becsülünk többre az angol futballban úgy általában, de amit az FA labdarúgás-fejlesztési igazgatójaként most produkált, arra sajnos nem lehetünk büszkék: a 25 pont csupa általánosság és/vagy magától értetődő dolog. Nem kizárt persze, hogy éppen mostantól javul majd meg a fiatal focisták kiválasztásának, felkészítésének és versenyeztetésének egész rendszere Angliában, hiszen általánosságokra hivatkozva is lehet jó programot csinálni, de a dokumentum maga elég bánatos egy olvasmány a sok "azonosítani kell", "gondoskodni kell róla", "felül kell vizsgálni" és "együtt kell működni" miatt.

A szobában mindeközben van egy elefánt, amit ez a dokumentum egyáltalán nem érint: az angol első osztály élcsapataiban nincs valami sok angol játékos, és aki ott van, gyakran az is keveset játszik. Amíg ez nem változik meg, addig egyszerűen nincs miről beszélni. Kinevezhetnek akárhány ifiügyi fődezőt (állítólag Gareth Southgate lesz az, és az U21-főnök Stuart Pearce-t is magában foglaló Capello-stábtól függetlenül dolgozik majd; összehangolt fejlesztés, oh!), amíg a PL-managerek nem látják úgy, hogy jól járnak az angol játékosokkal, a válogatott sem fog jobb eredményeket elérni.

Lehet persze azt mondani, hogy a fiatalok tudatos fejlesztésének-felépítésének éppen ez a távlatos célja, de - még ha négy országnyi távolságból mondjuk, akkor is igaz - akkor érdemes lett volna a sok óhajtó mondat közé legalább egynek ezt is bevenni, drága Sir Trevor!