Ennek a blognak az indulása óta, tehát több mint két éve tervezzük, hogy a helyszínen tekintsen meg a Rúgd és fuss! négy szerzője egy angol meccset, lehetőleg szívügyünk, a Championship találkozói közül. És ha már Championship, annak is a legfontosabb meccsét, ami ugyan nem döntő, hanem csak a harmadik feljutó csapat kilétéről dönt, de akkor is ez koronázza meg a másodosztály szezonját. Nos, ez idén sikerült, köszönhetően ritkán publikáló csendestársunknak, Gazzának, aki munkakapcsolatait latba vetve szerzett négy belépőt is a Wembleybe, a Blackpool-Cardiff City play-off döntőre. Ott voltunk tehát mind a négyen, a már említett Gazza mellett Dr. Kaukusz R. Patrik, Brúking és jómagam.
Az első sokk akkor ért bennünket, amikor előző nap átvettük a jegyeinket, amiből kiderült, hogy a Football League vendégei között helyeznek el bennünket egy semleges szektorban („No club shirts”), illetve az, hogy hivatalosak vagyunk a meccs előtti ünnepélyes fogadásra is, ahol viszont „smart” dresscode van érvényben („no jeans & trainers”). Ez utóbbi nem kis pánikot keltett és több órás kétségbeesett rohangálást az Oxford Streeten, de végül is abszolváltuk a feladatot, sőt, mint később kiderült, túl is aggódtuk a problémát.
„Ez a környék itt totál Afrika, az ember nem is gondolná, hogy Londonban van” – mutatott ki a taxisofőr a Wembley felé menet másnap, és nem is vitatkoztunk vele, főleg, hogy ahogy a stadion fölötti védjegyszerű ív közeledett, egyre több narancs- és kékmezes szurkolót láttunk az út mentén. A stadionhoz érve még több lett belőlük, és még csak el sem kellett választani őket, jól megfértek egymással keveredve is. Kicsit akklimatizálódtunk, majd a Bobby Moore szobornál levő bejáraton bejutottunk a stadionba, amely onnantól kezdve sokkal inkább emlékeztetett egy szupermodern konferenciaközpontra, mint egy futballpályára, kivéve, hogy megtaláltuk kiállítva azt a bizonyos felső kapufát, amelyről Sir Geoff Hurst mindent eldöntő lövése a gólvonalra pattant ’66-ban.
A fogadás helyszínéül szolgáló különteremben mind a hat, idén play-offot játszó ligacsapat neve és fotómontázsa kint volt a falon (a League 1 és 2 rájátszásaira most hétvégén kerül majd sor), és ugyan reménykedtünk, hogy a rendkívül igényes műsorfüzet mellé megkapunk ajándékba néhány megfigyelőként részt vevő híres edzőt is, de sajnos sem Piszkos Harry, sem Moyes mester nem volt ott a helyszínen. Szpottoltuk viszont Nigel Adkinst, a Scunthorpe-ot bravúrral a másodosztályban tartó managert, a mellettünk levő asztalnál pedig Sean O’Driscoll, a remek idényt záró Doncaster Rovers managere lapátolta a salátát. Náluk is jobban örültünk annak, hogy a Cardiff játékosa, Gyepes Gábor feleségét, Póth Diána műkorcsolyázónőt is kiszúrtuk, akivel egy liftben is utaztunk. Nem is akart hinni a fülének, amikor magyar szót hallott, majd közösen szidtuk a magyar sportcsatornát, amiért csak felvételről adja a meccset, és a végén még utánunk is szólt, hogy aztán a Cardiffnak drukkoljunk ám. Lehet, hogy akkor még nem is tudta, hogy Gyepest nem nevezte edzője a cserepadra sem.
Jegyünk a stadion „cardiffi” részébe szólt, még ha nem is szurkolókkal ültünk egy szektorban, hanem a játékosok családtagjaival és igen, feleségeivel-barátnőivel. Ez utóbbi már önmagában élmény volt, hiszen mikor néz meccset együtt az ember Ross McCormack csajával, aki egyébként „a szegény ember Victoria Beckhamje” imitációját igen hitelesen adja elő? Na ugye! Azt pedig már nem is mondjuk, hogy Londonban ottlétünk alatt végig sokkal jobb idő volt, mint idehaza, egy felhőt nem láttunk az égen, itt pedig örültünk, hogy árnyékba szólt a jegyünk, hiszen a délutáni nap alaposan telibe kapta a Wembley szerencsétlenebb részén tartózkodó blackpooliakat. Mondani sem kell, hogy csaknem teltház volt, és szükséges pufferzóna miatt voltunk csak 82 ezren. Óriási hangulat, amit még az sem tudott elrontani, hogy egy Coldplay-számra vonultak ki a csapatok, minket pedig meg is osztott a párosítás, hiszen ketten a Blackpool, ketten pedig a Cardiff sikerének szurkoltunk.
Az első félidő ráadásul olyan focit hozott, amiről nem is álmodtunk, lévén, hogy az elmúlt évek play-off döntői általában ideges, egygólos meccseket hoztak, amikre rányomta a bélyegét a csaknem százmillió fontos tét. Hát itt nem: rögtön az elején Michael Chopra egy kapufával indított, majd nem sokkal később kapott Peter Whittinghamtől egy álompasszt, és az ilyen helyzeteket pont ő nem szokta kihagyni: 1-0 a Cardiffnak! Alig négy perccel később egy kissé talán túl szigorúan megítélt szabadrúgást kap a Blackpool, és a csapat sztárja, Charlie Adam olyan tökéletesen kanyarítja a pipába, mint … (és most mindenki tegye ide a kedvenc rúgótechnikájú világsztárját). 1-1. Közben a Cardiff erőcsatára, Jay Bothroyd sérülés miatt lekéredzkedik, ami nem jó jel, és kezdi is átvenni az irányítást a Blackpool, mégis egy újabb zseniális Whittingham-passz után a Cardiff örülhet: Joe Ledley kapja az indítást és be is rúgja, 2-1. Ugyanannyi idő telik el, mint az első gól után, amikor újra válaszol a Blackpool: egy beívelésre Marshall kapus ritka szerencsétlenül mozdul ki, és egy kísérletet még mentenek a gólvonalon álló védők, Gary Taylor-Fletcher fejesét viszont már nem: 2-2. Mi, akik a Cardiff sikeréért szorítunk, reménykedünk, hogy a szünetig nem is változik már az eredmény, mert sokkal veszélyesebb a Blackpool, amely könnyedén játssza át a walesiek középpályáját, de hiába, egy újabb védelmi bizonytalanság végén a veterán Brett Ormerod lő gólt, 3-2. És még mindig nincs vége a félidőnek, Whittingham bal lába újra megvillan, Darcy Blake fejel… gól! Felugrunk, de a mellettem ülő Cardiff-szurkoló férfi megütögeti a vállam és a partjelzőre mutat: les, marad a 3-2. Öt érvényes és egy érvénytelenített gól, plusz két kapufa (a Blackpoolnak is volt egy) egy félidőn belül – kell ennél több?
A szünetben nagy nehezen szerzünk sört a büfében, de azzal nem engednek ki a lelátóra, úgyhogy a felét bent kell hagynunk, de inkább ez, minthogy lemaradjunk egy újabb gólról. Kicsit azonban csalódnunk kell, mert a második félidő már nem olyan őrült, ugyanakkor nem kevésbé izgalmas. Chopra megint lő egy kapufát az előttünk levő oldalon, de a Cardiff csak rövid időre tudja rákényszeríteni akaratát a Blackpoolra, amely kifejezetten ügyes, rövidpasszos játékot játszik, és hiába áll jóval gyengébb erőkből papíron a Cardiffnál, érezhető, hogy ma ők a jobbak. Remekül tartják a labdát, a védelmük magabiztos, míg a Cardiff csak helyzetecskékig jut: a csereként beállt McCormack lő az oldalhálóba, és nagyjából ennyi is. A Cardiffnak még arra se futja, hogy a végén olyan istenesen beszorítsák a Blackpoolt, mintha fel is adnák a végére, hiába a négy perc hosszabbítás.
A stadion túlsó felén hatalmas ünneplés kezdődött, miközben szomorú cardiffiak ültek magukba roskadva körülöttünk, és hiába nem játszott Gyepes, még Póth Diána sem bírt a könnyeivel, mi is kicsit elszomorodtunk, de hamar a pályára figyeltünk inkább, ahol a legviccesebb angol edző, Ian Holloway legényei a Fratellis Chelsea Dagger című számára locsolták egymásra a pezsgőt. A kopasz edzőnek eddig is voltak stílusosan futballozó csapatai (QPR, Plymouth), két éve azonban ő sem tudta megállítani a Leicester zuhanórepülését, ami kicsit rontott a renoméján, úgyhogy most mindenkinek megmutatta, hogy a leginkább kiesőjelöltként emlegetett Blackpoolt feljuttatta a Premier League-be. Ráadásul úgy, hogy támadó 4-3-3-as felállásban játszottak, és a védelmi megingások ellenére is nyilvánvaló volt, ez a mai az ő napjuk. Bár mostanában rendre az underdog csapatok nyerik a play-offot (Burnley, Hull), úgyhogy ezek ismeretében pénzt is tettünk volna akár a Blackpoolra, mert annyira nem volt veszítenivalója a csapatnak.
Ellenben a Cardiffnak sokkal inkább: nem elég, hogy a csapat rendre elbukik a sorsdöntő pillanatokban – tavaly például egyetlen gólon múlott, hogy nem jutottak a play-offot játszó első hat helyezett közé –, elég komoly pénzügyi nehézségekről is cikkeztek az újságok mostanában, úgyhogy el lehet képzelni, mit jelentett volna a csapatnak a Premier League. Nem jött össze, és ugyan egy maláj befektetőcsoport a klub hóna alá nyúl, mégsem vennénk rá mérget, hogy meg tudják tartani a sztárjaikat (Chopra, Bothroyd, Whittingham és az a Ledley, akinek le is jár a szerződése), akikkel Premiership-csapatokat is hírbe hoztak már. Dave Jones viszont remek edző, és ha nem lehetetlenítik el a munkáját a pénzügyi nehézségek (a legfrissebb hírek szerint egyébként nem fogják), akkor jövőre bármi lehet abban a Championshipben, ahol most nem lesz új Newcastle.
És miközben a Dave Clark Five Glad All Overjére még a Wembley legendásan rossz talaján megsérülő Gary Taylor-Fletcher is bemankózik a többiek közé ünnepelni (ki gondolná róla, hogy a programfüzet szerint ő „Chocaholic Fletch”, akinek a szobája minden edzőtáborban olyan, mint egy édességbolt?), elkezdünk gondolkodni, hogy mi is lesz a Blackpool sorsa jövőre. Elsőre nyilván arra jutunk, hogy ahogy jöttek, úgy mennek is, a Cardiffnak több sansza lett volna. De aztán jobban belegondolunk, és a fene tudja. Holloway fogadkozik, hogy támadó focit fognak játszani, bárki legyen is az ellenfél, és hogy az ő „working class” csapata majd a seggére ver az elkényeztetett milliomosoknak, az ilyesmit pedig nagyon is szeretjük. Már most megy a hiszti a Blackpool stadionja, a jelenleg 12 ezres befogadóképességű Bloomfield Road miatt, hogy egyáltalán megfelel-e a PL standardjeinek, de hát könyörgünk, miért ne felelne? Hol van az előírva, hogy csak luxusstadionokban lehet játszani, amikor csak zöld gyep kell, két kapu, egy öltöző, lelátó és szevasz. Valamelyik blackpooli játékos azt is hozzátette ehhez, hogy John Terry panaszkodott a Wembley-re, mint a legrosszabb talajú pályára, amin valaha is játszott – várjuk meg, mit fog majd szólni, amikor karácsonykor játszik a Bloomfield Roadon. A klubban húsz százalékos tulajdonrésze van egy narancssárga öltönyös lett üzletembernek, Valeri Belokonnak, míg a többségi tulajdonos, Owen Oyston éveket ült börtönben nemi erőszakért. Minden adott tehát, hogy a nagycsapatok szurkolói utálják a Mandarinokat, főleg, hogy mindenki keverni fogja őket a Blackburnnel. És akkor még Sir Stanley Matthewsról nem is beszéltünk, úgyhogy jövőre hajrá Blackpool!
Most viszont kanyarodjunk vissza május 22.-re, amikor is a meccs utáni fogadáson még elcsípjük a Wigan managerét, „Spanyol” Bob Martinezt a fehér striciöltönyében, hazafelé pedig együtt veszünk metrójegyet régi haverunkkal, Nigel Adkinsszel – lehet ezt még fokozni? Úgy tűnik, hogy igen: a British Airways sztrájkja miatt egy nappal csúszik a hazautunk, ami azt jelenti, hogy pont kimehetnénk az Anglia-Mexikó barátságos meccsre a Wembleybe, két nappal később. Hamar kiderül azonban, hogy az összes jegy elkelt, és ugyan a meccs napján találunk eladó jegyet 110 fontért, azért 36 ezer forint egy ratyi barátságos meccsért még az őrülteknek is sok. De nem is baj, láttuk a Wembley-t így is, benne egy nagyszerű meccset, fantasztikus hangulattal, ami akkor se forgott veszélyben, amikor hazafelé egy metrókocsiban utaztunk szópárbajt vívó cardiffi és blackpooli szurkolókkal, és amikor előbbiek kicsit heveskedni kezdtek és elkezdtek dörömbölni a szerelvény tetején, egyből jött is pár rendőr, és csend lett. Valahogy egy pillanatra sem volt benne a levegőben, hogy ezt a szép napot elronthatná bármi is.
Egy éven belül másodszor játszott a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Tegnap délben még azt gondoltam, hogy nem fordulhat elő még egyszer az, ami majdnem éppen egy éve történt a play-off döntőjében, ahol a WBA 1-0-ra kapott ki a nála sokkal szerényebb játékerőt képviselő Derby Countytól egy olyan meccsen, amelyen tízből kilencszer tutira más eredmény született volna.
Utolsó kommentek