Rúgd és fuss!

Tegnap még arról számoltunk be itt a blogon, hogy a hétvégén kirúgott Roberto Di Matteo helyét, a decemberben a Newcastle éléről nagy meglepetésre eltávolított rokonszenves Chris Hughton veheti majd át, de állítólag nem sikerült a feleknek minden feltételben megegyezni, így végül a másik jelöltre, Roy Hodgsonra esett a klubvezetés választása.

A tavalyi szezon végén az év managerének választott Hodgson így alig több mint egy hónap után tér vissza, miután január elején a tarthatatlanul gyatra szereplés miatt közutálat közepette hagyta el a Liverpoolt. Mi mindenesetre örölünk a hírnek, mert igenis remek szakembernek tartjuk az öreg sármőrt (amit a Fulham tavalyi európai kupaszereplése is bizonyít), de a kieséstől fenyegetett West Brom rajongói is bizakodhatnak, mivel Hodgson három éve a csodával határos módon tartotta benn a Fulhamet az ott töltött első szezonjában.

A másodosztályú Swansea-tól az év elején kirúgott 34 éves albán-finn csatárral, az elsősorban önveszélyes gólörömeiről ismert Shefki Kuqival igyekszik betömni támadósorának tátongó likait Alan Pardew, a Newcastle managere. Carroll eladása és Ameobi sérülése után nem sok opciója maradt, a csapat nélküli Kuqit pedig az átigazolási határidő lejárta után is meg lehetett szerezni. Az albán korábban a Blackburnben és kölcsönben a Fulhamben is játszott (7 PL-gólja van eddig), meg több Championship-csapatban is. A Sky-nak azt nyilatkozta leigazolása után, hogy egyszerűen sokkolódott és nem talál szavakat az örömtől.

És ha már Newcastle: az ESPN-en (is) olvasható "jelentések szerint" minden bizonnyal Chris Hughton, a Newcastle-től decemberben elzavart manager lehet a kiesés ellen harcoló West Bromwich Albionnál a vasárnap felmentett vezetőedző, Roberto Di Matteo utóda. Hughtont, aki feljuttatta a Newcastle-t, a Szarkák közutálatnak örvendő tulajdonosa, Mike Ashley éppen a WBA elleni vereség után küldte el, hiába bíztak volna még a szurkolók a Tottenham és az ír válogatott egykori meghatározó emberében. A West Brom jelenleg - a Wiganénél jobb gólkülönbségének köszönhetően - nem áll kieső helyen, de az egyébként szimpatikus döntésnek (már ha tényleg ez lesz) van azért egy kis Championship felé kacsintó szaga (már ha egy kacsintásnak lehet szaga).

A West Bromwich Albion igazgatótanácsa bejelentette, hogy azonnali hatállyal felmentették a munkavégzés alól a csapat vezetőedzőjét, az olasz Roberto Di Matteót.

Az erről szóló közleményben megköszönik neki a feljutást, de azt írják: mivel három hónapja tart a csapat mélyrepülése (legutóbbi 18 meccsükből csak hármat nyertek meg, 13-at elvesztettek), lépniük kellett. A közlemény direkt aláhúzza, hogy a WBA-nál nem hajigálják ki ok nélkül az edzőket, hiszen közel 11 év alatt Di Matteo mindössze a negyedik manager vagy vezetőedző volt. Tömörségre törekvő címünk sugallatával ellentétben egyébként Di Matteo valóban nem managerként, hanem a kontinentális modellnek megfelelő felállásban, Dan Ashworth sportigazgató beosztottjaként dolgozott. Az igazgatók azt is megköszönték neki, hogy remekül beilleszkedett ebbe a felállásba, amelyben most új embert keresnek a helyére, addig pedig Michael Appleton, az első csapat edzője látja el feladatait.

Békésebb keretek között esett szó az Arsenal 1996 óta hivatalban levő managere, Arsene Wenger utódlásáról: a 61 éves francia mester (aki e hét szombatján állította fel csapatával ez előny-leadás Premiership-rekordját) a News of the World bulvárlap tudósítása szerint azt nyilatkozta a Vecernje Novosti című szerb lapnak, hogy nagyon szeretné, ha a jugoszláv/szerb futball legendája, Dragan Stojkovic követné majd a kispadon. A legendásan megbízható NotW híradásából persze nem derül ki, hogy Wenger rávezető kérdésre mondta-e, hogy "persze, persze" (ha mondott egyáltalán valamit), vagy komolyan kell venni a dolgot, annyi azonban biztos, hogy a népszerű Pixi a japán Grampus Eightnál Wenger játékosa volt, ma pedig ugyanott sikeres edző. Szóval még az is lehet, hogy nem teljes kamuról van szó, amikor azt idézik az idős mestertől, hogy évente legalább egyszer összefut Pixivel Londonban, egyébként meg pont ugyanazt gondolják a fociról ők ketten.

A Premier League egyetlen vasárnapi mérkőzésén a Blackburn Rovers kettő-nullra verte a West Bromwich Albion csapatát, és ezzel már a hetedik a tabellán - igaz, egy meccsel többet játszott az összes közvetlenül utána következőnél. Állítólag a kanadai David Hoilett ritkán látható nagy gólt lőtt, de emellett a mérkőzés egy rekordról marad emlékezetes: ilyen sok országból még sose játszottak egy meccsen se Angliában, mint ezen. Amikor ugyanis a cseh Roman Bednar csereként pályára lépett, 22-re emelkedett a pályán képviselt nációk száma, és ennyi korábban még sosem volt egy meccsen. Biztosan vannak, akik szerint ez fantasztikus dolog: nyilván ugyanazok, akik szerint jó ötlet lenne Hongkongba vagy Miamiba vinni a Premier League-meccseket. Nekik is üzenjük, hogy nem.

Szóval akkor a sorrend: 1. WBA, 2. Stoke City, 3. Hull City, 4. Bristol City, 5. Crystal Palace, 6. Watford. A különbség a Championship 46. fordulója előtti táblázathoz képest szinte fel sem tűnik. A tabella eleje vasárnap kora délután annyiban különbözött csak az imént felsorolt végeredménytől, hogy az ötödik és a hatodik helyezett Crystal Palace és Watford helyet cseréltek. Na de a brit sajtó által már jó előre "Climax Day"-ként beharangozott és kivételesen vasárnap megrendezett utolsó forduló két órája a látszat ellenére bővelkedett izgalomban, talán még az egy nappal korábban lezárult League One thrillerjét is messze lepipálva. Az események nagyjából a Rúgd és fuss! előrejelzéseinek megfelelően alakultak, kivéve egy apró, ám annál fájdalmasabb részletet.

Abban ugye mindenki jó előre biztos lehetett, hogy a West Brom egyeneságon feljut a Premiershipbe, a magyar sportcsatorna meccset közvetítő kommentátorát kivéve, aki látva a hétfő esti WBA-Southampton meccset követően a Hawthorns gyepére özönlő fékevesztetten ünneplő tömeget, kicsit tamáskodva megjegyezte, hogy azért kelleni fog majd az a londoni egy pont a West Bromwichnak a QPR ellen. Na persze. Abban az esetben, ha a Hull 13-0-ra nyerne a Portman Roadon az Ipswich vendégeként. A Stoke-nak ahhoz, hogy a West Bromot már vasárnap háromnegyed négy (GMT) magasságában kövesse az első osztályba viszont akár már egy lagymatag döntetlen is elég lett volna a kieséstől menekülő Leicester ellen, ráadásul otthon. Ami a rájátszást érő helyeken való osztozkodást illeti, a már tutira play-off szereplő Hull City (vagy éppen a Stoke City?) és Bristol mellett sem a Watford, sem a Crystal Palace nem mehetett biztosra a Blackpool és a Burnley ellen, ugyanis a Wolves, Ipswich és Sheff Utd alkotta hármas ott lihegett a nyakukban, lesve vajon megbotlanak-e. Na de ahhoz, hogy beelőzzenek, persze nekik is nyerniük kellett.

De nem csak a feljutásért és a play-off helyekért, hanem a kiesés elkerüléséért is nagy csata volt várható, hiszen patinás, korábban az első osztályban hosszú éveket eltöltő alakulatokat csapott meg hirtelen a kiesés szele. Az utolsó forduló eredményei úgy is alakulhattak, hogy a Coventry, a Sheffield Wednesday, a Leicester és a Southampton közül bármelyik klub csatlakozhatott a már kiesett Scunthorpe-hoz és Colchesterhez.

Még szinte alig tudtuk kényelembe helyezni magunkat a gép előtt, a Blackpool máris vezetést szerzett a Watford ellen, méghozzá Ben Burgess révén, aki nem kis meglepetésünkre a FourFourTwo legutóbbi számában rövid írást tett közzé a lelátói bekiabálásokról, ugyanis a csatár az edzések mellett a Staffordshire University újságírószakos kurzusait is látogatja. A többi pályán sem tétlenkedtek sokáig a csapatok: a Selhurst Parkban például tíz perc alatt már 2-0-ra vezetett a Palace a 10 főre fogyatkozott Burnley ellen, míg délebbre a Bristol tette még biztosabbá a helyét a rájátszásban Lee Trundle révén, aki talán még tavaly augusztusban zörgette meg a hálót utoljára. Viszont egy nagy meglepetés is volt készülőben, mivel a Sheffield United megszerezte a vezetést Southamptonban, így a Pengék a hatodik helyre ugrottak kilökve a Watfordot a rájátszásból, a Szenteket pedig a kiesés szélére sodorva.

Nem születtek gólok viszont ott, ahol azokra égető szükség lett volna: a szünetben 0-0-ra állt a QPR-WBA, az Ipswich-Hull, a Stoke-Leicester és a Wolves-Plymouth meccs is. Gyanítható volt azonban, hogy a West Brom előbb-utóbb bedarálja (a sérült Buzsákyt nélkülöző és időközben emberhátrányba kerülő) londoniakat, mivel a QPR volt talán az egyedüli csapat a 24-es mezőnyből, amelyik több forduló óta már a feljutásban sem volt érdekelt és a kieséstől sem kellett félnie. Így is történt: a koreai Kim Gera beadását bólintotta a szinte üres kapuba, majd Chris Brunt bombázott be egy szabadot. Stoke-ban maradt a döntetlen pedig a Leicester kapufát ért el és egy állítólagos büntetőt sem ítélt meg nekik a bíró, míg a finn-koszovói albán Shefki Kuqi (a liga talán leghaszontalanabb játékosa, aki legfeljebb önveszélyes gólöröméről híres) helyére beálló Alan Lee vezetéshez jutatta a Traktoros Fiúkat a Hull ellen, megpecsételve ezzel a Tigrisek automata feljutásról szövögetett álmait. Időközben a Crystal Palace ötre, míg a Bristol háromra növelte az előnyét.

Egy nagyon rövid pillanatra minden klappolni látszott, hiszen a Watford csatárát, Darius Hendersont második sárga miatt kiállították, de még a levegőbe bokszolni sem volt időnk, mire Tommy Smith egy percen belül egyenlített. Addigra egyébként már a Sheffield Utd sem állt nyerésre, mivel Stern John révén a Southampton megfordította a meccset. Ekkor kezdett nagyon érdekessé válni a Wolves-Plymouth összecsapás, ahol már előre tudni lehetett, hogy a Zarándokok csapatkapitányi szalagját viselő Tímár Krisztián súlyos fejsérülése miatt valószínűleg 10 perces ráadás fog következni. A blog egyik, a Hetvenéves Vénasszony iránti rajongó szerelméről ismert szerzőjének meggyőződése szerint az utóbbi 30 évben talán az egyedüli Kiprichen kívül semelyik magyar futballista nem vitte ilyen sokra, mint a Beast (!!) becenévre hallgató kőkemény védő, akinek neve megbízható források szerint többek között a Rúgd és fuss! egy korábbi posztja miatt került Várhidi kapitány noteszébe. A Wolvesnak (Sylvan Ebanks-Blake ide, Sylvan Ebanks-Blake oda) gyatra gólkülönbsége miatt hármat kellett volna bepréselnie, de Seji Olofinjana révén csak egyet sikerült. Bejött az, amitől mindannyian féltünk: a legtehetségesebb fiatal brit játékosokat a soraikban tudó Farkasok képtelenek voltak bejutni a rájátszásba, ami úgy látszik nehezebb feladatnak bizonyult, mint azt megnyerni talán.

Mivel a pályákon az eredmények nem változtak, az első hat sorrendjén és így a play-off elődöntők párosításán (Crystal Palace-Bristol City és Hull City-Watford) kívül az is eldőlt, hogy a Leicester City jövőre története során először a harmadosztályban folytatja majd, ami nem lesz egyszerű (gondoljunk csak a Forest többéves kálváriájára), persze talán nem kellett volna Milan Mandaricot a klub közelébe engedni és három különböző menedzser kinevezése egy szezon alatt is túlzónak tűnik. Ian Hollowayt sajnáljuk, de a végefelé úgy tűnt, hogy a népszerű Ollie sem nagyon tudja mit csinál, például Matty Fryattet érthetetlen módon megint csak az utolsó tíz percre küldte be. A Rókák mellett búcsúzik ugye a Scunthorpe (Hajrá Vas!) és a Colchester (akik búcsúzóul egymás ellen egyébként nyomtak egy klassz 3-3-at), helyükre pedig a Swansea, a Forest és remélhetőleg a Leeds jön. Egyszóval jövőre is lesz kinek szurkolni!

Úgy tűnik, hogy az idén senki nem akarja igazán megnyerni a Championshipet: az a csapat, amelyik az élre kerül, gyorsan elkezdi hullajtani a pontokat, hogy még véletlenül se maradjon túl sokáig a tabella első helyén. Valahogy úgy, mint amikor négy-öt ember bénázva előzékenykedik, hogy melyikük haladjon át elsőként az ajtón: menjél csak, parancsolj, csak utánad öregem, hölgyek előre. Ilyen helyzetben valaki mindig abbahagyja a felesleges udvariaskodást és a többiek toporgását kihasználva belép az ajtón, lesz ami lesz a többiekkel. Szóval ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy három fordulóval a bajnokság vége előtt valamelyik csapatnak be kellene már lépni az ajtón, azaz legalább két egymást követő fordulóban nyerni és ezzel az élen maradni, már ha persze bajnokságot akar nyerni. De akar valaki itt egyáltalán bajnokságot nyerni?

Megpróbálkozunk a lehetetlennel és a szerintünk esélyes klubokat számbavéve megmondjuk, hogy jövőre kik fognak remélhetőleg borsot törni a Hetvenéves Vénasszony tanítványainak az orra alá. Lássuk tehát, hogy kik azok, akik még akár az automatikus feljutásban is reménykedhetnek, kik azok, akiknek már csak a play-off marad és kik azok, akik, ha a többiek és a körülmények is úgy akarják legfeljebb az utolsó, még éppen rájátszást érő helyet csíphetik el. Egyúttal itt utána lehet nézni, hogy mit is gondoltunk mindezekről a kérdésekről úgy nagyjából nyolc hónappal ezelőtt.

Stoke City

Az idény kezdetén a Stoke-tól nem sokan várták, hogy odaér majd a rájátszásra, nemhogy bele fog majd szólni a bajnoki cím sorsába. Tony Pulis menedzser a fejét leszegve folytatta a csapatépítést mit sem törődve a kritikákkal, amelyek sokszor számon kérték rajta az unalmas, ívelgetős erőfutballt. Megszerezte (először csak kölcsönbe, aztán a téli átigazolási szezonban véglegesen) a Man Unitedtől a fiatal védőt, Ryan Shawcrosst, a Sunderlandtől szexbotránya miatt a szigorú Roy Keane által kiebrudalt Liam Lawrence a liga egyik legjobb középpályásává nőtte ki magát, míg elöl a jamaikai Ricardo Fuller fáradhatatlanul szerezte a gólokat. Karácsonyra aztán biztossá vált, hogy a Stoke-kal komolyan kell majd számolni és időközben az ember arra is kezdett rájönni, hogy a Stoke-ot akár szeretni is lehet. A Stoke még a bajnokságot is megnyerheti (már ha azt a WBA elbukja), de legrosszabb esetben is az automata feljutást jelentő második helyen végez. Tony Pulis ugyan kikölcsönzött már a tavasz folyamán egy-két igéretesebb játékost (Shola Ameobit a Newcastle-től, Chris Rigottot a Borótól, Jay Bothroydot a Wolvestól) felkészülve a feljutásért folytatott harcra, de a keret további megerősítésre szorul annak érdekében, hogy aztán a jövő szezonban nehogy egy doing a Derby legyen a vége. Kiváncsian várjuk, hogy Tony Pulis hogyan birkózik meg majd a Premiership kozmopolita légkörével, és csak remélni tudjuk, hogy nem jár úgy, mint az egyszeri parasztember a fővárosban. Mindenesetre a Rúgd és fuss! drukkolni fog neki és a csapatának. Azonban egy személyes tanács: Tony, a Premiershipben a baseball sapka nagyon ciki lesz, úgyhogy dobd el!

West Bromwich Albion

A West Bromnak ezt a bajnokságot utcahosszal kellett volna megnyernie csakúgy, mint két évvel ezelőtt a Readingnek. De a West Brom nem lenne West Brom, ha ez így történt volna. Sőt azon sem lennénk nagyon meglepve, ha a WBA végül nem futna be elsőként, főként a hátralévő meccseiket böngészgetve, de az egyenes feljutás mindenesetre meglesz. Ez az idény volt Tony Mowbray első igazi idénye a WBA élén, ahol már szinte kizárólag olyan játékosokból állt a keret, akiket ő akart a csapatába. A csapat kétségkívűl jobb a tavalyinál, de ez csak akkor számít valamit is, ha a WBA feljut, méghozzá a play-off rettenetes izgalmai nélkül. Ez a csapat és a menedzsere (aki lássuk be az angol futball egyik legtehetségesebb ifjú menedzsere) megérett a Premiershipre. Nagyon jól emlékszünk arra, amikor nagyjából egy évvel ezelőtt Mowbray kirohant a Premiership futballjával szemben, mondván, hogy a négy nagy ellen a többi csapat eleve úgy lép pályára, hogy megússza minél kevesebb góllal, a támadásokkal pedig mit sem törődnek, ami persze a játék kárára megy. A védelmet azonban jócskán meg kell majd erősíteni a nyáron és talán Dean Kiely helyére is elkelne egy ügyes fiatal kapus (Bo Myhill?), akiről nem jön ki ennyi labda és a védelmet is összeszedettebben írányítgatja. A West Brom a következő idény meglepetéscsapata lesz, ami akár azt is jelentheti majd, hogy egy teljesen új korszak kezdődik el a klubnál, valami ahhoz hasonló, mint amihez a hetvenes évek vége felé hozzászokhattak a Hawthornsba kilátogatók. Izgatottan várjuk Mr Mowbray!

Bristol City

Minden kétséget kizáróan az idény legnagyobb meglepetése a Bristol, amely nem pukkadt ki, mint egy elfáradt luftballon. Ugyan most a végefelé ki fog egy kicsit, de az sem fog nagyot durranni, mivel a Bristol már nem tud olyan eredményeket elérni, hogy ne érjen be a rájátszásba. És ez már önmagában nagy szó attól a csapattól, amelyik tavaly még a League One-ban nyomta. Gary Johnson pikk-pakk összerakta a csapatát, amelyik, ha jó napot fogott ki meglepő látványos játékkal rukkolt elő. Az automata feljutás azonban egyelőre túl nagy falatnak tűnik, nullás gólkülönbséggel meg aztán nem nagyon szokás feljutni. Talán az a gólkülönbség sem lett volna nulla, ha a szezon előtt leigazolt Lee Trundle kicsit többet és kicsit jobban játszik. Minden rokonszenvünk a Bristolé, de idén biztosan nem fog bejutni a csapat a play-off döntőjébe. Sőt, megkockáztatjuk, hogy ha a bajnokság júliusig tartana, talán még a play-off-ba sem. Az már más kérdés, hogy a következő idényre is együtt lehet-e tartani a csapatot.

Hull City

Ha a Bristol City szereplése meglepetés, akkor mit mondjunk a Hull Cityről? A szezon eleji beharangózóban csúnyán elbántunk velük, amit azóta egyfolytában ellensúlyozni próbálunk. A Selhurst Parkban megtekintett Crystal Palace elleni meccsük (ahol rém meggyőzően játszottak) és Dean Windass személye azért sokat segít ebben. A télen még középcsapatnak számító Hull aztán koratavasszal kezdett megtáltosodni (Phil Brown menedzser ezt a formajavulást a Dubaiban eltöltött regenerációs napoknak tudja be) és márciusban már minden forduló után feltettük magunkban a kérdést: a Hull automatára megy?? Hát ja, arra, de talán egy kicsit későn. A váratlan szereplés kulcsa (természetesen a dubai napok mellett) a veterán Dean Windass (aki ki tudja hanyadvirágzását éli már), a klubrekordért megvásárolt Caleb Folan és a Manchester Unitedtől kölcsönvett Fraizer Campbell által alkotott támadósor. Kingston upon Hull Anglia legnagyobb olyan városa, amelynek futballcsapata még sohasem szerepelt az első osztályban. A rájátszásba (hiába állnak jelenleg  a második helyen, az automatikus feljutás azért nem fog összejönni) mindenféleképpen bekerülnek a Tigrisek, azonban a feljutás egyelőre így is csak álom marad. Ki tudja, talán jövőre?

Watford

A Watford, bár nem örülünk neki, benne lesz a rájátszásban, de legalább az automata feljutás nem jön össze nekik. Aidy Boothroyd azt mondta két éve, hogy a feljutás túl korán jött, még nem volt felkészülve rá a csapata. Lehet, hogy két éve még túl korán jött a feljutás, de akkor valami baj lehet az időzítéssel, mert az idén nem fog sikerülni még a rájátszáson keresztül sem. De mit lehet várni egy olyan csapattól, amelyik a téli átigazolási szezonban elpasszolja legjobb játékosát, a gólfelelős Marlon Kinget? Sokáig tényleg úgy tűnt, hogy a Watford amolyan rajt-cél győzelmet arat, mivel egy hidegvérű bérgyilkos magabiztosságával gyűjtögette be a három pontokat otthon és idegenben egyaránt. Aztán ugye Marlon King elment, a Middlesbrough pedig visszarendelte a csapat tempóját felgyorsító balszélső Adam Johnsont, úgyhogy a Watford tavasszal elkezdett lefelé csúszni a tabellán. Ezzel együtt a Watford helye biztosnak látszik a rájátszás döntőjében, de nagyon úgy tűnik, hogy Aidy Boothroydnak új ötéves tervet kell kiagyalnia.

Crystal Palace

A Crystal Palace szezonja ott ment el, hogy az augusztusi első fordulótól október közepéig a csapat menedzserét Peter Taylornak hívták. Aztán Simon Jordan kinevezte menedzsernek régi haverját, a nagypofájú Neil Warnockot és minden maradni látszott a régiben. Egészen decemberig, amikor a dél-londoni Sasok elkezdték nyeregetni a meccseiket, ami nagyjából egybeesett azzal, hogy több hónap várakozás után Clinton Morrison nagy valahára megszerezte századik gólját Palace-mezben. Warnock nem szart be és sajátnevelésű fiatalokat kezdett a csapatba építeni a Peter Taylor által korábban leigazolt fantáziátlan játékosok helyére. Így került a kezdőbe John Bostock, Sean Scannell és Victor Moses (érdemes megjegyezni mindhármuk nevét!), akik közül még senki sem töltötte be a tizennyolcat. A gyengécske szezonkezdethez képest hízelgőnek tűnik a jelenlegi hatodik hely, amiből a legvégén nagy valószínűséggel mégsem lesz rájátszás. Viszont végre megmozdult valami a Palace-nál és ez nagyon jó. Talán már csak egy kicsit szexibb mezszponzort kellene találni a jövő szezonra és tényleg minden a régi szép időket fogja idézni. 

Ipswich Town

A szívünk szakad meg, de sajnos a Traktoros Fiúk éppenhogy le fognak maradni a rájátszásról, pedig ha valakinek, akkor nekik igazán ott volna a helyük. Az Ipswich azonban ezt ott rontotta el, hogy idegenben képtelen volt meccset nyerni egészen februárig. És azért lássuk be, hogy ez iszonyú kellemetlen. Jó hír viszont, hogy az új angol (!!!) tulajdonos, a rendezvényszervező Marcus Evans nyáron majd jól kinyitja a pénztárcáját és a korábban a posztján megerősített Jim Magilton menedzsernek fontmilliók állnak majd a rendelkezésére, hogy megerősítse a keretet. Mi őszintén már annak is örülnénk, ha a jelenleg meghatározó játékosok: Owen Garvan, Danny Haynes és Jon Walters maradnának a klubnál. Egy-két rokonszenves igazolással, valamint Anglia egyik leghíresebb akadémiájáról feljövő fiatallal jövőre akár bajnokesélyesek is lehetnek a Traktoros Fiúk.

Wolverhampton Wanderers

A Wolves nagyon erős csapat, ezt mindig is tudtuk, de valahogy az egész szezon alatt nem sikerült igazán meggyőzni minket, egészen a Charlton elleni idegenbeli meccsig (azt a meccset látva világosodtunk meg végleg, hogy a rájátszást csakis a Farkasok nyerhetik). Az a csapat, amelyik megengedheti magának azt a luxust, hogy Freddie Eastwood szinte alig lép pályára a kezdőcsapatban és még így is a play-off küszöbén áll, az bizony esélyes a feljutásra. Mick McCarthy tavaly egy sokkal gyengébb csapatot navigált el az utolsó pillanatban a rájátszásig (ahol ugye az ősi rivális WBA takarította előket az útból), úgyhogy ez talán idén is sikerülni fog. És ha már ott lesznek, ezúttal meg is nyerik, mivel szerencséjükre a WBA játékosok addigra nagy valószínűséggel már nyári vakációjukat töltik majd. És hogy miért vagyunk ennyire biztosak ebben? Hát egyrészt mert Mick "Merlin" McCarthy igazi feljutás-specialista, másrészt ugye meg azért, mert Andy Keogh, Sylvan Ebanks-Blake és Michael Kightly. Valamiért viszont tutira az az érzésünk, hogyha feljut, a Wolves sem fog egyhamar kipottyanni a Premiershipből.

Charlton Athletic 

Úgy tűnik, hogy mégis van igazság a Földön és a Charlton megragad egy időre a másodosztályban. Az idény elején az volt az ember érzése, hogy szövetséget kötöttek az ördöggel, mivel óriási szerencsével hozták a meccseiket, amitől minden jóérzésű embernek felfordult a gyomra. Bármennyire is kedveljük Alan Pardew-t, nem igazán értettük, hogy milyen csapatot is szeretne csinálni a Charltonból. Azt aztán már végképp nem értettük, hogy télen miért vált meg a csapatot szinte egyedül a hátán cipelő potrohos középpályástól, Andy Reidtől, akit honfitársa Roy Keane csábított át a Sunderlandhez. Mondjuk legalább az érte kapott pénzből a támadósort sikerült megerősíteni: így került Londonba az igazi futball-famíliából származó Andy Gray, valamint a Readingtől kölcsönbe az örökös ígéret Leroy Lita. Meglepő, de a Charlton még a rájátszásig sem fog eljutni az idén. Ha maga a klub nem is érdemel ennél többet, úgy véljük, hogy a menedzser Alan Pardew igen.

Plymouth Argyle

Már az is csoda egyáltalán, hogy a Plymouthról egyáltalán ehelyütt írunk, mivel a télen elhagyta a klubot a menedzser Ian Holloway (Leicester), az irányító Buzsáky Ákos (QPR), a középpálya tüdeje, David Norris (Ipswich Town), a veterán csatár Barry Hayles (Leicester), a gólfelelős Sylvan Ebanks-Blake (Wolverhampton) és az ifjú tehetség Dan Gosling (Everton) is. Visszatért viszont korábbi sikerei színhelyére a Devonban kultikus hősként tisztelt menedzser, Paul "Füles" Sturrock és egyelőre maradt a csapatnál Halmosi Péter és Tímár Krisztián. Bármennyire is durván hangzik: a Plymouth idei tavaszi remeklése kizárólag nekik köszönhető, a play-off-ig azonban még ők sem fogják tudni eljuttatni a Zarándokokat. Abba viszont még belegondolni sem merünk, hogy mi lett volna, ha minden marad a régiben?

Cardiff City

Az ősszel még az anyagi csőd szélén tántorgó és a menedzserét kirúgással fenyegető klub tavasszal aztán annyira megtáltosodott, hogy egyszercsak a rájátszás is elérhető közelségbe került, ráadásul az FA-kupa döntőjébe is sikerült beverekednie magát. Nem árulunk el azonban nagy titkot azzal, ha azt mondjuk, hogy a Cardiff esélyesebb a kupagyőzelemre, mint a feljutásra. De igazából nem is szeretnénk, ha a Cardiff feljutna, mert akkor nem kerülhetne sor a walesi derbikre: ugyanis a Swansea a League One toronymagas bajnokaként jutott fel a Champinshipbe. És ezeket a meccseket a világ minden kincséért sem hagynánk ki. Cserébe viszont nagyon fogunk drukkolni a Cardiffnak május 17-én. Az igazán szép persze az lenne, ha azon a bizonyos meccsen Robbie Fowler is a pályára léphetne a másik két öreg, Trevor Sinclair és Jimmy Floyd Hasselbaink mellett.

Sheffield United

A Sheffield Unitedről viszont tényleg csak tisztességből teszünk említést, habár matematikai esélye van még a Pengéknek, hogy elkapjanak egy rájátszást érő helyet. Ha ez mégsem sikerül, akkor viszont csakis egyetlen személyt lehet okolni majd a sikertelenségért: Bryan Robsont. Mivel azonban Robsontól nem sikerült elég korán (nagyjából úgy október végén, november elején) megválni és már nemcsak a sheffieldi melegközösség által csodált James Beattie is két hónapig bajlódott sérüléssel a télen, a Sheffield olyan hátrány halmozott fel, amit egy viszonylag jó hajrával sem sikerül ledolgozni. A Bryan Robson (valószínűleg nem lesz többé már soha olyan bolond klubtulajdonos, aki még egyszer bizalmat szavazna neki, úgyhogy Robbo számára marad valami píár poszt a Man Unitednél vagy a szakkommentátorkodás) helyére érkező Kevin Blackwell (korábban a Leeds és a Luton menedzsere) helyre tett bizonyos dolgokat, így például a Robson által mellőzött fiatal erőcsatár Billy Sharp bekerült végre a kezdőbe. A keret továbbra is az egyik legerősebb a Championshipben, elválik majd, hogy a nagy öregek (Gary Speed, Keith Gillespie) maradnak-e még egy szezonra, valamint a formáját visszanyerő James Beattie akar-e még egy évet a másodosztályban tölteni. Ha mindkét kérdésre igen lesz a válasz, nem vitás ki nyeri a bajnokságot jövőre.

Egy éven belül másodszor játszott a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Tegnap délben még azt gondoltam, hogy nem fordulhat elő még egyszer az, ami majdnem éppen egy éve történt a play-off döntőjében, ahol a WBA 1-0-ra kapott ki a nála sokkal szerényebb játékerőt képviselő Derby Countytól egy olyan meccsen, amelyen tízből kilencszer tutira más eredmény született volna.

Az a tavaly májusi mérkőzés különösen azért volt fájdalmas, mert szinte biztosra vehető volt, hogy a feljutást elbukó alakulat szétesik és meghatározó játékosait a Premiership csapatai viszik majd el. Ez be is jött, mivel a végtelenül rokonszenves és egyébként a Rúgd és fuss! egyik szerzőjéhez hasonlóan Zeus becenévre hallgató menedzser, Tony Mowbray nem gördített akadályt Curtis Davis (Aston Villa), Paul McShane (Sunderland), Jason Koumas (Wigan) és Diomansy Kamara (Fulham) távozása elé, viszont a beképzelt helyi sztárocskák helyett tehetséges fiatalokat hozott a Hawthornsba Leon Barnett (Luton), James Morrison (Middlesbrough), Chris Brunt (Sheffield Wednesday) és Ishmael Miller (Man City) személyében. Úgy tűnt tehát, hogy a WBA talán még a tavalyinál is erősebb kerettel vághat neki az új szezonnak.

És a WBA idén tényleg ugyanott folytatta, ahol tavaly abbahagyta: szemetgyönyörködtető, egyérintős, folyamatos támadófutballal rengeteg gólt szerezve (a tavalyi szezon után nagy valószínűséggel idén is meghaladják a százgólos határt) nem hagyott kétséget afelől, hogy a Championship legjobb csapatáról és a bajnokság első számú esélyeséről van szó. Annak rendje és módja szerint késő ősszel már az automata feljutást érő második helyen tanyázott a West Brom. Azonban hiába áll Tony Mowbray rendelkezésére egy remek középpálya és egy gólerős támadósor, a védelem bénázásáin (talán mégsem kellett volna olyan könnyedén lemondani a tartalékkapus Luke Steele-ről, akiből azóta a Barnsley kapujában az idei FA kupa egyik hőse vált) rengeteg fontos pont kezdett elúszni, mivel elöl nem mindig sikerült eggyel több gólt szerezni, mint amennyit hátul a védelem összehozott. Így amíg a többiek kevésbé látványosan ugyan, de szép csendben hangyaszorgalommal elkezdték gyűjtögetni a pontokat, addig a West Brom nagyvonalúan elkezdte hullajtani azokat. Akárcsak tavaly.

És akárcsak tavaly, a WBA idén is két fronton volt érdekelt, mivel a tavasszal egyre tovább sikerült jutnia a kupában, bár az is igaz, hogy nem került az útjába elsőosztályú ellenfél. Amíg a tavalyi idényben a kupavitézkedés a WBA bajnoki szereplése (és az automata feljutás) rovására ment, addig idén úgy tűnt, hogy talán sikerülni fog megbirkózni a dupla feladattal. A West Brom a bajnokságban ugyan visszacsúszott a rájátszást érő helyekre, azonban az idei meglepően romantikus kupaküzdelmek során sikerült simán bejutnia az elődöntőbe, ahol az egyedüliként állva maradt Premiership-klub, a Portsmouth várt rájuk. A Wembley-ben.

A meccsen egyébként nagyjából az történt, amire az ember számított: a West Brom ötletes, gyors, egyérintős támadásaival nem sok mindent tudtak kezdeni az ólomlábakon mozgó Portsmouth-játékosok (egyébként nehezen érthető Harry Redknapp különös vonzalma a kétméteres színesbőrű játékosok iránt, ami bizarr módon Leni Riefenstahl kései szerelmi életét juttatja az ember eszébe), akik úgy tűnt, hogy szinte egyedül a gyors kontrákban bíznak és a már-már védjegyükké váló 1-0-ra hajtanak. Minden előrevágott labdával a végtelenül ellenszenves Milan Barost keresték, akin viszont gyorsan elhaltak az ellentámadások, vagy azért, mert sunyin ellökte az ellenfelét, vagy mert kezezett, vagy egészen egyszerűen azért, mert lesre futott (azután meg reklamált persze). Aztán a bíró egyszer elnézte, hogy Baros úgy fordult le a védőjéről, hogy majdnem beszorult a hóna alá a labda és hiába védte a lövését a vén csont Kiely, a kipattanóra odarobbanó honfitársunk megpróbálta kirúgni a labdát a nyújtózkodó kapus kezei közül, amely viszont így Kanuhoz pattant, aki viszont be is tette. Ennyi volt.

Mindenki láthatta, hogy a WBA jobb volt az ellenfelénél és, hogy igenis sokkal inkább megérdemelte volna a továbbjutást, kivéve talán a stúdióban ücsörgő szakértő, aki nem győzte hangsúlyozni a két csapat tudása közti osztálykülönbséget és értetlenül állunk Milan Baros túlzó feldicsérése előtt is, ami mögött viszont homoerotikus vonzalmat sejtünk.

Egy éven belül tehát a két legfontosabb mérkőzését bukta el a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Szóval maradt a bajnokság. Csak remélhetjük viszont, hogy a WBA bebiztosítja az egyenesági feljutást a hátralévő hat meccsén, már csak azért is, hogy ne kelljen harmadik alkalommal is a Wembley-be utazni, mert az valahogy nem szokott a legjobban sikerülni.