Rúgd és fuss!

Vagyunk egypáran, akiknek a kezdődő futball-anglomániáját masszívan táplálta egy nyolcvanas évek végi tévéműsor, ahol az angol kupa legérdekesebb meccseit foglalták össze félórában. Ezt a műsort Foci angol módrának hívták, amit már a nagyon is közelgő rendszerváltást sejtető nyugatias reklám vezetett fel szombat délutánonként, és az ember a szomszéddal akkor is felvetette videóra a műsort, ha egyébként nem is volt lejátszója. Itt lehetett először szembesülni azzal, hogy az FA Cup tényleg a futball egyik legcsodálatosabb intézménye, ahol bármi megtörténhet: a kiscsapat legyőzi a nagycsapatot, lehet drukkolni az "underdognak", a pályán nagyon sok sár tud lenni, amiben bizony elakad a labda, a játékosok magukat cseppet sem kímélik, és a Norwich általában mindig szellemes támadójátékkal rukkol elő. Ehhez képest az utóbbi években az elsőosztályú klubok mintha félvállról vennék a kupát, a legnagyobbak az elődöntőt megelőző csatározásokig legfeljebb a tartalékcsapataikkal állnak ki, és úgy tűnik, hogy az angol kupa rengeteget vesztett a presztízséből, legalábbis azóta, hogy Stanley Matthews számára a kétfülű serleg magasba emelése a Wembley díszpáholyában világbajnoki győzelemmel, de minimum három egymást követően sorozatban megnyert bajnoki címmel ért fel. Sosem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy nosztalgiával tekintünk vissza az angol futball korábbi időszakaira, ezúttal ennek hangot is adunk: a Rúgd és fuss! ezúttal legendás FA Kupa-mérkőzéseket idéz fel, kedvet csinálva a mai kupafordulóhoz.

Az elmúlt napokban a brit futball semmi másról nem szól, csak arról, hogy melyik managert mikor rúgják ki (nem véletlen, hogy a Rúgdésfuss! posztjainak nagy része is ilyesmivel foglalkozik). A PL drámai hétközi fordulója után a komplett angol sajtó azzal van elfoglalva, hogy a kirúgás szélén álló négy főnök közül vajon melyik és hogyan és mikor repül.

Ebben a hangulatban látta szükségesnek Richard Bevan, a Ligamenedzserek Egyesülete (League Managers' Association, LMA) nevű érdekvédelmi szervezet igazgatója, hogy nyílt levélben forduljon a haladó közvéleményhez, s megfogalmazza: elég!

Bevan szerint "krónikus rövidtávizmus" lett úrrá az angol ligacsapatok tulajdonosain. "Más iparágakban mindenki számára világos, hogy azok a legsikeresebb szervezetek, amelyek nyerő szervezeti struktúrát építenek - közös elkötelezettség, célok és viselkedésmód -, és ezt hosszú távú vízióval párosítják. A futballban ugyanakkor az a megmagyarázhatatlan hiedelem uralkodik, hogy ha újra és újra feláldoznak egy bűnbakot, vagyis elküldik a menedzsert és újat hoznak a helyére, az gyökeres javulást hoz a csapat teljesítményében."

Az igazgató szavaival nehéz lenne vitatkozni. Mint valammi törzsi vudu-közösségben, még innen Pestről is szinte látjuk, ahogy egy-egy elvesztett meccs után egyre közelebb kerül egy-egy manager az áldozati üsthöz, miközben olyasmiről soha nincsen szó, hogy mondjuk Milner egyre közelebb kerül a kirúgáshoz, mert már nyolc meccs óta nem volt egyetlen tisztességes beadása sem.

Paradox módon éppen a klasszikus angol manager-modell eróziója vitte közelebb az angol bajnokságok edző-ügyi hitvilágát a spanyol vagy olasz viszonylatban évtizedek óta megszokotthoz, holott ez éppen azt jelenti, hogy az edzőn egyre kevesebb felelősség van. A Chelsea-nél nem Ancelotti dönt az igazolásokról és a fizetésekről, a Liverpoolnál nem Hodgson, mégis nekik róják fel, ha nem működik a csapat.

Mintha a klubvezetők-tulajdonosok tényleg azt gondolnák (és velük egyre inkább az angol futball-közvélemény is), hogy az edző valami mágikus adalék, amit hozzá kell adni a meglevő kevercshez, ami ettől hirtelen szuper lesz. Ha meg nem, akkor másik adalékkal kell kísérletezni.

Ez nyilván hülyeség, de van egy olyan érzésünk, hogy ennek ellenére visszafprdíthatatlan folyamatról van szó. Hodgson mellett hiába álltak ki a Liverpool legendái, egyre nehezebb elképzelni, hogy lesz ideje a maga képére alakítani a Liverpoolt. A Chelsea és Ancelotti hiába igazoltan jó páros, a klubvezetőknek pillanatokon belül nem lesz más választásuk, mint kivágni az olaszt. Nem nehéz olyan managereket elképzelni, akik Grantnál és Houllier-nél jobban passzolnak a Villa és a West Ham hagyományihoz, de ugyanazok közelítik most a tollukat a felmondólevél felé, akik pár hónappal ezelőtt nagy szavak kíséretében kinevezték őket.

Bevan levelében azt javasolja, hogy a ligamanagereket a jövőben valamilyen objektív értékelési rendszer alapján kelljen értékelni, ami csapatuk teljesítményét reális elvárásokhoz méri. Megjósolható: ilyen soha nem lesz. A futball nem a reális elvárások világa, egyre kevésbé az.

Ahogy azt már a legutóbbi Championship-forduló után megjövendöltük: Roy Keane-t kirúgta az Ipswich. Keanót játékoskorában nem lehetett nem szeretni, hiszen egy lelkes és nélkülözhetetlen őrült volt, egy igazi vezéregyéniség, főleg ’98-2000 között. Persze akkor is egy egyszerű figura volt, abból a fajtából, amelyik nem csinál nagy gondot a fodrászból, hanem letolja kopaszra a haját, aztán, amikor már egészen lenőtt, akkor újra, de ez belefért, sőt. Aztán ahogy elmúlt harminc, jöttek a gondok: előbb a hírhedt eset, amikor direkt, bosszúból okozott súlyos sérülést a Manchester City norvég védőjének, Alf-Inge Haalandnak, és ezt később az önéletrajzában büszkén ki is emelte. Utána jött a szégyenteljes hisztije a 2002-es vb-n: először nyilvánosan kifogásolta az írek edzőtáborát és a körülményeket, majd miután a szövetségi kapitány, Mick McCarthy nehezményezte, hogy mindezt a nyilvánosság elé tárta, az egész csapat előtt küldte el McCarthyt a kurva anyjába, és végül Keanót haza is zavarták, ahogy azt kell.

De igazi köcsög a visszavonulása után, edzőként lett Keane-ből, aki ugyan a Sunderland élén még sikerrel kezdett, hiszen egyből felvitte a csapatot a Premier League-be, sőt, bent is tartotta őket, de amikor jött az a bizonyos második év, akkor már egyértelmű volt, hogy komoly hiányosságai vannak. A man-management (vagyis a hogyan bánjunk emberekkel nevű skill) ugyanis, mint olyan, egész egyszerűen hiányzik Keano eszköztárából, és ez managerként elég nagy hiányosság. Ez különösen következő csapatánál, az Ipswichnél látszott meg. Keane ugyanis a konfliktusokat képtelen máshogy kezelni, mint úgy, hogy kijelenti az adott játékosról, hogy „soha nem játszol többet, amíg én vagyok itt a főnök!”, és ezek után nem csoda, hogy a futballistái nem igazán harcolnak érte. Leginkább ennek köszönhető, hogy az Ipswich, amely a feljutásra esélyes csapatként indult neki a tavalyi szezonnak, se tavaly, sem idén nem tudott beleszólni egy pillanatra sem a feljutásért folyó harcba, és szinte végig a táblázat alsó felén tanyázott. Keane ráadásul elzavarta a legendás ipswichi Akadémia csaknem összes saját nevelésű reménységét (közülük a most a Huddersfieldnél parádézó húszéves csatárt, Jordan Rhodest hiányolhatta utólag a legjobban), és helyettük az igazolásnál három szempontot érvényesített: a játékos vagy a) ír legyen, vagy b) ismerje a Sunderlandből, c) vagy a Manchester Unitedből (Priskin Tamás a kivétel). Ezek után nem csoda az Ipswich katasztrofális szereplése, és nagyjából több mint egy éve már csak az volt a kérdés számunkra, hogy meddig húzza még Keane, akiről már a tavalyi szezon beharangozójában megmondtuk a tutit: „Most azonban kiderülhet, hogy Keane rátermett menedzser, vagy igazából csak egy sarlatán, azt viszont sikerült újfent bebizonyítania, hogy egy összeférhetetlen, önfejű, agresszív bunkó.”

A mi teóriánk az, hogy Keane azért maradhatott ilyen sokáig a helyén, mert egyszerűen nem volt ember az Ipswich igazgatótanácsában, aki meg merte volna mondani neki, hogy „Roy, ki vagy rúgva”. Lám, mennyivel jobb lenne most a Traktorosok helyzete, ha nem lennének jellemhibásak a vezetőik!

A fenti kép alapján úgy tűnik, hogy John Terry éppen durván megfenyegeti a Wolves menedzserét Mick McCarthyt, miután a Farkasok tegnap este legyőzték a totálisan szétesett Chelsea-t. Aztán kiderült, hogy nem is erről van szó, hanem Terry állítólag éppen azt magyarázta, hogy játszott úgy a Wolves, mint bárki más a PL-ben idén, akivel a Chelsea találkozott.

Nézzünk akkor kettőt a pozitív előjelű manager-hírek közül: Phil Brown kapta meg a Championship utolsó helyén szerencsétlenkedő Preston North End kispadját, miután Darren Fergusont még a tavalyi év végén elbocsátották. Brown a Hull Cityt egyszer már felvitte a Premier League-be, sőt, bent is tartotta első évben. A Liliomfehérek most bőven megelégednének azzal, ha Brown a Champóban tartaná a nem túl erős kerettel rendelkező csapatot. A headsetet nyilván most is hozza magával.

A League 2-ban feljutó helyen álló Port Vale is megtalálta Micky Adams utódját a legutóbb a Peterborough-t kikosarazó Jim Gannon személyében, aki a Stockportot vitte föl két éve a harmadosztályba. Mindkét választás jónak tűnik.

A Rúgd és fuss! idén már éppen eleget foglalkozott menedzserek menesztésével, azt azonban még mi is kíváncsian várjuk, hogy a mai őrült Premier League-forduló után ki lesz az első, akitől megválik majd a klubvezetés. Gérard Houllier, azaz a Szívbajos Varangy, aki gyakorlatilag pár hónap alatt a tavaly még a BL-helyekért küzdő Villát magabiztosan a kiesőzónába navigálta? Vagy esetleg Carlo Ancelotti, aki  úgy tűnik mostanra már teljesen elvesztette a kontrollt a csapata felett? Netán Roy Hodgson, akinek látszólag semmi sem jön össze, és a világ legnyomorultabb csapatától is képes kikapni az egyébként sokkal jobb sorsra egyelőre nem nagyon érdemes Liverpoollal? Vagy akár a téli menetelést megelőzően ultimátumot kapott Őshüllő, Avram Grant, aki ugyan hozta az elvárt győzelmet abból a bizonyos három meccsből, de még így sem lehet biztos a dolgában, mivel csapatát ma este a tartalékos Newcastle zúzta szét apró darabokra?

Az elmúlt két napban három managert is menesztettek a Football League-ben: kettő a League 1-ban, egy pedig a League 2-ban dolgozott mostanáig. Közülük ráadásul ketten is a kétezres évek közepén felbukkanó reményteljes, új angol edzőgenerációt képviselték, azóta viszont nagyot fordult a világ, és látszólag mindketten az utolsó lehetőségüket szúrták el.

Közülük Phil Parkinson, a Charlton Athletic managerének (képünkön) esete az érdekesebb, hiszen a csapat jelenleg is playoff-helyen áll, és csak három pontra van az automatikus feljutó helytől. November 20. óta azonban nem sikerült nyerniük, és a vezetőség úgy ítélte meg, hogy jobb minél előbb véget vetni a hullámvölgynek. A Championshipből 2009-ben kieső Charlton tavaly végig botladozott, és a playoffban sem jutott döntőbe, miután büntetőkkel búcsúztatta a Swindon. Idén viszont jól rajtolt, sokáig automatikus feljutó helyen állt és még most sem reménytelen a helyzete egyáltalán. És hogy Parkinson koporsójába ki verte be az utolsó szöget? Hát persze, hogy a Swindon, miután 4-2-re győzött hétfőn a Charlton otthonában. A még mindig csak 43 éves Phil Parkinson akkor került az ifjú angol edzőreménységek közé, amikor általános meglepetésre feljuttatta a Colchestert a Championshipbe 2006-ban. Ahelyett azonban, hogy folytatta volna velük, inkább a Hull ajánlatát fogadta el, ahonnét azonban négy hónap után mennie kellett. Ezután jött a Charlton, ahol először csak segédedző volt, majd megkapta a kispadot, de sokra itt sem ment. Vajon kitől kap még lehetőséget Parky?

Paul Simpson egy évvel idősebb Parkinsonnál, és ő is 2006-ban érte el legnagyobb sikerét, amikor a Carlisle csapatával megnyerte a League 2-t. Sőt, ő is ugyanazt a hibát követte el, hogy túl sokat akart, túl fiatalon: még azon a nyáron a Championshipben nyomuló Preston managere lett, és az első éve még nem is sikerült rosszul, csak rosszabb gólkülönbsége miatt maradt le a playoffról. A következő szezonban azonban csak három győzelmet sikerült összeszenvednie a Prestonnak, és novemberben ki is rúgták. Ismét a negyedosztály következett hát, és a Shrewsbury Town, melyet azonban nem sikerült feljuttatnia az elvárások ellenére, úgyhogy innét is mennie kellett. Simpson következő csapata a Stockport lett idén nyáron, mely tizenkilenc meccsen három győzelemig jutott: a tulajdonosoknak ma lett elegük.

Hozzájuk képest Chris Hutchings esete tiszta sor: a Walsall végig tökutolsó volt idén, nem csoda, hogy a tavaly végig tisztes középcsapatként teljesítő klub vezetőségének elfogyott a türelme a korábban a Wigannel és a Bradforddal a Premier League-ben is dolgozó Hutchingsszal szemben.

"Nem tudjuk kényszeríteni" - mondta Karl-Heinz Rummenigge, a Bayern München elnöke, amikor csapata átigazolási terveiről nyilatkozva elmondta: megkeresték az Everton 26 éves balhátvédjét, Leighton Bainest.

Baines állítólag már Capello tavaly nyári vb-csapatából is (legalább részben) azért maradt ki, mert a svájci edzőtáborban kitört rajta a honvágy, most pedig megmondta a német csapat vezetőinek, hogy ő nem akar elköltözni Liverpoolból és kész. (Baines a liverpooli agglomeráció egyik kisvárosába, Kirkbybe való, szóval gyakorlatilag szülőhelyén játszik.)

Baines döntése az év első jó híre a kínlódó Everon és managere, David Moyes számára, hiszen a támadó szellemű (és gyönyörű dolgokra képes: lásd a Manchester City elleni decemberi gólját) hátvéd a csapat egyik legfontosabb embere.

Nem sokkal azután, hogy a BBC életműdíjjal jutalmazta David Beckhamet (azt egyébként nem teljesen értjük, hogy aktív sportolók miért kaphatnak életműdíjat, az persze más kérdés, hogy Beckham már legkevésbé sem számít annak), az a pletyka kapott szárnyra, hogy az MLS, azaz az észak-amerikai futball liga téli szünetét egy angol csapatnál szeretné kihúzni. Úgy tűnik a számos önkéntes jelentkező közül a legtöbb esélye erre a bajnoki cím (és a Bajnokok Ligája?) titkos esélyesének, a londoni Tottenham Hotspurnek van. De vajon szüksége van-e a remek formában lévő Spursnek Beckhamre és Beckhamnek feltétlenül Angliában kell-e kihúznia a téli szünetet?

Harry Redknapp keze alatt a Spurs a hagyományosan látványos focit játszó klubból a Premier League olyan alakulatává vált, amelyik sokkal többre is képes lehet annál, minthogy csak belepiszkítson a Fat Four évek óta tartó hegemóniájába, ahogyan azt egyébként tavaly tette. Az nem újdonság, hogy a Spurst általában a semleges szurkolók is kedvelni szokták, az már sokkal inkább, hogy a nehéz meccseket is tudják hozni idén, akár tíz emberrel is. Úgy tűnik, hogy a Spurs tényleg nagy formában van és egyelőre szinte megállíthatatlannak látszik. Ez többek között az angol focira annyira jellemző klasszikus szélsőjátéknak köszönhető, hiszen a középpálya két szélén rohangáló Aaron Lennon és Gareth Bale elfutásaiból és az azt követő beadásokból rengeteg gól születik, de legalábbis helyzet alakul ki. Nehéz elképzelni, hogyan illeszkedne ebbe a sikeresen alkalmazott játékrendszerbe a fénykorában is a pontrúgásairól híres Beckham, főleg, hogy a keretben van már egy játékos, aki nagyjából azt tudja hozni (persze nem azon a színvonalon), mint a válogatott egykori csapatkapitánya. David Bentley (hiszen róla van szó!) egyébként meg pont azért nem tud a kezdőcsapat közelébe kerülni, mert nem elég gyors, még akkor is ha a szabadrúgásai és a beadásai néha Beckhamet idézik. De nem csak arról van szó, hogy Beckham egyáltalán nem passzolna a Piszkos Harry által kialakított játékstílusba, hanem jelenléte fel is borítaná a csapategységet, akár felesleges feszültséget is szülve az öltözőben. Ráadásul csupán elvileg két hónapról lenne szó, hiszen nem hisszük, hogy klubja, a Los Angeles Galaxy vezetői belemennének abba, hogy Beckham a szezon végéig Londonban maradjon. Akkor meg tényleg mi értelme lenne az egésznek?

Beckham esetleges angliai visszatérése még azért is meglepő lenne, mert évekkel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy nem lenne képes más angol csapat mint a Manchester United mezét magára húzni. Ugyanakkor az eddigi kérők (Leicester, West Ham és Newcastle) nem jelentettek akkora kísértést Becks számára, mint a manapság őrülten divatos Spurs. Állítólag Beckhamnek nagyon tetszik a csapat játékstílusa, ráadásul ugye Posh Spice-nak sem lenne mindegy, hogy Londonban vagy valahol fenn Északon kell dekkolnia a hét legalább két napján. Az viszont biztos, hogy a válogatott szempontjából Capello szeme előtt lenne, aki kijelentette, hogy nem számít a középpályásra, ha nem játszik rendszeresen egy európai bajnokságban, más kérdés, hogy ebben a Spursben legfeljebb csak a "szupercsere" szerepét tölthetné be. Ráadásul azt még az ellenségei sem kívánhatják neki, hogy Angliába hazatérve majd mindenki rajta röhögjön, mert még a kezdőcsapat közelébe sem tud férkőzni. Akkor már sokkal inkább a jól bejáratott Milan, vagy akár a Bayern München.