Rúgd és fuss!

"Torres, mi az állás?" - énekelték a Liverpool szurkolói a Stamford Bridge-en. Ancelotti kezdőként vetette be az 50 milliós Torrest, aztán a 73. percben utánaküldte a 25 milliós David Luizt is. De akkor Torres már nem volt a pályán: a 66. percben Kalou állt be helyette; addig Torres volt az a mezőnyjátékos, aki a legkevesebbszer ért a labdához. Dalglish közben be se hozta az új igazolás Suarezt, pedig nem is volt másik rendes csatára.

Ha az őrült szombatra nem is tudott rátenni ez a vasárnap, a poén megvan a forduló végére: a sértett/felbőszített Liverpool a hazai pályán nagyon nehezen verhető Chelsea-n feszült, izgalmas, bár nem túl jó meccsen állt bosszút. Ízlés szerint lehet ennek a vélhető lelki összetevőit, a Liverpool-szívet kiemelni, vagy éppen Dalglish ósdi (vagy ellenkezőleg: forradalmi?!) ötvédős taktikáját.

Az biztos, hogy a Liverpool nem játszott jól (hosszú labdák, bizonytalan szélsők), de a Chelsea meg még rosszabbul játszott. Azzal együtt alakulhatott volna fordítva is, a végeredményhez kellett Cech és Ivanovic bénázása (aminek volt egy nem elhanyagolható előzménye már az első félidőben, akkor zavarták egymást, utána meg nagyot ordítoztak egymással; a gól előtt aztán udvariasan egymásra vártak, amit az utóbbi fordulókban roppant termékeny Raul Meireles köszönt meg szépen), a Chelsea egy-két tizenegyest kért számon a bírón, de a Liverpoolnak meg volt Rodriguez Miksa révén egy egy méterről kapufára lőtt helyzete.

0-1, de ettől még persze lőhet majd győztes gólt Torres BL-döntőben, meg a Liverpool is lehet a szezon végén tizenkettedik. Ancelotti - vagy aki ragaszkodott a pár napja igazolt Torres szerepeltetéséhez - mindenesetre elgondolkodhat azon, amit Trevor Francis a minap elmesélt: amikor őt 1979-ben (rekordösszegért!) Brian Clough a Nottingham Forestbe vitte, akkor bizony nem negyvenezer ember előtt,  rangadón játszott először új csapatában, hanem a Notts County tartalékjai ellen szervezett alkalmi meccsen, amit "húsz néző látott, meg két kutya".

És Drogba és Anelka is, Ancelotti nem viccel. Joe Cole sérült, Carroll szintén, úgyhogy Dalglish ha akarna sem tudna hasonló felállásban kiállni. (De nyilván nem akar, mert Suarezt cserének nevezte megint.)

A West Bromwich Albion igazgatótanácsa bejelentette, hogy azonnali hatállyal felmentették a munkavégzés alól a csapat vezetőedzőjét, az olasz Roberto Di Matteót.

Az erről szóló közleményben megköszönik neki a feljutást, de azt írják: mivel három hónapja tart a csapat mélyrepülése (legutóbbi 18 meccsükből csak hármat nyertek meg, 13-at elvesztettek), lépniük kellett. A közlemény direkt aláhúzza, hogy a WBA-nál nem hajigálják ki ok nélkül az edzőket, hiszen közel 11 év alatt Di Matteo mindössze a negyedik manager vagy vezetőedző volt. Tömörségre törekvő címünk sugallatával ellentétben egyébként Di Matteo valóban nem managerként, hanem a kontinentális modellnek megfelelő felállásban, Dan Ashworth sportigazgató beosztottjaként dolgozott. Az igazgatók azt is megköszönték neki, hogy remekül beilleszkedett ebbe a felállásba, amelyben most új embert keresnek a helyére, addig pedig Michael Appleton, az első csapat edzője látja el feladatait.

Békésebb keretek között esett szó az Arsenal 1996 óta hivatalban levő managere, Arsene Wenger utódlásáról: a 61 éves francia mester (aki e hét szombatján állította fel csapatával ez előny-leadás Premiership-rekordját) a News of the World bulvárlap tudósítása szerint azt nyilatkozta a Vecernje Novosti című szerb lapnak, hogy nagyon szeretné, ha a jugoszláv/szerb futball legendája, Dragan Stojkovic követné majd a kispadon. A legendásan megbízható NotW híradásából persze nem derül ki, hogy Wenger rávezető kérdésre mondta-e, hogy "persze, persze" (ha mondott egyáltalán valamit), vagy komolyan kell venni a dolgot, annyi azonban biztos, hogy a népszerű Pixi a japán Grampus Eightnál Wenger játékosa volt, ma pedig ugyanott sikeres edző. Szóval még az is lehet, hogy nem teljes kamuról van szó, amikor azt idézik az idős mestertől, hogy évente legalább egyszer összefut Pixivel Londonban, egyébként meg pont ugyanazt gondolják a fociról ők ketten.

Fabio Capello tegnap újra keretet hirdetett, és elég a névsorra egyetlen pillantást vetni azonnal megállapítható, hogy hiába az egy héttel ezelőtt tett reménykeltő nyilatkozat, semmi sem változik Capello válogatási elveiben: egy-két név kivéletével ez a tavaly nyári világbajnokságra utazó keret is lehetne. Továbbra is ott vannak azok a játékosok, akikre legfeljebb a 2012-es Európa-bajnokságig lehet számítani, a beharangozott fiatalokból pedig senki sem kapott meghívót, mondjuk közülük Andy Carroll és Adam Johnson is sérültek. Az üzenet nyilvánvaló: Capello valószínűleg ugyanazokkal a játékosokkal húzza majd ki a hátralévő másfél évét angol szövetségi kapitányként, akikkel tavaly leszerepelt. Lehet, hogy papíron neki van igaza, és jelenleg nem lehetne ennél erősebb keretet kiállítani, de az is biztos, hogy a névsor és a közelmúlt teljesítménye alapján senki sem lehet biztos abban, hogy ez a csapat képes lesz legyőzni szerda este a dán válogatottat, akkor meg már inkább jöjjenek a fiatalok.

Néhány új név azonban ismét szerepel a meghívottak között: a már pár éve óriási tehetségként berobbant jobbhátvéd Kyle Walker beválogatása tűnik a leginkább figyelemreméltónak, hiszen ezen a poszton eddig Glen Johnson nem tudta meggyőzni a kétkedőket, és ugye ő sem lesz már fiatalabb. Walker jelenleg a Villánál van kölcsönben (de a szezon korábbi részét a QPR-nál töltötte), mivel a Spursnél egyelőre nem számít a kezdőcsapat összeállításánál Harry Redknapp az egykori Sheffield United-neveléssel. Walkerről tudjuk, hogy gólérzékeny, az már más kérdés, hogy védekezni is olyan jól tud-e, mint a kapu előtt kavarni, ha igen, nem kell tovább keresni Glen Johnson utódát. Harmadik kapusnak ezúttal a Fulham hálóőrét David Stockdale-t hívta be Capello, aki nagyjából annyi szerephez fog jutni, mint a harmadik számú kapusok általában: dobálja a labdát kollégáinak az edzésen. Ez a szerep legutóbb (nekünk is utána kellett nézni!) Robert Greennek jutott.

Röviden egy pár szó a többi régi-új kerettagról: a világbajnokságról éppen lemaradt Scott Parker meghívása meglepetés, nem mintha nem bírnánk a West Ham tüdejét, kár, hogy 30 éves korára kezdett igazán komolyan felvetődni a neve a válogatottnál; úgy tűnik, hogy a 24 millió fontos átigazolási díj és egy pár gól meggyőzte Capellót, hogy Darren Bent mégsem olyan rossz csatár, sőt Carroll hiányában még kezdeni is fog talán; a Villa csatára Gabriel Agbonlahor viszont biztos, hogy nem a pillanatnyi formája alapján került be a keretbe, klubjában nála még talán Robert Pires és Emile Heskey is több gólt szerzett mostanában, ráadásul Gérard Houllier éppen eleget kritizálta a csatárt, hogy túlzásba vitte a gyúrást, amitől egyrészt kövérnek néz ki, másrészt meg ugye gyorsabb sem nagyon lesz tőle.

Íme a keret teljes névsora:

Kapusok: Ben Foster (Birmingham), Joe Hart (Man City), David Stockdale (Fulham)

Hátvédek: Leighton Baines (Everton), Gary Cahill (Bolton), Ashley Cole (Chelsea), Michael Dawson (Tottenham), Glen Johnson (Liverpool), Joleon Lescott (Man City), John Terry (Chelsea), Kyle Walker (Aston Villa)

Középpályások: Gareth Barry (Man City), Stewart Downing (Aston Villa), Steven Gerrard (Liverpool), Frank Lampard (Chelsea), James Milner (Man City), Scott Parker (West Ham), Theo Walcott (Arsenal), Jack Wilshere (Arsenal), Ashley Young (Aston Villa)

Csatárok: Gabriel Agbonlahor (Aston Villa), Darren Bent (Aston Villa), Peter Crouch (Tottenham), Jermain Defoe (Tottenham), Wayne Rooney (Man Utd)

Az emberemlékezet legvadabb meccseit és eredményeit produkálták a Premier League csapatai szombaton: a 8 meccs közül egyetlen olyan volt, amit az első gólt elérő csapat meg tudott nyerni, 5 fölött volt a meccsenkénti gólátlag, született egy mesterhármas (Tevez) és egy mesternégyes (Saha), a Newcastle egyenesen történelmi módon (egy nagyképű Arsenal és egy szétesett Dowd bíró hathatós segítségével) állt fel négygólos hátrányból. Folytatódott a januárban igazolt játékosok jó szereplése: Carew másfél góllal járult hozzá a lelőhetetlen Stoke hazai győzelméhez a kétszer is vezető Sunderland ellen, az ifjú - Tottenham-tulajdonú, a QPR után most a Villának kölcsönadott - jobbhátvéd Kyle Walker pontot érő góllal ünnepelte a Fulham ellen, hogy behívták a felnőtt válogatottba, Sturridge ismét gólt lőtt a Boltonban (sokra ugyan nem mentek vele végül). A nap embere mindettől függetlenül George Elokobi, a Wolverhampton kameruni védője, aki egy bombafejessel és egy nagylelkűen Kevin Doyle-nak ajándékozott góllal gondoskodott arról, hogy a Manchester United semmiképpen ne lehessen veretlenül a bajnok: a magasan első Vörös Ördögök és a tökutolsó Farkasok meccsében az volt talán a legmeddöbentőbb, hogy a MU sztárjai mennyire nem tudták nyomás alá helyezni a Wolves védelmét: nem voltak kétségbeesett becsúszások a gólvonalon, mázlival kipattanó labdák vagy ilyesmi. Merlin McCarthy fiai fegyelmezetten lehozták a meccset, pedig a mostanában az ilyesmit rutinszerűen gyakorló Manchesternek egy teljes félideje volt a fordításra.

Na, hát erre a felfordulásra kéne rátenni egy lapáttal a forduló eredetileg csúcsmeccsnek kinéző párosításának, a Chelsea-Liverpoolnak. Torres, blabla, ezt mindenki tudja, nem ragozzuk, beharangozóként inkább az előző forduló egy méltatlanul kevés figyelmet kapott momentumára emlékeztetünk, már csak azért is, mert ez is alátámasztja: néha onnan jönnek a legszórakoztatóbb dolgok, ahonnan az ember a legkevésbé várná.

Salomon Kalou, a Chelsea elefántcsontparti csatára ugyanis olyan gólörömet mutatott be kedden, a Sunderland elleni elegáns gólja után, ami egyszerre tanúskodott politikai tudatosságról, összafrikai szolidaritásról és humorérzékről:

A Bangles együttes Walk Like an Egyptian című múlt századi slágerének videójából kölcsönvett mozdulattal Kalou a kairói tüntetőknek üzent (az ötletet pedig talán a ghanai válogatottól vette, melynek tagjai a három évvel ezelőtti Afrikai Nemzetek Kupa bronzmeccsén éppen a Kalout is felvonultató Elefántcsontpart ellen ünnepelték így a győzelmet), a vasárnapi meccsen pedig, ebben biztosak lehetünk, Torresnek fognak ennél sokkal vaskosabb dolgokat üzenni a vendégszurkerek, akár játszik a spanyol, akár nem. Ő viszont, ezt megígérte, nem fog üzenni, és nem csókolja meg a Chelsea-jelvényt, akármi is legyen.

Magyar idő szerint délután 5-kor kezdődik a meccs.

Gyorshír: a várakozásoknak megfelelően Gary Megson lett a Sheffield Wednesday managere, remélhetőleg jobban fog teljesíteni, mint legutóbb a Boltonnál, vagy azt megelőzően a Nottinghamnél. Ebben segíthet a Vörös Mourinhónak az is, hogy játékosként hosszabb időt töltött a Baglyoknál a nyolcvanas években.

Kirúgták a Sheffield Wednesday managerét, Alan Irvine-t és ugyanezen a napon mutattak ajtót a Brentfordot irányító Andy Scottnak is. Eleve nem vagyunk hívei a spanyolos, „három vereség után rúgjuk ki az edzőt” szemléletnek, de Irvine és különösen Scott is bizonyította már, hogy talán érdemes lenne jobban megbízni benne, de most mégsem ez történt.

Alan Irvine esetében mondjuk lehet igazságuk azoknak, akik szerint ilyen játékoskerettel a Sheffield Wednesdaynek nem a tizenkettedik helyen kellene állnia, hanem sokkal előrébb. Irvine alig több mint egy éve vette át a Baglyokat Brian Lawstól, ám az anyagi gondokkal küzdő csapat zuhanórepülését nem tudta megállítani, és a jelek szerint ez a folyamat egy osztállyal lejjebb is folytatódott. Pedig Irvine kinevezése egyáltalán nem tűnt rossz ötletnek: a korábban David Moyes másodedzőjeként dolgozó edzőt a Preston szerződtette 2007-ben, és a klubot először megmentette a kieséstől, a következő évben pedig rögtön a playoffba vezette. A következő szezon azonban már nem sikerült jól, a Preston újra a kiesés ellen harcolt, Irvine-t pedig menesztették 2009 végén. A szurkolók akkor szimpatizáltak ugyan Irvine-nal, de többen is bírálták a rosszul sikerült átigazolásai illetve a taktikai merevsége miatt.

A Sheffield Wednesday szurkolói most hasonló kifogásokat emeltek vele szemben, és a többségnek az a véleménye, hogy Irvine rendes arc ugyan, de most váltani kellett, hiszen a liga egyik legerősebb keretével rendelkező csapat közelebb van a kieső helyekhez, mint a feljutáshoz. Időközben ugyanis a Baglyokat régi ismerősünk, a korábbi Portsmouth- illetve Leicester-tulajdonos, Milan Mandaric vásárolta meg, és miután ráncba szedte a pénzügyeket, adott pénzt Irvine-nak, hogy vásároljon néhány, ezen a szinten jónak számító játékost. Gary Madine nevét épp két nappal ezelőtt írtuk itt le, de a Motherwelltől érkező középhátvéd, Mark Reynolds vagy a Plymouth benini védője, Réda Johnson neve is jól cseng. Velük együtt sem sikerült azonban jól a január, és a december közepe óta nyeretlen Wednesday pocsék sorozattal csúszott egyre lejjebb, az utolsó csepp a pohárban pedig a Peterborough elleni 5-3-as vereség volt. A lehetséges utódok között többek között Gary Megson nevét emlegetik – hát, ha ez igaz, akkor annyira azért nem irigyeljük a Baglyok szurkolóit.

Andy Scott kirúgása már inkább megosztotta a szurkolókat: róla ugyebár a feltörekvő brit managerek között írtunk, egyebek között azt, hogy az első teljes szezonjában megnyerte a Brentforddal a negyedik ligát, a következő évben pedig gond nélkül bent maradt a League One-ban. Idén mi már a playoff helyek valamelyikére tippeltük a Méheket, ám csapnivalóan kezdték a szezont, és tíz forduló után mindössze két győzelem szerepelt a nevük mellett. Utána azonban Scott összekapta a csapatot, amely meggyőző teljesítménnyel mászott felfelé a tabellán, január elsejére már ott volt a playoff helyek közvetlen közelében, ám ekkor egy újabb rossz sorozat vette a kezdetét, a Brentford hét egymás után következő meccsen nem tudott nyerni, legutoljára pedig még az újonc Dag & Red is elkalapálta 4-1-re. A tulajdonosok ekkor döntöttek úgy, hogy inkább nem várják meg, hogy Scott képes-e újra megállítani a zuhanást és menesztették.

Itt már inkább hajlunk rá, hogy hibáztak: ebből a pénz nélküli, hosszabb ideje csak tengődő londoni kiscsapatból Scott a maximumot hozta ki, ő juttatta fel őket a harmadosztályba és tartotta is bent a klubot az első évben. Egy rossz sorozat után még kellett volna hagyni egy kis időt neki, hiszen már többször is bizonyított, és ugyan valóban voltak az utóbbi időben megkérdőjelezhető döntései, talán kicsit ki is csúszott a kezéből a gyeplő, de ha valaki, ő tudta, hogy kell a Méheket motiválni. Andy Scott még mindig csak 38 éves, remélhetőleg tanult a hibáiból és legközelebb magasabb osztályban is viszontlátjuk majd.

Meggyőződésünk, hogyha egy normális világban élnénk, akkor Andy Carroll nem igazolt volna Liverpoolba, hanem nagy valószínűséggel a teljes karrierjét a Newcastle csíkos mezében játszotta volna végig, hogy a pályafutása végén a klub egyik legendájaként vonuljon vissza. Manapság azonban az ilyenfajta klubhűség teljesen értelmezhetetlen, mivel mind a klubok, mind a játékosok csillagászati összegeket tehetnek zsebre egy-egy átigazolás nyélbeütésekor. Ugyanakkor még ma is vannak olyan aktív játékosok, akik valószínűleg ugyanattól a klubtól fognak visszavonulni, ahol elkezdték a karrierjüket (például Giggs és Scholes a Manchester Unitednél, vagy Gerrard és Carragher a Liverpoolnál), de nem nagy merészség azt jósolni, hogy ez nyilván egyre kevésbé lesz jellemző. Korábban viszont ez nem számított ennyire különlegesnek, rengeteg olyan játékost lehetne felsorolni, akinek a neve örökre összeforrott a klubjáéval, a pálya egyik lelátója a nevét viseli, szobrot állítottak neki a stadion bejáratánál, vagy éppenséggel a klub kabalafiguráját nevezték el róla. Ezúttal tíz olyan angol játékosról lesz szó, akik említésekor azonnal egy bizonyos futballklubra asszociál az ember.

1. Sam Bartram (Charlton Athletic)

Sam Bartram nyugodtan élte a bányászok és vasárnapi futballisták életét, míg egy alkalommal falujának csapata kapus hiányában nem tudott kiállni egy kupamérkőzésre, és az egyébként csatárt játszó Bartram ugrott be kapusként, megmentve ezzel a csapat becsületét. Annyira nem is lehetett rossz, mivel a Charlton játékosmegfigyelője rögtön kiszúrta a szükségkapust, és Bartram szinte azonnal Londonban találta magát, ahol az elkövetkező 22 évben kirobbanthatatlan volt a Charlton kapujából, így részese lehetett a klub máig legnagyobb sikerének, az 1947-es kupagyőzelemnek.

A hétfőn véget ért átigazolási időszakra úgy fogunk visszaemlékezni, mint arra a januárra, amikor megint elszabadult a hülyeség, és horribilis összegek röpködtek kisebb szünet után újra a Premier League-ben. Erről azonban mindenki értesülhetett már, úgyhogy mi inkább öt olyan üzletet választottunk ki, amik nem hozták lázba a médiát, szerintünk azonban fontosak.

1. Jason Puncheon (Southampton - Blackpool)

Jason Puncheon még csak 24 éves, de már rengeteg klubban megfordult, legutoljára a Southamptonban, ahol azonban az új managerrel, Nigel Adkinsszel nem találta meg a hangot, ezért kölcsönadták az eggyel magasabb osztályban (!) játszó Millwallnak. Itt rögtön az első meccsén mesterhármast ért el a Crystal Palace ellen, úgyhogy érthető, hogy a Millwall meg is akarta végleg vásárolni. Közbeszólt azonban Ian Holloway, és ugyan kölcsönben, de megszerezte a szélsőt, aki mostantól már a Premier League szélsőhátvédei ellen bizonyíthat. Arra, hogy az ugrás nem lesz túl nagy neki, maga Holloway a biztosíték.

2. Charlie Austin (Swindon - Burnley)

Charlie Austin az angol futball egyik legújabb sikersztorija: két éve ilyenkor még kőművesként dolgozott, mellette lőtt 46 gólt 48 meccsen a liga kilencedik vonalában szereplő Poole Town csapatában. Innét hozta el 2009 nyarán a Swindon, ahol szintén jól folytatta: 57 meccsen 32 gól volt az eredménye. A Swindon már nyáron is nehezen tudta csak megtartani a jó felépítésű, 21 éves csatárt, most pedig már nem volt kiút: több klubbal is tárgyalhatott, végül a Burnley lett a nyertes. Sokat várunk tőle a Champóban is!

3. Bradley Wright-Phillips (Plymouth - Charlton)

A mostanában annyiszor bántott Shaun Wright-Phillips féltestvére, Bradley sokáig nem találta a helyét, sem a Manchester Cityben, sem utána a Southamptonban (itt egy kínos lopási ügybe is belekeveredett), végül a Plymouth Argyle csapatában egy hosszú sérülést követően, a harmadosztályban kezdett el villogni, olyannyira, hogy ő vezeti a League One góllövőlistáját az idén. Az anyagi nehézségekkel küzdő Zarándokok végül nem is tudták megtartani, és január 24-én eladták a feljutásért harcoló Charltonnak, ahol rögtön az első meccsén győztes gólt lőtt a Colchester ellen.

4. Gary Madine (Carlisle - Sheffield Wednesday)

A Carlisle saját nevelésű csatára már 17 évesen bemutatkozott az első csapatban, de aztán sokáig nem tudta állandósítani a formáját, még akkor sem, amikor tavaly kölcsönvette a Coventry. Az idei szezonban viszont végre magára talált, több gólt lőtt, mint eddigi pályafutása alatt összesen, és nem csoda, hogy elvitte a Sheffield Wednesday, ahol az első három meccsén két gólt is szerzett. Madine még mindig csak húszéves, 196 centijével pedig el lehet képzelni, mennyire nem szeretnek ellene játszani a védők.

5. Elliot Benyon (Torquay - Swindon)

A Swindon Charlie Austint újra egy alacsonyabb osztályból érkező csatárral pótolta - igaz, Benyon nem olyan lentről, hanem csak egy vonallal lejjebbről jött. A Torquay csatáraként tavaly és idén is nagyon jó szezont produkált, és ugyan sok extrát nem csinált, viszont valahogy mindig jókor érkezett a kapu elé - ez az, amiről azt szokás mondani, hogy nem lehet megtanulni. A Swindon gyakorlatilag aprópénzért, 65 ezer fontért vásárolta meg a 23 éves Benyont, és Danny Wilson manager nagyon várja, hogy náluk is minél előbb formába lendüljön, mert egyelőre nagy csalódás az idei szereplésük.