Rúgd és fuss!

Március 24-én zárult le a kölcsönigazolási időszak, amelyben a Premier League klubjait kivéve valamennyi angol csapatnak volt lehetősége korlátozott számú kölcsönjátékos igazolására. Az ablak végén szokás szerint felpörgött a tempó, úgyhogy nézzük a legérdekesebbeket:

A legnagyobb halat a megtorpanni látszó Leicester fogta ki: Sexy Sven csapata egy újabb Premier League-csatárt szerzett meg Yakubu után, a Fulhamnél játszó Diomansy Kamara (képünkön) személyében. Ezek után viszont pláne azt reméljük, hogy a Championship Manchester Cityje nem éri el a playoff helyeket.

Az automatikus feljutó helyre hajtó Norwich két játékost is igazolt: mivel két csatáruk, Chris Martin és Aaron Wilbraham is sérült, jött a még mindig csak húszéves Sam Vokes (Wolves), aki már a sokadik klubban fordul meg kölcsönjátékosként, míg a Liverpool spanyol középpályása, Dani Pacheco eddig nem játszott más angol csapatban. A Leeds is egy olyan játékost szerzett meg, aki már a negyedik másodosztályú klubnál játszik kölcsönben: a Tottenham 21 éves középpályása, Jake Livermore a Derby, a Peterborough és az Ipswich után most Simon Grayson csapatát segíti majd.

A sereghajtó Prestonhoz szintén egy Spurs-játékos érkezett, méghozzá az a Bongani Khumalo, aki egyelőre még egy percet sem játszott a Premier League-csapatban. Az Everton 19 éves ír középhátvédje, Shane Duffy eddig csak nemzetközi kupameccseken szerepelt a csapatban, most a Burnley színeiben vérre menő tétmérkőzéseken is játszhat. A Championshipet vezető QPR nem hozott senkit, viszont a 34 éves Gavin Mahont elengedte a Crystal Palace-hez, a Derby a Liverpool ausztrál cserekapusát, Brad Jonest hozta el, míg a Cardiff a Bolton balhátvédjétől, Jlloyd Samueltől (lent) várja a lökést. A Hull egy 19 éves Everton-középpályásban, Hope Akpanban bízik, a csaknem biztos kiesőnek vélt Scunthorpe pedig két Championship-játékost hozott el: Marcus Williams (Reading) és Ramon Nunez (Leeds) próbálja meg a lehetetlent. Priskin Tamás és a Swansea kapcsolatáról pedig már tud mindenki, akit érdekel kicsit is a dolog.

A League One csapatai is jól betáraztak, közülük csak a legizgalmasabbakat emelnénk ki: így a Huddersfield hozta el a Reading alig két hónapja szerződtetett fiatal középhátvédjét, Sean Morrisont, a Southampton formálisan kölcsönvette, de valójában nyártól végleg megvásárolta az Oldham fiatal középpályását, Dale Stephenst. A szégyenletes mélységekbe zuhant Sheffield Wednesday két PL-játékost hozott el: a hosszú sérülésből visszatérő Bolton-középpályást, Joey O'Brient, illetve a Wigan kapusát, Lee Nichollst. Végül a playoff helyen álló MK Dons a Leedstől kérte kölcsön Adam Claytont, a Charlton pedig két olyan játékost is elhozott, akik ott voltak tavaly az U19 Eb-n az angol válogatottban: Frank Nouble (West Ham) és Dean Parrett (Spurs) már biztosan nem fognak magányosan álldogálni az öltözőben.

A hétfőn véget ért átigazolási időszakra úgy fogunk visszaemlékezni, mint arra a januárra, amikor megint elszabadult a hülyeség, és horribilis összegek röpködtek kisebb szünet után újra a Premier League-ben. Erről azonban mindenki értesülhetett már, úgyhogy mi inkább öt olyan üzletet választottunk ki, amik nem hozták lázba a médiát, szerintünk azonban fontosak.

1. Jason Puncheon (Southampton - Blackpool)

Jason Puncheon még csak 24 éves, de már rengeteg klubban megfordult, legutoljára a Southamptonban, ahol azonban az új managerrel, Nigel Adkinsszel nem találta meg a hangot, ezért kölcsönadták az eggyel magasabb osztályban (!) játszó Millwallnak. Itt rögtön az első meccsén mesterhármast ért el a Crystal Palace ellen, úgyhogy érthető, hogy a Millwall meg is akarta végleg vásárolni. Közbeszólt azonban Ian Holloway, és ugyan kölcsönben, de megszerezte a szélsőt, aki mostantól már a Premier League szélsőhátvédei ellen bizonyíthat. Arra, hogy az ugrás nem lesz túl nagy neki, maga Holloway a biztosíték.

2. Charlie Austin (Swindon - Burnley)

Charlie Austin az angol futball egyik legújabb sikersztorija: két éve ilyenkor még kőművesként dolgozott, mellette lőtt 46 gólt 48 meccsen a liga kilencedik vonalában szereplő Poole Town csapatában. Innét hozta el 2009 nyarán a Swindon, ahol szintén jól folytatta: 57 meccsen 32 gól volt az eredménye. A Swindon már nyáron is nehezen tudta csak megtartani a jó felépítésű, 21 éves csatárt, most pedig már nem volt kiút: több klubbal is tárgyalhatott, végül a Burnley lett a nyertes. Sokat várunk tőle a Champóban is!

3. Bradley Wright-Phillips (Plymouth - Charlton)

A mostanában annyiszor bántott Shaun Wright-Phillips féltestvére, Bradley sokáig nem találta a helyét, sem a Manchester Cityben, sem utána a Southamptonban (itt egy kínos lopási ügybe is belekeveredett), végül a Plymouth Argyle csapatában egy hosszú sérülést követően, a harmadosztályban kezdett el villogni, olyannyira, hogy ő vezeti a League One góllövőlistáját az idén. Az anyagi nehézségekkel küzdő Zarándokok végül nem is tudták megtartani, és január 24-én eladták a feljutásért harcoló Charltonnak, ahol rögtön az első meccsén győztes gólt lőtt a Colchester ellen.

4. Gary Madine (Carlisle - Sheffield Wednesday)

A Carlisle saját nevelésű csatára már 17 évesen bemutatkozott az első csapatban, de aztán sokáig nem tudta állandósítani a formáját, még akkor sem, amikor tavaly kölcsönvette a Coventry. Az idei szezonban viszont végre magára talált, több gólt lőtt, mint eddigi pályafutása alatt összesen, és nem csoda, hogy elvitte a Sheffield Wednesday, ahol az első három meccsén két gólt is szerzett. Madine még mindig csak húszéves, 196 centijével pedig el lehet képzelni, mennyire nem szeretnek ellene játszani a védők.

5. Elliot Benyon (Torquay - Swindon)

A Swindon Charlie Austint újra egy alacsonyabb osztályból érkező csatárral pótolta - igaz, Benyon nem olyan lentről, hanem csak egy vonallal lejjebbről jött. A Torquay csatáraként tavaly és idén is nagyon jó szezont produkált, és ugyan sok extrát nem csinált, viszont valahogy mindig jókor érkezett a kapu elé - ez az, amiről azt szokás mondani, hogy nem lehet megtanulni. A Swindon gyakorlatilag aprópénzért, 65 ezer fontért vásárolta meg a 23 éves Benyont, és Danny Wilson manager nagyon várja, hogy náluk is minél előbb formába lendüljön, mert egyelőre nagy csalódás az idei szereplésük.

Még nagyjából egy órán keresztül tart nyitva a transfer window Angliában, de már így is éppen elég őrült dolog történt, elég csak arra gondolni, hogy valószínűleg  több mint 100 millió fontért cseréltek klubot játékosok az átigazolási időszak utolsó napján, amiből háromszor meg lehetett volna vásárolni a jelenleg a Premier League nyolcadik helyén álló Blackburn Roverst. Nyilván a játékosokért felajánlott átigazolási díjak  teljesen elszakadtak a valóságtól, de ebben már sajnos semmi újdonság nincs, legfeljebb annak lenne érdemes egyszer utánagondolni, miért is alakulhatott mindez így.

Az viszont még ezen is túltesz, hogy az angol válogatott egykori szövetségi kapitánya a Leicester City menedzsereként állítólag képes volt leigazolni azt a játékost, aki két egymást követő tornán is kiejtette az angolokat. Mindannyian emlékszünk még arra, ahogy Ricardo kapuskesztyű nélkül, tenyérbemászóan mosolyogva védi ki Darius Vassell egyébként végtelenül gyatrán elvégzett tizenegyesét, hogy aztán az utolsó büntetőt ő maga vágja be David James kapujába a 2004-es Európa-bajnokság negyeddöntőjében (egyébként két év múlva, a németországi vébén nagyjából ugyanez a forgatókönyv ismétlődött meg). Számunkra egyébként teljesen érthetetlen, mi késztethette Sven-Göran Erikssont arra, hogy leszerződtesse az angol futballszurkolók egykori első számú közellenségét, aki az elmúlt négy évben leginkább a Betis kispadját koptatta. Talán így próbál meg Sexy Sven leszámolni a múlt szellemeivel, vagy a korábban szintén általa leigazolt Darius Vassell önbizalmát akarja házi tizenegyesrúgó-versenyekkel helyreállítani, mivel a csatár gyakorlatilag a hat éve elhibázott büntető óta képtelen magára találni?

Amilyen hirtelen robbant be és lett keresett játékos, olyan gyorsan el is tűnt az újságok címoldaláról Jimmy Bullard. A 32 éves középpályás az elmúlt fél évet a másodosztályban töltötte, ahol vagy játszott a Hull csapatában, vagy nem, a vége felé pedig már inkább nem. Most egykori mentora, Paul Jewell nyúlt a hóna alá, aki annak idején a Wigannél is az edzője volt, és új klubjához, az Ipswich-hez hozta el kölcsönbe.

Ennyi a hír, és így végképp eldőlni látszik, hogy vége Bullard elsőosztályú karrierjének. Már amikor először játszott a Wigannel a Premier League-ben, akkor is 27 éves volt, de sorozatos remeklései és vicces image-e hamar meghozták neki a hírnevet, ami akkor sem kopott meg, amikor már a Fulham játékosaként több mint egy évet kellett kihagynia sérülés miatt. Harmincadik életévében még az angol válogatott keretbe is meghívták, de végül egyszer se léphetett pályára. 2009 januárjában meglepetésre átigazolt a Hullhoz, ott azonban kétszer is elég komolyan megsérült, úgyhogy összesen másfél év alatt 15 PL meccsen játszott csak a Tigriseknél. Most az Ipswichnél még kap egy utolsó esélyt, de meglepődnénk, ha látnánk még egyszer a Premier League-ben, ahol hiába töltött el öt szezont, még száz meccsen sem játszott összesen. Mégis sokáig fogunk rá emlékezni, például ezért, meg ezért, az egyik legszerethetőbb játékos volt a ligában, hosszú és boldog életet kívánunk neki!

Természetesen nemcsak a Premier League-ben szorongatják idegesen a mobiljukat a managerek és az ügynökök, hanem alsóbb osztályokban is. Lássunk most párat az elmúlt napok legérdekesebb játékosüzleteiből a Champóban!

Az egyik legváratlanabbat kétségkívül az automatikus feljutásra is esélyes Swansea húzta: a walesi klub visszavásárolta azt a Leon Brittont (a képen), aki csak nyáron hagyta el a Hattyúkat a Sheffield United kedvéért. A Pengék azonban csapnivalóan szerepelnek idén, a 28 éves, alacsony (165 centis!) középpályás viszont már-már legenda a Swansea szurkolói körében, hiszen nyolc idényt húzott le a csapatnál, és Brendan Rodgers nem kérdés, hogy hasznát tudja majd venni.

Beleerősített a szintén feljutásra ácsingózó Norwich is, Paul Lambert januárban eddig két új játékost igazolt, igaz, egyikük sem nagy név: Marc Tierney (25 éves) a Colchester balhátvédje, és az MK Dons 31 éves erőcsatára, Aaron Wilbraham érkezett, míg az eddig kölcsönben levő Leon Barnett immár véglegesen a Kanáriké lett. És lehet, hogy itt még nincs vége, mert állítólag a Norwich vezetői komolyan gondolják a feljutást.

Szintén a League One-ból igazolt a gödörben levő Derby County is, mégpedig a Notts County 29 éves középpályását, Ben Daviest vették meg a Kosok hosszabb huzavona után. Nigel Clough manager különösen Davies pontrúgásaiban bízik majd. A kieső helyen álló Scunthorpe még egy osztállyal lejjebb talált magának játékost, a Morecambe 25 éves szélsője, Mark Duffy személyében. A rossz nyelvek szerint a Vas már a kiesésre és a jövő szezonra készül. A Watford pedig szokásához híven ismét kölcsönjátékosokban bízik: most az Aston Villa osztrák csatára, Andreas Weimann és a Tottenham 19 éves szélsője, Andros Townsend érkeztek, és Malky Mackay managert ismerve egyikük se jár ezzel rosszul.

A Reading viszont igazi skalpot szerzett Sean Morrison személyében: a Swindon húszéves középhátvédje a harmadosztály egyik legkeresettebb játékosa volt. Rajta kívül hozott a Royals egy non-league csatárt is, az Eastleigh támadója, Brett Williams személyében. És ugyan még január elején történt igazolásokról van szó, de akkor már említsük meg az új tulajdonosokkal rendelkező Hull két új csatárát: egyik nagy favoritunk, Matty Fryatt a Leicestertől, míg Aaron McLean a Peterborough-tól érkezett.

Két átigazolási hír, mindkettő kölcsön: David Bentley idény végéig a Birmingham, Wayne Bridge pedig a West Ham játékosa lesz. Nem hinnénk, hogy sor kerülhet arra, hogy bármelyikük komolyabban szóba kerüljön a válogatottnál, de ha mégis, ahhoz játszaniuk kell és erre minden esélyük meglesz az új csapataiknál. Azért az kár, hogy nagycsapatnál egyik se tudott alapemberré válni, és Bridge-ről már mindenkinek csak a volt csaja és John Terry jut az eszébe, Bentleyről meg az, hogy nagy az arca.

Mi magunk se vettük észre egyből, de a Fulham még pénteken szép csendben leigazolta Steve Sidwellt, az Aston Villa vörös hajú középpályását, pedig versenyben volt érte a West Ham és a Wolverhampton is. A Kalapácsosok ugyan már mindenben meg is egyeztek vele, azonban mégsem jött össze az üzlet, és egy napig úgy nézett ki, hogy a Farkasok vihetik Sidwellt, de amikor bejelentkezett érte a Fulham is, lehetett tudni, hogy a középpályást visszahúzza a szíve szülővárosába, Londonba. Sidwell az Arsenalban kezdte a pályáját, de ott nem kapott sok lehetőséget, ezért a másodosztályú Readinghez távozott, ahol egy másik ex-Ágyússal, James Harperrel bombaerős középpályás kettőst alkotva mutatta meg a Hetvenéves Vénasszonynak, hogy túl korán írta le őt. A Reading első, szép emlékű Premier League-szezonjában Sidwell egyenesen élete formájában játszott, és mivel nem hosszabbította meg a szerződését, év végén szabadon igazolhatott bárhová. Nem csoda, hogy a fél PL sorban állt érte, Sidders pedig a lehető legrosszabb döntést hozta, amikor Mourinho tenyerébe csapva a Chelsea-hez távozott.

Ma már bátran kijelenthető, hogy ezzel a lépéssel gyakorlatilag kinyírta a karrierjét, hiszen akkor, 25 évesen fényes jövő nézett ki a számára, a szupersztárok csapatában azonban ő csak epizódszereplőnek volt jó. Sidwell örülhetett, ha egyáltalán kapott pár percet csereként, és egyúttal tanmesébe való példát szolgáltatott arra, hogy miért is nem szabad a Chelsea-hez igazolnod, ha nem vagy világsztár. Egy évvel később az Aston Villa nyújtott neki mentőövet, ám az egy év kihagyás sokáig meglátszott a játékán, és a szerencsétlen sérülések sem segítettek rajta, esélye sem volt rá, hogy kitúrja a Petrov, Barry kettős bármelyik tagját. Amikor pedig utóbbi a Manchester Cityhez távozott, akkor Martin O’Neill Milnert hozta be középre, Sidwellnek ott is maradt a kispad. Az idei szezonban még annyit se játszott a Villában, mint a korábbi két szezonban, mert a változatosság kedvéért megint megsérült. Steve Sidwell idén lesz 29 éves, és bár válogatott nyilván nem lesz soha, adott a lehetőség a számára, hogy még egyszer bebizonyítsa, tényleg jó középpályás, a Fulham erre ideálisnak is tűnik.

A Premiership-klubok menedzserei idén nyáron vakációjukat Svejcausztriában töltötték, azzal a feltett szándékkal, hogy újabb orosz, török, holland, spanyol, esetleg osztrák, vagy német tehetséget csábítsanak át a Csatornán túlra, az angol futball rajongóinak nem kis rettegést, az Immigration Office munkatársainak pedig nem kevés papírmunkát okozva. Nem azt akarjuk mondani ezzel, hogy az éppen egy hete befejeződött Közép-Kelet-Európa-Bajnokság küzdelmei során nem láttunk rokonszenves produkciókat, de azt azért szögezzük le gyorsan, hogy nem kell mindenkinek az angol bajnokságban játszania.

Annál is inkább, mivel van egy nagy csomó fiatal brit játékos, akik a Premiership klubjait elárasztó középszerű mihaszna külföldiek miatt a Championship klubjaiban szerepelnek, és egy normális világban szinte kivétel nélkül mind élvonalbeli klubok szerelésében futnának ki hétről-hétre a pályára. A Championshipből azonban még így is minden évben kikerülnek egy páran, akik azonnal (vagy bizonyos esetekben sajnos nem annyira azonnal) a Premiership meghatározó játékosaivá válnak. Elég csak a közelmúltból Joleon Lescott, Andy Johnson, Steve Sidwell, Phil Jagielka, David Nugent, vagy akár Gareth Bale nevét említeni.

Újabb összeállításunkban a Championship tavalyi idényéből mutatunk be öt reményteli fiatalt (közülük a legidősebb is csak 22 éves), akik nagy valószínűség szerint a lassan beinduló transfer window legkapósabb nevei lesznek. Persze nem árulunk el nagy titkot azzal, ha megsúgjuk, hogy ezeknek a játékosoknak az esetleges leigazolása kizárólag olyan kluboknál fog felmerülni, amelyek menedzserei számára nem az az elsődleges szempont, hogy harmadrangú világválogatottat harácsoljanak össze, hogy a megszerezni kívánt játékosai spanyol anyanyelvűek legyenek, vagy, hogy a volt francia gyarmatokról származzanak.

1. Sylvan Ebanks-Blake (Wolverhampton Wanderers)
Ilyen névvel az ember P. G. Wodehouse regényeinek lapjain találkozik, vagy legalábbis azt gondolja, hogy az angol királyi család egy távoli rokonát takarja, aki Prince Harry-vel egy-egy húzosabb bulija után hetente egyszer tutira a brit bulvárlapok címoldalára kerül. Ebanks-Blake-nek azonban ez eddig még csak egyszer sikerült, amikor Plymouthban egy szórakozóhelyen széttört egy üveget a beengedőember fején (most derült ki, hogy a támadóeszköz csak a barátnője retikülje (!) volt). A cambridge-i születésű Ebanks-Blake már korán a Manchester United akadémiájára került, ahol a tartalékcsapatban csatártársával, Giuseppe Rossival együtt rúgdosva a gólokat hamar felhívták magukra Sir Alex figyelmét. Az olasszal ellentétben azonban Ebanks-Blake csak két alkalommal került be az első csapatba, mindkettő mérkőzés ligakupa találkozó volt, ráadásul a kettő között egy év telt el. Miután felépült lábtöréséből (ami szintén nem a legjobbkor jött), SEB a Man Utd fiókcsapatához, a Royal Antwerphez került kölcsönbe, ahol kilenc meccsen lőtt négy góljával szerezte vissza az önbizalmát. Karrierjének igazi megmentője azonban nem a belgiumi kirándulás, hanem a Plymouth akkori menedzsere, Ian Holloway volt, aki Alex Fergusont egy trükkel megvezetve (miután egy általa megszerezni nem kívánt játékosra kezdett el licitálni, amit Ferguson hamar elutasított, bedobta Ebanks-Blake nevét, akit viszont már egyébként a szintén nagy ravaszdi hírében álló Sir Alex nem akart visszautasítani Holloway-jel való jó kapcsolatára tekintettel) potom 200 ezer fontért szerezte meg a tömzsi csatárt. Az első szezonjában egyből tíz gólt szerzett nem kismértékben hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy a Zarándokokból stabil középcsapat váljon. A Plymouthnál töltött második szezonjában ott folytatta, ahol az előzőt abbahagyta: januárra már 11 gólnál járt. A helyzet azonban Holloway távozásával hirtelen megváltozott, így több meghatározó játékossal együtt Ebanks-Blake is távozott a devoni csapattól. Bár a Wolves menedzsere, Mick McCarthy által az érte fizetett 1,5 millió fontra azért felhúztuk a szemöldökünket, annál is inkább, mivel ez azt jelentette, hogy egy másik nagy kedvencünknek, Freddy Eastwoodnak gyakorlatilag kicsengettek a Farkasoknál. Az idény első felében szerzett 11 gólját SEB a Wolves aranysárga mezében további 12 találattal (köztük a Charlton ellen szerzett gyönyörű góllal) fejelte meg, amivel meg is szerezte a Championship gólkirályi címét. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy a Farkasok legalább a rájátszásig eljussanak. Ebanks-Blake az a fajta klasszikus csatár, aki minden helyzetből, mindkét lábbal tökéletesen rúg kapura, aki tud nagy gólokat, de nagyon fontos kicsiket is szerezni, egyedül talán a fejjátékán lenne némi javítani való, bár termete miatt úgysem ez lenne a legnagyobb erőssége.

2. Owen Garvan (Ipswich Town)
A még mindig csak húszéves ír középpályásnak bár messze nem a tavalyi volt a legjobb idénye, egy ilyen összeállításból semmiféleképpen sem maradhat ki. Az igazi futballfamíliából származó Garvan (különböző nagybátyai és nagyapja is ír válogatottak voltak, apja pedig a kölyökcsapatnál még edzője is volt) Írországban nevelkedett a dublini Home Farm csapatánál, ahol az ír labdarúgás nagyjai közül többen is (például Liam Brady és Ronnie Whelan) a pályafutásukat kezdték. Miután csapatával három éven keresztül veretlen maradt, Garvanért és csapattársaiért nagy klubok álltak sorba. Az ír fiúk álmainak netovábbját jelentő Celtic, valamint a történelmi Fulham és Nottingham Forest ajánlata helyett azonban Garv bölcsen az utánpótlásneveléséről nem kevésbé híres (a kelet-angliai klub nevelte ki Kieron Dyert és Darren Bentet is) Ipswich Townt választotta. Garvan 2004 novemberében csatlakozott a Traktoros Fiúkhoz, ahol nem kis megtiszteltetésként az ificsapat 10-es számú mezét is megkaphatta. Garvan meghálálta a bizalmat és a csapatot (amelynek többek között Danny Haynes, Liam Trotter és a szintén a Home Farmtól igazolt kapus, Shane Supple is tagja volt) egészen az FA Youth Cup döntőjéig vezette. A kétmeccses döntőben a Theo Walcott-tal, Gareth Bale-lel, Nathan Dyerrel és Adam Lallanával felálló Southampton ellen hódították el a kupát hosszabbítás után, de Garvan a második meccsen nem léphetett pályára, mivel vírusfertőzéssel kórházba szállították. Az Ipswich akkori menedzsere, Joe Royle azonban nem tétovázott sokat és a következő idényben már a kezdőbe állította a 17 esztendős középpályást, akinek remek játéka gyakorlatilag az egyedüli pozitívumát jelentette a gyatra szezonnak, amelyet a Traktoros Fiúk végül a 15. helyen zártak. Az egyesek által az ír Steven Gerrardnak tartott Garvan azóta szinte kirobbanthatatlan az Ipswich kezdőjéből, bár az első szezon remeklését nem sikerült megismételnie. Garv így is a Traktoros Fiúk támadójátékának motorja, egy igazi régivágású ballábas középpályás, akihez fogható Liam Brady és Kevin Sheedy óta nem fordult meg az ír válogatottban. Miután Garvan az ír U21-es válogatottban rendszeresen szerepelt, a nagyválogatottban való bemutatkozására sem kell majd valószínüleg sokat várni: az új szövetségi kapitány, Giovanni Trapattoni májusban már behívta a Szerbia ellen készülő keretbe. Azt tippeljük, hogy Garvan a jövő szezon sztárja lesz az egyértelműen a feljutásért harcba induló Ipswich karmestereként, hacsak az utána már régóta koslató David Moyes meg nem tudja szerezni. Ez viszont nem lesz egyszerű, hiszen Garvan, mint minden rendes ír ember a Liverpool F.C. szurkolója.

3. Andy Keogh (Wolverhampton Wanderers)
Ha nincs a Keogh-Sharp csatárkettős, akkor nem valószínű, hogy közelebbi ismeretségbe kerültünk volna a Vassal, azaz a Scunthorpe Uniteddel. Ugyanis a tinédzser csatárkettős 2005 és 2007 között több mint hetven gólt szerzett a Vas mezében, ezzel 45 év után először a másodosztályba juttatva az észak-kelet angliai klubot. A gólok többségét ugyan Billy Sharp szerezte, de sohasem lett volna egymás után kétszer is a League One gólkirálya, ha mellette nem egy cingár szőke ír fiatalember, bizonyos Andy Keogh szaladgált volna. A dublini születésű Keogh angliai pályafutását a Leedsnél kezdte James Milner és Scott Carson társaságában, azonban az előbbiekkel ellentétben már korán lemondtak róla Yorkshire-ben: így került először kölcsönbe a Scunthorpe-hoz, majd a Prestonhoz távozott David Nugent pótlására a Bury-hez. A Scunthorpe akkori menedzsere, Brian Laws azonban nem vacakolt és aprópénzért leigazolta a sokak által alulértékelt csatárt 2005 januárjában. Keogh igazi kivirágzása azonban egy félévvel később jött el, amikor a Sheffield Unitedtől eltanácsolt Billy Sharp is megérkezett a klubhoz és létrejött az utóbbi idők utolsó igazi, klasszikus értelemben vett csatárkettőse. Keogh és Sharp azonban a Shearer-Sutton ékpárral ellentétben nemcsak a pályán, hanem azon kívül is remekül kijöttek egymással. A csoda azonban csupán másfél évig tartott, amikoris Andy Keogh a téli átigazolási szezonban elfogadta a Wolves és honfitársa, Mick McCarthy ajánlatát, otthagyva a Vast története egyik legnagyobb sikerének a küszöbén. Keogh rögtön nyomott hagyott a Farkasok támadójátékán, akik tavaszi menetelésükkel szinte a semmiből jutottak be a rájátszásba (ahol hiába szerzett gólt és játszott remekül Keogh, elvéreztek ősi riválisukkal, a West Brommal szemben). Keogh mellől azonban sokáig hiányzott a Wolvesnál egy igazi befejező csatár, aki Sylvan Ebanks-Blake személyében a tavalyi szezon felénél meg is érkezett, de ahhoz úgy látszik már túl későn, hogy a Farkasok idén is a rájátszásig jussanak. Amíg Billy Sharp első évét a Sheffield Unitedhez visszaszerződve jobbára a padon töltötte, addig Keogh karrierjében nem okozott különösebb megtorpanást a váltás. Az is igaz persze, hogy Andy Keogh sokkal inkább komplett játékos: gyors, remekül cselez, pazar labdákkal hozza kihagyhatatlan helyzetbe csatártársát, és ha kell, maga is szerez gólt, de akkor viszont kizárólag látványosat. Keogh úgy tűnik, hogy megtalálta a maga új Billy Sharpját, de vajon Billy Sharp is megtalálja-e majd a maga új Andy Keoghját?

4. Joe Ledley (Cardiff City)
Még nem töltötte be a huszonkettőt, de már majdnem 160 liga találkozón öltötte magára a Cardiff City szerelését és 22 alkalommal szerepelt Wales válogatottjában. Ebből a közepesen jó megfigyelő legalább három (plusz egy) következtetést tud levonni Joe Ledley-ről: walesi, korán kezdte felnőtt pályafutását, nem az a vándormadár típus és valószínűleg nem lehet rossz játékos. Ledley kilenc évesen ballagott le először a Ninian Parkba, ahol a szamárlétrát végigjárva nem egészen nyolc év alatt jutott el a felnőttcsapatig. Ez többek között azt is jelentette, hogy inasként az első csapat egyik játékosának a cipőit pucolhatta. Ledley esetében ez a játékos a csapat akkori csapatkapitánya, az ír Graham Kavanagh volt. A vicces az egészben az, hogy Ledley nem merte abbahagyni a cipőpucolást még akkor sem, amikor 17 évesen már helyet követelt magának a Cardiff kezdőcsapatában (állítólag Kavanagh az ifjú csapattárs kitartását extra karácsonyi pénzjutalommal hálálta meg). Az őrületnek végül az vetett véget, hogy Kavanagh idényközben a Wiganhez szerződött. A második meccsén már gólt is szerző Ledley időközben kihagyhatatlaná vált a Cardiff kezdőjéből és majdnem napra pontosan egy évvel első bajnoki meccsét követően, 2006 októberében a walesi válogatottban is pályára léphetett. Ledley amolyan igazi box-to-box fedezet, akinek a játéka minden felesleges elemet nélkülöz, viszont igazi csapatjátékos. Egyes kritikusai pont ezt róják fel Ledley-nek: a játéka kiszámítható és unalmas, és azon felül, hogy nagyon fiatalon robbant be a Cardiff és a walesi válogatott kezdőjébe, nem mondható igazán kiemelkedő játékosnak. A 2007-2008-as szezon első felében beigazolódni látszottak a kritikák: a Cardiff mélyrepülésbe kezdett, Ledley pedig formán kívül volt, ha egyáltalán nem volt sérült. Novemberre már olyan súlyossá vált a helyzet, hogy Dave Jones menedzser menesztéséről szóltak a hírek. A klubvezetés azonban meglepően türelmes maradt, ami meg is hozta a gyümölcsét, hiszen január végén a Cardiff már majdnem az osztályozós helyek egyikén tanyázott. A nagy menetelés hőse ugye mondanunk sem kell, természetesen Joe Ledley volt! Ezzel párhuzamosan a Cardiff nyomult előre az FA kupában is, ahol a Wolves és a Middlesbrough legyőzése után egészen az elődöntőig jutottak, ahol az ügyeletes óriásölő Barnsley-t Ledley pazar kapásgóljával küldték haza a Wembley-ből (Ledley-nek egyébként szokása a Barnsley ellen nagy gólokat rúgni, a 2006-2007-es szezon góljának választott találatát is épp ellenük szerezte). Bár végül a kupagyőzelem elmaradt, ez sem akadályoz meg bizonyos menedzsereket abban, hogy folyamatosan Ledley körül sündörögjenek. Az viszont már most nagy magabiztosággal kijelenthető, hogy nem lesz könnyű elcsábítani szeretett nevelőegyesületétől, mivel télen a Wolves hívását ő maga, míg az Everton 3,5 millió fontos ajánlatát pedig a klub utasította vissza.

5. Wayne Hennessey (Wolverhampton Wanderers)
Az egy apró walesi szigetecskén született Hennessey-re a Manchester City megfigyelői bukkantak rá és csábították el, a kapus azonban rövid idő alatt a City akadémiáját a Wolveséra cserélte. A Farkasoknál azonban legfeljebb a második számú kapus lehetett az U21-es angol válogatott Matt Murray mögött, így saját kérésére a League Two-ban vitézkedő Stockport Countyhoz került kölcsönbe. Hennessey rögtön az első meccsén lehúzta a rólót, amit még nyolc kapott gól nélkül és győzelemmel (!) befejezett mérkőzés követett. A Stockport ezzel a sorozattal nemcsak saját két korábbi klubrekordját múlta felül, hanem új Football League-rekordot is felállított, egy 119 éves csúcsot adva át ezzel a múltnak. A hálóját 810 percen keresztül őrző Wayne Hennessey-t pedig méltán választották a hónap legjobb League Two játékosának. A walesi korosztályos válogatottakat végigjáró Hennessey pályafutásának egy másik csúcsa az volt, amikor a walesi U19-es válogatott törökök elleni meccsén 40 yardról vágott be egy szabadrúgást a hálóba az utolsó percekben (a szabadrúgást egyébként a szövetségi edző, szintén kiváló kapus, Neville Southall utasítására vállalta el). Mindezekkel együtt azonban Hennessey karrierje igazából mégis akkor kezdődött el, amikor a Farkasok elsőszámú kapusa Matt Murray a 2006-2007-es idény legfontosabb mérkőzésének, a West Brom elleni play-off elődöntő odavágójának előestéjén vállsérülést szenvedett, így Hennessey ugrott be a helyére, sőt remek teljesítménye és Murray további sérülései miatt azóta is ottragadt. Sőt a tavalyi idényben a Farkasok legmegbízhatóbb tagja volt, akinek kevés kivétellel szinte csak jó meccsei akadtak, így például a Hawthornsban, ahol a tizenegyest nem túl gyakran rontó Gera Zoltán büntetőjét tornászta ki a jobb alsóból a 84. percben, gól nélküli döntetlenre mentve ezzel a Fekete Ország-derbit. Hennessey első teljes Championship-idénye végén bekerült az év válogatottjába is, amely egy évvel korábban éppen a sorozatos sérüléseivel Hennessey-nek utat nyitó Matt Murray nevével kezdődött. A hagyományoktól eltérően szégyenszemre kapusínségtől szenvedő brit futball egyik legtündöklőbb kapustehetsége az augusztusban kezdődő új idényt várhatóan már valamelyik Premiership-klubnál kezdi majd meg (állítólag a Hetvenéves Vénasszony is szemet vetett Hennessey-re), bár valószínűleg ehhez a fiatal brit játékosokból álló csapatát tovább erősítgető Mick McCarthynak is lesz egy-két szava.

Úgy néz ki, hogy mégis összejött végül.