Rúgd és fuss!

Egy kis visszatekintés az őrület hétvégéjére, megérdelmli, ráadásul igazán remek szövegekkel szórakoztatták a közönséget a csapatok vezetői:

Avram Grantnek, az ismét, ráadásul hazai pályán, ráadásul ún. hatpontos meccsen vereséget szenvedő, és ezzel az utolsó helyre kerülő West Ham edzőjének vasárnap volt a születésnapja, de persze nem tudott örülni: "Nem vagyok annyira boldog, a születésnapomat ezzel törölték. Hogy ünnepelnék? Nincs boldog születésnap, de nem én vagyok a fontos, hanem a csapat" - mondta Grant, aki egyre közelebb van ahhoz a szép egyéni teljesítményhez, hogy két egymást követő szezonban két különböző csapattal kiessen a PL-ből.

Kenny Dalglish, a Stamford Bridge-en meglepetésre győztes Liverpool managere arról beszélt, hogy nem az számít, ki ment el a csapattól, hanem az, hogy ki maradt ott: "Hát én személyesen azért jöttem ide, hogy nyerjünk három pontot, és ha Carlo Ancelotti játszott volna csatárt, akkor is három pontot akartam volna. Nekem csak azok az emberek fontosak, akiken vörös mez van."

Ancelotti szerint egyébként Torres jól játszott, csak nem volt elég tere elöl. A Chelsea edzője azt is elárulta, úgy tervezi, edzéseken csiszolja majd össze támadói játékát, "dehát ez normális".

Végezetül a Goodison Parkban 3-2-es vezetés után 5-3-as vereséget szenvedő, és egyre kockázatosabb mélységbe csúszó Blackpool managere, Ian Holloway szavait ajánljuk a futball taktikai vonatkozásai iránt is érdeklődő olvasóink figyelmébe: "Elfogynak a szavak, komolyan. Az első félidőben volt némi szerencsénk, azt mind tudjuk. A második félidőre bizakodóan jöttünk ki, erre puff, 2-1 oda. Azt hittem, ettől szétgurulunk, mint a franciadrazsé ['knocked us like skittles'], de a srácok megmutatták, milyen fából vannak faragva" - mondta megszokott színes stílusában, majd azon kesergett, hogy a Liverpool elleni győzelem alkalmával milyen klasszul meg tudták tartani az eredményt úgy, hogy átálltak öt védőre és négy középpályásra (lehet, hogy Dalglish innen vette az ötletet?!?), most viszont hiába volt a kettős védfal, az Everton bedarálta őket.

"Torres, mi az állás?" - énekelték a Liverpool szurkolói a Stamford Bridge-en. Ancelotti kezdőként vetette be az 50 milliós Torrest, aztán a 73. percben utánaküldte a 25 milliós David Luizt is. De akkor Torres már nem volt a pályán: a 66. percben Kalou állt be helyette; addig Torres volt az a mezőnyjátékos, aki a legkevesebbszer ért a labdához. Dalglish közben be se hozta az új igazolás Suarezt, pedig nem is volt másik rendes csatára.

Ha az őrült szombatra nem is tudott rátenni ez a vasárnap, a poén megvan a forduló végére: a sértett/felbőszített Liverpool a hazai pályán nagyon nehezen verhető Chelsea-n feszült, izgalmas, bár nem túl jó meccsen állt bosszút. Ízlés szerint lehet ennek a vélhető lelki összetevőit, a Liverpool-szívet kiemelni, vagy éppen Dalglish ósdi (vagy ellenkezőleg: forradalmi?!) ötvédős taktikáját.

Az biztos, hogy a Liverpool nem játszott jól (hosszú labdák, bizonytalan szélsők), de a Chelsea meg még rosszabbul játszott. Azzal együtt alakulhatott volna fordítva is, a végeredményhez kellett Cech és Ivanovic bénázása (aminek volt egy nem elhanyagolható előzménye már az első félidőben, akkor zavarták egymást, utána meg nagyot ordítoztak egymással; a gól előtt aztán udvariasan egymásra vártak, amit az utóbbi fordulókban roppant termékeny Raul Meireles köszönt meg szépen), a Chelsea egy-két tizenegyest kért számon a bírón, de a Liverpoolnak meg volt Rodriguez Miksa révén egy egy méterről kapufára lőtt helyzete.

0-1, de ettől még persze lőhet majd győztes gólt Torres BL-döntőben, meg a Liverpool is lehet a szezon végén tizenkettedik. Ancelotti - vagy aki ragaszkodott a pár napja igazolt Torres szerepeltetéséhez - mindenesetre elgondolkodhat azon, amit Trevor Francis a minap elmesélt: amikor őt 1979-ben (rekordösszegért!) Brian Clough a Nottingham Forestbe vitte, akkor bizony nem negyvenezer ember előtt,  rangadón játszott először új csapatában, hanem a Notts County tartalékjai ellen szervezett alkalmi meccsen, amit "húsz néző látott, meg két kutya".

Az elmúlt napokban a brit futball semmi másról nem szól, csak arról, hogy melyik managert mikor rúgják ki (nem véletlen, hogy a Rúgdésfuss! posztjainak nagy része is ilyesmivel foglalkozik). A PL drámai hétközi fordulója után a komplett angol sajtó azzal van elfoglalva, hogy a kirúgás szélén álló négy főnök közül vajon melyik és hogyan és mikor repül.

Ebben a hangulatban látta szükségesnek Richard Bevan, a Ligamenedzserek Egyesülete (League Managers' Association, LMA) nevű érdekvédelmi szervezet igazgatója, hogy nyílt levélben forduljon a haladó közvéleményhez, s megfogalmazza: elég!

Bevan szerint "krónikus rövidtávizmus" lett úrrá az angol ligacsapatok tulajdonosain. "Más iparágakban mindenki számára világos, hogy azok a legsikeresebb szervezetek, amelyek nyerő szervezeti struktúrát építenek - közös elkötelezettség, célok és viselkedésmód -, és ezt hosszú távú vízióval párosítják. A futballban ugyanakkor az a megmagyarázhatatlan hiedelem uralkodik, hogy ha újra és újra feláldoznak egy bűnbakot, vagyis elküldik a menedzsert és újat hoznak a helyére, az gyökeres javulást hoz a csapat teljesítményében."

Az igazgató szavaival nehéz lenne vitatkozni. Mint valammi törzsi vudu-közösségben, még innen Pestről is szinte látjuk, ahogy egy-egy elvesztett meccs után egyre közelebb kerül egy-egy manager az áldozati üsthöz, miközben olyasmiről soha nincsen szó, hogy mondjuk Milner egyre közelebb kerül a kirúgáshoz, mert már nyolc meccs óta nem volt egyetlen tisztességes beadása sem.

Paradox módon éppen a klasszikus angol manager-modell eróziója vitte közelebb az angol bajnokságok edző-ügyi hitvilágát a spanyol vagy olasz viszonylatban évtizedek óta megszokotthoz, holott ez éppen azt jelenti, hogy az edzőn egyre kevesebb felelősség van. A Chelsea-nél nem Ancelotti dönt az igazolásokról és a fizetésekről, a Liverpoolnál nem Hodgson, mégis nekik róják fel, ha nem működik a csapat.

Mintha a klubvezetők-tulajdonosok tényleg azt gondolnák (és velük egyre inkább az angol futball-közvélemény is), hogy az edző valami mágikus adalék, amit hozzá kell adni a meglevő kevercshez, ami ettől hirtelen szuper lesz. Ha meg nem, akkor másik adalékkal kell kísérletezni.

Ez nyilván hülyeség, de van egy olyan érzésünk, hogy ennek ellenére visszafprdíthatatlan folyamatról van szó. Hodgson mellett hiába álltak ki a Liverpool legendái, egyre nehezebb elképzelni, hogy lesz ideje a maga képére alakítani a Liverpoolt. A Chelsea és Ancelotti hiába igazoltan jó páros, a klubvezetőknek pillanatokon belül nem lesz más választásuk, mint kivágni az olaszt. Nem nehéz olyan managereket elképzelni, akik Grantnál és Houllier-nél jobban passzolnak a Villa és a West Ham hagyományihoz, de ugyanazok közelítik most a tollukat a felmondólevél felé, akik pár hónappal ezelőtt nagy szavak kíséretében kinevezték őket.

Bevan levelében azt javasolja, hogy a ligamanagereket a jövőben valamilyen objektív értékelési rendszer alapján kelljen értékelni, ami csapatuk teljesítményét reális elvárásokhoz méri. Megjósolható: ilyen soha nem lesz. A futball nem a reális elvárások világa, egyre kevésbé az.

A Rúgd és fuss! idén már éppen eleget foglalkozott menedzserek menesztésével, azt azonban még mi is kíváncsian várjuk, hogy a mai őrült Premier League-forduló után ki lesz az első, akitől megválik majd a klubvezetés. Gérard Houllier, azaz a Szívbajos Varangy, aki gyakorlatilag pár hónap alatt a tavaly még a BL-helyekért küzdő Villát magabiztosan a kiesőzónába navigálta? Vagy esetleg Carlo Ancelotti, aki  úgy tűnik mostanra már teljesen elvesztette a kontrollt a csapata felett? Netán Roy Hodgson, akinek látszólag semmi sem jön össze, és a világ legnyomorultabb csapatától is képes kikapni az egyébként sokkal jobb sorsra egyelőre nem nagyon érdemes Liverpoollal? Vagy akár a téli menetelést megelőzően ultimátumot kapott Őshüllő, Avram Grant, aki ugyan hozta az elvárt győzelmet abból a bizonyos három meccsből, de még így sem lehet biztos a dolgában, mivel csapatát ma este a tartalékos Newcastle zúzta szét apró darabokra?