"Torres, mi az állás?" - énekelték a Liverpool szurkolói a Stamford Bridge-en. Ancelotti kezdőként vetette be az 50 milliós Torrest, aztán a 73. percben utánaküldte a 25 milliós David Luizt is. De akkor Torres már nem volt a pályán: a 66. percben Kalou állt be helyette; addig Torres volt az a mezőnyjátékos, aki a legkevesebbszer ért a labdához. Dalglish közben be se hozta az új igazolás Suarezt, pedig nem is volt másik rendes csatára.

Ha az őrült szombatra nem is tudott rátenni ez a vasárnap, a poén megvan a forduló végére: a sértett/felbőszített Liverpool a hazai pályán nagyon nehezen verhető Chelsea-n feszült, izgalmas, bár nem túl jó meccsen állt bosszút. Ízlés szerint lehet ennek a vélhető lelki összetevőit, a Liverpool-szívet kiemelni, vagy éppen Dalglish ósdi (vagy ellenkezőleg: forradalmi?!) ötvédős taktikáját.

Az biztos, hogy a Liverpool nem játszott jól (hosszú labdák, bizonytalan szélsők), de a Chelsea meg még rosszabbul játszott. Azzal együtt alakulhatott volna fordítva is, a végeredményhez kellett Cech és Ivanovic bénázása (aminek volt egy nem elhanyagolható előzménye már az első félidőben, akkor zavarták egymást, utána meg nagyot ordítoztak egymással; a gól előtt aztán udvariasan egymásra vártak, amit az utóbbi fordulókban roppant termékeny Raul Meireles köszönt meg szépen), a Chelsea egy-két tizenegyest kért számon a bírón, de a Liverpoolnak meg volt Rodriguez Miksa révén egy egy méterről kapufára lőtt helyzete.

0-1, de ettől még persze lőhet majd győztes gólt Torres BL-döntőben, meg a Liverpool is lehet a szezon végén tizenkettedik. Ancelotti - vagy aki ragaszkodott a pár napja igazolt Torres szerepeltetéséhez - mindenesetre elgondolkodhat azon, amit Trevor Francis a minap elmesélt: amikor őt 1979-ben (rekordösszegért!) Brian Clough a Nottingham Forestbe vitte, akkor bizony nem negyvenezer ember előtt,  rangadón játszott először új csapatában, hanem a Notts County tartalékjai ellen szervezett alkalmi meccsen, amit "húsz néző látott, meg két kutya".