Rúgd és fuss!

Nem hittünk a szemünknek tegnap reggel a hírt olvasva, de mára már nagyon úgy néz ki, hogy nem csak vaklárma volt a sztori: Ashley Cole (30) a Chelsea és az angol válogatott balhátvédje a cobhami edzőközpontban légpuskával megsebesített egy a klubnál szakmai gyakorlaton lévő srácot! Önmagában már az is érthetetlen, hogy egy futballista minek flangál egy fegyverrel az öltőzőben és az edzőpályán, főleg, hogy az a legnagyobb kaliberű légpuska, amit Nagy Britanniában engedély nélkül tartani lehet. Cole bevallása szerint nem tudott arról, hogy a fegyver töltve van, és azzal magyarázkodott, hogy a golyó éppen hogy csak súrolta a diákot, aki ráadásul jól felfújta az egész ügyet.

Ilyen és ehhez hasonló esetek valószínűleg korábban is megtörténtek az angol futballban, de amíg Robin Friday, Peter Marinello és társaik (például Paul Ince!) sztorijaiban mindig volt egy jó adag humor, ezen egyáltalán nem volt kedvünk még elmosolyodni sem. Azt nyilván mindenki tudta eddig is, hogy Ashley Cole egy végtelenül nyomorult alak, de a korábbi nyavalygásai csak a saját szánalmas bénaságát tették egyértelművé, ez az incidens azonban már azt is bizonyítja, hogy mennyire nem mennek jól mostanában a dolgok a Chelsea-nél. Ashley Cole és John Terry ugyanis mindketten időzített bombák, gyakorlatilag bármikor kiderülhet róluk egy újabb idióta sztori.  Az igazán elgondolkodtató viszont az, hogy ezek ketten az angol válogatott "oszlopai", akik nélkül sokan el sem tudják képzelni a kezdő tizenegyet, szerintünk meg éppenhogy amíg Cashley-nek, JT-nek és társaiknak bérelt helye van az angol csapatban, addig a válogatottól nem is nagyon lehet majd többre számítani az elmúlt évek lélektelen szerepléseinél.

"Torres, mi az állás?" - énekelték a Liverpool szurkolói a Stamford Bridge-en. Ancelotti kezdőként vetette be az 50 milliós Torrest, aztán a 73. percben utánaküldte a 25 milliós David Luizt is. De akkor Torres már nem volt a pályán: a 66. percben Kalou állt be helyette; addig Torres volt az a mezőnyjátékos, aki a legkevesebbszer ért a labdához. Dalglish közben be se hozta az új igazolás Suarezt, pedig nem is volt másik rendes csatára.

Ha az őrült szombatra nem is tudott rátenni ez a vasárnap, a poén megvan a forduló végére: a sértett/felbőszített Liverpool a hazai pályán nagyon nehezen verhető Chelsea-n feszült, izgalmas, bár nem túl jó meccsen állt bosszút. Ízlés szerint lehet ennek a vélhető lelki összetevőit, a Liverpool-szívet kiemelni, vagy éppen Dalglish ósdi (vagy ellenkezőleg: forradalmi?!) ötvédős taktikáját.

Az biztos, hogy a Liverpool nem játszott jól (hosszú labdák, bizonytalan szélsők), de a Chelsea meg még rosszabbul játszott. Azzal együtt alakulhatott volna fordítva is, a végeredményhez kellett Cech és Ivanovic bénázása (aminek volt egy nem elhanyagolható előzménye már az első félidőben, akkor zavarták egymást, utána meg nagyot ordítoztak egymással; a gól előtt aztán udvariasan egymásra vártak, amit az utóbbi fordulókban roppant termékeny Raul Meireles köszönt meg szépen), a Chelsea egy-két tizenegyest kért számon a bírón, de a Liverpoolnak meg volt Rodriguez Miksa révén egy egy méterről kapufára lőtt helyzete.

0-1, de ettől még persze lőhet majd győztes gólt Torres BL-döntőben, meg a Liverpool is lehet a szezon végén tizenkettedik. Ancelotti - vagy aki ragaszkodott a pár napja igazolt Torres szerepeltetéséhez - mindenesetre elgondolkodhat azon, amit Trevor Francis a minap elmesélt: amikor őt 1979-ben (rekordösszegért!) Brian Clough a Nottingham Forestbe vitte, akkor bizony nem negyvenezer ember előtt,  rangadón játszott először új csapatában, hanem a Notts County tartalékjai ellen szervezett alkalmi meccsen, amit "húsz néző látott, meg két kutya".

És Drogba és Anelka is, Ancelotti nem viccel. Joe Cole sérült, Carroll szintén, úgyhogy Dalglish ha akarna sem tudna hasonló felállásban kiállni. (De nyilván nem akar, mert Suarezt cserének nevezte megint.)

Az emberemlékezet legvadabb meccseit és eredményeit produkálták a Premier League csapatai szombaton: a 8 meccs közül egyetlen olyan volt, amit az első gólt elérő csapat meg tudott nyerni, 5 fölött volt a meccsenkénti gólátlag, született egy mesterhármas (Tevez) és egy mesternégyes (Saha), a Newcastle egyenesen történelmi módon (egy nagyképű Arsenal és egy szétesett Dowd bíró hathatós segítségével) állt fel négygólos hátrányból. Folytatódott a januárban igazolt játékosok jó szereplése: Carew másfél góllal járult hozzá a lelőhetetlen Stoke hazai győzelméhez a kétszer is vezető Sunderland ellen, az ifjú - Tottenham-tulajdonú, a QPR után most a Villának kölcsönadott - jobbhátvéd Kyle Walker pontot érő góllal ünnepelte a Fulham ellen, hogy behívták a felnőtt válogatottba, Sturridge ismét gólt lőtt a Boltonban (sokra ugyan nem mentek vele végül). A nap embere mindettől függetlenül George Elokobi, a Wolverhampton kameruni védője, aki egy bombafejessel és egy nagylelkűen Kevin Doyle-nak ajándékozott góllal gondoskodott arról, hogy a Manchester United semmiképpen ne lehessen veretlenül a bajnok: a magasan első Vörös Ördögök és a tökutolsó Farkasok meccsében az volt talán a legmeddöbentőbb, hogy a MU sztárjai mennyire nem tudták nyomás alá helyezni a Wolves védelmét: nem voltak kétségbeesett becsúszások a gólvonalon, mázlival kipattanó labdák vagy ilyesmi. Merlin McCarthy fiai fegyelmezetten lehozták a meccset, pedig a mostanában az ilyesmit rutinszerűen gyakorló Manchesternek egy teljes félideje volt a fordításra.

Na, hát erre a felfordulásra kéne rátenni egy lapáttal a forduló eredetileg csúcsmeccsnek kinéző párosításának, a Chelsea-Liverpoolnak. Torres, blabla, ezt mindenki tudja, nem ragozzuk, beharangozóként inkább az előző forduló egy méltatlanul kevés figyelmet kapott momentumára emlékeztetünk, már csak azért is, mert ez is alátámasztja: néha onnan jönnek a legszórakoztatóbb dolgok, ahonnan az ember a legkevésbé várná.

Salomon Kalou, a Chelsea elefántcsontparti csatára ugyanis olyan gólörömet mutatott be kedden, a Sunderland elleni elegáns gólja után, ami egyszerre tanúskodott politikai tudatosságról, összafrikai szolidaritásról és humorérzékről:

A Bangles együttes Walk Like an Egyptian című múlt századi slágerének videójából kölcsönvett mozdulattal Kalou a kairói tüntetőknek üzent (az ötletet pedig talán a ghanai válogatottól vette, melynek tagjai a három évvel ezelőtti Afrikai Nemzetek Kupa bronzmeccsén éppen a Kalout is felvonultató Elefántcsontpart ellen ünnepelték így a győzelmet), a vasárnapi meccsen pedig, ebben biztosak lehetünk, Torresnek fognak ennél sokkal vaskosabb dolgokat üzenni a vendégszurkerek, akár játszik a spanyol, akár nem. Ő viszont, ezt megígérte, nem fog üzenni, és nem csókolja meg a Chelsea-jelvényt, akármi is legyen.

Magyar idő szerint délután 5-kor kezdődik a meccs.

A fenti kép alapján úgy tűnik, hogy John Terry éppen durván megfenyegeti a Wolves menedzserét Mick McCarthyt, miután a Farkasok tegnap este legyőzték a totálisan szétesett Chelsea-t. Aztán kiderült, hogy nem is erről van szó, hanem Terry állítólag éppen azt magyarázta, hogy játszott úgy a Wolves, mint bárki más a PL-ben idén, akivel a Chelsea találkozott.

Nemrégiben ezeken az oldalakon azon sopánkodtunk, hogy milyen jó is lenne végre találni egy épkézláb és megbízható kapust, aki hosszú időre megoldást jelentene az angol válogatott egyre aggasztóbb kapusproblémájára. Meglepő, hiszen ez szinte soha nem volt így a múltban, gondoljunk csak a korábbi nagy angol kapusegyéniségekre: Gordon Banksre, Peter Shiltonra, Ray Clemence-re, vagy akár David Seamanre. Az Edward-korabeli sportélet igazi legendája, William Henry Foulke azonban valamiért csak ritkán kerül szóba, ha az angol futball legnagyszerűbb hálóőreit szokták felsorolni, pedig Fatty Foulke-ra (ahogy a szurkolók 190 cm magas és a pályafutása végére 150 kilósra (!!!) dagadt kolosszust hívták) nemcsak a méretei és a burleszkfilmbe illő pályán nyújtott alakításai, hanem a parádés védései miatt is méltán emlékezhet az utókor. Pedig nem sokon múlott, hogy emberünk végül a futballnál és nem a krikettnél kötött ki (egyébként nem volt ritka akkoriban, hogy futballkapusok párhuzamosan krikettjátékosok is voltak, csakúgy mint kb. 90 évvel később Andy Goram, aki a skót futballválogatott mellett többször pályára lépett a skót krikettválogatott tagjaként is), ugyanis a helyi szénbánya klubjánál remek dobó és szélső fogó játékos hírében állt, olyannyira, hogy a későbbiekben többször meghívták Derbyshire grófság válogatottjába is, miközben persze kapuskarrierje egyre nagyobb magasságokba kezdett emelkedni.

Foulke miután idejekorán abbahagyta az iskoláit, a blackwelli szénbányában kezdett el dolgozni, ahol nagy szerencséjére a műszak után futballozni is lehetett a bánya csapatában. Nem volt kérdés, hogy az atlétikus alkatú fiatalember melyik poszton fog szerepelni a bányászcsapatban: az akkoriban még csak 80 kilós Foulke úgy repkedett a kapuban, mint egy szöcske, a félpályáig öklözte ki a beadásokat és szinte az ellenfél kapujáig tudta elrúgni a labdát. Nemhiába figyelt fel Foulke-ra a korszak egyik sztárcsapata, a Sheffield United és igazolta le 1894-ben egy másik nagy legenda, az angol futball első színesbőrű profi játékosa, Arthur Wharton helyére.

Foulke nagyjából ekkortájt kezdett hódolni a futball melletti másik nagy szenvedélyének, a mértéktelen zabálásnak. Ellentétben bizonyos játékostársaival, a nagy győzelmek után ő nem öntött fel a garatra, hanem az asztal mellett ünnepelt akár teljes éjszakákon át tartó lakomákkal. Kedvelt szórakozása volt az is, hogy idegenbeli meccsek előtt elsőként ment le a szálloda éttermébe reggelizni, hogy a teljes csapat számára kikészített reggelit egyedül befalhassa. El is kezdett szépen kerekedni, ekkoriban kapta a szurkolóktól a Fatty becenevet is, ami nem nagyon bántotta, sőt, ha lehet, még hízelgett is neki: "Szólíthatnak akárhogy, ha időben meghívnak vacsorára".

És a sikerek jöttek is szépen: a Sheffielddel rövid időn belül Foulke bajnokságot nyert és háromszor is eljutott a kupa döntőjéig, a kupát viszont csak kétszer sikerült elhódítaniuk. Miután 1899-ben az akkoriban még a Crystal Palace pályáján játszott kupadöntőben simán elverték a Derby County-t (4-1), két évvel később ugyanott megismételt mérkőzésen kikaptak a Tottenham Hotspurtől. A következő szezonban azonban újra eljött a lehetőség, hogy visszaszerezzék a kupát: ezúttal a Southampton került az útjukba. A Sheffield annak rendje és módja szerint uralta a meccset, Foulke parádés védéseket mutatott be, tehát minden jel arra mutatott, hogy újabb egy évre az Acélvárosba költözik a füles serleg, azonban az utolsóutáni percben a Southampton csatára egy előre rúgott labdával többméteres lesről meglódulva a kapuba talált. A bíró a partjelzőkkel való hosszas tanácskozás után megadta a gólt, mert állítólag a labda egy védőn megpattanva került a támadó elé. Újrajátszás. Na több se kellett Foulke-nak: a mérkőzés lefújása után sokáig dúlt-fúlt magában, majd anyaszült meztelenül kitört az öltőzőből, hogy számonkérje a játékvezetőn az ítéletet. A meztelen óriás elől menekülő, halálra rémült bíró egy öltözőszekrénybe zárkózott be, de a feldühödött Foulke zsanérostul tépte fel az ajtót, és csak a szövetség illetékesei tudták jobb belátásra téríteni. A bíró nagy szerencséjére a megismételt mérkőzésen a Sheffield többek között Foulke nagyszerű védéseinek köszönhetően 2-1-re nyert, és így újra övék lett a kupa.

Mindezek után azt gondolhatnánk, hogy Foulke-nak hosszú időn át bérelt helye volt a válogatott kezdő tizenegyében, mégis mindössze egyetlenegyszer került be a háromoroszlános csapatba: 1897. március 29-én a Wales elleni 4-0-ás győzelem alkalmával őrizte az angolok kapuját. Állítólag a szövetségi válogatóbizottság nem nagyon kedvelte a hatalmas termetű kapust, mivel kifejezetten sportszerűtlennek tartotta, és sokkal inkább egy olyan játékost részesített előnyben helyette, aki "játszotta a játékot, és nem sértette meg szükségtelenül a szabályok szellemét". Valószínűleg itt arra gondolhattak, hogy Fatty Foulke előszeretettel kapaszkodott bele a keresztlécbe, hogy a kapu méretét ezáltal csökkentse, ám a keresztléc az egyik ilyen mutatványa alkalmával ketté is tört alatta!

De nem ez volt az egyedüli, az angol pályákon méltán népszerű mutatványa. Mivel akkoriban a szabályok még nem tiltották a kapustámadást, a csatárok sportot űztek abból, hogy megpróbálták felöklelni a kapusokat, akár át is lökve őket labdástul a gólvonalon. Foulke-ban azonban emberükre akadtak, és ez nem csak a 150 kilogramm miatt volt így. Attól függően, hogy éppen milyen kedve volt, Foulke a pimaszkodó támadókat atyai vállveregetéssel küldte vissza a saját térfelükre, de olyan eset is előfordult, amikor a lábuknál fogva megragadta és fejjel állította őket a sáros talajba, vagy egészen egyszerűen behajította őket a kapujába.

Foulke miután több mint 350 meccsen védte a Sheffield United kapuját, nem fogadta el, hogy csökkentsék a fizetését, így 1905-ben az újonnan alakult londoni klubhoz, a Chelsea-hez igazolt 50 font ellenében. Ő lett a csapat első kapusa, első csapatkapitánya, és természetesen az első sztárja is. A Chelsea-nél minden eszközt megragadtak, hogy Foulke-ból még nagyobb látványosságot csináljanak, és két kistermetű srácot állítottak a kapuja mögé, hogy ezzel még inkább kihangsúlyozzák a kapus hatalmas méretét. A srácok, ha már ott voltak, visszarúgdosták az elguruló labdákat, így ők voltak a később meghonosodó labdaszedők elődei.

De nem csak ez a kétes hitelességű mítosz kapcsolódik Foulke nevéhez: pályafutása utolsó klubjánál, a Bradfordnál történt meg vele, hogy mivel a mezének színe megegyezett az ellenfél játékosainak mezszínével, és idegenbeli meccs lévén nem találtak számára méretben megfelelő mezt, egy lepedőbe csavarva kellett végigvédenie a meccset. Mivel túl sok dolga nem akadt, és szinte vetődnie sem kellett, a lepedő tiszta maradt, a legenda szerint állítólag innen ered az angolban a clean sheet kifejezés, amit a kapott gól nélkül hozott meccsekre szokás használni. De természetesen nem titkoljuk, hogy eltérő magyarázatok is léteznek, mint például ez itt.

A halála körülményeiről is megoszlanak a vélemények: egyesek szerint tüdőgyulladás vitte el Foulke-ot 42 évesen, miután a blackpooli strandon szervezett vásári tizenyesrúgóverseny alkalmával meghűlt, mások viszont azt állítják, hogy májzsugor végzett vele. Bár az előbbi romantikusabbnak tűnik, Fatty Foulke életmódja miatt mi inkább a másodikat vagyunk hajlamosak elhinni. Emléke azonban valószínűleg örökké megmarad Anglia futballpályáin, mivel állítólag ő volt a legelső céltáblája a Who ate all the pies? (Ki ette meg az összes lepényt?) kezdetű lelátói rigmusnak, amelyet azóta is előszeretettel énekelnek a szurkolók gúnyt űzve a pocakos futballistákon.

A Rúgd és fuss! sosem csinált titkot abból, hogy nem a szíve csücske a brazilok "szambafutballja", azt pedig hittel valljuk, hogy Angliát nem a brazil futballistáknak találták ki. A múltból is számos példát említhetnénk az Angliában betliző állítólagos világklasszisokra, Roque Juniortól Klébersonig, de most maradjunk inkább a jelennél, hiszen egyértelműen napjaink tipikus jelensége, hogy az összes európai bajnokságot olcsó brazil importáruval töltik fel. Persze bennünket a Bundesliga vagy a többi, hasonlóan érdektelen nemzeti bajnokság balsorsa nem izgat, de azt szeretnénk, ha a szigetország ennek a divathóbortnak nem esne áldozatul. Éppen ezért örömmel tölt el bennünket, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – úgy tűnik, nem nekik áll a zászló: az Angliában játszó brazilok többsége tök felesleges. Van, aki bántóan rossz, és van, akinek csak értelmetlen a jelenléte, mindenesetre pont egy csapatra való is kijön belőlük. Íme a Premiership 11 legfeleslegesebb brazilja.

A kapuban magától értetődően a szezon legrosszabb kapusa áll. Nyolcmillió fontot fizetett ki érte a rosszemlékű Ramos-Comolli duó, ami mondani sem kell, hogy elképesztően nagy pénz egy kapusért, pláne egy olyanért, akinek egy sima beadás lehúzása is problémát jelent. Számolni se lehet a kabaréba illő jeleneteket, amiket a méltán népszerű Hernyó szerencsétlenkedése okozott a Spurs védelmében, és hiába játszik meggyőzően Piszkos Harry csapata, ha közben folyton attól kell félniük a fiúknak, hogy minimum hárommal kell többet rúgni, mert Gomes bármikor egymaga felhozhatja az ellenfelet.

Igen, tudjuk, Belletti azok közé tartozik, aki annyira nem rossz, sőt, lőtt is pár nagy gólt már idén, ettől függetlenül nem tud meggyőzni bennünket arról, hogy nélkülözhetetlen lenne. Tipikusan az európai futballarisztokrácia kisinasa, aki pályafutása nagy részét úgy töltötte, hogy sztárcsapatok cserepadján üldögélt. Most ezt teszi a Chelsea-ben, ahol ő csak egy a hozzá hasonló, bosszantóan céltalan zsoldosok közül, de ettől még előlünk nem rejtőzhet el.

Egy öregedő és lassú középhátvéd, aki annak köszönheti szerencséjét, hogy ingyen volt tavaly, azóta pedig hiába mentek meccsek a hibáin, nem lehetett elzavarni, ami mutatja, mekkora káosz van Newcastle-ban. Cacapáról nyilvánvaló volt, hogy túl a pályafutása zenitjén soha az életben nem fogja felvenni a Premiership ritmusát, és kevesebb, mint másfél év alatt sikerült elhomályosítania Titus Bramble, a Szarkák addigi bakikirálya emlékét. Röviden: Cacapa csapnivaló védő, és semmi keresnivalója Angliában.

Róla már az érkezésekor megírtuk a magunkét, és nem is tudott ránk cáfolni. Gilberto rögtön bemutatkozásán, a PSV Eindhoven elleni UEFA-kupa negyeddöntőn rúgatott egy gólt az ellenféllel, és hiába kapta le Juande Ramos a szünetben, a meccs elment, a Spurs pedig a visszavágón ugyan nyert, de mégsem volt elég a továbbjutáshoz. Gilberto aztán kapott még pár meccset, de nélkülözhetetlenségét egyszer sem tudta bizonyítani, és remélhetőleg már csak idő kérdése, amikor – a sok haszontalan Comolli-szerzeménnyel együtt – ’Arry ajtót mutat a brazilnak.

Rafa Benitez az utóbbi két évben végre megvalósítani látszik régi tervét, melynek keretében az Internazionale angol megfelelőjét faragja a Liverpoolból. Vagyis egy-két kivétellel középszerű dél-amerikai vagy ibériai importcikkek, nézhetetlenül unalmas játék és saját nemzetbeli játékos csak mutatóban van a csapatban. Fabio Aurelio amikor éppen nem sérült, akkor legjobb esetben is egy tucatfutballista benyomását kelti, és ugyan van egy veszélyes bal lába, de védekezni már jóval kevésbé tud. Az, hogy most állandó kezdő a csapatban, nem azt jelenti, hogy olyan jó, hanem azt, hogy vetélytársa, az olasz Dossena még nála is sokkal rosszabb.

Elképzelhető, hogy lesz, aki úgy gondolja, hogy Fabio Aurelióval szemben igazságtalanok voltunk (egyébként nem), de hogy nem lesz épeszű ember, aki Lucas Leiva védelmére keljen, az száz százalék. Azt, hogy Benitez mégis mit lát ebben a súlytalan, haszontalan és ellenszenves kis primadonnában, még a spanyol edző legvérmesebb hívei sem értik, és a liverpooli szurkolók türelme fogytán is van vele szemben. Nem véletlenül, hiszen bárki tudná ezt a teljesítményt produkálni a tartalékcsapatból. Ha van iskolapéldája a FELESLEGES brazil játékosnak Angliában, akkor az Lucas Leiva.

Denilson nagyjából hasonló szerepet tölt be a Hetvenéves Vénasszony csapatában, mint Lucas Leiva a Liverpoolban. Elvileg védekező középpályást játszik, ami csak azért érdekes, mert ütközni, labdát szerezni nem nagyon tud, viszont ez még elnézhető lenne, ha legalább egyvalami lenne, amiben jobb az átlagnál, de ilyenről Denilson esetében nem nagyon tudunk. A pehelysúlyú brazil középpályás útját eladott labdák és megakasztott saját akciók szegélyezik, és csak a jóisten (meg a Hetvenéves Vénasszony) tudja, hogy ez miért jó bárkinek is.

8 Anderson (Manchester United)

A Premiership egyik leghülyébb külsejű futballistája tavaly nyáron óriási tehetségként beharangozva jött együtt a portugál Nanival, de egyelőre egyikük sem mutatott ebből túl sokat. Nem azt mondjuk, hogy Anderson reménytelen és kutyaütő futballista, de azért nézzük meg, hogy egy 18 millió fontba került labdarúgóról van szó, ehhez képest eddig egyetlen gólja sincs, pedig állítólag támadó középpályásról beszélünk, mégis rossz nézni, amikor megpróbál kapura lőni. Egyébként lehet, hogy sokat fut, meg szorgalmas, de hogy neki feltétlenül csillagászati összegekért kéne futballoznia a világ állítólagosan legjobb csapatában? Na ne vicceljünk.

Őt ugyan szükségből igazolta szezon közben a Chelsea, amikor Essien kiesése miatt hirtelen szükség lett egy védekező középpályásra, Mineirónak pedig éppen nem volt csapata, ráadásul brazil is volt, úgyhogy Scolarinak nem kellett több. Mindezek ellenére érkezése óta mégis csak alig pár percet játszott, ami csak egyet jelenthet: hogy teljességgel felesleges.

Iskolapéldája annak, hogy attól, hogy valaki az orosz bajnokságban sorozatban rúgja a gólokat, még nem kellene rekordösszeget fizetni érte. Jo – ez is milyen komolytalan név már? – eddig 18 millió fontért összesen egy bajnoki gólt rúgott (a Portsmouth ellen), az se számított sokat, hiszen követte még további öt a társaktól. Most viszont már a cserepadra sem fér oda, és ahogy a City ambícióit elnézzük, túl sok szerepe a jövőben sem lesz. (Ha már City: természetesen Robinhót is egy túlértékelt törpének tartjuk, de ő legalább lőtt néhány gólt, amivel ha nem is bizonyította, hogy tényleg olyan sokat ér, de feleslegesnek nem nevezhető.)

Még egy vicces rekordigazolás. Alfonso Alvest csaknem 13 millió fontért hozta az anyagiakban annyira nem dúskáló Middlesbrough a télen Hollandiából, ahol lehet, hogy számolatlanul rugdosta a gólokat, de mint annyiszor, most is kiderült, hogy a Premier League kicsit más szint. Tavasszal hosszú hetekig kellett várni, amíg végre beköszönt, és a végére még úgy is tűnt, mintha belelendült volna, ehhez képest idén eddig van csatár létére két darab akciógólja, viszont cserébe rengeteg ziccert kihagyott. Ha ezt a mutatót egy angol fiatal produkálja, sokan legyintenek, hogy hát igen, gyenge a brit utánpótlás, de egy brazilnál biztos csak átmeneti üzemzavarról lehet szó. Lehet, hogy így van, mindenesetre örülnénk, ha Alves és a haverjai is inkább valahol a kontinensen ügyeskednének a jövőben.

A Rúgd és fuss! rendszeres olvasói minden bizonnyal rájöttek már, hogy itt a blogon az angol futball iránti rajongáson kívül akad egy másik nagy közös szenvedélyünk is, ami nem más, mint a brit popzene. Ez a két dolog egyáltalán nem áll olyan távol egymástól és főleg nem összeegyeztethetetlen egymással, mint azt az ember egyes üresfejű, sznob ismerősei gondolják, sőt, egy normálisan felnövő fiatalember életének két alapvető pillérei voltak. Ezt mi sem példázza jobban, minthogy a Rúgd és fuss! egyik szerzője 1985-ben klasszikus interrail-jegyes nyaralása alatt Londonba érve állítólag megtekintette a bajnok (Everton) és a kupagyőztes (Manchester United) között vívott Charity Shield-mérkőzést a Wembleyben, majd nem kevesebb, mint 26 (!) bakelit lemezzel a hátizsákjában tért haza!

És ez nem csak velünk, egyszerű rajongókkal van így, hanem magukkal a popsztárokkal is, akik közül nem egy bizonyította be, hogy például Oscar Wilde és Eric Cantona simán lehetnek egyszerre az ember idoljai. Természetesen itt most nem olyanokra gondolunk, mint például Ant & Dec (akik a háromoroszlános válogatott 2002-es világbajnoki daláért felelősek), Rod Stewart (aki bevallottan Celtic-drukker, de ha kell az ősi rivális Rangers szerelésében is előszeretettel pózol egy fotó kedvéért), Mick Jagger (aki marketing okokból izgulta végig látványosan a 98-as angol-argentin tizenegyespárbaját öklét a szájába gyömöszölve), vagy akár Sir Paul McCartney (aki, ha álmából felrázzák, nem tudná valószínűleg megmondani, hogy a liverpooli kékek vagy a liverpooli vörösök szurkolója), hanem igazi POPSZTÁROKRA, akik nem mellesleg igazi FUTBALLRAJONGÓK is egyben.

Önkényesen kiválasztottunk ötöt a Rúgd és fuss! legkedvesebb popsztárjai közül, nézzük csak, hogy melyik klubért rajonganak azok, akikért mi rajongunk!

1. Morrissey
Morrissey és a futball. Ez legalább annyira nem egyértelmű, mintha azt mondanánk, hogy Morrissey és a szex. Ugyanis Steven Patrick Morrissey, a világ valaha volt legjobb bandájának frontembere szinte csak két nagyon fontos dologról nem nyilatkozott eddig soha nyíltan: a futballról és a szexuális irányultságáról. Azt gondolnánk Morrissey a 80-as évek elején elhíresült betegesen girnyó teste miatt, hogy valószínűleg konkrétan fel volt mentve testnevelésből a suliban, így biztos nem nagyon gondolkodhatott sokat a futball dolgairól sem (ellentétben Johnny Marr-ral, aki megszállott Man City szurker, sőt állítólag egyszer majdnem a klub igazolt labdarúgójává is vált, de saját bevallása szerint erre végül azért nem került sor, mert a srácok közül neki volt egyedül kifestve a szeme). Moz azonban egy nyilatkozatában elkotyogta, hogy korábbi lakóhelyéről, a napfényes Los Angelesből nézve igazán egy dolog kezdett hiányozni neki a ködös Albionból és ez nem volt más, mint a futball!

Türelmetlenül várva Morrissey futball coming out-jára, nem marad más, mint a dalszövegeit böngészgetni, amelyekből bizony van egy pár, amely a focival foglalkozik, vagy inkább a focival kapcsolatos utalásokat tartalmaz. Elsőként kívánkozik ide még 1986-ból a Smiths legtökéletesebb lemezén szereplő Frankly Mr Shankly című dal, ami nyilvánvalóan a banda lemezkiadójának vezetőjéhez szól, de az ember kapásból a Liverpool legendás menedzserére, Bill Shankly-re is asszociál. Morrissey szólókarierrjének egy kevésbé sikerült albumán (Maladjusted) található egy Roy’s Keen című szám, amely egy újabb nyilvánvaló utalás a futball világára, ezúttal a Manchester emblematikus középpályására, egy bizonyos Roy Keane-re. Morrissey ezt egyébként be is ismerte egyik koncertjén a szám szövegének egyik sorát "never seen a keener midfielder"-re változtatva (az eredeti szövegben window cleaner szerepel). Morrissey Manchester United iránti vonzalma, ami ugyan eddig is sejthető volt, végül nyilvánvalóvá vált az Irish Blood, English Heart kislemez B-oldalán található Munich Air Disaster 1958 című számmal, amely a légikatasztrófa áldozataivá vált legendás Busby-bébiknek állít rajongóként emléket.

Morrissey egyébként kedvenc csapata legnagyobb sztárjának is nagy rajongója volt egy időben: nemcsak Eric Cantonát ábrázoló pólóban pózolt szívesen, hanem az 1995-ös The Boxers turnéja alatt a csörgődobjára (amelyet a koncertek végén előszeretettel hajított az önkívületben ugrándozó rajongói közé) az Eric vagy a Cantona szavakat írta. Morrissey egy interjúban arról is beszélt, hogy megpróbálkozott barátságba kerülni Cantonával, ám a francia fenegyerek állítólag ezt vastagon leszarta és hidegen elutasította az énekes közeledését. Nem úgy, mint az 1993-ban U18-as Európa-bajnokságot nyert angol válogatott (amely csapatban egyébként Gary Neville, Robbie Fowler, Paul Scholes, Sol Campbell és Nicky Butt is játszott) csatára, az ős-QPR-es Kevin Gallen, aki Los Angelesben járva felkereste, sőt egy Queens Park Rangers-mezzel is megajándékozta kedvenc popsztárját.

Morrissey kedvenc klubjának kilétével kapcsolatban azonban újabb vitahullámok csaptak fel, amikor 1999-es koncertturnéján előszeretettel viselt egy West Ham Boys Club feliratú pólót. Sokak, így többek között Russel Brand legnagyobb bánatára azonban ennek semmi köze sincs a kelet-londoni klubhoz, hanem sokkal inkább a környéken található ugyanolyan nevű ökölvívó iskolához (Morrissey meglepő módon kedveli az ökölvívást is, amit fiatalkorában saját maga is űzött).

És hogy az ember végül egyáltalán ne legyen biztos a dolgában, ráakadtunk egy képre, amelyen Morrissey dzsekije alól a Chivas USA replika meze villan elő. A los angeles-i klub (amely a Los Angeles Galaxy helyi riválisa) mezével valószínűleg a klub szurkolói bázisát alkotó környéken élő hispanók lepték meg kedvencüket. Na de most, hogy Moz pár éve áttette a székhelyét Rómába, vajon mi lehet a helyzet futballfronton?

2. Robert Smith
Ha az ember Morrissey-ről azt gondolja, hogy nem az az igazán futballrajongó alkat, akkor mit gondolhat erről a gyógyszeres, betegesen dagadt macskára emlékeztető alakról? Pedig ő aztán egy igazi régivágású futballrajongó, aki képes a koncertje kezdetét egy hosszabbítás miatt elhalasztani, szétverni a színpadot egy kellemetlen vereség miatt, vagy akár egy turné bizonyos állomásait lefújni, mert a kedvenc futballcsapata váratlanul továbbjutott a kupában. És hogy melyik is ez a csapat? Természetesen a Queens Park Rangers.

Azonban Morrissey-vel ellentétben hiába keresnénk a legapróbb utalást is a Cure számainak szövegében, ugyanis Robert Smith legfeljebb az interjúiban említi meg a futballt. Mint amikor például a Melody Maker évvégi számához készült anyagban a "Mit vár az 1992-es évtől?" kérdésre valami olyasmit válaszolt, hogy érjen véget minden háború, éhínség és járvány, valósuljon meg a faji, vallási, politikai és szexuális harmonikus egymás mellett élés, legyen béke és szerelem, valamint Anglia nyerje meg az Európa-bajnokságot, a QPR pedig a kupát.

Pedig Smith bevallása szerint a szurkolói lét nem egyszerű dolog, ugyanis a klub, amelyet azért választott magának, mert már a nagyapja, az apja, a bátyja is nekik drukkolt, gyakorlatilag soha nem nyer semmit. Hétéves korábban kezdett az apjával meccsre járni, amikor még Rodney Marsh és Stan Bowles voltak a Loftus Road sztárjai. Smith szerint soha nem lett nagy csapat a QPR, mert mindig furcsa módon eladta a legjobb játékosait. "Frusztráló dolog a QPR-nak drukkolni. Mikor végre megjegyzed a játékosok neveit, a következő héten már teljesen mások játszanak" - nyilatkozta egyszer.

Robert Smith egyébként nem tréfál, ha kedvenc csapatáról van szó, mégha mostanában állítólag már csak az angol válogatott mérkőzéseire jár ki. A híres esetet, amikor Trevor Francis, aki éppen a Parkőrök menedzsere volt, egyik játékosának megtiltotta, hogy kihagyja a soronkövetkező mérkőzést, tekintettel arra, hogy kisbabája született, így kommentálta a szigorú popsztár: "Francisnek teljesen igaza volt. Hogy gondolhatja valaki egyáltalán, hogy az a tény, hogy gyereke születik fontosabb, minthogy a QPR-ben játsszon? Ez gyalázatos". A szóbanforgó játékos egyébként nem volt más, mint Martin "Veszett Kutya" Allen. A sztori akkor lenne persze igazán vicces, ha kiderülne, hogy Smith mindezt komolyan gondolta.

3. Bernard Sumner
A New Order frontembere (akire először mint a Joy Division kölyökképű billentyűsére emlékszünk a nagyhatású manchesteri posztpunk együttes legcsodálatosabb számának videóklipjében) nem az angol válogatott 1990-es olaszországi világbajnokságra írt himnuszával (különösen felhívjuk olvasóink figyelmét John Barnes rap betétjére 2:30-nál!) került először kapcsolatba a futballal.

Manchesteri kissrácként ugyanis részt vett a Manchester United által egy meseszép Best-góllal megnyert 1968-as BEK-döntő utáni ünneplésben a belvárosban, ahol a 12 éves Sumnert már akkor mint egy popsztárt adta körbe, kézről kézre a tömeg, úgy hogy gyakorlatilag az egész estét a levegőben lebegve töltötte. Azonban valami nagyon hamar eltörött és Sumner kissé kiábrándult a futballból, mivel az európai kupagyőzelmet követő Interkontinentális Kupa odavágóján a Juan Verón apjával felálló Estudiantes nem kis bírói segédlettel verte meg a Vörös Ördögöket, ami a kis Bernard számára még egy szar tévé képernyőjén keresztül is átjött. Sumner ekkor saját bevallása szerint akkorát csalódott a futballban, hogy azóta is ritkán jár ki a stadionba, inkább a kanapéról nézve követi kedvenc csapata meccseit.

Bernard Sumner azonban ha az Old Traffordon nem is, azon kívül elég gyakran futott össze a United játékosaival: egy ideig egy utcában lakott Beckhamékkel, azonban az angol válogatott örökös jobblába nem ismerte fel az énekest, így nem lett nagy barátkozás a dologból. Nem úgy mint egy másik manchesteri sztárral, Ryan Giggs-szel. Sumner ugyanis rendre Giggsbe botlott különböző manchesteri klubokban, legtöbbször persze a hírhedt The Haçienda klubban, ami a madchesteri szcéna bölcsője, egyesek szerint viszont a komplett 90-es évek szülőhelye volt. Sumner szerint Giggs azon futballisták közé tartozik, akik a pályán villognak, a pályán kívül viszont teljesen érdektelenek és olyanok mintha zombik volnának. Egyszer azonban mégis sikerült Giggsy arcára némi érzelmet varázsolni, amikor a banda többi tagjával behívta egy bár vécéjébe cuccozni és hat biztonsági ember repült rájuk, hogy kidobják őket a helyről: az eset után Giggs szemében halálos félelem tükröződött, ami nem csoda, elég csak arra gondolnunk, hogy volt már egy s más a rovásán és Sir Alex valószínűleg nem egy üveg pezsgővel fogadta volna a következő edzésen, ha az incidensre fény derül.

A legviccesebb sztori azonban Eric Cantonával kapcsolatos: Sumner házibulit szervezett, amikor egy barátnője felhívta, hogy elhozhat-e magával egy fickót és a haverjait, akikkel egy közeli bárban találkozott. Így jött össze Bernard Sumnernak az, ami Morrissey-nek soha, ugyanis a fickó és a haverjai természetesen Cantonát, a testvérét és a barátaikat takarta. És így eshetett meg a New Order énekesével, hogy a saját partiján végig a Gypsy Kings szólt, majd egyszercsak Canto csajozási technikájára is fény derült: mikor már belemelegedtek a táncba, emberünk a világ legtermészetesebb dolgaként egészen egyszerűen feldugta az ujját a csaj orrába...

4. Damon Albarn
Itt egy Chelsea-drukkerről lesz szó, de előre le kell szögezni, hogy egy olyan Chelsea-drukkerről, aki már akkor is a nyugat-londoni klub vérmes szurkolója volt, amikor a csapat 1993 nyarán a Lazio, az Ajax és a helyi rivális Spurs részvételével megrendezett nyári minitornát, a Makita-kupát simán megnyerte, vagy amikor 1995-ben hatalmas csata után estek ki a KEK-elődöntőjében a Zaragoza ellen. Sőt már valószínűleg sokkal korábban is az volt, amikor a csatársort még Kerry Dixon és David Speedie alkották a Stamford Bridge-en, ahol a pálya körül akkoriban még futópálya éktelenkedett és a csapat mezszponzora a Commodore volt. Egyszóval Damon már akkor a Kékek rajongója volt, amikor már az is nagy szónak számított, ha a Chelsea a londoni klubok közül nem a legrosszabb helyet foglalta el a tabellán.

Damon Albarn egyébként nemcsak a stadionba jár nagy szorgalommal, hanem maga is lelkes és ügyes játékos. Emlékszünk még az MTV Europe hőskorából arra, hogy a zenecsatornán a Football Weekend keretében a népszerű miskolci focifarsang mintájára kispályás focimeccset harangoztak be többek között Damon Albarn és MC Solaar főszereplésével. De nem ez volt az egyedüli alkalom, amikor Albarn futballszerelést öltött, ugyanis a Blur, a Gorillaz és a Good, The Bad and The Queen frontembere szinte állandó résztvevője a minden évben különböző londoni stadionokban megrendezésre kerülő Soccer Six tornának, ami leginkább a Népstadionban megrendezett SZÚR-okra hasonlít. A fenti képen Damon éppen egy gólját ünnepli a legelső Soccer Six gálán, Tottenham Hotspur (?) mezben, amelyen valamelyest tompít a Chelsea feliratú jumbósapka. A kilencevenes évek közepét uraló Blur-Oasis háború természetesen ezekre az egyébként vidám hangulatú eseményekre is belopózott, de az a tény nem került soha veszélybe, hogy Damon Albarn sokkal tehetségesebb, sokkal jobb arc, sokkal jobb zenét játszik és ráadásul sokkal jobban focizik, mint bunkó északi ellenfele.

Természetesen Albarnnak is megvannak a maga sztorijai különböző futballistákkal, így például amikor fent északon Liverpoolban járva egy meccs előtti estén leitatták Steve McManamant, hozzásegítve ezzel a Chelsea-t egy könnyed 4-1-es idegenbeli sikerhez (valamiért az az érzésünk, hogy Maccát leitatni nem lehetett azért olyan nagy kunszt...), vagy éppen amikor egy előkelő londoni partin DJ-zett és Claude Makelele lépett fel hozzá kérve a "Tomber la Chemise" című számot (egy észak-afrikai bevándorlókból álló kellemetlenül baloldali francia zenekartól), majd amikor Damon nem nagyon értette a kérést, valószínűleg az erős francia akcentus miatt, a középpályás szűrő prototípusa pénzt kezdett a zsebébe dugdosni, hogy meggyőzze.

És hogy mit gondol Damon Albarn szeretett klubjának tulajdonosáról? "Minden pénzét el kellene venni, főleg, ha senki nem tudja miből és honnan származik. Nem így működik a kapitalizmus? Mindannyian végtelenül kapzsikká válunk". Mi sem kedveljük Abramovicsot, de azért lássuk be Damon, ez így szimplán hülyeség.

5. Pete Doherty
A Babyshambles frontembere szerint három igazán fontos dolog van az életben: a Queens Park Rangers (ami ugye a világ legjobb csapata), a gitárja (ami a legszebb dolog, ami a tulajdonában van) és a drog (amiből viszont megpróbál annyit fogyasztani, hogy azért ne haljon bele).

Doherty már tizenévesen All Quiet On The Western Avenue címmel saját készítésű fanzine-t szerkesztett, ami azonban nem volt nagyon népszerű a szurkolók körében, mivel tele volt irodalmi utalásokkal, versekkel, és egyéb fociról szóló rövid történetekkel. Azonban Dohertyt a legmeghatározóbb és legromantikusabb élmények nem a meccsek alatt, hanem az üres stadionban érték: nyaranta bemászott a pályára és leült a kapu mögé, ahol békésen írogatott egy spangli társaságában, vagy éppen barátnőjével settenkedett be az öltözőbe szerelmeskedni, ahonnan mellesleg egy sorttal gazdagabban távozott.

Doherty állítólag szeretett klubja számára egy dalt is szerzett, amit viszont csak akkor játszanának le, ha a QPR megnyerné az angol kupát (ha igazak a hírek a londoni csapat jövő szezonnal kapcsolatos átigazolási terveiről, még az is lehetséges, hogy a számot előbb-utóbb a nagyközönség is megismeri).

Nem tudjuk azonban, hogy mostanában mennyit járhat Pete Doherty a Loftus Roadra, ugyanis nem is olyan régen a díszpáholy vécéjében kokózáson kapták rajta a meccs alatt, és emiatt egyidőre kitiltották Dohertyt a stadionból. Ez nem jöhetett a legjobbkor Dohertynek, ugyanis egykori-jelenlegi-jövőbeni barátnőjét, Kate Moss szupermodellt a Loftus Road gyepén akarta feleségül venni.

Az angol popzene ügyeletes fenegyereke egyébként csakúgy mint Damon Albarn állandó résztvevője a Soccer Sixnek, sőt idén (ráadásul egyenesen a börtönből szabadulva) csapatával már másodszor hódította el a kupát. Lehet, hogy most éppen nem drogozott a meccs alatt a stadion vécéjében?