Rúgd és fuss!

Nemrégiben itt a blogon üdvözöltük az Aston Villát, mint azt a csapatot, amelyik végre egy kis izgalmat csempészhet a Fat Four által már lassan tizenöt éve uralt Premier League küzdelmeibe. Ezt megelőzően utoljára nagyjából az ezredforduló környékén hozott lázba minket ennyire angol klubcsapat, amelyik a Villához hasonlóan jellemzően fiatal brit (és ír) játékosokból építkezett, és megalkuvást nem ismerő támadófutballal szerzett híveket magának. Szinte már-már a feledés homályába merül, hogy a Leeds United miután 2000-ben bejutott az UEFA-kupa elődöntőjébe, egy évvel később még nagyobb meglepetésre Bajnokok Ligája elődöntőt játszott, ahová többek között a Deportivo La Corunát, a Barcelonát, a Milant és a Laziót is kiverve jutottak el. A Leeds azonban ugyanolyan gyorsan bukott alá, mint ahogyan szinte a semmiből jött elő, és lett két idényen keresztül is meghatározó európai kupacsapat. A klub azóta az angol harmadosztályban (League One) vitézkedik, miután már kétszer is csődöt jelentett, ami egyébként éppen az egy évtizeddel ezelőtti túlköltekezés és az azt elősegítő pénzügyi blöff eredménye. Azt ugye mindannyian tudjuk, hogy a Leeds United azóta el van átkozva, de az már talán nem ennyire szembeötlő, hogy 2001. május 2-án az Elland Road gyepére az akkoriban a fénykorát élő Valencia ellen kifutó játékosoknak néhány kivételtől eltekintve gyakorlatilag teljesen tönkrement a karrierje miután szétesett a csapat, és lassanként mindannyian elhagyták a klubot.

Mark Viduka: az ausztrál középcsatár, akit egy időben még a Barcelona, a Liverpool és a Manchester United is le akart szerződtetni, a kiesést követően végül a Borónál kötött ki, ahol három nagyszerű, de sérülésekkel tarkított évet töltött, és a neve szinte egybeforrott a klubjáéval. Ezután Big Sam első igazolásaként Newcastle-be került, de a várakozással ellentétben a Szarkák nem sokszor léphettek pályára a papíron izgalmasnak tűnő Owen-Viduka csatárkettőssel, mivel Viduka többet volt sérült, mint maga Michael Owen. Ez pedig nem kis szó.

Danny Mills: a kopasz jobbhátvéd miután elhagyta a Leeds Unitedet gyakorlatilag alig szerepelt első osztályú bajnoki meccsen, leszámítva a Man Citynél töltött első szezonját, pedig a 2002-es ázsiai vébén még minden percet a pályán töltött az angol válogatott tagjaként (amihez azért lássuk be, Gary Neville sérülése is kellett). Három éve folyamatosan kölcsönjátékosként izzít különböző kluboknál: járt már a Hullnál, nevelőegyesületénél, a Charltonnál, legutoljára pedig a Derbynál, de sorozatos sérülései miatt bizonyításra sehol nem volt túl sok alkalma.

Nigel Martyn: a mindig vidám, mackós kapus a Bajnokok Ligája menetelést követően már nem sok időt töltött az Elland Roadon, mivel mögötte a padon egy sajátnevelésű tehetség mocorgott helyet követelve magának a kezdőben, bizonyos Paul Robinson. Martyn ekkor elkerült az Evertonhoz, ahol még ráhúzott három szezont, és ha a nyolcvanas években nem Neville Southall védte volna a liverpooli kékek kapuját, a Goodison Park legnagyobb kapuslegendája válhatott volna belőle, hiszen nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Everton 2005-ben a negyedik helyen zárta a bajnokságot.

Rio Ferdinand: gyakorlatilag két okból is kakukktojás az egykori csapatkapitány: szinte az egyedüli tagja az akkori csapatnak, akinek a karrierje nem kezdett azonnali mélyrepülésbe miután elhagyta a klubot, valamint a Leedsnek sikerült drágábban eladnia, mint amennyiért vették, pedig ha valami, akkor ez nem nagyon volt jellemző az akkori klubvezetésre. Rio számára azóta is minden remekül alakult, kivéve talán azt a két esetet, amikor a 2004-es Európa-bajnokságot doppingvétség miatt ki kellett hagynia, és amikor az angol válogatott csapatkapitányi karszalagjáért folytatott versenyt elbukta John Terry ellenében.

Ian Harte: az ír balhátvéd (akinek nagybácsikáját, a jobbhátvéd Gary Kelly-t átmeneti időre Danny Mills szorította ki a kezdőből) a remekbeszabott szabadrúgás-góljai miatt vált elsősorban az Elland Roand egyik kedvencévé, de védekezésben nem volt soha nagyon erős, emiatt már akkoriban is sokan kritizálták. Állítólag a Milan és a Barcelona is vitte volna egy időben, de valahogy ezekből az üzletekből nem lett semmi, és Harte végül 2004 nyarán a spanyol elsőosztályba frissen feljutott Levantéhoz igazolt. De ekkor már nem volt a régi, mivel a 2002-es világbajnokság spanyolok elleni nyolcadddöntőjében kihagyott tizenegyes állítólag teljesen kikészítette. Az ő története a legszomorúbb talán, mivel a spanyol kaland után a Sunderland és a Blackpool sem tartott igényt a még mindig csak 31 éves védő szolgálataira, így januárban majdnem a skót St Mirrenhez igazolt, de végül az utolsó pillanatban meggondolta magát. Ügynöke szerint azért, mert egykori klubjától, a Leedstől kapott ajánlatot.

Alan Smith: ha van eltékozolt futballista karrier, akkor az övé minden bizonnyal az. De hol csúszhatott minden ennyire félre? A Leeds szurkolói nyilvánosan elátkozták, amikor a klub sajátnevelésű játékosaként az ősi rivális Man Unitedhez igazolt, ahol Ferguson mindvégig a védekező középpályás posztján játszatta, és meg volt győződve róla, hogy megtalálta személyében Roy Keane utódát. Az egykori gólvágó azonban nem lubickolt új szerepkörében, kikerült a csapatból, sőt sérülések is hátráltatták, úgyhogy senki sem lepődött meg azon, amikor 2007 nyarán a Newcastle-hez szerződött. Azon viszont már egyre többen, hogy azóta egyszer sem sikerült megzörgetnie a hálót.

Lee Bowyer: a Bajnokok Ligája szezon alatt úgy tűnt, hogy Bow akár még nagy játékos is lehet, pedig furcsa módon pont akkor játszott élete formájában, amikor gyakorlatilag a bíróságról esett be az edzésekre és a meccsekre, a klub ugyanis nem tiltotta el a sikeres szereplés érdekében, miután csapattársával, Jonathan Woodgate-tel laposra vertek egy pakisztáni diákot. Bowyert ugyan végül felmentették, de a karrierje megbicsaklott: a Kieron Dyerrel való bunyóján kívül nem sok emlékezetes történt vele, hacsak az nem, hogy korábban miután idény közben eligazolt a West Hamhez ki is esett velük, pedig többek között Jermaine Defoe, Joe Cole, Michael Carrick és Glen Johnson is a csapat tagja volt. Mostanában kölcsönjátékosként a Birmingham City középpályáját erősíti, és nagyon bízik az automata feljutásban.

Olivier Dacourt: a Leeds díszfranciája először kölcsönbe, majd véglegesen Olaszországba távozott, ahol az AS Roma, majd az Internazionale csapatainál is megfordult. Ő is azok közé a francia játékosok közé tartozik, akik, ha nincs a Bosman-szabály, akkor soha a büdös életben nem hagyják el a Ligue 1 valamelyik klubját. Annak nincs kedvünk utánanézni, hogyan is alakult a karrierje Olaszországban, de nem nagyon válthatta meg a világot az tuti, mert miután elhagyta a Leeds Unitedet nem sokszor került a válogatott közelébe. A télen nagy meglepetésünkre azonban visszatért Angliába, de azóta is leginkább a Fulham kispadján ücsörög.

Dominic Matteo: O'Leary menedzser éppen a BL-szezon előtt igazolta a Liverpoolnál hosszú éveket lehúzó hátvédet, talán éppen Ian Harte helyére, de végül belső védőként került a csapatba, ahol remek párost alkotott az ifjú Ferdinanddal. Matteo első meccsét a Leeds mezében a Milan ellen játszotta, ráadásul két hónappal később a San Siróban lejátszott visszavágó mérkőzésen éppen az ő fejesgólja jelentette a Leeds továbbjutását az első csoportkörből. Matteo a Leeds csapatkapitánya lett miután Rio Ferdinand Manchesterbe igazolt, de a 2004-ben bekövetkezett kiesés utáni nyáron ő is távozott: a Blackburnhöz szerződött. A sérülések azonban őt sem kerülték el, és az első szezon után már gyakorlatilag alig tudott pályára lépni. Jelenleg a Stoke alkalmazásában áll, de ebben az idényben még egyszer sem játszott.

David Batty: az egykori angol válogatott középpályás a kilencvenes évek mindegyik nagyravágyó csapatánál megfordult: szülővárosa csapatával, a Leeds-szel bajnokságot nyert 1992-ben, csakúgy mint három évvel később a Blackburn Roversszel, de mindez a Newcastle-lel már nem jött össze. Sokan szinte mégis csak azért emlékeznek rá, mert a Blackburn tagjaként egy fagyos moszkvai BL-meccsen jól összeverekedett a pályán csapattársával Graeme Le Saux-val. A nem pusztán a heves természete miatt a leedsi legendához, Billy Bremnerhez hasonlított játékos aztán karrierje vége felé visszatért az alakulóban lévő fiatal Leeds Unitedhez, ám miután a menedzser, David O'Leary elhagyta a süllyedni kezdő hajót, már nem nagyon lépett pályára, mivel összekülönbözött az őt követő menedzserekkel (Terry Venables, Peter Reid és Eddie Gray), és 2004-ben visszavonult.

Harry Kewell: hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a csapat másik ausztrálja, miután elszerződött a Liverpoolhoz bepótolta mindazt, amit korábban a Leeds-szel elmulasztott, a Liverpool sikereiből azonban mégsem nagyon vette ki a részét: a heroikus isztambuli BL-döntőt gyakorlatilag nélküle nyerték meg, mivel a huszadik perc tájékán sérülten lebotorkált a pályáról, sőt az egy évvel később megrendezett legendás West Ham elleni kupadöntő második félidejének elején is le kellett cserélni. Állandó sérülései miatt szinte alig tűnt fel valakinek, hogy azóta még egyszer klubot váltott, azt aztán meg pláne nem sokan tudják kapásból megmondani, hogy jelenleg melyik csapatban is játszik. Segítünk: a Galatasarayban.

Azonban nemcsak a játékosok vannak azóta elátkozva (Gary Kelly-t, Michael Bridgest, és a norvég Eirik Bakkét nem is említettük), hiszen a menedzserük, az egykoron a brit futball legtehetségesebb fiatal menedzserének kikiáltott David O'Leary (akiről még videójátékot is neveztek el akkoriban) is csak keresi magát a Leedsnél eltöltött csodálatos évek óta. Igaz, hogy az Aston Villánál is megfordult, de a Birminghamben lehúzott két szezon (egy 10. és egy 16. hely) nem nagyon öregbítette a hírnevét. Legtöbbször ír szövetségi kapitány jelöltként merül fel a neve időről-időre, de leginkább mégis szakkomentátorként bukkan fel.

Kedves barátaink, itt a holtszezon, mely alatt kevesebb téma hever az utcán, ezért szórakoztatónak vélt összeállításokkal próbáljuk kitölteni az időt augusztusig. Most a már javában zajló „managerial merry go round” (edzőkeringő) kapcsán vettük számba azt a tíz managert, akit a leginkább hiányolunk a kispadokról.

Csak azokat vettük számításba, akik már huzamosabb ideje nincsenek állásban, vagyis már a most véget ért szezonban sem volt csapatuk (na jó, egyiküknél csaltunk egy kicsit). Így aztán Big Sam Allardyce vagy Billy Davies nevét hiába keresi bárki is, mint ahogy meghúztunk egy másik határt is: 70 évben jelöltük ki a delikvensek felső korhatárát, tehát például Sir Bobby Robsont bármennyire is tiszteljük, már nem követeljük vissza a kispadra 75 évesen. Lássuk tehát, ki az a tíz! 

1. Kenny Dalglish
Ha valakit úgy istenigazából megnéznénk, mire képes egy Benitez vagy a Hetvenéves Vénasszony ellen, akkor az feltétlenül King Kenny. Dalglish az utolsó olyan manager, aki két klubbal is bajnokságot tudott nyerni (rajta kívül ez csak két igazi legendának, talán minden idők két legjobb angol futballedzőjének sikerült, ez a két ember Herbert Chapman és Brian Clough). Egyrészt minden idők egyik legerősebb Liverpoolja volt az övé a nyolcvanas évek végén, olyan játékosokkal, mint John Barnes, Peter Beardsley, Ian Rush vagy Ray Houghton, és fixaideánk, hogy ha nincs az angol csapatok eltiltása, akkor ez a Liverpool lett volna egyedül képes arra, hogy megállítsa a Gullit, Van Basten, Rijkaard fémjelezte AC Milant. Dalglish távozása óta a Liverpool nem is tudott beleszólni a bajnoki címért folyó küzdelembe, ő pedig utána nemcsak, hogy felhozta a Blackburnt a másodosztályból, de meg is nyerte velük a Premier League-et, utolsóként a Fat Fouron kívüli klubok közül. Utána volt még egy kevésbé sikeres időszaka a Newcastle-nál, ahol az idióta Freddie Shepherd kirúgta, mert két döntetlennel kezdte a szezont, és végül nevelőegyesületénél, a Celticnél is dolgozott, de csak rövid ideig. Azóta King Kenny eltűnt, és csak néha merül fel a neve egy-egy edzőváltás után, de hiába. Most éppen a Blackburn szurkolói reménykednek, hogy Kevin Keeganhez hasonlóan ő is visszatér egykori sikerei színhelyére. Igaz, hogy sok idő telt el azóta, amióta Dalglish utoljára Angliában edzősködött, de azért akkor is jó lenne viszontlátni az 57 éves skót legendát még a kispadon.

2. George Graham
Bár sosem volt egy túlzottan érzelgős alkat, számunkra George Graham egy javíthatatlan romantikusnak tűnik, akinek tulajdonképpen az egész manageri karriere is azt igazolja, hogy egy igazi szerelem van az életben, és ő az Arsenallal való szakítását a mai napi nem bírta kiheverni. A nyolcvanas évek második felében Graham felrázta a hosszú évek óta a középszerűség mocsarában dagonyázó Ágyúsokat, és zömmel saját nevelésű fiatalokra, illetve nem sztárigazolásokra támaszkodva nagyszerű csapatot hozott össze, mellyel kétszer is bajnokságot nyert, és egyebek között megágyazott a Hetvenéves Vénasszonynak, aki évekig nem is mert hozzányúlni a Seaman – Dixon, Adams, Keown, Winterburn felállású védelemhez. Távoznia azért kellett, mert zűrös játékosügyletekbe keveredett, és olyan pénzt is elrakott, amit nem szabadott volna. Ezt követően a Leedsnél próbált szerencsét, de két év után otthagyta a yorkshire-ieket, hogy leüljön a Tottenham kispadjára – mintha csak azért csinálta volna, hogy kést döfjön az Arsenal szívébe, amiért a gyűlölt vetélytárssal szűrte össze a levet. A Spursnél neki sem sikerült a nagy dobás, igazolva, hogy egy hamisítatlan monogám emberrel van dolgunk, aki azóta nem is próbálkozott máshol, 2001 óta csendben tűri a munkanélküliséget. Lehet, hogy az utolsó arsenalos éveiben már túlzottan defenzív taktikát alkalmazott, de George Graham akkor is egy egyéniség, aki még most, 63 évesen igazán érdemelne egy utolsó esélyt az élettől, hogy megmutassa, van élet az Arsenalon kívül is.

3. Terry Venables
Ha George Graham kapcsán csúszópénzeket emlegettünk, akkor El Tel végképp egy nagy hóhányó, ettől függetlenül boldogok lennénk, ha még egyszer leülne egy angol klubcsapat kispadjára. Venables érdekes módon Angliában sosem volt bajnok, bezzeg a Barcelonával igen. Előtte azért szép dolgokat produkált a Crystal Palace és a Queens Park Rangers managereként, és emlékezetes csapat volt a Lineker és Gascoigne fémjelezte Tottenham is a kilencvenes évek elején. Mindezt azonban már beárnyékolták Venables gyanús ügyletei (érdekes, hogy lassacskán szinte minden épkézláb angol edző bűnöző is egyben, lásd Dirty Harryt vagy Big Samet), de mindezek ellenére annyira nem volt más a piacon, hogy ő lett az angol válogatott szövetségi kapitánya az angliai EB előtt. Bár a csapat nem jutott a döntőbe, nyugodt szívvel kijelenthető, hogy nem is égett le, és igazából kár, hogy El Telnek mennie kellett a piszkos üzelmei miatt, mert ilyen karizmatikus kapitányuk azóta sem volt a háromoroszlánosoknak. Azóta El Tel is csak vergődik, és bár 65 éves, azért bízunk benne, hogy fogjuk még látni, ahogy egy hegyes gallérú rózsaszín ingben magyarázza a bizonyítványát egy Premier League forduló után…

4. Ron Atkinson
Na majd pont Big Ront felejtjük le egy ilyen listáról! Talán a legszórakoztatóbb angol futballedző, a régi iskolát képviselve, ráadásul a politikai korrektségre is magasról szarik. Pedig Big Ronnál többet kevesen tettek azért, hogy meghonosodjanak a fekete futballisták Angliában, hiszen ő volt az edzője annak a West Bromwich Albionnak, amelyben három meghatározó fekete futballista is játszott a hetvenes évek végén (ez akkor még egyáltalán nem volt megszokott), és amely abban az időben rendre a dobogóért küzdött. Aztán öt évig a Manchester Unitedet vezette, mellyel bajnokságot ugyan nem nyert, viszont hazavitt számos kupát, azóta meg egyre kevesebb sikerrel edzősködött, ám a média igazi sztárrá tette. A szakkommentátorként igazán népszerűvé váló Atkinson rendkívül vicces egyéniség volt, ám egy véletlenül bekapcsolt mikrofon (mely tanúja volt annak, hogy „lusta niggernek” nevezte Marcel Desaillyt) véget vetett a médiakarriernek. Sőt, Big Ron számára alighanem ezzel véget értek a munkás évek is, hiszen 69 évesen már nem valószínű, hogy még bárhol is számítanának rá, de a remény hal meg utoljára.

5. David O’Leary
Már hét éve annak, hogy egy túlnyomórészt fiatal brit és ír játékosokból álló Leeds United a négy közé jutott a Bajnokok Ligájában úgy, hogy tényleg jó futballt játszva szerzett magának híveket világszerte. Azóta lefelé vezet a Leeds útja, de David O’Learyt még idejében eltávolította a klubvezetés a csapat éléről, így a hanyatlásból nem kellett kivennie a részét. O’Leary nagyon szimpatikus csapatot rakott össze, de aztán egyre nagyobb hülyeségekre költötte a pénzt, és nem sikerült megragadnia az elitben a klubnak. Az Aston Villánál eltöltött két év már jóval sikertelenebb volt, de azt se felejtsük, hogy az elnököt akkor még Doug Ellisnek hívták, akit nem túlzás szörnyetegnek nevezni. Azóta O’Leary neve csak ír szövetségi kapitányként merült fel, de talán lesz még klub, amelyik ki meri nevezni, hiszen még csak 50 éves, és remélhetőleg tanult is a saját hibáiból.

6. Mike Newell
Bár Newell sosem edzősködött a legfelsőbb osztályban, a Lutonnál eltöltött ideje alatt gyakran emlegették a legtehetségesebb angol managerek között. A játékosként Dalglish Blackburnjében is futballozó Newell a Hartlepooltól került a Luton Town kispadjára, és előbb megnyerte a klubbal a League One-t, majd a Championshipben is ütőképes csapatot rakott össze – egészen addig, amíg a katasztrofális anyagi helyzet miatt el nem kényszerült adni a csapat összes valamirevaló játékosát, Curtis Daviestől kezdve Steve Howardig. Utána végül is mennie kellett (miután nyilvánosan bírálta az elnököt), azóta a Luton a negyedosztályig süllyedt, és épp most vontak le tőle 10 pontot. Newell mindkét eddigi munkahelyén nekiment a vezetőségnek, és harcot hirdetett a korrupció ellen, rendkívül vicces nyilatkozataiban pedig a politikai korrektséget is támadta. Ezek után sajnos nehéz elképzelni, hogy lesz klubelnök, aki egy Newell-féle időzített bombával szeretne együtt dolgozni, de mi hiszünk benne, hogy a mindössze 43 éves szakemberre szüksége van az angol labdarúgásnak.

7. Glenn Hoddle
Csak félve írjuk le, de Glenn Hoddle talán ugyancsak érdemel még egy lehetőséget. Persze rengeteg minden szól ellene: a vallási őrületén kívül szakmai indokok is, így az, hogy előszeretettel alkalmaz mindenféle langyimangyi finomkodós taktikai felállást a jól bevált 4-4-2 helyett, képes elképesztő igazolásokra (hogy mást ne mondjunk, ő vitte Gyepes Gábort és Rósa Dénest a Wolveshoz…), és a man-management sem erős oldala. Viszont a Chelsea alatta vált komolyan vehető csapattá, és talán ő volt az utolsó angol kapitány, akinek a csapata tényleg hősiesen búcsúzott egy világversenytől. A még mindig csak 50 éves Hoddle ráadásul zseniális futballista volt, és valahogy mindig szomorú látvány, amikor szakkommentátorként öltönyben a stúdióból osztja az észt, és egy az egyben úgy néz ki, mint egy konzervatív politikus, aki éppen bevallja, hogy évek óta viszonya van egy kiskorú fiú prostituálttal. Igen, azt szeretnénk, hogy Glenda ismét vegye fel a rendkívül cikis suhogós melegítőjét, és mutassa meg, hogy FÉRFI a javából!

8. Phil Parkinson
Parkinson Mike Newellhez hasonlóan szintén nem vezetett még első osztályú csapatot, de egy ideje a legnagyobb tehetségek között szokás emlegetni, melyet elsősorban annak köszönhet, hogy két éve ő vitte fel a Colchestert a Championshipbe. Ott azonban elkövette azt a hibát, hogy otthagyta a csapatot a Hull City kedvéért, ám a Tigriseket nem sikerült megszelídítenie, és négy hónap után kirúgták, úgy, hogy előtte pont a Colchestertől kapott a Hull egy megalázó ötöst. Azóta Parky a Charltonnál dolgozik, mint Alan Pardew jobbkeze, de előbb vagy utóbb lesz még lehetősége rá, hogy bebizonyítsa, a Colchesterrel elért eredményeit nem a véletlen számlájára írhatjuk. Mi drukkolunk neki, kevés a fiatal és tehetséges angol manager, Parkinson pedig még csak alig múlt 40, az idő neki dolgozik.

9. Joe Royle
Ő az, akit egy időben szinte minden megürülő kispad kapcsán hírbe hoztak, de miután a Leicester és a Wigan is hiába hívta (pontosabban Royle szállt ki a jelöltek közül mindkétszer), nem tudni, lesz-e még lehetősége. Royle az Oldham managerként töltött 12, zömmel sikeres év után került a Everton, majd a Manchester City élére, és mindkét klubból kihozta a maximumot. Aztán jött az Ipswich, mely azonban komoly anyagi gondokkal küzdött, és ezért el kellett adnia minden épkézláb játékosát, így a két play-off helyezés is maga volt a csoda. Royle általában nyíltsisakos, bátor támadófutballt játszatott mindenkori csapatával, és a most 59 éves szakember vélhetően most se tenne másként, ha kispadhoz jutna.

10. Martin Allen
Igen, itt csalunk, hiszen Mad Dog tavaly augusztusban még a Leicester City managere volt, de mindössze négy meccs után mennie kellett, mert összekülönbözött a tulajdonos Milan Mandariccsal. A 42 éves Allen eddig a Football League alsóbb osztályaiban bizonyított a Brentford és a Milton Keynes Dons managereként, és sokak szerint nagy manageri karrier előtt áll, még úgy is, hogy meglehetősen makacs és önfejű alak – mint a nagy edzőegyéniségek általában. Ezért megelőlegezzük neki a bizalmat, és nem a majomfejű Peter Reidet vagy a bajszos Frank Burrowst tettük rá a listára.