Nemrégiben itt a blogon üdvözöltük az Aston Villát, mint azt a csapatot, amelyik végre egy kis izgalmat csempészhet a Fat Four által már lassan tizenöt éve uralt Premier League küzdelmeibe. Ezt megelőzően utoljára nagyjából az ezredforduló környékén hozott lázba minket ennyire angol klubcsapat, amelyik a Villához hasonlóan jellemzően fiatal brit (és ír) játékosokból építkezett, és megalkuvást nem ismerő támadófutballal szerzett híveket magának. Szinte már-már a feledés homályába merül, hogy a Leeds United miután 2000-ben bejutott az UEFA-kupa elődöntőjébe, egy évvel később még nagyobb meglepetésre Bajnokok Ligája elődöntőt játszott, ahová többek között a Deportivo La Corunát, a Barcelonát, a Milant és a Laziót is kiverve jutottak el. A Leeds azonban ugyanolyan gyorsan bukott alá, mint ahogyan szinte a semmiből jött elő, és lett két idényen keresztül is meghatározó európai kupacsapat. A klub azóta az angol harmadosztályban (League One) vitézkedik, miután már kétszer is csődöt jelentett, ami egyébként éppen az egy évtizeddel ezelőtti túlköltekezés és az azt elősegítő pénzügyi blöff eredménye. Azt ugye mindannyian tudjuk, hogy a Leeds United azóta el van átkozva, de az már talán nem ennyire szembeötlő, hogy 2001. május 2-án az Elland Road gyepére az akkoriban a fénykorát élő Valencia ellen kifutó játékosoknak néhány kivételtől eltekintve gyakorlatilag teljesen tönkrement a karrierje miután szétesett a csapat, és lassanként mindannyian elhagyták a klubot.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mark Viduka: az ausztrál középcsatár, akit egy időben még a Barcelona, a Liverpool és a Manchester United is le akart szerződtetni, a kiesést követően végül a Borónál kötött ki, ahol három nagyszerű, de sérülésekkel tarkított évet töltött, és a neve szinte egybeforrott a klubjáéval. Ezután Big Sam első igazolásaként Newcastle-be került, de a várakozással ellentétben a Szarkák nem sokszor léphettek pályára a papíron izgalmasnak tűnő Owen-Viduka csatárkettőssel, mivel Viduka többet volt sérült, mint maga Michael Owen. Ez pedig nem kis szó.

Danny Mills: a kopasz jobbhátvéd miután elhagyta a Leeds Unitedet gyakorlatilag alig szerepelt első osztályú bajnoki meccsen, leszámítva a Man Citynél töltött első szezonját, pedig a 2002-es ázsiai vébén még minden percet a pályán töltött az angol válogatott tagjaként (amihez azért lássuk be, Gary Neville sérülése is kellett). Három éve folyamatosan kölcsönjátékosként izzít különböző kluboknál: járt már a Hullnál, nevelőegyesületénél, a Charltonnál, legutoljára pedig a Derbynál, de sorozatos sérülései miatt bizonyításra sehol nem volt túl sok alkalma.

Nigel Martyn: a mindig vidám, mackós kapus a Bajnokok Ligája menetelést követően már nem sok időt töltött az Elland Roadon, mivel mögötte a padon egy sajátnevelésű tehetség mocorgott helyet követelve magának a kezdőben, bizonyos Paul Robinson. Martyn ekkor elkerült az Evertonhoz, ahol még ráhúzott három szezont, és ha a nyolcvanas években nem Neville Southall védte volna a liverpooli kékek kapuját, a Goodison Park legnagyobb kapuslegendája válhatott volna belőle, hiszen nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az Everton 2005-ben a negyedik helyen zárta a bajnokságot.

Rio Ferdinand: gyakorlatilag két okból is kakukktojás az egykori csapatkapitány: szinte az egyedüli tagja az akkori csapatnak, akinek a karrierje nem kezdett azonnali mélyrepülésbe miután elhagyta a klubot, valamint a Leedsnek sikerült drágábban eladnia, mint amennyiért vették, pedig ha valami, akkor ez nem nagyon volt jellemző az akkori klubvezetésre. Rio számára azóta is minden remekül alakult, kivéve talán azt a két esetet, amikor a 2004-es Európa-bajnokságot doppingvétség miatt ki kellett hagynia, és amikor az angol válogatott csapatkapitányi karszalagjáért folytatott versenyt elbukta John Terry ellenében.

Ian Harte: az ír balhátvéd (akinek nagybácsikáját, a jobbhátvéd Gary Kelly-t átmeneti időre Danny Mills szorította ki a kezdőből) a remekbeszabott szabadrúgás-góljai miatt vált elsősorban az Elland Roand egyik kedvencévé, de védekezésben nem volt soha nagyon erős, emiatt már akkoriban is sokan kritizálták. Állítólag a Milan és a Barcelona is vitte volna egy időben, de valahogy ezekből az üzletekből nem lett semmi, és Harte végül 2004 nyarán a spanyol elsőosztályba frissen feljutott Levantéhoz igazolt. De ekkor már nem volt a régi, mivel a 2002-es világbajnokság spanyolok elleni nyolcadddöntőjében kihagyott tizenegyes állítólag teljesen kikészítette. Az ő története a legszomorúbb talán, mivel a spanyol kaland után a Sunderland és a Blackpool sem tartott igényt a még mindig csak 31 éves védő szolgálataira, így januárban majdnem a skót St Mirrenhez igazolt, de végül az utolsó pillanatban meggondolta magát. Ügynöke szerint azért, mert egykori klubjától, a Leedstől kapott ajánlatot.

Alan Smith: ha van eltékozolt futballista karrier, akkor az övé minden bizonnyal az. De hol csúszhatott minden ennyire félre? A Leeds szurkolói nyilvánosan elátkozták, amikor a klub sajátnevelésű játékosaként az ősi rivális Man Unitedhez igazolt, ahol Ferguson mindvégig a védekező középpályás posztján játszatta, és meg volt győződve róla, hogy megtalálta személyében Roy Keane utódát. Az egykori gólvágó azonban nem lubickolt új szerepkörében, kikerült a csapatból, sőt sérülések is hátráltatták, úgyhogy senki sem lepődött meg azon, amikor 2007 nyarán a Newcastle-hez szerződött. Azon viszont már egyre többen, hogy azóta egyszer sem sikerült megzörgetnie a hálót.

Lee Bowyer: a Bajnokok Ligája szezon alatt úgy tűnt, hogy Bow akár még nagy játékos is lehet, pedig furcsa módon pont akkor játszott élete formájában, amikor gyakorlatilag a bíróságról esett be az edzésekre és a meccsekre, a klub ugyanis nem tiltotta el a sikeres szereplés érdekében, miután csapattársával, Jonathan Woodgate-tel laposra vertek egy pakisztáni diákot. Bowyert ugyan végül felmentették, de a karrierje megbicsaklott: a Kieron Dyerrel való bunyóján kívül nem sok emlékezetes történt vele, hacsak az nem, hogy korábban miután idény közben eligazolt a West Hamhez ki is esett velük, pedig többek között Jermaine Defoe, Joe Cole, Michael Carrick és Glen Johnson is a csapat tagja volt. Mostanában kölcsönjátékosként a Birmingham City középpályáját erősíti, és nagyon bízik az automata feljutásban.

Olivier Dacourt: a Leeds díszfranciája először kölcsönbe, majd véglegesen Olaszországba távozott, ahol az AS Roma, majd az Internazionale csapatainál is megfordult. Ő is azok közé a francia játékosok közé tartozik, akik, ha nincs a Bosman-szabály, akkor soha a büdös életben nem hagyják el a Ligue 1 valamelyik klubját. Annak nincs kedvünk utánanézni, hogyan is alakult a karrierje Olaszországban, de nem nagyon válthatta meg a világot az tuti, mert miután elhagyta a Leeds Unitedet nem sokszor került a válogatott közelébe. A télen nagy meglepetésünkre azonban visszatért Angliába, de azóta is leginkább a Fulham kispadján ücsörög.

Dominic Matteo: O'Leary menedzser éppen a BL-szezon előtt igazolta a Liverpoolnál hosszú éveket lehúzó hátvédet, talán éppen Ian Harte helyére, de végül belső védőként került a csapatba, ahol remek párost alkotott az ifjú Ferdinanddal. Matteo első meccsét a Leeds mezében a Milan ellen játszotta, ráadásul két hónappal később a San Siróban lejátszott visszavágó mérkőzésen éppen az ő fejesgólja jelentette a Leeds továbbjutását az első csoportkörből. Matteo a Leeds csapatkapitánya lett miután Rio Ferdinand Manchesterbe igazolt, de a 2004-ben bekövetkezett kiesés utáni nyáron ő is távozott: a Blackburnhöz szerződött. A sérülések azonban őt sem kerülték el, és az első szezon után már gyakorlatilag alig tudott pályára lépni. Jelenleg a Stoke alkalmazásában áll, de ebben az idényben még egyszer sem játszott.

David Batty: az egykori angol válogatott középpályás a kilencvenes évek mindegyik nagyravágyó csapatánál megfordult: szülővárosa csapatával, a Leeds-szel bajnokságot nyert 1992-ben, csakúgy mint három évvel később a Blackburn Roversszel, de mindez a Newcastle-lel már nem jött össze. Sokan szinte mégis csak azért emlékeznek rá, mert a Blackburn tagjaként egy fagyos moszkvai BL-meccsen jól összeverekedett a pályán csapattársával Graeme Le Saux-val. A nem pusztán a heves természete miatt a leedsi legendához, Billy Bremnerhez hasonlított játékos aztán karrierje vége felé visszatért az alakulóban lévő fiatal Leeds Unitedhez, ám miután a menedzser, David O'Leary elhagyta a süllyedni kezdő hajót, már nem nagyon lépett pályára, mivel összekülönbözött az őt követő menedzserekkel (Terry Venables, Peter Reid és Eddie Gray), és 2004-ben visszavonult.

Harry Kewell: hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a csapat másik ausztrálja, miután elszerződött a Liverpoolhoz bepótolta mindazt, amit korábban a Leeds-szel elmulasztott, a Liverpool sikereiből azonban mégsem nagyon vette ki a részét: a heroikus isztambuli BL-döntőt gyakorlatilag nélküle nyerték meg, mivel a huszadik perc tájékán sérülten lebotorkált a pályáról, sőt az egy évvel később megrendezett legendás West Ham elleni kupadöntő második félidejének elején is le kellett cserélni. Állandó sérülései miatt szinte alig tűnt fel valakinek, hogy azóta még egyszer klubot váltott, azt aztán meg pláne nem sokan tudják kapásból megmondani, hogy jelenleg melyik csapatban is játszik. Segítünk: a Galatasarayban.

Azonban nemcsak a játékosok vannak azóta elátkozva (Gary Kelly-t, Michael Bridgest, és a norvég Eirik Bakkét nem is említettük), hiszen a menedzserük, az egykoron a brit futball legtehetségesebb fiatal menedzserének kikiáltott David O'Leary (akiről még videójátékot is neveztek el akkoriban) is csak keresi magát a Leedsnél eltöltött csodálatos évek óta. Igaz, hogy az Aston Villánál is megfordult, de a Birminghamben lehúzott két szezon (egy 10. és egy 16. hely) nem nagyon öregbítette a hírnevét. Legtöbbször ír szövetségi kapitány jelöltként merül fel a neve időről-időre, de leginkább mégis szakkomentátorként bukkan fel.