Rúgd és fuss!

Többször írtunk már itt a blogon az angol futball börtönt is megjárt ügyeletes pszichopatájáról, akinek a nevéhez annyi balhé fűződik, hogy azt még egy liverpooli dokkmunkás is megirigyelné: egy évvégi összeállításban felidéztük a Pedersennek bevitt gyomrosát, de megemlékeztünk arról is, amikor újfent kirohant az angol válogatott tagjai ellen, gyakorlatilag végképp eljátszva az esélyét annak, hogy ebben az életben valaha még egyszer magára húzhassa az angol válogatott mezét.

Joey Barton a pályán azonban élete egyik legjobb idényét produkálta: a Newcastle igazi vezéregyénisége volt végig a szezonban, elég csak az Arsenal elleni meccsre gondolni, sőt az ember már kezdte azt hinni, hogy tényleg jó útra tért, hiszen egy kis szokásos kakaskodás, vagy egyesek szerint náci karlendítést imitáló gólöröm mit számít, hát nem igaz? És ha mindez még nem lenne elég, a teljes megújulás érdekében többek között állítólag a Vampire Weekend menedzsere is segédkezett Barton új imidzsének kialakításában, aminek eredményeképpen az egykori külvárosi suttyóból egy igazi hipster arcot varázsoltak, akivel még az Esquire is lehozott egy interjút méghozzá egy elég erős képanyag kíséretében.

Az interjúban egyébként Barton többek között arról is vallott, hogy fiatalkorában Tom nevű unokabátyja hifijén általában Smiths-lemezeket hallgatott az ágyon heverészve és a plafont bámulva, de azt is megtudhatjuk, hogy 2007 decembere óta egy korty alkoholt sem ivott, és még a tavalyi feljutást is egy csésze teával ünnepelte, miközben természetesen körülötte folyt a pezsgő. Egyszóval Bartonból sikerült divatos portékát faragni, amit mi sem bizonyít jobban, hogy az egyébként nagy futballrajongó hírében álló Morrissey állítólag meghívta a Twitterén magát zenebuzinak valló játékost a Glastonbury fesztiválra, de a legutolsó átigazolási pletykák szerint az Arsenal is fontolgatja a Newcastle Unitedtől elvágyódó Barton szerződtetését. Ezen egyébként nagyon kellett röhögnünk, főleg ahogy magunk elé képzeltük a jelenetet, amikor a lecserélése miatt elégedetlenkedő Barton egészen egyszerűen leüti az oldalvonal mellett magyarázó Arsène Wengert! 

A Premier League-be idén feljutott klubok közül egyértelmű, hogy a Norwich a legszimpatikusabb a Rúgd és fuss! szerzői számára, az általunk nagyra tartott egykori skót válogatott középpályás, Paul Lambert a látványos futballt előtérbe helyezve két év alatt hozta fel a harmadosztályból a klubot, amelynek a tulajdonosa Delia Smith, az angol Kudlik Júlia, és nem mellesleg az egyik igazgatósági tagja pedig Nagy-Britannia legszellemesebb alakja, Stephen Fry. A keret ráadásul csupa rokonszenves játékosból áll (hogy csak párat említsünk: Grant Holt, Wes Hoolahan, Andrew Surman vagy Zak Whitbread), és Lambert eddigi nyári igazolásai is pont ugyanebbe a vonalba illenek: elhozta Steve Morisont a Millwalltól és a Premier League legfiatalabb gólszerzőjét, James Vaughant az Evertontól, de állítólag már tárgyalások folynak Robert Snodgrass és Bradley Johnson (Leeds United) megszerzéséről is. Egyszóval, ha valaki netán nem tudná eldönteni melyik csapatnak drukkoljon a következő szezonban, annak bátran ajánlhatjuk a Kanárikat!

Akit pedig mindez még mindig nem győzött volna meg, az nézze meg a Norwich új mezét bemutató őrülten menő videót, amelyben a manager, Paul Lambert és a játékosok (Grant Holt, Simeon Jackson, Russel Martin, Wes Hoolahan és John Ruddy) viccesen űznek gúnyt a híresen piperkőc digókból (az új mez gyártója az olasz Errea cég). Hajrá Kanárik!

Ugye nem egyedül mi nem értettük, hogy a City drukkerei miért a pályának hátatfordítva ünneplik Viera gólját a Notts County ellen? Nos utánajártunk és kiderítettük, hogy ez nem más, mint az új lelátói divat, a poznanozás (Do The Poznan)! A szokatlan ünneplés (amit a szurkolók a Man City Lech Poznan elleni tavalyi őszi Európa Liga-meccsen lestek el lengyel kollégáiktól) abból áll, hogy a gól után egy teljes szektorban a szurkolók egy hátraarcot követően egymásba karolnak, és egy ütemre elkezdenek ugrálni, amitől az embernek olyan érzése támad, mintha leszakadna a ház (ahogy egyébként itt is látható). Mit nem adnánk érte, ha egyszer mi is résztvehetnénk egy jó kis poznanozásban!

A mai brit újsághírek szerint a Leeds United menedzsere, Simon Grayson megtiltotta játékosainak, hogy nyakmelegítőt vegyenek fel a ma esti Arsenal elleni kupavisszavágón. "A meccsen ne a nyakmelegítő, hanem a futás tartsa melegen a játékosokat" - nyilatkozta a szigorú menedzser. A jelenségre már egyébként korábban mi is felfigyeltünk egy karácsony előtti fagyos hétfő estén lejátszott Everton - Man City találkozó kapcsán, de elég hosszú időbe telt, amíg rájöttünk, hogy mi is a furcsa különbség a két csapat között. Hát persze az volt, hogy a City játékosai szinte kivétel nélkül harisnyában, kesztyűben és sálban futottak ki a pályára, míg a liverpooli kékek igazi férfi módjára dacoltak a tévé képernyőjén keresztül is érezhető hideggel. Utólag még arra is fény derült, hogy az acélos tekintetű David Moyes fenyegette meg a szertárost, hogy ne merjen se sálat, se kesztyűt bekészíteni a játékosainak az öltözőbe, mert azon nyomban kirúgatja.  

A témában természetesen nagy kedvencünk, az Ipswich Town egykori menedzsere, Roy Keane is megszólalt, aki soha nem rejtette véka alá sommás véleményét, legyen szó akár a futballistafeleségekről, a játékosok funkciótlan autógyűjtési szenvedélyéről, vagy a stadionok díszpáholyaiban rákos szendvicset majszoló mihasznákról. Arra a felvetésre, hogy az ő korában a játékosok még nem viselhettek ilyesmit a meccsek alatt, azt felelte Keano: "Dehogyisnem, csak azóta mind puhányok lettek. Akkoriban talán egyedül John Barnes viselt kesztyűt, de az az ember legalább tudott focizni. Először kesztyű, aztán harisnya, most meg már sál is. Mi jöhet még, ember?" Természetesen a Rúgd és fuss! szerzői mind bólogatni tudnak csak Keano szavai hallatán, tényleg szükséges egy futballistának úgy kinéznie, mint egy bebugyolált öregasszonynak?

Sohasem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy bizony nosztalgiával gondolunk vissza a nyolcvanas évek angol klubfutballjára. Akkoriban a balszélső balszélső volt, tizenegyest akkor fújt be a bíró, ha igazi szabálytalanság történt, a menedzser csak akkor változtatott a kezdőcsapaton, ha valamelyik játékosa súlyosan megsérült, a külföldiek száma ugye korlátozva volt, a stadionoknak még rendes nevük volt, és a csapatok mezein általában hosszú évekig ugyanaz a reklámfelirat díszelgett. Pedig nem ment minden ilyen simán, már ami a mezeken szereplő reklámok angliai megjelenését illeti: míg a kontinensen már rég bevett szokás volt, hogy a különböző csapatok szerelésén sörök, áruházláncok, elektronikai cikkek, vagy autók logói virítottak, az angol szövetség igyekezett gátat szabni a klubok ilyesfajta bevételeinek.

Az első angol csapat, amelyik fittyet hányt a tiltásnak és a mezére reklámfeliratot helyezett el, az a ligán kívüli Kettering Town volt. A Kettering Town játékosai ugyanis a menedzser, a korábbi Wolves-legenda, Derek Dougan közbenjárására és a helyi gumis vállalkozó nagy örömére Kettering Tyres feliratú mezben futottak ki a pályára 1976. januárjában a Bath City elleni meccsen. A szövetség azonban lecsapott és a felirat azonnali eltávolítását követelte. A ravasz Dougan ekkor a feliratot Kettering T-re változtatta, mondván az csak a csapat nevére utal, de a szövetség képviselői hajthatatlanok maradtak, és a kilátásba helyezett pénzbüntetés hatására a többi betű is szép lassan lekerült a mezről (érdekes egyébként, hogy a Kettering Town több mint harminc év elteltével ismét az érdeklődés középpontjába került, amikor idén januárban egy kupamérkőzés erejéig a játékosok mezén a Palestine Aid szerepelt, felhívva ezzel a figyelmet egy a palesztin területeken élők megsegítésére létrehozott szervezetre). Az áttörésre azonban már nem kellett sokáig várni: 1979-ben a csúcson lévő Liverpool és az egyik japán elektronikai cég megállapodása értelmében a Vörösök mezére a HITACHI felirat került, és ezt követően, ha nem is azonnal, de mindegyik csapat szert tett egy szponzorra, akinek a logója szigorúan a szövetség által engedélyezett méretben és betűnagysággal kikerülhetett a mezekre. Ezek az együttműködések némely esetben olyan sikeresek és hosszantartóak voltak, hogy a klub és a szponzor neve szinte egybeforrott. Lássuk, hogy milyen klubokról és milyen szponzorokról beszélünk!

JVC - Arsenal

Az egyik legkorábbi mezreklám volt az Arsenalé, ami az ember emlékezetében összekapcsolódik a George Graham által fémjelzett korszakkal, amikor az Ágyúsok hosszú idő után először elkezdtek nyeregetni ezt-azt. Például 1989-ben a bajnokságot az utolsó másodpercben lőtt Michael Thomas-góllal. Természtesen akkor is a JVC szerepelt a játékosok mezén, mint ugye akkor is, amikor évekkel később Dennis Bergkamp megérkezett a Highburybe. Talán nem véletlen, hogy amióta a japán elektronikai cég logója helyett egyéb szponzorok neve került az Arsenal mezére, már a csapat is egyre kevésbé rokonszenves?

HOLSTEN - Tottenham Hotspur

A Spurs óriási szolgálatott tett a magyar embernek, ugyanis bizonyítást nyert, hogy a német sörgyár nevében nem szerepel "I" betű! Különben önmagában is menő volt, hogy egy csapat mezén sörreklám szerepeljen, pláne, hogy ahhoz a sörhöz akkoriban még hozzá is lehetett férni. Az meg külön szívderitő volt, hogy a számítástechnika világába tett négy szezonos kitérő után az észak-londoni klub visszatért a megszokott sörhöz. Az már más kérdés, hogy a korábbi sikerek és a szemet gyönyörködtető támadófutball nem tért vissza a White Hart Lane-re, így három szezon után úgy látszik örökre elváltak a Spurs és a Holsten útjai.

SHARP - Manchester United

Egykor az volt az érzésünk, hogy a Man United mezén amíg világ a világ a japán elektronikai konszern neve fog szerepelni. Azonban mint mindennek, egyszer ennek is vége lett: 2000-ben jött a Vodafone és visszautasíthatatlan ajánlattal tett pontot egy 18 (!!!) éves gyümölcsöző együttműködés végére. Még belegondolni is szédítő: a MU mezszponzora már akkor a SHARP volt, amikor a Videoton kiverte őket az UEFA-kupából 1985 tavaszán, és David Beckham és barátai is még SHARP feliratú mezben emelték magasba a nagyfülű serleget 1999-ben! Nem véletlenül nevezik a szurkolók a Man United legsikeresebb korszakát úgy, hogy "The Sharp Years".

NEC - Everton

A liverpooli kékek ugyan az első sikerüket nem NEC-feliratú mezben érték el, ugyanis a nagy menetelés kezdetét jelentő 1984-es kupadöntőben az Everton mezén még a bizarr hangzású HAFNIA szerepelt (ami állítólag egy hűtőszekrénymárka, de erre azért nem vennénk mérget), de utána tíz éven keresztül le sem jött a bűvös három betű a dresszről. Az ember akkoriban csak sejtette, hogy itt valami elektronikai cuccról lehet csak szó, és mindenét odaadta volna egy NEC gyártmányú 60 perces magnókazettáért.

Carlsberg - Liverpool

Meglepő, hogy a Liverpool klasszikus szponzorának logója pont a nagy sikereket követően került fel a mezre: amikor a csapat sorban nyerte a bajnokságokat, hazai és európai kupákat a nyolcvanas években, Dalglish és társai Crown Paints (festék) és Candy (mosógép) feliratú mezekben feszítettek. Ugyan az egyik leghosszabban tartó együttműködés az, ami a Liverpool és a dán sörfőzde között jött létre 1992-ben, nagy sajnálatunkra azonban a jövő szezontól már a gyarmati időket idéző nevű Standard Chartered Bank neve és logója fog a Liverpool mezén díszelegni.

Anglia szombat esti fellépése nem csak azért marad igazán emlékezetes, mert az angol támadók nagyjából 90 százaléka sérült le (a helyzet komolyságát az is mutatta, hogy a brit lapok már Michael Owen esetleges beválogatását is megpendítették), és ennek ellenére egyébként remek támadójátékkal és gyönyörű gólokkal nyert, hanem mert a játékosok hivatalosan első alkalommal futottak ki a Wembley gyepére az új tervezésű háromoroszlános dresszben. Úgy véljük, hogy ezúttal volt értelme a titkolózásnak és az érdeklődés felcsigázásának (több hónapja már meg lehetett rendelni az új mezt, gyakorlatilag azt sem tudva hogyan fog kinézni), mert a futballtörténelem egyik legkúlabb mezét sikerült megalkotni az angol válogatott számára. A fanyalgók mondhatják azt persze, hogy mi a különleges egy olyan mezben, ami leginkább egy háború előtti teniszpólóra hasonlít, de nekik valószínűleg fogalmuk sincs arról, hogy mi kúl és mi nem kúl. A piros névfelirat és szám a háton telitalálat, akárcsak a karcsúsított szabás. Az igazán kúl nyilván az volna, ha kizárólag hosszúujjú változata lenne az új meznek, és akkor el lehetne kerülni az olyan bénaságokat, hogy például John Terry úgy néz ki, mint egy nagyranőtt óvodás, mert két mérettel kisebb mezt választott magának.

Az ugye nem kérdés, hogy az új mez az angol válogatott valaha viselt öt legmenőbb mezének egyike, de lássuk azt is, melyik a többi négy!

Sokunk számára ez a mez szinte egyet jelent az angol válogatottal, ugyanis a nyolcvanas években hosszú ideig kizárólag ebben az Admiral márkájú, 160 százalék poliészter felsőben lehetett látni az angolokat (például 1981 tavaszán a Népstadionban), ami a csodálatos vizuális élmény mellett a játékosok számára nagyjából olyan lehetett, mintha nejlonzacskóból szabott trikóban kellett volna rohangálniuk kilenven percen át, ami lássuk be, nem lehetett annyira kellemes.

A futballmezek egyik legnagyobb klasszikusa, ami egy kicsit néha pont ezért már kellemetlen is, de nincs olyan vérmes angol szurkoló, aki nem akart valaha ilyen mezt, aki nem vett magának ilyen mezt, akinek nem ajándékoztak ilyen mezt, vagy ne akarna beszerezni ilyet magának. És ez bizony nem csak amiatt van, mert Bobby Moore egy ilyen mezben emelte magasba a Rimet-kupát.

Szinte az egyedüli angol válogatott mez, amelyen nem a szív felett, hanem középen található a háromoroszlános címer. Nem olyan nagyon különleges mez ez, de a sötétkék gallér, a kék szögletes névfelirat a háton, és legfőképpen a csapat, amelyiknek meg kellett volna nyernie a 96-os Európa-bajnokságot teszik az egyik legemlékezetesebbé.

Abban ugye megállapodhatunk, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója nem kedvezett a futballmezeknek, ugyanis egy rakás csapat nagyon ronda cuccokban focizott akkoriban. Ez alól az angol válogatott sem volt kivétel (ne felejtsük el a funkciótlan gombot a gallér alatt!), ugyanis az itáliai vébére készült mezen sikerült a karrészre ügyesen odacsempészni a gyártó cég logóját etruszk sormintának álcázva. Az összképet a mezhez járó fürdőnadrágszerű sort még tovább rontotta, de kit érdekelt mindez akkoriban, amikor Anglia a világbajnokság legjobb csapata volt, és nagyjából mindenki olyan mezt akart magának, mint amilyet Gazza viselt!