Rúgd és fuss!

Ugye nem egyedül mi nem értettük, hogy a City drukkerei miért a pályának hátatfordítva ünneplik Viera gólját a Notts County ellen? Nos utánajártunk és kiderítettük, hogy ez nem más, mint az új lelátói divat, a poznanozás (Do The Poznan)! A szokatlan ünneplés (amit a szurkolók a Man City Lech Poznan elleni tavalyi őszi Európa Liga-meccsen lestek el lengyel kollégáiktól) abból áll, hogy a gól után egy teljes szektorban a szurkolók egy hátraarcot követően egymásba karolnak, és egy ütemre elkezdenek ugrálni, amitől az embernek olyan érzése támad, mintha leszakadna a ház (ahogy egyébként itt is látható). Mit nem adnánk érte, ha egyszer mi is résztvehetnénk egy jó kis poznanozásban!

Jutalmul az Arsenal elleni döntetlenért Barry Hearn klubelnök a szezon végén Las Vegasba viszi a Leyton Orient futballistáit. Mint azt magunk is megírtuk, a harmadosztályú klub eddig sosem produkált nyereséget, ám az FA kupa-újrajátszás az Emiratesben végre pozitív tartományba lökte a klub pénzügyeit. "A Mandalay Bay szállódában fogunk lakni, ahol sok barátom is van" - lelkendezett Hearn, akinek a tervei szerint szerencsejátékozni és bulizni fognak a három-négy nap alatt. Azt is elárulta, hogy ugyancsak Las Vegas volt beígérve a játékosoknak, ha a playoffba jutnak, úgyhogy most valami mást kell kitalálnia erre az esete. Ez utóbbi egyébként nem lehetetlen: a kelet-londoni klub jelenleg a 11. helyen áll 43 ponttal, öt ponttal lemaradva a rájátszást jelentő hatodik helyen álló MK Dons csapatától.

Mégsem telt ez a kupaforduló sem igazi meglepetés nélkül, az Everton szombati bravúros továbbjutása a Chelsea ellen sem volt már semmi, de az FA kupa hagyományaihoz az passzol a leginkább, ha a kiscsapat képes nemcsak az osztályokban mérhető különbségen felülkerekedni, mint ahogy azt a Leyton Orient tette a négy trófea begyűjtésére készülő Arsenal ellen. A londoni kiscsapat amúgy is a figyelem középpontjába került az elmúlt hetekben, mivel a klub tulajdonosa levelet írt a brit miniszterelnök David Cameronnak kérve, hogy fontolja meg az Olimpiai Stadionnal kapcsolatos végleges döntést, hiszen a West Ham United beköltözése az Orient pályájának közvetlen közelében található stadionba előreláthatóan katasztrofálisan érintené a harmadosztályú klub meccseinek látogatottságát.

Egyelőre azonban már az utolsó percekben kiharcolt újrajátszással is szépen telemtömhetik a kasszát (állítólag az Orient emberemlékezet óta nem produkált nyereséget), és ezt többek között a Spurstől kölcsönvett fiataloknak köszönhetik, ugyanis az egyenlítő gólt megelőzően Russel Slade manager már pályára küldte Tom Carrollt és Paul-José M'Pokut is, akiknek sikerült felfrissíteniük az Orient játékát.

Azt már el sem merjük képzelni mi lehetett volna az eredmény, ha a szintén Spurs-játékos, ifjúsági válogatott csatárt, a 17 éves Harry Kane-t is becserélik, aki eddig az Orient mezében lejátszott öt meccsen már három gólt is szerzett. Kane esküdt ellensége a manapság a játékosok által előszeretettel viselt nyakmelegítőnek (aminek a betiltását már a FIFA is fontolgatja, de persze nem a férfias játék védelmében, hanem a sérülések elkerülése érdekében), és állítólag fogadkozott, ha összetalálkozik egy Arsenal-játékossal, akinek sál lesz a nyakában, bizony nem fogja magát türtőztetni, és nyomban orrbaveri az illetőt. Csak remélni lehet, hogy a megismételt mérkőzésre csípős hidegben fog sor kerülni és ezúttal Harry Kane is a pályára lép, hiszen gólokra bizony szüksége lesz az Orientnek!

Emlékezhetünk rá, hogy mennyire nehezen viselte két hete Cesc Fabregas, hogy a másodosztályú Ipswich megérdemelten legyőzte az Arsenalt a Liga kupa elődöntőjének odavágóján. Azóta a visszavágón az Ágyúsok simán nyertek, akárcsak a Leeds elleni megismételt FA kupamérkőzésen, úgyhogy sokan azt hitték, helyreállt a világ rendje. A most hétvégi FA kupafordulóban azonban egy újabb alsóbb osztályú csapat keserítette meg az Arsenal életét: a harmadosztályú Huddersfield végig hősiesen küzdött az egy félidőn át emberhátrányban játszó Arsenallal szemben, és csak egy ajándék tizenegyes mentette meg a neves fővárosi klubot egy újabb megismételt meccstől.

A tizenegyest a csereként beálló Fabregas értékesítette, ennek ellenére láthatóan feszült volt, és lökdösődött is egyet a Huddersfield húszéves jobbhátvédjével, Jack Hunttal (utóbbin egyáltalán nem játszott, hogy első meccsét játssza kezdőként a Terriereknél, a kiállítást is ő harcolta ki). A meccs után aztán a vendégek szerint Fabregas még a mezcserénél sem csillapodott le: "Két srác is kérte a mezét, de elküldte őket a picsába. Nagy játékos, de micsoda köcsög!" - háborgott a Twitterén az ugyancsak remekül játszó Huddersfield-szélső, Anthony Pilkington. Ő később elnézést kért a kirohanásáért, a Twitterjét pedig felfüggesztették, míg az Arsenal vasárnap este azt közölte, hogy Fabregas két mezt is adott a huddersfieldieknek. A következő fordulóban is harmadosztályú csapat, a Leyton Orient otthonába látogat majd az Arsenal, akkor vajon mi lesz Fabregas műsora?

A hétvégi kupaforduló bőven szolgált meglepetésekkel, elég csak a Burton Albion győzelmére gondolni a Middlesbrough ellen, vagy arra, hogy a szintén negyedosztályú Stevenage simán kiütötte az Alan Pardew alatt egyébként újra formába lendülő Newcastle Unitedet (a meccs végén a pályára berohanó szurkolók egyike pedig a győztes csapat hátvédjét, Scott Lairdet ütötte ki), sőt a League One középmezőnyében tanyázó Notts County Sunderland elleni idegenbeli győzelme is az a FA Cup legszebb hagyományait idézi. A brit sajtó által felkapott legviccesebb sztori is ehhez a meccshez kapcsolódik, de legalábbis a csapatok menedzsereihez, a két egykori csapattárshoz, Steve Bruce-hoz és Paul Ince-hez.

A meccs apropóján ugyanis Bruce felidézte, amikor Ince a nyolcvanas évek végén megérkezett az Old Traffordra, akkor egy szánalmas kelet-londoni gengszter imidzset próbált erőltetni, többek között például "Guv'nor"-nak becéztette magát a West Ham Unitedtől szerződtetett középpályás. Már ezt is mosolyogva fogadták a csapattársai, hát még azt a jelenetet, amikor egy Fergusonnal való összeszólalkozást követően a legközelebbi edzés előtt Ince helyett állítólag egy légpuska csöve kukucskált be az öltőzőajtón: "Jobb lesz, ha leszáll rólam és inkább betesz a kezdőbe szombaton!" szólt a hang az ajtó mögül. Azt nem tudjuk, hogy Ince akciója sikerrel járt-e és Sir Alex a fenyegetés hatására a kezdőcsapatba jelölte-e a fiatal középpályást a következő meccsen, azt viszont igen, hogy az elkövetkező öt évben elképzelhetetlen volt a United középpályája Paul Ince és egy másik őrült, egy bizonyos Roy Keane nélkül.

Az elhamarkodottság vádját is vállalva máris kiosztjuk az FA Kupa harmadik fordulója legjobban öltözött managerének járó díjat. A nyertes pedig nem lehet más, mint Paul Peschisolido, a Burton Albion főnöke!

A League Two-ban jelenleg a tizenkilencedik helyen álló Sörösök managere a csapat sárga-fekete színeivel csíkozott nyakkendőt, galambszürke mellényt, két árnyalattal sötétebb, elegáns öltönyt és barna bőrcipőt választott a Championshipben játszó (nemrég még Premier League-es) Middlesbrough elleni meccshez. És milyen jól tette, hiszen csapata bombameglepetésre, Shaun Harrad két góljával, győzött, és története során először a kupa negyedik fordulójába jutott.

Mr. Peschisolido, ha valaki nem emlékezne rá, ötvenháromszoros kanadai válogatott, 1992 és 2008 között végig angol csapatokban játszott - Birminghamtől Lutonig - csatárként. 2009 májusában ötven jelentkező közül választották ki a Burton manageri posztjára. Mindezidáig egyébként arról volt a leghíresebb, hogy az ő másfél méterről küldött fejesét ütötte ki földöntúli módon David Seaman, amikor bemutatta Élete Legnagyobb Védését (az Arsenal Sheffield United elleni FA-elődöntőjén, 2003-ban). Valamint arról, hogy az ő felesége a csinosnak mondott Karren Brady, aki a Birmingham City igazgatójaként az angol első osztály első női klubvezetője volt (napjainkban pedig a west Ham alelnöke).

Vagyunk egypáran, akiknek a kezdődő futball-anglomániáját masszívan táplálta egy nyolcvanas évek végi tévéműsor, ahol az angol kupa legérdekesebb meccseit foglalták össze félórában. Ezt a műsort Foci angol módrának hívták, amit már a nagyon is közelgő rendszerváltást sejtető nyugatias reklám vezetett fel szombat délutánonként, és az ember a szomszéddal akkor is felvetette videóra a műsort, ha egyébként nem is volt lejátszója. Itt lehetett először szembesülni azzal, hogy az FA Cup tényleg a futball egyik legcsodálatosabb intézménye, ahol bármi megtörténhet: a kiscsapat legyőzi a nagycsapatot, lehet drukkolni az "underdognak", a pályán nagyon sok sár tud lenni, amiben bizony elakad a labda, a játékosok magukat cseppet sem kímélik, és a Norwich általában mindig szellemes támadójátékkal rukkol elő. Ehhez képest az utóbbi években az elsőosztályú klubok mintha félvállról vennék a kupát, a legnagyobbak az elődöntőt megelőző csatározásokig legfeljebb a tartalékcsapataikkal állnak ki, és úgy tűnik, hogy az angol kupa rengeteget vesztett a presztízséből, legalábbis azóta, hogy Stanley Matthews számára a kétfülű serleg magasba emelése a Wembley díszpáholyában világbajnoki győzelemmel, de minimum három egymást követően sorozatban megnyert bajnoki címmel ért fel. Sosem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy nosztalgiával tekintünk vissza az angol futball korábbi időszakaira, ezúttal ennek hangot is adunk: a Rúgd és fuss! ezúttal legendás FA Kupa-mérkőzéseket idéz fel, kedvet csinálva a mai kupafordulóhoz.

Egy kedves barátunk lepett meg bennünket ezzel a különleges filmhíradó részlettel (van ott még sok ilyen, ahonnan ez jön!), amely az 1932-es angol kupadöntőről számol be. A tudósítás különlegességét nem csak az adja, hogy iszonyú tömeg préselődik fel a Wembley lelátóira, hogy egy férfi a meccs előtt hadonászva énekli a himnuszt egy emelvényen, hogy V. György király keménykalapban fog kezet a pályára lépő játékosokkal, vagy, hogy különböző groteszk arcélú arisztokraták (valószínűleg a szövetség képviselői) bóklásznak a gyepen a meccs előtt, hanem az, hogy a felvételen csak két gólt láthatunk annak ellenére, hogy a mérkőzést a Newcastle United 2-1-re nyerte meg a legendás Herbert Chapman által irányított Arsenal ellen. Nem tudni mi lehet az oka, de a tudósításból pont az a gól maradt ki, ami miatt erről a kupadöntőről még a mai napig beszélni szokás. A Szarkák egyenlítő gólja előtt ugyanis fotóval bizonyított módon teljes terjedelmével áthaladt a labda az alapvonalon, mielőtt a jobbszélső Jimmy Richardson középre kanyarított, majd a center Jack Allen a hálóba bólintott. Az már látszik (ha csak lassításban is), ahogy Allen a második félidőben is betalál, és ezzel a sokkal esélytelenebbnek kikáltott Newcastle nyeri meg a kupát a harmincas évek első felének angol futballját mindenféle túlzás nélkül uraló Arsenal ellen. A mérkőzést azonban a mai napig az "Over The Line" kupadöntőként emlegetik, utalva ezzel a futballtörténelem talán egyik legelső vitatott góljára, amelyet ugyan azóta még sok követett, például ez, vagy ez, hogy az angol futballnál maradjunk.

Nem volt felejthetetlen élmény, láttunk már jobbat is, ráadásul nem is tegnap volt, de azért szólunk pár szót az FA kupa döntőjéről. Sajnos nagyjából az történt, amit várni lehetett, vagyis az amúgy kimondottan gyáván és defenzíven futballozó Portsmouth rutinosan visszafogott játékkal is megverte úgy a Cardiffot, hogy igazából nem is kellett idegeskednie Dirty Harrynek.

Tulajdonképpen a Pompey ugyanazt csinálta, mint a többi, hasonlóan egy góllal megnyert kupameccsén: hagyta játszani és támadni az ellenfelet (melyek közül egyébként az emberhátrányban játszó Ipswich és a peches West Brom is keményebb ellenfélnek bizonyult a walesieknél). Mint ismeretes, a Portsmouth ugyanis négy Championship csapatot is búcsúztatott (Ipswich 1-0, Plymouth 2-1, Preston 1-0, West Bromwich 1-0), és volt közben egy hasonlóan szerencsés 1-0 a Manchester United ellen is. Utóbbinak még örültünk is (noha ott sem érdemelték meg igazán a továbbjutást), a többi esetben viszont sajnáltuk, hogy pont ez a sótlan, műanyag, unalmas célfutballt játszó csapat jutott tovább, sőt, végül meg is nyerte a kupát.

Azért megér egy bekezdést az, hogy miért kell egy lényegesen jobb erőkből álló csapatnak öt középpályással és egyetlen csatárral felállnia egy Championship-középcsapat ellen, úgy, hogy a meccs nagy részében az egy szál Kanu kivételével minden mezőnyjátékos a saját térfelén álldogált. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy Dirty Harry a szegény ember Arsenalját építi a Fratton Parkban (Campbell, Diarra, Kanu és Lauren egyszer, feltűnően és indokolatlanul sok afrikai játékos kétszer, plusz egy trükkös kelet-európai irányító harmadszor), viszont a hetvenéves vénasszonnyal ellentétben még azt sem mondhatja el a csapatáról, hogy legalább időnként tetszetősen futballozik. Igaz, ettől függetlenül Dirty Harrytől nem sajnáljuk a kupát, mint ahogy David Jamestől vagy akár a lelkes, kékgalléros portsmouthi szurkolóktól sem, viszont Milan Barostól vagy Utakától már igen.

Ami a Cardiff csapatát illeti, hát örültünk volna, ha ennél többet mutatnak, de sajnos már a gól előtt is nyilvánvaló volt, hogy az amúgy is leginkább bakijáról ismert Enckelman kapussal valami nagyon nem stimmel. Nem volt lövés, amit megfogott volna, egy idő után már figyeltük, hogy tényleg minden egyes labda kijön róla, és annyira elbizonytalanodott, hogy meg se próbálta megfogni a beadásokat. A gól előtt ugyan veszélyesen ment középre a beadás, de az ismétlésből jól látszott, hogy ha Enckelman nem ér hozzá, simán elmegy a kapu előtt, így viszont pont jó lett a Szívbeteg Gibbonnak, aki a második nagy helyzetét már nem hagyta ki.

A Cardiff másik gyenge pontja a kapusán kívül a támadósora volt, sajnos nem volt egyetlen gólveszélyes csatár sem a csapatban. Jimmy Floyd Hasselbaink már súlytalan és veszélytelen, Paul Parry pedig szélsőből lett csatár, aki eleinte veszélyes is volt, de a gól után még jobban visszaálló Portsmouth védelemmel szemben már nem érvényesült a gyorsasága. És bár a balszélső Joe Ledley megmutatta, hogy már most is beférne a PL csapatok többségébe, és a csereként beállt szupertinédzser, Aaron Ramsey is felvillantott valamit a tehetségéből, azért van jó pár csapat a Championshipben, amelynek nem a lepényszájú holland középhátvédje a legveszélyesebb játékosa a kapura, őket inkább elnéztük volna a döntőben. Mindennek ellenére azért szép volt, Bluebirds, David Jones pedig vegyen egy csatárt és egy kapust, aztán jövőre már bármi lehet, így még akár az is, hogy Walesnek képviselője lesz a Premier League-ben.

Egy éven belül másodszor játszott a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Tegnap délben még azt gondoltam, hogy nem fordulhat elő még egyszer az, ami majdnem éppen egy éve történt a play-off döntőjében, ahol a WBA 1-0-ra kapott ki a nála sokkal szerényebb játékerőt képviselő Derby Countytól egy olyan meccsen, amelyen tízből kilencszer tutira más eredmény született volna.

Az a tavaly májusi mérkőzés különösen azért volt fájdalmas, mert szinte biztosra vehető volt, hogy a feljutást elbukó alakulat szétesik és meghatározó játékosait a Premiership csapatai viszik majd el. Ez be is jött, mivel a végtelenül rokonszenves és egyébként a Rúgd és fuss! egyik szerzőjéhez hasonlóan Zeus becenévre hallgató menedzser, Tony Mowbray nem gördített akadályt Curtis Davis (Aston Villa), Paul McShane (Sunderland), Jason Koumas (Wigan) és Diomansy Kamara (Fulham) távozása elé, viszont a beképzelt helyi sztárocskák helyett tehetséges fiatalokat hozott a Hawthornsba Leon Barnett (Luton), James Morrison (Middlesbrough), Chris Brunt (Sheffield Wednesday) és Ishmael Miller (Man City) személyében. Úgy tűnt tehát, hogy a WBA talán még a tavalyinál is erősebb kerettel vághat neki az új szezonnak.

És a WBA idén tényleg ugyanott folytatta, ahol tavaly abbahagyta: szemetgyönyörködtető, egyérintős, folyamatos támadófutballal rengeteg gólt szerezve (a tavalyi szezon után nagy valószínűséggel idén is meghaladják a százgólos határt) nem hagyott kétséget afelől, hogy a Championship legjobb csapatáról és a bajnokság első számú esélyeséről van szó. Annak rendje és módja szerint késő ősszel már az automata feljutást érő második helyen tanyázott a West Brom. Azonban hiába áll Tony Mowbray rendelkezésére egy remek középpálya és egy gólerős támadósor, a védelem bénázásáin (talán mégsem kellett volna olyan könnyedén lemondani a tartalékkapus Luke Steele-ről, akiből azóta a Barnsley kapujában az idei FA kupa egyik hőse vált) rengeteg fontos pont kezdett elúszni, mivel elöl nem mindig sikerült eggyel több gólt szerezni, mint amennyit hátul a védelem összehozott. Így amíg a többiek kevésbé látványosan ugyan, de szép csendben hangyaszorgalommal elkezdték gyűjtögetni a pontokat, addig a West Brom nagyvonalúan elkezdte hullajtani azokat. Akárcsak tavaly.

És akárcsak tavaly, a WBA idén is két fronton volt érdekelt, mivel a tavasszal egyre tovább sikerült jutnia a kupában, bár az is igaz, hogy nem került az útjába elsőosztályú ellenfél. Amíg a tavalyi idényben a kupavitézkedés a WBA bajnoki szereplése (és az automata feljutás) rovására ment, addig idén úgy tűnt, hogy talán sikerülni fog megbirkózni a dupla feladattal. A West Brom a bajnokságban ugyan visszacsúszott a rájátszást érő helyekre, azonban az idei meglepően romantikus kupaküzdelmek során sikerült simán bejutnia az elődöntőbe, ahol az egyedüliként állva maradt Premiership-klub, a Portsmouth várt rájuk. A Wembley-ben.

A meccsen egyébként nagyjából az történt, amire az ember számított: a West Brom ötletes, gyors, egyérintős támadásaival nem sok mindent tudtak kezdeni az ólomlábakon mozgó Portsmouth-játékosok (egyébként nehezen érthető Harry Redknapp különös vonzalma a kétméteres színesbőrű játékosok iránt, ami bizarr módon Leni Riefenstahl kései szerelmi életét juttatja az ember eszébe), akik úgy tűnt, hogy szinte egyedül a gyors kontrákban bíznak és a már-már védjegyükké váló 1-0-ra hajtanak. Minden előrevágott labdával a végtelenül ellenszenves Milan Barost keresték, akin viszont gyorsan elhaltak az ellentámadások, vagy azért, mert sunyin ellökte az ellenfelét, vagy mert kezezett, vagy egészen egyszerűen azért, mert lesre futott (azután meg reklamált persze). Aztán a bíró egyszer elnézte, hogy Baros úgy fordult le a védőjéről, hogy majdnem beszorult a hóna alá a labda és hiába védte a lövését a vén csont Kiely, a kipattanóra odarobbanó honfitársunk megpróbálta kirúgni a labdát a nyújtózkodó kapus kezei közül, amely viszont így Kanuhoz pattant, aki viszont be is tette. Ennyi volt.

Mindenki láthatta, hogy a WBA jobb volt az ellenfelénél és, hogy igenis sokkal inkább megérdemelte volna a továbbjutást, kivéve talán a stúdióban ücsörgő szakértő, aki nem győzte hangsúlyozni a két csapat tudása közti osztálykülönbséget és értetlenül állunk Milan Baros túlzó feldicsérése előtt is, ami mögött viszont homoerotikus vonzalmat sejtünk.

Egy éven belül tehát a két legfontosabb mérkőzését bukta el a West Bromwich Albion az újjáépített Wembley-ben. Szóval maradt a bajnokság. Csak remélhetjük viszont, hogy a WBA bebiztosítja az egyenesági feljutást a hátralévő hat meccsén, már csak azért is, hogy ne kelljen harmadik alkalommal is a Wembley-be utazni, mert az valahogy nem szokott a legjobban sikerülni.