Rúgd és fuss!

Vagyunk egypáran, akiknek a kezdődő futball-anglomániáját masszívan táplálta egy nyolcvanas évek végi tévéműsor, ahol az angol kupa legérdekesebb meccseit foglalták össze félórában. Ezt a műsort Foci angol módrának hívták, amit már a nagyon is közelgő rendszerváltást sejtető nyugatias reklám vezetett fel szombat délutánonként, és az ember a szomszéddal akkor is felvetette videóra a műsort, ha egyébként nem is volt lejátszója. Itt lehetett először szembesülni azzal, hogy az FA Cup tényleg a futball egyik legcsodálatosabb intézménye, ahol bármi megtörténhet: a kiscsapat legyőzi a nagycsapatot, lehet drukkolni az "underdognak", a pályán nagyon sok sár tud lenni, amiben bizony elakad a labda, a játékosok magukat cseppet sem kímélik, és a Norwich általában mindig szellemes támadójátékkal rukkol elő. Ehhez képest az utóbbi években az elsőosztályú klubok mintha félvállról vennék a kupát, a legnagyobbak az elődöntőt megelőző csatározásokig legfeljebb a tartalékcsapataikkal állnak ki, és úgy tűnik, hogy az angol kupa rengeteget vesztett a presztízséből, legalábbis azóta, hogy Stanley Matthews számára a kétfülű serleg magasba emelése a Wembley díszpáholyában világbajnoki győzelemmel, de minimum három egymást követően sorozatban megnyert bajnoki címmel ért fel. Sosem csináltunk titkot abból itt a blogon, hogy nosztalgiával tekintünk vissza az angol futball korábbi időszakaira, ezúttal ennek hangot is adunk: a Rúgd és fuss! ezúttal legendás FA Kupa-mérkőzéseket idéz fel, kedvet csinálva a mai kupafordulóhoz.

Liverpool - Arsenal, 1971

A 20. század első dupláját (bajnokság plusz kupagyőzelem) az Arsenal érte el (ha nem számítjuk a Tottenhamet tíz évvel korábban), 1971-ben. A bajnoki cím a Spurs pályáján dőlt el, ami eleve dupla öröm, a Wembleyben a Liverpool volt az ellenfél, az Arsenal játszott az idegenbeli, sárga-kék mezében. A Liverpoolban kilenc angol, egy ír és egy walesi játékos, az Arsenalban nyolc angol és három skót kezdett. Gól a rendes játékidőben sehol, a hosszabbításban Steve Heighway a Liverpoolnak szerzett vezetést (92. perc). A 101. percben a csereként beállt skót középpályás, majdani csapatkapitány Eddie Kelly egyenlített (George Graham magát ünnepelte, de a tévéből kiderült, hogy nem ért hozzá a labdához). Aztán a 111. percben jött a még nem egészen huszonegy éves Charlie George, bevágta a győztes gólt és elterült a földön.

A duplát megnyerni nyilván extázis volt minden Arsenal-szurker számára, de az, hogy a pályán és azon kívül is öntörvényű, a pofátlanságig szuperlaza George döntött, az fokozhatatlanná tette a mámort. Ő ugyanis nem egyszerűen saját nevelés volt, hanem bennszülött észak-londoni (talán itt érdemes megjegyezni, hogy a Liverpool legendás managere, Bill Shankly azzal bíztatta fiait éppen e meccs előtt, hogy ezt a cockney bandát nem lesz nagy ügy jól megverni), akit, amikor tizenhat évesen az ificsapathoz került, már mindenki ismert a lelátóról. Ő volt Charlie George, aki három éves korában Jimmy Logie-nak öltözve ment a játszótérre, aki már Arsenal-ifiként beteget jelentett, hogy ne kelljen a tartalékcsapatban játszania, mivel annak időpontja ütközött az első csapat bristoli kupameccsével - amire viszont elutazott. Charlie George, aki ugyanúgy játszott csatárt, mint támadó középpályást, aki minden hülyéskedésben mindig benne volt, aki bárkinek bármikor beszólt, ha úgy látta jónak ("nagyszájú kis p**s" - mondta róla szeretetteljesen Frank McLintock, a dupla-csapat kapitánya), aki mindent megcsinált a labdával, aki soha nem félt és nem izgult a pályán, de aki az öltözőben gyakran hányt az idegességtől a meccsek előtt. Charlie George, a Highbury királya.

Ezek után mindegy, hogy 1975-re annyira megromlott a viszonya a csapat managerével, Bertie Mee-vel, hogy eladták a Derbynak (179 meccset játszott az Arsenalban), ahogyan azon sem kell már keseregni, hogy csupán egyszer volt válogatott (a rugalmatlan Don Revie lecserélte, George lefelé mentében persze elküldte a bús p****ba, és meg is volt a nemzeti karrier). Az egyik kezéről máig tisztázatlan körülmények közt elveszített ujj (fűnyíróbaleset?!?) sem hiányzik már igazán, annak pedig külön örülhetünk, hogy pályafutása zaklatott utolsó szakaszában még az ausztráliai Sydneyben, a St. George's Budapest csapatában is megfordult. Ezek apróságok, tűnékeny fodrok az idő óceánján. Ahogy Charlie George elteszi a labdát Ray Clemence mellett, ahogy széttárt karral fekszik a régi Wembley füvén, ahogy aztán a fejébe nyomja az FA-kupát: ez viszont örök.

Utószó: Charlie George-nak legutóbbi információink szerint továbbra is rocker-hosszú haja van, úgy veszi a dolgokat, ahogy jönnek, nem görcsöl rá az életre. Az Emirates pénzes vendégeinek házigazdájaként alkalmazza a klub. Ezt mondja: "Ott vagyok az Arsenal otthoni és idegenbeli meccseinek nyolcvan százalékán. Megismernek, örülök neki. Szurkoló voltam, aztán játékos, most pedig újra szurkoló vagyok. Csak Arsenal-meccset nézek."

Everton - Liverpool, 1989

Mindössze kétszer fordult elő az FA Kupa történetében, hogy a döntő egyúttal Merseyside-derbit ajándékozott a rajongóknak. Mindkét meccset a nyolcvanas években játszották, és mindkettőt a Liverpool FC nyerte Ian Rush két-két góljának köszönhetően. Be kell látnunk, az akkoriban fénykorát élő, 1985-ben és 1987-ben bajnoki címet szerző, és az angol csapatok Európából való száműzése előtt KEK-et is nyerő Evertonnak balszerencséje volt a város második számú csapatával vívott kupadöntőkben. Az 1989-es finalé, amelyet amúgy kissé beárnyékolt a kicsit több mint egy hónappal korábban történt Hillsborough-tragédia, különösen drámaira sikeredett, minden idők egyik legfordulatosabb városi rangadóját hozta. Pedig nem úgy indult, hogy szoros meccs lesz.

A walesi csatárkollégájának idétlen figurájára megszólalásig hasonlító John Aldridge már a negyedik percben megszerezte a vezetést a Liverpool FC-nek, jóvátéve ezzel, hogy az előző évi kupadöntőben tizenegyest hibázott. A rendes játékidő utolsó pillanatáig úgy tűnt, ez a gyors gól kupagyőzelmet hoz Grobbelaaréknak, de érkezett az Evertonban addig mindössze egyetlen gólt szerző cserejátékos, Stuart McCall, és a lefújás előtti másodperben bekotorta az egyenlítést az Evertonnak. Ami ekkor történt a Wembleyben, ma már elképzelhetetlen lenne. Az eksztatikus mámorban örjöngő Everton-szurkolók elárasztották a pályát és percekig a gyepen ünnepelték a csodát: jöhetett a hosszabbítás. Jött az ugyancsak csereként beállt Ian Rush is, és gyorsan visszaszerezte a vezetést a Liverpoolnak. Ritkán fordul elő, hogy egy mérkőzés hőse nem a győztes csapat két gólt is szerző játékosa lesz, ezen a kupadöntőn ez is megesett. Az élete meccsét játszó vörös skót fenomén, Stuart McCall ugyanis percekkel később húsz méterre a kaputól mellre vette a labdát, és mesés kapásgólt ragasztott a hosszú sarokba. Minden idők egyik legszebb kupadöntő-góljával tehát másodszor is egyenlített az Everton.

Ha igazságos sport lenne a futball, nyilván összejött volna mesterhármas a Toffees középpályásának, de ehelyett újra Ian Rush másodpercei következtek, és az újabb Liverpool-vezetésre már nem jöhetett válasz a városi riválistól. A kupát 1989-ben a Liverpool FC nyerte. Az egyetlen soványka vígaszt az Everton szurkolói számára az jelenthette, hogy a Liverpoolnak ezután végül mégsem jött össze történetének második duplázása, ugyanis hat nappal később egy nem kevéssé emlékezetes meccsen hazai pályán bukta el a bajnoki címet az Arsenallal szemben.

Crystal Palace - Liverpool, 1990

Egy évvel Hillsborough után Anglia újra kupaelődöntőkre készült, a mérkőzéseket azonban biztonsági okokból nem egyidőben, hanem egymás után játszották, hogy aki esetleg nem jutott volna jegyhez, az legalább a tévén keresztül követhesse a meccseket. Mai fejjel furcsa belegondolni, hogy voltak kétkedők, akik megkérdőjelezték, hogy a tévénézők be tudnak-e majd fogadni két meccset rögtön egymás után. A Maine Roadon a Manchester United találkozott az Oldham Athletickel, míg a Villa Parkban Crystal Palace Liverpool találkozót rendeztek. A Liverpool abban az évben a duplára készült, hiszen a bajnoki tabellát magabiztosan vezette, amit egy évvel korábban az utolsó percben szerzett Michael Thomas-gól, két évvel azelőtt pedig a Wimbledon hiúsított meg a kupadöntőben. A Liverpool most viszont biztosra mehetett, hiszen a bajnokságban az Anfielden 9-0-ra (!!!!) ütötték ki a Palace-t, és a Selhurstben is magabiztosan nyertek 2-0-ra. "Legalább jó irányba fejlődünk", mondta Steve Coppell, a Palace akkori menedzsere, de talán még ő maga sem tett volna egy lyukas garast sem csapata döntőbe jutására. Azonban a szezonban megszokott 4-4-2-es felállást félretette és öt védőt küldött pályára, hogy árnyékként kövessék a Liverpool legjobbjait: Ray Houghtont, John Barnest és Ian Rusht. Negyedóra után úgy tűnt, hogy a taktika nem válik be: egy középpályán elvesztett labdából leindították a Palace-t, és a védő közül kilépő Rush ilyeneket nem nagyon hibázott, magabiztosan emelte át a labdát Nigel Martyn felett. A játékosok kétségbeesve néztek ki Coppellre, hogy álljanak-e a vissza a megszokott felállásba, de Coppell kitartott az elképzelése mellett, és a második félidőben meg is jött az egyenlítő gól: nagy kavarodás után Mark Bright zúdította a kapuba a labdát. Időközben Rusht le kellett cserélni, de egyébként a Palace is nélkülözte gólzsákját, mivel Ian Wright éppen két héttel a meccs előtt a lábát törte. A Palace még a vezetést is megszerezte, a Liverpool azonban fordított és öt perccel a vége előtt már 3-2-re mentek a Vörösök. Ekkor már mindenki elkönyvelte, hogy a Liverpool lesz a kupadöntő egyik résztvevője, kivéve Andy Gray-t, aki egy nagy kapu előtti kavarodást követően gyömöszölte a kapuba a labdát. A hosszabbításban, ahogy az már lenni szokott, a kiscsapat kerekedett végül felül: egy újabb beívelést megcsúsztattak és középen érkezett a Yeoviltól hétezer fontért igazolt szőke középpályás, Alan Pardew, aki a döntőbe fejelte a Palace-t. A Sasok a döntőben egy újabb legendás meccsen hosszabbítás után 3-3-ra végeztek a Manchester United ellen (a felépült Ian Wright két gólt is szerzett), de a megismételt meccset már elbukták 1-0-ra. A következő évben a Palace még a lehetetlen nevű Zenith Data Systems kupával vigasztalódott, de 1993-ban már nem tudtak megmenekülni a kieséstől, és azóta is a két osztály között jojóznak.

Manchester United - Leeds United, 2010

A 2009-2010-es idényben a Leeds United a harmadosztályban, a Manchester United a Premier League-ben küzdött az elsőségért. Végül ezt mindkét csapat elbukta, de a minimális célt - a feljutást illetve a BL-helyezést - azért mindketten elérték. Ugyan a Manchester – Leeds rivalizálás messze nem olyan hírhedt, mint a Manchester - Liverpool, azért elég komoly presztízsértéke van a két klub találkozójának, főleg így, hogy egy ideje már csak kupameccseken találkozhatnak. 2010. január 3-án egy kicsit tartalékos Man Utd (Kuszczak, Neville, Brown, Jonathan Evans, Fabio Da Silva, Welbeck, Gibson, Anderson, Obertan, Berbatov, Rooney) és egy legjobb összeállításában felálló Leeds (Ankergren, Crowe, Naylor, Kisnorbo, Hughes, Howson, Kilkenny, Doyle, Johnson, Beckford, Becchio) nézett farkasszemet egymással az Old Traffordon, ahol a Leeds egy pillanatig sem tűnt megilletődöttnek, annyira nem, hogy Jonathan Howson csodás passzából a vendégek gólzsákja, Jermaine Beckford a vezetést is megszerezte. A Vörös Ördögök utána mindent bevetettek, de hiába, Ankergren és a leedsi védelem biztosan állt a lábán, sőt, még kimondottan szerencsétlennek is érezhették magukat a Fehérek, amikor tíz perccel a lefújás előtt a cserekén beállt Snodgrass lövése éppen hogy, de elkerülte a kaput. A Leeds egyáltalán nem tűnt aznap gyengébb csapatnak a manchesterieknél, éppen ezért volt érthetetlen, hogy a League One-t addig fölényesen vezető csapat hirtelen elkezdett botladozni és a végén szerencsével sikerült csak a feljutás. Sir Alex csapatának pedig végül csak a Liga Kupa maradt a szezonban, már csak ezért se szabad azt hinni, hogy félvállról vették volna a rangosabbik kupasorozatot.