Rúgd és fuss!

Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a futballisták bizony nem észkombájnok (amire a legjobb példa Mario Balotelli csatája az edzőtrikóval), de végül is nem is azért szeretjük őket. Kifejezetten jókat lehet nevetni azon a sok butaságon, amit összehordanak néha, de ezeket egy igazi szurkoló elnézően megbocsátja. Ahogy a Spurs legendás managere, Bill Nicholson nyilatkozta egyszer, "Attól mert intelligens vagy, nem leszel még jó futballista, ha ez így lenne, akkor Oxfordnak vagy Cambridge-nek lenne a legjobb csapata az országban". Azonban mégis van egy jópár futballista, aki nemcsak az ellenfél tizenhatosán belül, hanem az egyetemi előadóban is otthonosan mozgott, akinek verseskötete jelent meg, vagy aki egyéb elfoglaltságai mellett mind a mai napig menő bulikon lép fel vendég dj-ként!

1. Pat Nevin

A vékonydongájú skót szélső, aki a Chelsea után az Evertonnál is megfordult, a glasgow-i egyetemen szerzett művészeti diplomát, és már játékospályafutása alatt is híres volt arról, hogy kizárólag olyan zenekarokat (Joy Division, The Fall, Echo & The Bunnymen, Orange Juice, Josef K) kedvelt, amelyeknek a lemezei nem nagyon férhettek volna oda egy futballista polcára akkoriban, így hivatalosan ő lett A Futballista, Akinek Jó A Zenei Ízlése. Nevin egyébként nagy irodalomkedvelő hírében is áll: könyvkritikákat jegyez, publikál, sőt könyvet is írt a futballisták lelkivilágáról. Mindezek mellett szakkomentátor, de a Rúgd és fuss! egyik szerzőjéhez hasonlóan indie pop bulikon is dj-zik.

2. Graeme Le Saux

Az angol válogatott egykori balhátvédje két dologról híres igazán, egyrészt a Blackburn tagjaként egy fagyos moszkvai BL-meccsen jól összeverekedett a pályán csapattársával, David Batty-vel, másrészt annyira különbözött játékostársaitól, hogy azok egészen egyszerűen buzinak tartották, ami végig is kísérte a pályafutását. Mindössze azonban csak annyi történt, hogy Le Saux nem felelt meg a futballista sztereotípiájának: egyetemre járt, és edzésre mindig az aznapi Guardiant olvasva érkezett. Állandóan ezzel heccelték az ellenfél játékosai, Robbie Fowler például meccs közben a seggét riszálta felé, amiért meg is kapta a magáét, sőt David Beckham is leköcsögözte, ami lássuk be durva olyasvalakitől, aki rendszeresen alsógatyában fotóztatja magát. Le Saux-t sem kerülte el a szakkomentátorkodás, de legutolsó információnk szerint egy banknál dolgozik befektetési tanácsadóként.

3. Steve Coppell

Az egykori angol válogatott szélső karrierje elején visszautasította neves klubok ajánlatát és az alsóbb osztályú Tranmere-hez szerződött, hogy nyugodtan folytathassa a liverpooli egyetemen megkezdett közgazdasági tanulmányait. Végül aztán a Manchester United hívására beadta a derekát, de kizárólag azzal a feltétellel, hogy leteheti a vizsgáit. A klub akkori managere, Tommy Docherty visszaemlékezése szerint amíg a játékosok általában kártyapartikkal vagy újságolvasással ütötték el az időt  a buszon az idegenbeli meccsek helyszínére tartva, addig Coppell az egyetemi jegyzeteit bújta és magolt. Ugyanez az elszántság és alaposság volt jellemző rá managerként is, ami a sikereinek titka volt a Crystal Palace-nál a nyolcvanas évek végén, majd nagyjából egy évtizeddel később a Readingnél is. Legutolsó állomáshelyén, Bristolban azonban két meccs után rejtélyes okok miatt lemondott, sőt úgy tűnik véglegesen visszavonult, és azóta fogalma sincs senkinek, mivel ütheti el az idejét.

4. Gareth Southgate

Az ő pályafutásából valószínűleg mindenki arra a pillanatra fog emlékezni, amikor tarkóra tett kézzel sétál a pályán, miután kihagyta a németek elleni elődöntőn a sorsdöntő tizenegyest az 1996-os Európa-bajnokságon. Pedig Southgate több mint 500 elsőosztályú meccsel a lábában vonult vissza (éppen egy elvesztett UEFA kupa döntőt követően), és senki sem lepődött meg, hogy a válogatotthoz távozó McClaren helyét a frissen visszavonult középhátvéd örökölte meg. Southgate nem járt ugyan egyetemre, ám managerként mégis úgy öltözött mint egy oxfordi diák: az öltönye alatt hordott vékony galambszürke kasmírpulóver láttán a legkényesebb ízlésű ficsúrok is csak elismerően bólinthattak. Southgate a manapság szinte kötelező szakkomentátorkodás mellett írt egy könyvet egy legendás futballbarátságról, sőt verseskötete is jelent meg, kizárólag futballtémájú költeményekkel. Southgate-et mindenki az egyik legintelligensebb futballistának tartja Angliában, így senkit sem lepett meg, hogy az év elején őt nevezték ki az FA utánpótlásügyi felelősévé.

5. Iain Dowie

Aki hallotta már valaha nyilatkozni az egykori északír válogatott középcsatárt, az a legkevésbé sem gondolná, hogy egy egyetemet végzett emberről van szó! Dowie a Hertfordshire-i Egyetem repülőmérnöki szakára járt, és profi pályafutása előtt egy brit repülőgépgyár alkalmazottjaként kereste a kenyerét, munka után azonban a ligán kívüli Cheshunt csapatában rúgta a labdát. Tízéves profi pályafutása során legalább féltucat klubnál megfordult, majd managerkedésre adta a fejét, ahol gyorsan sikereket ért el: a Crystal Palace-t egy csapnivaló őszi szezon után csodával határos módon felvitte a Premier League-be. Ezután azonban kizárólag csúfos kudarcok érték, nem is meglepő, hogy jelenleg nincs is csapata. A Rúgd és fuss! azonban szívesen látná újra a kispadon az igazi suttyó kinézetű Dowie-t, akiről valahogy mindig is az volt az érzésünk, hogy az oldalvonalnál zokniba gyűrt tréninggatyában és stoplisban idegesen fel-alá járkáló manager még magát is képes lenne pályára küldeni, ha a csapatának nem megy!

Azt eddig is tudtuk, hogy a futballisták szabadidejükben leginkább golfozni járnak, vagy pókereznek, a nyomorultjabbja meg nyilván a Playstationt nyomja orrba-szájba, de hogy külön pókerversenyt is szerveznek nekik, azt szégyenszemre be kell vallanunk, nem igazán tudtuk. Így őszinte megdöbbenéssel vettük észre tegnap este a sportcsatorna képernyőjén Lee Sharpe-ot amint éppen bedobja vacak lapjait (Korda Gyuri bácsi szavaival "A Szívtipró bedobta!!!", nyilvánvalóan utalva Sharpe nőügyeire), és amikor a kamera végigmegy a többi játékoson, szépen kiderül, hogy nem a Man United egykori fenegyereke az egyedüli futballista az asztalnál: ott ül John Aldridge (Liverpool), Tony Cascarino (Millwall, Chelsea, Olympique de Marseille), Ray Parlour (Arsenal), Norman Whiteside (Man United), és a kevésbé ismert Steve Sedgley (Tottenham Hotspur) is. Sajnos a rombuszmintás pulcsiban és franciás sálban ücsörgő Lee Sharpe esik ki elsőként (bár Klárika szerint Tony Cascarino - a képen - sokkal jobb pasi nála!), és a végét sem várjuk meg, így nem derül ki, hogy végül ki nyerte el a győztesnek járó trófeát, az viszont egyértelmű, hogy még így is óriási zrí volt. Reméljük, hogy egy sorozatról van szó, amiből még el tudunk majd csípni egy-két részt!

Meggyőződésünk, hogyha egy normális világban élnénk, akkor Andy Carroll nem igazolt volna Liverpoolba, hanem nagy valószínűséggel a teljes karrierjét a Newcastle csíkos mezében játszotta volna végig, hogy a pályafutása végén a klub egyik legendájaként vonuljon vissza. Manapság azonban az ilyenfajta klubhűség teljesen értelmezhetetlen, mivel mind a klubok, mind a játékosok csillagászati összegeket tehetnek zsebre egy-egy átigazolás nyélbeütésekor. Ugyanakkor még ma is vannak olyan aktív játékosok, akik valószínűleg ugyanattól a klubtól fognak visszavonulni, ahol elkezdték a karrierjüket (például Giggs és Scholes a Manchester Unitednél, vagy Gerrard és Carragher a Liverpoolnál), de nem nagy merészség azt jósolni, hogy ez nyilván egyre kevésbé lesz jellemző. Korábban viszont ez nem számított ennyire különlegesnek, rengeteg olyan játékost lehetne felsorolni, akinek a neve örökre összeforrott a klubjáéval, a pálya egyik lelátója a nevét viseli, szobrot állítottak neki a stadion bejáratánál, vagy éppenséggel a klub kabalafiguráját nevezték el róla. Ezúttal tíz olyan angol játékosról lesz szó, akik említésekor azonnal egy bizonyos futballklubra asszociál az ember.

1. Sam Bartram (Charlton Athletic)

Sam Bartram nyugodtan élte a bányászok és vasárnapi futballisták életét, míg egy alkalommal falujának csapata kapus hiányában nem tudott kiállni egy kupamérkőzésre, és az egyébként csatárt játszó Bartram ugrott be kapusként, megmentve ezzel a csapat becsületét. Annyira nem is lehetett rossz, mivel a Charlton játékosmegfigyelője rögtön kiszúrta a szükségkapust, és Bartram szinte azonnal Londonban találta magát, ahol az elkövetkező 22 évben kirobbanthatatlan volt a Charlton kapujából, így részese lehetett a klub máig legnagyobb sikerének, az 1947-es kupagyőzelemnek.

A hétvégén elhunyt Nat Lofthouse, az angol futball egyik legendás alakja, akit egyébként itt a blogon is többször emlegettünk már, amikor a régimódi, tankszerű középcsatárokról írtunk. Lofthouse éppen ennek az ízig-vérig brit játékostípusnak volt a tökéletes megtestesítője, aki a saját testi épségét sem kímélte a védőkkel vívott párharcok során, sőt a hátvédek is joggal rettegtek tőle, és bizony nem csak azért, mert párosával rúgta a gólokat. Lofthouse bivalyerős volt, de mindemelett rettentő robbanékony is, és tökéletes időzítéssel érkezett a kapu elé, nem véletlen, hogy a meccseiről szóló beszámolókban nagyon ritkán nem szerepelt a neve a gólszerzők mellett.

Elmaradt végül az FA homofóbia ellen készített kampányfilmjének nemrégiben tervezett hivatalos televíziós és mozibemutatója, mivel többen is kifogásolták annak túlzottan sértő nyelvezetét (mi magunk inkább azt gondoljuk, hogy azért sem mutatták be, mert túlságosan mulatságosra sikeredett). Ugyanakkor ebből is nyilvánvaló, hogy a mai angol futballban nagyobb problémát jelent a lelátói homofóbia, mint a rasszizmus. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Tottenham Hotspur szurkolói ellen tavaly azért indítottak rendőrségi eljárást, mert homofób rigmusokkal sértegették klubjuk egykori játékosát (a nem mellesleg színes bőrű) Sol Campbellt, vagy akár az, hogy kisebb-nagyobb megalkuvás árán az angol válogatott kezdő tizenegyét is simán ki lehetne csupa fekete futballistából állítani, és ez egyébként sem meglepetést, sem felháborodást nem keltene a közvéleményben, nem úgy, mint esetleg más európai országokban. Ez természetesen Angliában sem volt mindig így, sőt volt olyan futballista, aki a beválogatását követően postán egy pisztolylövedéket kapott, hogy tisztában legyen azzal, mi várhat rá, ha a lábát a Wembley gyepére teszi. Ezúttal azt mutatjuk be, hogy milyen előzmények vezettek a színes bőrű futballisták általános szigetországi elfogadottságához.

A brit futball első jegyzett színes bőrű játékosa Andrew Watson volt, akiről nagyon sokat nem tudunk, talán csak azt, hogy megfordult a kor legendás amatőrcsapatainál: játszott a glasgow-i Queen's Park Football Clubnál és a londoni Corinthiansnál is, sőt még a skót nemzeti tizenegy mezét is többször is magára ölthette az 1880-as évek legelején. Az utókor hajlamos azonban Watsonról megfeledkezni, és az első színes bőrű futballistaként inkább Arthur Whartont számon tartani.

Wharton, ha ugye nem is a legelső színes bőrű, de a legelső színes bőrű professzionális futballista volt Nagy-Britanniában, miután 1885-ben aláírt a Darlington csapatához. A ghánai születésű Wharton az 1880-as évek elején érkezett Angliába, hogy metodista lelkésznek tanuljon, de hamar rájött, hogy a pezsgő brit sportélet sokkal több szórakozást tartogat számára, mint a Jóisten dolgaival való foglalatoskodás. Wharton a kor szellemének megfelelően majdnem minden sportágban kipróbálta magát, és mindegyikben sikeres is volt! Elismert krikettjátékos volt, de az ő nevéhez fűződik például a Preston és Blackburn közötti táv kerékpáros rekordja, sőt egy ideig ő volt Nagy-Britannia (és állítólag a világ) leggyorsabb embere is, mivel az általa felállított csúcsot (10 másodperc alatt futott le 100 yardot!) két éven keresztül nem tudták megdönteni. Ezek után meglepőnek tűnhet, hogy Wharton elsősorban mint futballkapus vált ismertté, bár bizonyos csapatokban szélsőt is játszott. Abban az időben a kapusok a térfelük feléig előreszaladva még a kezüket is használhatták, ami a rögbihez tette hasonlatossá a játékot, és Whartonnak bizony megvolt a kellő fizikuma ehhez. Legnagyobb specialitása az ún. dupla öklözés volt, azaz a labdát és a támadó fejét is kiütötte a biztonság kedvéért a beadások alkalmával, de a produkciói különben is a cirkuszi mutatványokra emlékeztettek: ha messze járt a labda a nézőket nevettette, de olyan is előfordult, hogy egy lövést a keresztlécen lógva védett ki, méghozzá úgy, hogy a labdát a combjai közé fogta. Megfordult később a Prestonnál és a Sheffield Unitednél is, ahol egy év után azonban egy másik legenda, Fatty Foulke szorította ki a kezdőből. Visszavonulása után Wharton egyre inkább kizárólag két kedvenc hobbijának szentelte az ideje nagyrészét: az alkoholnak és a fehérnépnek, így nem is annyira meglepő, hogy teljesen magányosan, szifiliszben szenvedve hunyt el.

A huszadik század első évtizedeinek is megvoltak a híres fekete labdarúgói, mint például Walter Tull, aki az első színes bőrű mezőnyjátékosként vonult be a futballtörténelembe.

Tull a Spurs jobbösszekötőjeként vált ismertté, de az észak-londoni karrierje nem tartott sokáig, miután egy idegenbeli meccsen kikezdték az ellenfél szurkolói a bőrszíne miatt, és azt követően már nem nagyon tudott visszatalálni korábbi formájához, így eligazolt a Northampton Town csapatához, ahol viszont több mint száz meccsen szerepelt. Igazi sikereit Tull mégsem a futballpályán, hanem a csatamezőkön aratta: az első világháború kitörése után azonnal bevonult a seregbe, és többek között részt vett a somme-i ütközetben is. Tullt hősiessége elismeréseként hadnaggyá léptették elő annak ellenére, hogy az akkori szabályok értelmében "négerek és mulattok" nem viselhettek tiszti rangot. A futballpályára azonban már sohasem térhetett vissza, mivel egy rajtaütés alkalmával életét vesztette.

Úgy tűnhet, hogy ekkoriban még igencsak elképzelhetetlen volt, hogy az angol válogatott mezében ne tizenegy fehérbőrű játékos fusson ki a pályára. Pedig a 20-es években véletlenül majdnem erre is sor került! Az történt ugyanis, hogy a Plymouth Argyle gólvágója, Jack Leslie, aki a pályafutása során több mint négyszázszor zörgette meg a hálót, meghívót kapott a szövetségi válogatóbizottságtól a válogatott soron következő mérkőzésére. Az illetékesek az utolsó pillanatban azonban mégiscsak visszavonták a meghívót, és azt az Aston Villa centerének, Billy Walkernek küldték el. Az ok? Leslie szerint valószínűleg kimehetett a válogatók fejéből, hogy ő csak egy színes srác...

A második világháború utáni korszak angol futballjában ritkán fordultak elő fekete játékosok, mint ahogy egyébként a társadalmi élet egyéb területeire sem volt jellemző a túlzott jelenlétük. A nehezen fellendülő gazdasági helyzet elégedetlenséget eredményezett, kedvezett a szélsőséges mozgalmak elterjedésének, és a hatvanas évektől kezdve bizony nemcsak programfüzetet osztogattak a futballpályák környékén, hanem a brit Nemzeti Front szórólapjait is. Az általános hangulatot jól jellemzi a konzervatív politikus, Enoch Powell beszéde, amelyben a színes bőrű lakosság gyarmatokra való visszatelepítése mellett érvelt 1968-ban.

Ez az időszak tehát korántsem kedvezett a fekete futballisták széleskörű elfogadottságának, de még így is voltak egy páran, akik a lelátói gyűlöletnek és válogatott szidalmaknak fittyet hányva futottak ki hétről-hétre a pályára. Az egyik ilyen a dél-afrikai Albert Johanneson volt, aki közel egy évtizeden keresztül viselhette az akkor a dicsőséges korszakára még csak készülő Leeds United mezét. Hiába volt ő a legelső színes bőrű játékos aki kupadöntőn szerepelhetett, az utókorban mégis sokkal inkább egy bermudai középcsatár maradt meg mint a korszak meghatározó fekete futballistája. Az alkatra inkább ökölvívóra emlékeztető Clyde Best pont abban az időszakban igazolt a West Ham Unitedhez, amikor a televíziós közvetítések miatt sokkal többen nézték a meccseket, és rajta kívül bizony nem nagyon láthattak a tévénézők fekete játékosokat. Nem véletlen, hogy rengeteg színes bőrű gyerek éppen Clyde Best példáján felbuzdulva kezdett el futballozni, hogy aztán a nyolcvanas évek elejétől már különböző csapatoknál rúgják a labdát. Best helyzete azonban egyáltalán nem volt könnyű: a West Ham szélsőjobboldali huligánokból álló szurkolócsoportja, az Inter City Firm (amelynek egyik vezetője, Cass Pennant történetesen maga is színes bőrű volt!) tagjai nem nagyon hagytak békét a csatárnak. Bestet azonban nem lehetett megfélemlíteni ("A labda fütyül arra, hogy milyen a bőröd színe."), és a Kelet-Londonban töltött hét szezon alatt végül az Upton Park egyik kedvencévé nőtte ki magát.

Az igazi áttörést azonban a hetvenes évek második fele hozta meg, amikor egy fiatal feltörekvő menedzser, a Cambridge Unitedtől a West Bromwich Albionhoz érkező Ron Atkinson nem átallott három színes bőrű játékost is a kezdőcsapatba építeni Laurie Cunningham, Cyrille Regis és Brendan Batson (aki egyébként az Arsenal első fekete futballistája volt a hetvenes évek legelején) személyében. Mivel korábban még nem fordult elő, hogy egy angol klub egyszerre három fekete játékossal a soraiban lépjen pályára, Atkinson a kor népszerű R&B triójának mintájára csak Three Degrees néven emlegette három fekete futballistáját. Nagymértékben éppen nekik köszönhetően élte a WBA a legszebb napjait akkoriban: az 1978-79-es szezonban a bajnokság harmadik helyén végeztek a Liverpool és a Forest mögött, és az UEFA-kupában is a legjobb nyolc közé jutottak. És hogy milyen formában is játszott a WBA abban a kivételes szezonban, arra a legjobb példa ez a legendás meccs 1978. december végéről:

Érdekes, hogy huszonöt évvel később Ron Atkinson sikeres médiakarrierje éppen egy szerencsétlen rasszista kijelentés miatt szakadt félbe: egy véletlenül bekapcsolva hagyott mikrofon tanúskodott élőben arról, ahogy Big Ron egy Bajnokok Ligája-meccs közvetítése alatt "lusta niggernek" nevezte Marcel Desailly-t. Atkinsonon rajtamaradt a rasszista bélyeg, pedig nála kevesen tettek többet az angol futball szereplői közül a színes bőrű játékosok elfogadtatásáért, amit még egy ilyen buta mondat sem tud meg nem történtté tenni.

Sokan gondolták, hogy az angol válogatott első színes bőrű játékosa is a WBA három klasszisa közül fog kikerülni, meglepetésre azonban a Forest nyakigláb jobbhátvédje, Viv Anderson ölthette magára fekete futballistaként először a háromoroszlános mezt 1978. novemberében. Ekkoriban már új szelek fújtak a szövetségnél is, az aktuális szövetségi kapitány Ron Greenwood egyértelművé tette, hogy nála a bőrszín nem számít: "Legyen bár sárga, lila vagy fekete, ha egy játékos olyan formában van, hogy beférne az angol válogatottba, akkor én be fogom hívni." Ugyanakkor újabban olyan véleményeket is lehet olvasni, hogy mégsem Anderson volt az első színes bőrű válogatott, hanem Paul Reaney, a legendás Leeds jobbhátvédje, aki a hetvenéves évek elején többször is bekerült az angol válogatottba, viszont ő soha nem vallotta magát színes bőrűnek, annak ellenére, hogy vegyes házasságból született.

Nem kellett sokat várni arra sem, hogy az álomhatárnak tűnő egymillió fontos átigazolási díjat egy fekete futballistáért is kifizessék: ugyanúgy, mint két évvel korábban Trevor Francis esetében, ezúttal is a Forest vezetői nyúltak mélyen a zsebükbe, hogy megszerezzék a Norwich tehetséges fiatal csatárát, az általában szépségdíjas gólokat jegyző Justin Fashanut, akit Brian Clough éppen a távozó Francis pótlására szemelt ki. 

A csatár és a menedzser kapcsolata azonban korántsem volt harmonikusnak mondható: amikor Clough rájött, hogy Fashanu a férfiakat szereti, nem volt hajlandó többé tudomást sem venni róla, a csapatba betenni meg pláne nem, sőt olyan is előfordult, hogy a rendőrség segítségével tartotta távol az edzőpályától. Fashanu kálváriája nagyjából ekkoriban kezdődött: a formáját sosem tudta igazából visszanyerni, és a Forest után körülbelül két tucat klubnál fordult meg, volt ahol csak két meccs erejéig. Fashanu volt az első, és máig az egyetlen homoszexualitását nyíltan vállaló angol futballista, akit 37 évesen felakasztva találtak meg egy kelet-londoni garázsban.

Nem minden klub adta azonban be ilyen könnyen a derekát: a Chelsea-nél például egészen 1982-ig kellett várni arra, hogy egy fekete játékos odaférjen az első csapat közelébe. Sok köszönet viszont nem volt abban, amikor Paul Canoville egy idegenbeli meccsen először pályára léphetett, a Chelsea hírhedten rasszista rajongói ocsmány bekiabálásokkal üdvözölték a csereként beálló középpályást, amit a lába elé hajított banánnal nyomatékosítottak. De nem nagyon kapott más fogadtatást öt évvel később John Barnes sem, akinek a liverpooli mezben történő bemutatkozásáról Nick Hornby is részletesen beszámol a Focilázban. Barnesnak azonban ez nem okozhatott nagy meglepetést, hiszen például a brazilok ellen a Maracanában szerzett csodagólját az angol szurkolók bizonyos csoportja nem számolta bele az eredménybe, mivel ugye "nigger által szerzett gól nem ér". 

Ugyan 1978-ban szerepelt az első színes bőrű játékos az angol válogatottban, de az első válogatottbeli fekete gólra még majdnem öt évet kellett várni. A Watford gólfelelőse, Luther Blissett egy Luxemburg elleni Eb-selejtezőn talált a hálóba, mégha a gól nem is maradt nagyon emlékezetes, mivel a labda a sípcsontjáról pattant be az üres kapuba. Róla egyébként az a legenda járja, hogy anélkül szerződtette a Milan 1983 nyarán, hogy igazából tudta volna kicsoda. Mivel a játékosmegfigyelés akkoriban gyerekcipőben járt, a Milan illetékesei annyit tudtak csak, hogy van egy istenáldotta színes bőrű csatártehetség a Watfordnál. Ugyebár Blissett vezette akkoriban a honi góllövőlistát, így egyértelműnek tűnt, hogy a szerződés aljára ő kanyaríthatta a nevét, vélhetően csapattársa John Barnes helyett. A kiruccanás azonban nem sikerült valami jól: egy év után féláron került vissza a Watfordhoz, ám ennek ellenére mély nyomokat hagyhatott az olaszokban, mivel a nevét egy anarchista művészeti csoport vette fel.

A nyolcvanas évek végefelé már egyre több fekete játékos kapott lehetőséget (McGrath és Moses a Man Unitednél, Bright és Wright a Crystal Palace-nál, vagy éppen Rocastle, Thomas és Davis az Arsenalnál), hogy a kilencvenes években aztán szinte alig legyen olyan angol klubcsapat, amelyikben ne játszott volna legalább egy színes bőrű futballista (utolsóként talán az Everton adta meg magát), sőt 1993-ban az angol válogatott észak-amerikai túráján Paul Ince még a kapitányi karszalagot is felhúzhatta, mivel se Platt, se Adams nem lépett pályára.

Sokan úgy vélik viszont, hogy jelenleg mintha a fekete menedzserek lennének ugyanolyan helyzetben, mint a fekete futballisták voltak a hetvenes években. Nem hinnénk azonban, hogy a színes bőrű brit menedzserek mellőzése mögött valamiféle faji előítélet húzódna meg, egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy nem akadt még olyan felkészült szakember, aki a Premier League-ben is megállná a helyét. Az első kispadhoz jutó brit színes bőrű menedzser a két hete elhunyt Keith Alexander volt, akit 1993 nyarán neveztek ki az akkor negyedosztályú Lincoln Cityhez. Alexandernek azonban kevés követője akadt. John Barnes ugye hatalmasat bukott a Celtic menedzsereként, majd csúfos kudarccal végződött a legutóbbi menedzseri próbálkozása is a harmadik liverpooli klubnál, a Tranmere Roversnél. Barnesszal ellentétben sokáig úgy tűnt, hogy Paul Ince legalább olyan tehetséges menedzser lesz, mint amilyen játékos volt: először csodával határos módon benntartotta a Macclesfield Townt, majd rögtön az első szezonjában bajnok lett az MK Dons gárdájával, így nem ért sokakat váratlanul, hogy ő lett a Premier League első színes bőrű brit menedzsere miután 2008 nyarán kinevezték a Blackburn élére. A dolgok ott már azonban nem nagyon jöttek össze, így pár hónap múlva meg is váltak tőle, de legalább visszatérhetett egykori sikerei színhelyére, az MK Donshoz. A legutolsóként felbukkant színes bőrű menedzser, az egykori Spurs-hátvéd Chris Hughton, aki rátermettségével (és három szinte egymást követő A hónap mendzsere díjjal!) hamar meggyőzte a Newcastle tulajdonosát, hogy nyugodt szívvel rá lehet bízni állandó jelleggel is a csapat irányítását, és nem vállalunk nagy kockázatot azzal, ha azt mondjuk: jövőre újra lesz fekete menedzser a Premier League-ben.

Ha megkérdeznénk egy Arsenal-drukkert, hogy kit tart klubja legmenőbb és egyben legkultikusabb figurájának, akkor George Graham, Charlie George, Liam Brady, Charlie Nicholas, Perry Groves, Paul Merson vagy Tony Adams neve merülne fel, már ha persze nem a Hetvenéves Vénasszony Londonba érkezését követően kezdett az illető az Ágyúsoknak szurkolni. Arra azonban fogadni mernénk, hogy Peter Marinello neve még a legjólértesültebb szurkolónak sem fog eszébe jutni. Pedig a képen látható skót fiatalembert 1969 szilveszterén klubrekordot jelentő átigazolási díj fejében, 100 ezer fontért szerezte meg az Arsenal, mivel akkoriban Londonnak is szüksége volt egy saját George Bestre, akit a 19 éves hosszúhajú, lányos képű skót szélsőben véltek megtalálni: "Leigazoltuk a Beatleshez legközelebb álló jelenséget, ami a futballban egyáltalán létezhet", nyilatkozta a klub egyik igazgatója Marinello megszerzését követően. Ha Marinellónak azonban a játékával nem is, a pályán kívül nyújtott alakításaival kétségtelenül sikerült kultikus státuszt kivívnia. Gyakorlatilag ő tekinthető az eltékozolt tehetségű futballista prototípusának, hiszen mindent elkövetett annak érdekében, hogy gajra menjen a karrierje. "Eltékozoltam a tehetségemet, gyakorlatilag fejjel mentem a falnak. Én vagyok a fickó, aki megírta a 'Hogyan tedd tönkre a karriered' című kézikönyvet." - vallja be Marinello a pár éve megjelent önéletrajzi könyvében. Nem véletlenül tartják róla, hogy egyszerre rendelkezett Ryan Giggs képességeivel, Paul Gascoigne fegyelmezetlenségével, David Beckham médiaérzékenységével és Paul Merson szomjával!

Lássuk tehát öt pontba sűrítve a Marinello-kézikönyvet, azaz, hogy mik is az elengedhetetlen hozzávalói egy ígéretesen induló futballistakarrier majdnem holtbiztos eltékozlásának!

1. Tehetség

Ahhoz, hogy valaki eltékozolja a tehetségét, ugye értelemszerűen tehetségre is szükség van. Marinellónak jutott is belőle, méghozzá nem is kevés. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Port Vale akkori menedzsere, Sir Stanley Matthews háromszor is beült Jaguarjába, hogy meg se álljon a Marinello-házig. Az edinburgh-i kirándulások azonban nem jártak túl sok sikerrel, ugyanis az ifjú Peter mindannyiszor visszautasította az angol futball legendás jobbszélsőjének ajánlatát, mivel nem akarta otthagyni gyerekkori kedvenc helyi csapatát, a Hiberniant. Két évvel később azonban már nem volt ennyire lojális, amikor az Arsenal ajánlatára mondott igent, akik nem sokkal előzték meg ősi riválisukat, a Tottenham Hotspurt. Úgy tűnt, hogy megérte az érte kiadott pénzt és a rettenetes felhajtást, mivel rögtön az első meccsén gólt szerzett a George Best nélkül felálló Man Utd ellen az Old Traffordon. Kevesen gondolták volna ekkor, hogy ez a gól fogja jelenteni Peter Marinello karrierjének a csúcsát. Hamar kikerült a kezdőből formahanyatlás, sérülések és főleg persze az életmódja miatt, így nem lehetett részese a klub VVK-győzelmének, sőt a következő szezonban is csak három meccsen lépett pályára az Arsenal legendás szezonjában, amikor az Ágyúsok duplázni tudtak. Marinello egyébként így tekint vissza magára: "A maiak közül leginkább Ryan Giggshez hasonlítanám magam. Bár gólokat nem nagyon szereztem, a feladatom szinte csak abból állt, hogy lecselezzem magam az alapvonalig, aztán középreadjak. Azt hiszem túlságosan is önzetlen voltam a pályán."

2. Italozás

Az ital már korán megjelent Marinello életében, ami ugye nem csoda, ha ír felmenőkkel is rendelkezik az ember. "Win or lose, have some booze!" szólt a jelszó, és Marinello a felszólítást bizony nem vette félvállról. De nem csak a meccsek után vetette bele magát a kemény ivásba, hanem a teljes vasárnapot kedvenc időtöltésének szentelte, és ezeken a napokon még randiról sem lehetett szó. "Ilyenkor általában lecsúszott tíz korsó sör, majd azt követően úgy egy féltucat Bacardi. A vodka csak később jött. Ám minden esetben hazaértem nagyjából 11 körül, de legkésőbb éjfélkor. 17 éves voltam, szükségem volt napi 7-8 óra alvásra", emlékszik vissza ezekre az időkre Marinello. Még mindig nem nagykorú, amikor ifi csapattársaival egy szállodai szobában ütik fel a tanyájukat Edinburgh belvárosában, ahová a város legjobb csajai kísérik el őket, ráadásul az utolsó kört sem kell még este tíz előtt kikérni. Az itallal kötött barátsága Londonba is elkísérte, ahol bizony nem jött rosszul a beilleszkedésnél, hogy nem mozog idegenül a söntés mellett. Sőt egyes arsenalos játékostársai kedvenc italára máig emlékszik: "Bob Wilson és Jon Sammels: korsó lager; Geordie Armstrong és Ray Kennedy: üveges Newcastle Brown; Pat Rice: Guiness; George Graham: Bacardi cola; Frank McLintock: vodka cola. És én? Nem nagyon voltam válogatós, ha kiszáradt a torkom".

3. Popsztárság

Ha Robin Friday testesítette meg a rock and rollt a brit futballban, akkor Peter Marinello maga volt Mr Pop. A futballisták a hatvanas évek második felétől kezdve teljesen más státuszt élveztek Angliában, ami részben a világbajnoki sikernek is köszönhető volt: a népszerűségük a filmsztárokéval és a zenészekével vetekedett, és már menő művész körökben is divatosnak számított meccsre járni. Ebbe a közegbe robbant be Marinello a hetvenes évek eleji Londonban, ahol azonnal sztárt csináltak belőle, pedig még szinte labdához sem ért. Az alsónadrágtól a tejig szinte mindent reklámoztak vele, kalandjait a Daily Express hasábjain osztotta meg az olvasókkal, rendszeres vendég volt a Top of the Popsban, sőt a Melody Makerben is meginterjúvolták a Blind Date című rovatban, ahol aktuális slágereket kellett felismernie és kommentálnia. Nagyon sok mindent elárul azonban Marinello zenei műveltségéről az alábbi mondat: "15 évesen mod voltam, Stonest és Beatlest hallgattam, sőt még egy Elvis-klubba is beiratkoztam." Egyes zenei producerek még abban is fantáziát véltek látni, hogy London új üdvöskéjének egy lemezt hozzanak össze. A terv természetesen már rögtön az első hangpróbán megbukott. És hogyan gondol vissza ezekre az időkre Marinello? "Legalább bármicvókat nem vállaltam, mint bizonyos csapattársaim..."

4. Csajozás

Marinello ugyan egész életét egy nő mellett élte le, de bőven elég ha csak annyit mondunk, hogy feleségén, az egykori modellen a házasságuk alatt hatalmasodott el a mániás depresszió. Marinello hetente többszáz rajongói levelet kapott Anglia-szerte élő tinédzserektől (és itt nem csak lányokról van szó!), amelyek gyakran malacságokkal voltak teleírva. Nem nagyon zavarta az sem, ha rajongóival közelebbi kapcsolatba került: legyen az akár George Best ex-barátnője, vagy a házinéni elvált lánya. Bár nem minden indult ilyen gördülékenyen, mivel Marinello egy afrikai túrán vesztette el a szüzességét, méghozzá talán a lehető legszomorúbb körülmények között. A túrán egyik csapattársa tudomására jutott, hogy az ifjú Peter bizony még nem volt nővel, több se kellett neki, rögvest leszervezett neki egy kicsit megkésett születésnapi ajándékot, ami természetesen nem volt más, mint egy meztelen hölgy Marinello ágyában. Hiába előzte meg az eseményt egy nagy ivászat, Peterünk csapattársai hangos drukkolása mellett ("Gyerünk fiam, tedd a dolgod!"), ha nehezen is, de végül megszerezte a győztes találatot. És, ha nem lenne elég a lehangoló sztorikból, ahogy kitalálható, Marinello természetesen évek múlva egy kolumbiai túrán hasonló élményben részesítette későbbi klubja, a Motherwell egyik ifjoncát (aki gyakorlatilag minden zsebpénzét arra költötte, hogy gyerekkori szerelmét hívogassa), és befizette egy bogotai bordélyba.

5. Pénzéhség, szerencsejáték, alvilági ügyek

Afelől viszont egy szemernyi kétségünk sem lehet, hogy Peter Marinello életében a legfontosabb szerepet a pénz játszotta. Talán ez magyarázza a pályafutását végigkísérő rengeteg klubcserét is. Akkoriban a játékosok az úgynevezett aláírási pénzzel kaszálhattak nagyot, amely egy klubváltás esetén ütötte a markukat. Marinello nem túl hosszú karrierje alatt a Hiberniant és az Arsenalt követően megfordult a Portsmouthnál, a Motherwellnél (ott ráadásul kétszer is), a Fulhamnél, a Phoenix Infernónál, a Heartsnál és végül a Partick Thistle csapatánál, minden egyes klubváltással többezer ficcset felnyalva. Kellett is a pénz, mivel Marinello nemcsak italra, ruhákra, meg bulikra költött, hanem előszeretettel fordult meg a bukiknál is. A nagy dobás akkor jött el, amikor a korábbi világbajnok Alan Ball az Arsenalhoz igazolt: Ball is szerette a fogadást, a lovakhoz is értett egy kicsit, több se kellett a párosnak, nyomban vásároltak egy versenylovat felesben, és elnevezték Go Go Gunnernek. A ló természetesen soha nem nyert semmit, ennyiben legalább hasonlított a gazdájához. Miután felhagyott a futballal, kocsmát, bárt és diszkóklubot is üzemeltetett, de mint másban, ebben sem volt szerencséje: teljesen tönkrement, és mindegyik üzletből úgy szállt ki, hogy egy árva penny sem maradt a zsebében. Persze, ehhez az is kellett, hogy az egyik üzlettársa csúnyán átverje, akit később gengszter haverjai és egy pisztoly segítségével próbált jobb belátásra téríteni. Az eredmény: büntetőeljárás Marinello ellen emberölési kisérlet miatt, pedig saját bevallása szerint ő egy szimpla térdkalácstöréssel is beérte volna.

Peter Marinello (59) ma már nyugodt életet él bournemouth-i otthonában (az ellene indított büntetőeljárást már régen megszüntették), egy vasárnapi ligás csapatnál edzősködik és szabadidejében az Arsenal öregfiúknál tolja.

Javában tart minden idők legvulgárisabb átigazolási szezonja, amely azért örömöt is hozott a Rúgd és fuss! szerzőinek, nem csak bosszúságot és újabb félelmeket. Mert hát ki az az agyalágyult, akit egy kicsit is érdekelnek az angol futball dolgai és nem örül annak, hogy ez az ember többé már nem az Egyesült Királyságban fogja rontani a levegőt?? Az már viszont sokkal aggasztóbb, hogy az érte kapott nem kevés pénzt kikre fogják majd elkölteni, és félő, hogy ismét funkciótlan idegenlégiósok sora érkezik majd a kontinensről vagy Dél-Amerikából. Szögezzük le gyorsan, hogy a látszat ellenére nem képviseljük azt az ortodox álláspontot, hogy az angol csapatokban kizárólag brit játékosoknak kellene focizniuk, azzal viszont már sokkal inkább bajunk van, ha az idegenlégiósok száma beteges méreteket ölt és a menedzserek teljesen felesleges külföldiekkel pakolják tele a csapatokat. Természetesen nosztalgiával gondolunk vissza a nyolcvanas évekre, amikor csapatonként legfeljebb két (később már három) idegenlégiós szerepeltetése volt megengedett, kétkedve bár, de üdvözöltük a Football League által bevezetett új szabályt, sőt sokakkal ellentétben a nemzetközi szövetség javaslatára sem mondanánk valószínűleg nemet. És hogy ezt be is bizonyítsuk, most megemlékezünk azokról a külföldi játékosokról, akik a legnagyobb hatással voltak az angol futballra: lássuk tehát az öt (plusz egy) legkultikusabb idegenlégióst!

1. Ossie Ardiles & Ricky Villa

Legfeljebb skótok, írek vagy walesiek jelenthették az "idegenlégiósokat" az angol ligában egészen 1978-ig, amikor feloldották az addig érvényben lévő korlátozást, így onnantól kezdve minden klub két külföldi játékost igazolhatott. Az új szabályoknak köszönhetően elsőként érkezett meg Londonba a frissen világbajnoki címet szerzett argentin válogatott két tagja, Osvaldo Ardiles és Ricardo Villa, akiket az akkor meglepő módon a másodosztályban vitézkedő Tottenham Hotspur menedzsere, Keith Burkinshaw szerzett meg. Jogosan merül fel azonban a kérdés: mit keresett két világbajnok az angol másodosztályban? Érdekes módon a Sheffield Utd akkori menedzsere, Harry Haslam volt a leginkább fogékony az új idők szavára és dél-amerikai kapcsolatán (aki állítólag nem más volt, mint Antonio Rattín!) keresztül több argentin játékost is próbált becserkészni: egy fiatal tehetséget, bizonyos Diego Maradonát kevesebb, míg Ardilest és Villát nagyobb sikerrel. A Sheffield United azonban nem tudta volna kifizetni az átigazolási díjat, így Haslam beajánlotta őket két vagyonosabb londoni klubnak, az Arsenalnak és a Spursnek. Több se kellett Burkinshaw-nak, aki azonnal Buenos Airesbe repült, hogy aláírja a szükséges papírokat és mihamarabb bemutathassa egzotikus szerzeményeit a White Hart Lane-en, akiket az első meccsükön az argentínai vébén megszokott módon papírfecni-esővel (papelitos) fogadtak. A két játékos angliai sorsa azonban valahogy mégsem alakult ugyanúgy: bár sokan féltették a madárcsontú Ardilest a kemény angol védőktől, és a masszív Villának sokkal nagyobb sikert jósoltak, mégis Ardiles lett a Spurs egyik legmeghatározóbb játékosa egészen a nyolcvanas évek közepéig. Hiába lőtte Ricky Villa minden idők egyik legszebb kupadöntőn szerzett gólját 1981-ben a Man City ellen, és hiába hordtak a szurkolók Villa arcát ábrázoló pólót (a végtelenül cikis Che Guevara-pólók mintájára), Ardiles sokkal nagyobb sztár volt Észak-Londonban, nem véletlenül jutott neki főszerep Chas & Dave legendás, az 1981-es kupagyőzelem alkalmára írt dalában (a szurkolók egyébként máig röhögnek Ardiles kiejtésén, ahogy 1:57-nél azt énekli: "Tot-ting-ham"). A Spurs a legtetszetősebben futballozó gárda volt akkoriban az angol bajnokságban többek között Ardiles kiismerhetetlen cseleinek és váratlan húzásainak köszönhetően, és rövid időn belül középcsapatból kétszeres kupagyőztes vált a londoni alakulatból. A falklandi konfliktus miatt Ardiles ugyan kényszerből egy évet a Paris Saint Germainnél kölcsönben töltött, de visszatérve szinte ugyanott folytatta, ahol abbahagyta, sőt 1984-ben győzelemig vezette a Spurst az UEFA-kupában (ekkor Villa már nem játszott a klubnál). Később, a kilencvenes évek első felében visszatért a Spurshöz, azonban menedzserként már nem járt akkora sikerrel, mint játékosként (pedig általában öt támadóval (!!!) a kezdőben küldte pályára a csapatát), és kicsit több mint egy év múlva menesztették is.

2. Eric Cantona

"Felhajtott gallér, egyenes hát, kidüllesztett mellkas; úgy ment ki pályára, mintha övé lett volna az egész kibaszott stadion", Roy Keane jellemezte így Cantonát az önéletrajzi könyvében, pedig ha valaki, akkor Keano nem szokott feleslegesen dobálózni a dícsérő szavakkal. Korántsem indult viszont minden ilyen zökkenőmentesen Eric Cantona számára Angliában: miután gyakorlatilag az összes létező dél-francia klubnál megfordult, mindenkivel összeveszett, akivel lehetett (Henri Michel korábbi szövetségi kapitányt egyszerűen csak szarzsáknak nevezte egy tévés interjúban) és szinte állandóan eltiltották, az is megfordult a fejében, hogy abbahagyja az egészet és kiszáll, de Michel Platini javaslatára végül elment szerencsét próbálni Angliába, és így került egyhetes próbajátékra a Sheffield Wednesday-hez. A Baglyok akkori menedzsere, Trevor Francis azonban egy héttel meg akarta hosszabbítani a kialkudott próbajátékot, hogy igazi füvön is kipróbálhassa Cantonát. Emberünk persze azon nyomban megsértődött és meg sem állt Leedsig, ahol Howard Wilkinson tárt karokkal várta, ugye mondani sem kell, mindenféle próbajáték nélkül. A Leeds United Cantona érkezését követően megnyerte a bajnokságot, de ez nem feltétlenül az öntörvényű franciának volt köszönhető, aki leginkább csereként lépett pályára, bár fontos gólokat is szerzett. Nem sokáig tartott azonban a boldogság, ugyanis Canto hamar összekülönbözött a menedzserrel és egy véletlen telefonhívásnak köszönhetően (ahol Wilkinson a védő Denis Irwin után érdeklődött, Ferguson pedig csak úgy blöffből rákérdezett, hogy Cantonát vihetné-e egymillióért?) máris Manchesterben találta magát. És a történet igazából innen kezdődött, ugyanis Cantona szinte azonnal letette a névjegyét, és ezúttal tényleg neki köszönhetően a Man Utd huszonöt (!) év után először megnyerte a bajnokságot, sőt egy év múlva duplázott is. Nem túlzás azt állítani, hogy Cantona nélkül a Manchester United nem lenne az ami most, de legalábbis a menedzserét nem Alex Fergusonnak hívnák, az tuti. Minden a legcsodálatosabban alakult (na persze a szokásos balhékat és kiállításokat leszámítva), Eric tényleg ekkora király volt, de mindez 1995 januárjáig tartott, amikor a Man Utd a Selhurst Parkba látogatott és miután kiállították, egy tökéletesen kivitelezett karaterúgással gyakorlatilag lerúgta egy őt sértegető néző fejét. Amíg Cantonát 120 nap közmunkára ítélték és 9 hónapra eltiltották a futballtól, a Manchester United szépen elbukta a bajnokságot (a Blackburn ellenében), sőt a kupadöntőt is (az Everton ellen). Igazából mindenki arra számított, hogy az affért követően Cantona elhagyja majd Angliát és visszatér Franciaországba, de Ferguson meggyőzte, hogy maradnia kell. Maradt, és újra bajnoki címhez segítette csapatát (pedig karácsonykor még tízpontos hátránya volt a manchesterieknek King Kev Newcastle-jável szemben), és a kupát is magasba emelhette, ráadásul külföldi csapatkapitányként először. A következő évben Ferguson már az egész idényre Cantonára bízta a kapitányi karszalagot és a fiatalok (Beckham, Scholes, Butt és Neville) istápolását. A bajnoki cím most sem maradt el (Cantona ötször lett bajnok Angliában hat év alatt), az európai kupaszereplés azonban megint szarul sült el, így mindenki legnagyobb meglepetésére Cantona az idény végén bejelentette, hogy visszavonul. Meglepő, de a Manchester már csak Cantona visszavonulását követően tudta megnyerni a Bajnokok Ligáját, és a francia válogatott is nélküle lett világbajnok. "Nagyon büszke vagyok, hogy a szurkolók még mindig éneklik a nevemet, de félek, hogy holnap majd egyszercsak abba fogják hagyni. Félek tőle, mert szeretem. És általában félünk attól, hogy minden, amit szeretünk, egyszer el fogjuk veszíteni", nyilatkozta Canto nem olyan régen. Mi viszont biztosak vagyunk abban, hogy Eric Cantona nevét még akkor is skandálni fogja az Old Trafford közönsége, amikor már senki sem fog emlékezni egy tenyérbemászó pofájú portugálra.

3. Dennis Bergkamp

Ha létezik külföldi futballista, akinek valószínűleg előre meg volt írva, hogy Angliában kell igazán nagy karriert befutnia, akkor Bergkamp feltétlenül az. Az ugye köztudott, hogy a szülei a korábbi aranylabdás Denis Law (az egész család állítólag őrült Manchester United szurkoló volt akkoriban) után keresztelték el Dennisre (viszont csak a két "n"-es változatot engedték anyakönyvezni), családilag szinte minden nyarat Angliában töltöttek, és a többi kissráccal ellentétben neki nem Pelé, Maradona, vagy Cruyff, hanem a Spurs pengés középpályása, Glenn Hoddle volt a kedvence. Na ugye? De az angliai szerződésre egy kicsit még várni kellett. Bergkamp mint oly sokan, az Ajax híres utánpótlás-akadémiájának volt a növendéke, és rögtön a későbbi KEK-győztes csapatban mutatkozhatott be 1987-ben a nagyok között. Bár egy év múlva már szinte állandó helyet követelt magának az amszterdami csapat kezdőjében, a nagy győzelemmel végződött Európa-bajnokságon még nem fért be a holland keretbe. De erre sem kellett már sokáig várni, mivel miután bajnok és UEFA-kupa győztes lett az Ajax-szal, első nagy világversenyére készülhetett 1992-ben, ahol a holland válogatott címvédőként lépett pályára a svédországi Eb-n. A hollandok ugyan a későbbi győztes ellen kiestek az elődöntőben, de Bergkamp egyáltalán nem okozott csalódást, bár az ő gólja sem volt elég a döntőbe jutáshoz. Ezek után mindenkit meglepett, hogy Bergkamp többek között a Milan és a Barcelona ajánlatát visszautasítva lett az Inter játékosa, ahol Jürgen Klinsmann pótlására szemelték ki. Két évet maradt Milánóban, de az is maga volt a pokol: egyedüli előretolt éket játszattak vele, és bár ígéretet tettek arra, hogy a csapat játékstílusát rá fogják szabni, ez végül sohasem történt meg. Ekkor jelentkezett be érte az Arsenal, és azonnal szerződtette is a hitehagyott hollandot Bruce Rioch menedzser, akinek Bergkamp leigazolása volt talán az egyetlen említésre méltó húzása az Arsenalnál eltöltött szezonja alatt. Bergkamp ekkor viszont már jóval óvatosabb volt, és a szerződésébe a következő két klauzulát is belefoglaltatta: a klub ígéretet tesz arra, hogy kizárólag amolyan hátravont középcsatár szerepkörben fogják szerepeltetni, valamint leigazolnak rajta kívül még egy középpályást is. És az Arsenal ezt be is tartotta, hiszen Bergkamp a kedvenc posztján, azaz félig-meddig irányítóként, félig-meddig csatárként játszott (legalábbis Ian Wright mögött), és David Platt személyében egy középpályás is érkezett a klubhoz. Az üzlet azonban még így is nehezen indult be, mivel Bergkamp csak a nyolcadik meccsén talált be a hálóba, ám onnantól kezdve már ment minden, mint a karikacsapás. Volt olyan, hogy Bergkamp egy Leicester elleni idegenbeli mérkőzésen szerzett mesterhármasa végzett a BBC Match of the Day Hónap gólja szavazásán az első, a második és a harmadik helyen is! Ezzel egyidőben a csapat is elkezdett nyeregetni ezt-azt, Cantona visszavonulása után például rögtön bajnokságot és kupát is, sőt a 2001-2002-es szezonban még a triplázás is sikerült, amikor egyébként Bergkamp minden idők egyik legszebb gólját szerezte, tökéletes hülyét csinálva a görög Dabizasból, amit nem érdemtelenül még a szezon góljának is megválasztottak. Bergkamp azonban csakúgy, mint Cantona soha nem tudott európai kupát nyerni a klubjával, ami egyrészt egy balszerencsésen elvesztett tizenegyespárbajon, másrészt valószínűleg azon is múlhatott, hogy közismert repüléstől való irtózása miatt csak olyan meccsekre ment el a csapattal, ahová autóval vagy vonattal is könnyedén el lehetett jutni. Ennek ellenére Dennis Bergkamp és az Arsenal sorsa kisértetiesen forrt egybe, nemcsak azért, mert 11 évig volt az észak-londoniak játékosa, 424 meccsen 120 gólt szerzett és 166 gólpasszt adott, hanem mivel utolsó hivatalos meccse Arsenal-mezben a legendás Highbury búcsúztatója is volt egyben, valamint a búcsúmeccse pedig az első meccs, amit az Ágyusok az új stadionjukban, az Emiratesben játszottak. És valljuk be őszintén, kell ennél több, hogy valakiből igazi legenda váljon?

4. Peter Schmeichel

Amikor a dán óriást a kilencvenes évek elején leszerződtette a Manchester United, az angol csapatok enyhén szólva nem nagyon dúskáltak klasszis kapusokban. Gondoljunk csak arra, hogy a Manchesternél Gary Bailey, Jim Leighton és Les Sealey voltak az elsőszámú hálóőrök Ferguson alatt, és tegyük a szívünkre a kezünket: mire emlékszünk belőlük? Bailey a jóságosan együgyű frizurája, Leighton a hiányos fogsora és a potyái, Sealey pedig a korai halála miatt marad emlékezetes, de még véletlenül sem a bravúros védéseik miatt. Valószínűleg ezért gondolhatta Ferguson, hogy hiába a friss európai kupagyőzelem, ha angol bajnokot és az évtized meghatározó alakulatát akarja faragni a csapatából, akkor a régi recepthez kell folyamodnia, azaz vennie egy klasszis kapust. De mit is tudhatott az ember 1991 nyarán Schmeichelről? Legfeljebb azt vehette észre, hogy hosszú idő után a dán válogatott összeállítása nem valamelyik Rasmussen nevével kezdődik, vagy, ha előszeretettel böngészgette a statisztikákat, még talán azt is, hogy az UEFA-kupában az elődöntőig jutott Bröndby kapusát a szezon tizedik legjobb kapusának választották meg. Fergusonnak azonban ennyi bőven elég volt: az egyébként is ravasz tárgyalási trükkjeiről híres menedzser potom félmillió fontért szerezte meg a már 28 éves kapust, amit később előszeretettel nevezett az évszázad üzletének, Schmeichelt magát pedig a valaha volt legnagyobb kapusok egyikének. Ha az első szezonjában még nem is sikerült az igazi áttörés a Manchesterrel (a bajnokságot nem, de a ligakupát sikerült megnyernie a MU-nak), a kontinens különböző strandjairól összetrombitált dán válogatott tagjaként megnyerte az Európa-bajnokságot, sőt a világ legjobb kapusának is megválasztották az elődöntőben bravúrral hárított tizenegyes, a későbbiekben védjegyévé váló, egy kézzel történő beadás lehúzásai, és egyéb bravúros védései miatt. A következő szezonban azonban már a bajnoki cím sem maradt el: többek között a 22 kapott gól nélkül befejezett bajnoki meccsnek köszönhetően hosszú idő után lett újra Anglia bajnokcsapata a Manchester United. A nagy öröm azonban nem tartott sokáig, ugyanis 1994 januárjában, röviddel azután, hogy ismét a világ legjobb kapusának választották meg Schmeichelt, egy Liverpool elleni bajnokin 3-0-s vezetés ment el rajta, sőt a meccs után még neki állt feljebb, úgyhogy Ferguson kirúgta a renitens kapust. A skót menedzser azonban saját és a Manchester United szerencséjére meggondolta magát és kibékült kapusával, így folytatódhatott az igazi sikersorozat: a Vörös Ördögök az évtized hátralévő részében kettő kivételével az összes bajnoki címet besöpörték, ami nem kis mértékben Schmeichel fantasztikus védéseinek, valamint annak volt köszönhető, hogy a Manchester United abból a 398 mérkőzésből, ahol az óriás dán őrizte a hálóját 180 alatt nem kapott gólt. Ámde Schmeichel nemcsak a kapusbravúrjai miatt marad emlékezetes. Sokan vagyunk úgy vele, hogy amikor egy meccs ráadás perceiben járunk, és a hátrányban lévő csapat szöglethez jut, azt várjuk, hogy a kapus hatalmas sprintet levágva odaérjen a tizenhatos elé, hátha majd zavart tud okozni a védelemben, és esetleg majd bepattan róla a hálóba a labda. Aki miatt ez egyáltalán az eszünkbe jut, az természetesen nem más, mint Peter Schmeichel, hiszen a dán kapuson kívül ilyen kiélezett helyzetben nem sokan szereztek gólt. Az egyik utolsó manchesteri mezben lejátszott mérkőzésén ugyanígy előrebaktatott, mikor már minden veszni látszott, hiszen a Bayern München Basler első félidőben szerzett szabadrúgásgóljával (amihez egy pocsékul felállított sorfal is kellett) 1-0-ra ment a legendás 1999-es BL-döntő utolsó perceiben. Két percen belül két szögletet kavarodás utáni góllal (meg lehet nézni itt, ahogy Schmeichel az elsőnél elöl téblábol, majd a második után emlékezetes módon cigánykerekezik) a manchesteriek azonban fordítani tudtak és ezzel történelmet írtak, mivel angol klub addig sosem tudta ugyanabban a szezonban megnyerni a bajnokságot, a kupát és a legrangosabb európai kupát is. Ezek után lehet csodálkozni azon, hogy az angol válogatott új mezének népszerűsítésére többek között Peter Schmeichelt, mint az angol futball egyik legnagyobb hatású idegenlégiósát kérték fel?

5. Paolo Di Canio

Csakúgy, mint Cantona legalább egy féltucat klubnál fordult meg pályafutása során, csakúgy, mint Cantona a balhéiról legalább annyira híres volt, mint a góljairól, és csakúgy, mint Cantona hazáján kívül sokkal nagyobb karriert futott be. Paolo Di Canio szinte mindegyik nagy olasz klubnál (Lazio, Juventus, Napoli, Milan) megfordult, mégis Angliában lett belőle igazi sztár. Miután összekülönbözött mindegyik edzőjével, valamint nagyjából az olasz futball összes prominens figurájával (valószínűleg ennek köszönhetően sohasem lépett pályára az olasz válogatottban) nem nagyon volt maradása Olaszországban, és kapva kapott a Celtic ajánlatán. Mivel a brit futballban a hozzá hasonló fenegyerekek nemhogy nem számítottak kivételesnek, hanem éppenséggel teljesen megszokottnak, azt leszögezhetjük, hogy Di Canio nem tett rossz lóra a szigetországba szerződéssel. Sőt, máris az első skóciai idényében annyi gólt rúgott és olyan jól ment neki a játék, hogy a szezon legjobb játékosának is megválasztották, és ahogy az lenni szokott: azonnal tolongani kezdtek érte a klubok a határ déli oldaláról, de az akkor még elsőosztályú Sheffield Wednesday-hez történő szerződése mögött igazából persze az húzódott meg, hogy összeveszett a Celtic elnökével, aki ígérete ellenére nem volt hajlandó új szerződést kínálni neki. Di Canio a Baglyoknál is ott folytatta, ahol Skóciában abbahagyta: termelte a gólokat, a csapat gólkirálya lett és természetesen a szurkolók isteníteni kezdték. A nagy boldogság azonban megint nem tartott sokáig, ugyanis a következő bajnokság elején egy Arsenal elleni meccsen miután szerinte jogtalanul kapott piros lapot, odament a bíróhoz, Paul Alcockhoz, hogy magyarázatot kérjen a szigorú döntésre. Miután a bíró magyarázata valószínűleg nem elégítette ki, magától értetődő módon két kézzel felborította Alcock bírót. „Máig nem értem hogyan borulhatott fel ilyen kis lökéstől”, nyilatkozta már jóval az esetet követően, mivel az egy római szegénynegyedben felnőtt Di Canio gyaníthatóan nagyobb ellenálláshoz volt szokva. Di Canio 11 meccses eltiltást kapott az ámokfutása miatt, a viszonylag súlyos büntetésben nyilván az is szerepet játszhatott, hogy az őt a pályáról történő levonulása közben folyamatosan cukkoló Arsenal-balhátvédet, Nigel Winterburnt egy árnyék-öklössel kergette el. Mivel a klub illetékesei nem nyújtottak megfelelő jogi segítséget a játékosnak, Di Canio úgy döntött, hogy már nem is lép többet pályára a Baglyok mezében, pedig ígéretet tett a szurkolóknak, hogy eltiltása után visszatér és jobb lesz, mint valaha. Ebben a nem túl egyszerű helyzetben lépett elő Harry Redknapp, hogy segítő kezet nyújtson a közellenségnek kikiáltott olasz támadónak: a hírhedt nehézfiúkat előszeretettel foglalkoztató Piszkos Harry a West Ham menedzsereként szerződést kínált neki. Di Canio legjobb évei következtek, ugyan soha nem nyert semmilyen trófeát, de rögtön az első kelet-londoni idényében a Wimbledon ellen szerzett kapásgólja lett az első a BBC Év gólja szavazásán. A bírókkal ugyan továbbra sem volt felhőtlen a viszonya, példa erre az, hogy egy Bradford ellen végül 5-4-re (!!!) megnyert meccsen leült a gyepre és nem volt hajlandó folytatni a játékot, mert úgy vélte, a bíró ellene fúj. Piszkos Harry azonban értett emberünk nyelvén és valahogy rábírta, hogy álljon szépen fel, ne kérjen cserét, mert a csapatnak szüksége van rá (Di Canio végül természetesen főszerepet játszott a hősies győzelemben). Redknapp később megtette csapatkapitánynak, de egyéb trükköket is bevetett Di Canio megszelidítésére: állítólag, ha az olasz pocsék hangulatban érkezett meg a tréningre, megbundázta a kispályás meccseket („Fogadjunk, hogy ma Di Canio csapata fog nyerni!”), hogy a magából kivetkőző olasz ne verje szét az öltözőt. Di Canio fordulatokban amúgy sem szegény karrierje azonban még egy igazán meglepő eseményt tartogatott: 2001-ben elnyerte a FIFA Fair Play díját, mivel egy Everton elleni meccsen, ahelyett, hogy mellre vett volna egy beadást és a tőle megszokott módon a kapuba zúdította volna a labdát, két kézzel lehúzta azt, mivel az Everton kapusa kifordult térddel feküdt a földön. Saját bevallása szerint azért tette mindezt, mert az angol sportszerűség szelleme még az ő deviáns természetére is ekkora hatással volt. Azonban miután Piszkos Harry távozott a Kalapácsosoktól, Di Canio számára is megváltozott egy-két dolog: az új menedzserrel, Glenn Roederrel már nem jött ki valami jól, kikerült a csapatból, és bár az utolsó fordulókban szerzett fontos győzelmeket érő gólokat, a West Ham kiesését ő sem tudta megakadályozni. Ekkor odébbállt Alan Curbishley Charltonjához, akiket az ötvenes évek óta elért legjobb helyezésükhöz segített hozzá, a szezon végén azonban mégis elhagyta Angliát és visszatért kedvenc klubjához, a Lazióhoz, ahol még két évig gyönyörű gólokkal és fasiszta karlendítésekkel hívta fel magára a figyelmet. Miután Alan Curbishley egy éve otthagyta a West Ham Unitedet, úgy volt, hogy az Upton Park egykori közönségkedvence lehet az új menedzser. A Rúgd és fuss! legnagyobb sajnálatára azonban végül egy másik olaszra esett a választás.

Nemrégiben ezeken az oldalakon azon sopánkodtunk, hogy milyen jó is lenne végre találni egy épkézláb és megbízható kapust, aki hosszú időre megoldást jelentene az angol válogatott egyre aggasztóbb kapusproblémájára. Meglepő, hiszen ez szinte soha nem volt így a múltban, gondoljunk csak a korábbi nagy angol kapusegyéniségekre: Gordon Banksre, Peter Shiltonra, Ray Clemence-re, vagy akár David Seamanre. Az Edward-korabeli sportélet igazi legendája, William Henry Foulke azonban valamiért csak ritkán kerül szóba, ha az angol futball legnagyszerűbb hálóőreit szokták felsorolni, pedig Fatty Foulke-ra (ahogy a szurkolók 190 cm magas és a pályafutása végére 150 kilósra (!!!) dagadt kolosszust hívták) nemcsak a méretei és a burleszkfilmbe illő pályán nyújtott alakításai, hanem a parádés védései miatt is méltán emlékezhet az utókor. Pedig nem sokon múlott, hogy emberünk végül a futballnál és nem a krikettnél kötött ki (egyébként nem volt ritka akkoriban, hogy futballkapusok párhuzamosan krikettjátékosok is voltak, csakúgy mint kb. 90 évvel később Andy Goram, aki a skót futballválogatott mellett többször pályára lépett a skót krikettválogatott tagjaként is), ugyanis a helyi szénbánya klubjánál remek dobó és szélső fogó játékos hírében állt, olyannyira, hogy a későbbiekben többször meghívták Derbyshire grófság válogatottjába is, miközben persze kapuskarrierje egyre nagyobb magasságokba kezdett emelkedni.

Foulke miután idejekorán abbahagyta az iskoláit, a blackwelli szénbányában kezdett el dolgozni, ahol nagy szerencséjére a műszak után futballozni is lehetett a bánya csapatában. Nem volt kérdés, hogy az atlétikus alkatú fiatalember melyik poszton fog szerepelni a bányászcsapatban: az akkoriban még csak 80 kilós Foulke úgy repkedett a kapuban, mint egy szöcske, a félpályáig öklözte ki a beadásokat és szinte az ellenfél kapujáig tudta elrúgni a labdát. Nemhiába figyelt fel Foulke-ra a korszak egyik sztárcsapata, a Sheffield United és igazolta le 1894-ben egy másik nagy legenda, az angol futball első színesbőrű profi játékosa, Arthur Wharton helyére.

Foulke nagyjából ekkortájt kezdett hódolni a futball melletti másik nagy szenvedélyének, a mértéktelen zabálásnak. Ellentétben bizonyos játékostársaival, a nagy győzelmek után ő nem öntött fel a garatra, hanem az asztal mellett ünnepelt akár teljes éjszakákon át tartó lakomákkal. Kedvelt szórakozása volt az is, hogy idegenbeli meccsek előtt elsőként ment le a szálloda éttermébe reggelizni, hogy a teljes csapat számára kikészített reggelit egyedül befalhassa. El is kezdett szépen kerekedni, ekkoriban kapta a szurkolóktól a Fatty becenevet is, ami nem nagyon bántotta, sőt, ha lehet, még hízelgett is neki: "Szólíthatnak akárhogy, ha időben meghívnak vacsorára".

És a sikerek jöttek is szépen: a Sheffielddel rövid időn belül Foulke bajnokságot nyert és háromszor is eljutott a kupa döntőjéig, a kupát viszont csak kétszer sikerült elhódítaniuk. Miután 1899-ben az akkoriban még a Crystal Palace pályáján játszott kupadöntőben simán elverték a Derby County-t (4-1), két évvel később ugyanott megismételt mérkőzésen kikaptak a Tottenham Hotspurtől. A következő szezonban azonban újra eljött a lehetőség, hogy visszaszerezzék a kupát: ezúttal a Southampton került az útjukba. A Sheffield annak rendje és módja szerint uralta a meccset, Foulke parádés védéseket mutatott be, tehát minden jel arra mutatott, hogy újabb egy évre az Acélvárosba költözik a füles serleg, azonban az utolsóutáni percben a Southampton csatára egy előre rúgott labdával többméteres lesről meglódulva a kapuba talált. A bíró a partjelzőkkel való hosszas tanácskozás után megadta a gólt, mert állítólag a labda egy védőn megpattanva került a támadó elé. Újrajátszás. Na több se kellett Foulke-nak: a mérkőzés lefújása után sokáig dúlt-fúlt magában, majd anyaszült meztelenül kitört az öltőzőből, hogy számonkérje a játékvezetőn az ítéletet. A meztelen óriás elől menekülő, halálra rémült bíró egy öltözőszekrénybe zárkózott be, de a feldühödött Foulke zsanérostul tépte fel az ajtót, és csak a szövetség illetékesei tudták jobb belátásra téríteni. A bíró nagy szerencséjére a megismételt mérkőzésen a Sheffield többek között Foulke nagyszerű védéseinek köszönhetően 2-1-re nyert, és így újra övék lett a kupa.

Mindezek után azt gondolhatnánk, hogy Foulke-nak hosszú időn át bérelt helye volt a válogatott kezdő tizenegyében, mégis mindössze egyetlenegyszer került be a háromoroszlános csapatba: 1897. március 29-én a Wales elleni 4-0-ás győzelem alkalmával őrizte az angolok kapuját. Állítólag a szövetségi válogatóbizottság nem nagyon kedvelte a hatalmas termetű kapust, mivel kifejezetten sportszerűtlennek tartotta, és sokkal inkább egy olyan játékost részesített előnyben helyette, aki "játszotta a játékot, és nem sértette meg szükségtelenül a szabályok szellemét". Valószínűleg itt arra gondolhattak, hogy Fatty Foulke előszeretettel kapaszkodott bele a keresztlécbe, hogy a kapu méretét ezáltal csökkentse, ám a keresztléc az egyik ilyen mutatványa alkalmával ketté is tört alatta!

De nem ez volt az egyedüli, az angol pályákon méltán népszerű mutatványa. Mivel akkoriban a szabályok még nem tiltották a kapustámadást, a csatárok sportot űztek abból, hogy megpróbálták felöklelni a kapusokat, akár át is lökve őket labdástul a gólvonalon. Foulke-ban azonban emberükre akadtak, és ez nem csak a 150 kilogramm miatt volt így. Attól függően, hogy éppen milyen kedve volt, Foulke a pimaszkodó támadókat atyai vállveregetéssel küldte vissza a saját térfelükre, de olyan eset is előfordult, amikor a lábuknál fogva megragadta és fejjel állította őket a sáros talajba, vagy egészen egyszerűen behajította őket a kapujába.

Foulke miután több mint 350 meccsen védte a Sheffield United kapuját, nem fogadta el, hogy csökkentsék a fizetését, így 1905-ben az újonnan alakult londoni klubhoz, a Chelsea-hez igazolt 50 font ellenében. Ő lett a csapat első kapusa, első csapatkapitánya, és természetesen az első sztárja is. A Chelsea-nél minden eszközt megragadtak, hogy Foulke-ból még nagyobb látványosságot csináljanak, és két kistermetű srácot állítottak a kapuja mögé, hogy ezzel még inkább kihangsúlyozzák a kapus hatalmas méretét. A srácok, ha már ott voltak, visszarúgdosták az elguruló labdákat, így ők voltak a később meghonosodó labdaszedők elődei.

De nem csak ez a kétes hitelességű mítosz kapcsolódik Foulke nevéhez: pályafutása utolsó klubjánál, a Bradfordnál történt meg vele, hogy mivel a mezének színe megegyezett az ellenfél játékosainak mezszínével, és idegenbeli meccs lévén nem találtak számára méretben megfelelő mezt, egy lepedőbe csavarva kellett végigvédenie a meccset. Mivel túl sok dolga nem akadt, és szinte vetődnie sem kellett, a lepedő tiszta maradt, a legenda szerint állítólag innen ered az angolban a clean sheet kifejezés, amit a kapott gól nélkül hozott meccsekre szokás használni. De természetesen nem titkoljuk, hogy eltérő magyarázatok is léteznek, mint például ez itt.

A halála körülményeiről is megoszlanak a vélemények: egyesek szerint tüdőgyulladás vitte el Foulke-ot 42 évesen, miután a blackpooli strandon szervezett vásári tizenyesrúgóverseny alkalmával meghűlt, mások viszont azt állítják, hogy májzsugor végzett vele. Bár az előbbi romantikusabbnak tűnik, Fatty Foulke életmódja miatt mi inkább a másodikat vagyunk hajlamosak elhinni. Emléke azonban valószínűleg örökké megmarad Anglia futballpályáin, mivel állítólag ő volt a legelső céltáblája a Who ate all the pies? (Ki ette meg az összes lepényt?) kezdetű lelátói rigmusnak, amelyet azóta is előszeretettel énekelnek a szurkolók gúnyt űzve a pocakos futballistákon.

Éppen itt az ideje, hogy eloszlassuk azt a régi tévhitet, miszerint George Best volt a szigetországi futball történetének legnagyobb fenegyereke. Bestről ugyan elmondható, ha valaki, akkor ő igazán szerette a hancúrt ("Rengeteg pénzt költöttem piára, csajokra és gyors autókra, a maradékot meg csak úgy elvertem."), de a hetvenes évek elején szinte kizárólag ügyeletes bohémek és botrányhősök szaladgáltak a pályákon, akiknek a futballról és a normális életvitelről alkotott elképzelésük merőben eltért az akkoriban általánosan elfogadottól, elég csak Rodney Marsh (Best egyik kedvenc ivócimborája, akiből majdnem festőművész lett), Stan Bowles (aki Best azon kijelentésére, hogy Belfastban szobrot állítottak neki, megjegyezte, hogy neki viszont a Ladbrokes előtt van szobra, utalva arra, hogy a csajozás meg a piázás mellett a fogadás volt a legnagyobb szenvedélye), Charlie George (aki gyakorlatilag szinte az egyik napról a másikra lett lelátói huligánból az Arsenal centere), vagy éppen Frank Worthington (aki saját bevallása szerint tizenegy klubnál fordult meg pályafutása alatt, na jó tizenkettőnél, ha a Stringfellowst - a híres londoni nudibárt - is ideszámítjuk) nevét említeni.

Ebből a nem kimondottan gyenge mezőnyből emelkedik ki Robin Friday, a Vadember, aki, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, talán még Bestnél is jobb volt. Márpedig, ha valakit két klub történetének legjobb játékosává választanak, ha egy walesi banda az egyik kislemeze borítójára teszi fel leghírhedtebb fotóját (a dalt magát pedig az emlékének ajánlja), valamint, ha a pályafutásáról és egyéb kalandjairól szóló könyvet egy rocksztár (Paul McGuigan, ex-Oasis) és egy zenekritikus (Paolo Hewitt) közösen jegyzi, akkor biztosak lehetünk benne, hogy csakis egy kultikus futballistáról lehet szó.

Nem mondható azonban, hogy Robin Friday karrierje úgy indult volna, mint a karikacsapás: miután gyerekkorában több londoni klub kölyökcsapatát is megjárta, 16 évesen már a börtönben kötött ki, majd szabadulását követően igazi foglalkozás után nézve az építőiparban kezdett el dolgozni, azonban egy alkalommal a tetőről lezuhanva fennakadt az emelő darun, és a kampó gyakorlatilag felnyársalta a fenekén keresztül. Akkori csapatának, az amatőr Hayesnek azonban nem kellett sokáig nélkülöznie extravagáns sztárjátékosát, mivel Friday csodával határos módon egész hamar felgyógyult a horrorisztikus balesetéből.

Friday-re már ekkoriban jellemző volt, hogy meccsek előtt a pályához legközelebbi kocsmában melegített és gyakorlatilag csak a kezdő sípszóra futott be. Vagy néha még akkor sem: olyanra is volt példa, hogy a Hayes tíz emberrel kezdte a meccset, mondván a Vadember majd megérkezik, ha felhörpintette az utolsó sörét is. Így is lett, csak akkor már húsz perce ment a meccs, amikor Friday csaprészegen kibotorkált a gyepre. Az ellenfél játékosai érthető módon fittyet se hánytak a részeg középcsatárra, aki szinte csak kóválygott egész meccs alatt, amíg persze a mérkőzés egyedüli gólját meg nem szerezte. Na de mit is várhat az ember valakitől, aki mellbimbói fölé a "MILD" és a "BITTER" szavakat tetováltatja?

Robin Friday hétköznap tetőfedőként dolgozott, cigizett, piált és drogozott, rockkoncerteken lógott, majd szombatonként focizott kicsit. Ruhatárát szinte kizárólag a Kensington Market standjairól szerezte be (persze egy darab valahogy mindig a kezéhez ragadt), amely a hetvenes évek elején London teljes hippilakosságát látta el extravagáns ruhadarabokkal. Friday karika fülbevalót hordott és csak farmerban, krokodilbőr csizmában, pólóban és prémgalléros bokáig érő kabátban volt hajlandó mutakozni. De nem csak ruhái miatt számított különcnek, hanem amiatt is, mert egy tizenhat éves színesbőrű lányt vett feleségül, ami mondani sem kell, hogy Enoch Powell Nagy-Britanniájában a legkevésbé sem volt egy szokványos dolog. 

Szóval ezt az embert szerződtette le 1974 januárjában, az akkoriban a negyedosztályban vitézkedő Reading menedzsere, a korábbi ír válogatott futballista, Charlie Hurley. Friday szinte az első meccsétől fogva az Elm Park kedvencévé vált: semmilyen taktikai utasítást nem tartott be soha, a legkiszámíthatatlanabb dolgokat művelte a labdával, és persze csodaszámba menő gólokat szerzett. Volt köztük olyan, amikor szinte több métert vízszintesen repülve fejelt a hálóba, mindenkit kicselezve sarkazott a kapuba, vagy a kapu elé lehasalva fejjel gurította át a gólvonalon a labdát. De mind közül a legemlékezetesebb egy Tranmere ellen szerzett találata volt, amikor a labdát negyven méterre, a kapunak háttal állva mellre vette, dekázott néhányat, majd félfordulatból bombagólt ragasztott a jobb felsőbe (egyes szemtanúk szerint, ha a lövés nem akad be, a labda valószínűleg kettétörte volna a kapufát).

Friday azonban nem csak a pályán volt sztár: egyik legnagyobb kunsztja az volt, amikor farmerjának zsebeit kifordította, a lehúzott sliccén keresztül pedig kidugta a farkát és így járkált körbe-körbe a kocsmában; ezt hívta elefántozásnak. Nem volt véletlen, hogy a klub egy süket öregember lakása felett szerzett neki albérletet, így nem lehetett probléma abból, ha reggel háromkor a lemezeit üvöltette, üres sörösüvegeket hajigált, vagy éppen csajok sikongattak a hálószobájában. Az is sokat elárul Friday életmódjáról, hogy beköltözése után az első dolga volt a lakás falait feketére festeni, hogy belőve hazatérve ne rémüljön majd halálra az óriási giccses tapétamintáktól.

Mindezek ellenére Friday csapata legjobbja volt (szinte az összes elsőosztályú klub menedzsere leruccant Readingbe, hogy megcsodálja játékát, de az életmódjáról szóló pletykák miatt szerződést soha senki nem ajánlott neki) és második (első teljes) szezonjában a Reading ki is harcolta a régóta áhított feljutást. Az egyedüli problémát talán csak az jelentette, hogy miután az ellenfél védői az egész meccs alatt faragták a sípcsontvédőt elvből nem viselő Friday-t, így néha elborult az agya és a begyűjtött piros lapok miatt havonta kellett a szövetség fegyelmi bizottsága elé járulnia. A harmadosztályban azonban már nem sikerültek úgy a dolgok, ahogy szerette volna, elmaradtak a gólok, szaporodtak a kiállítások és a balhék, és mentora, a menedzser Charlie Hurley végül úgy döntött, hogy elengedi sztárját a másodosztályú Cardiffhoz.

Új klubjánál minden ment tovább a megszokott vágányon: miután Londonban csak peronjegyet váltva szállt fel a vonatra, a cardiffi pályaudvaron azonnal lekapcsolta a vasúti rendőrség, és a klub vezetőinek kellett érte menniük, hogy kiváltsák. Rögtön az első meccsén azonban sikerült belopni magát a walesi szurkolók szívébe, mivel a Bobby Moore-ral felálló Fulhamből szinte egymaga csinált tökéletes hülyét, két gólt is szerzett, majd a világbajnok angol csapat kapitányának zacskóit is megmasszírozta, aki ezek után dühödten üldözte végig a pályán a meccs alatt.

Friday azonban egyre kiszámíthatatlanabbá vált, góljai nem maradtak el ugyan, de gyakorlatilag alig tudott már pályára lépni sorozatos eltiltásai miatt, és botrányai is állandósultak. Általában csak egy nejlonzacskóval a kezében érkezett edzésre és meccsre is, amiből mindig egy üveg száraz Martini kandikált ki (az üveget egyszer egy idegenbeli meccsre tartva a buszon majdnem a klub egyik vezetőjének a fején törte szét), vagy éppen a szálloda halljában a biliárdasztalon meztelenül állva játszott célbadobósdit a golyókkal.

Az utolsó felvonás 1977 októberében jött el (kicsivel több mint két és fél évvel readingi bemutatkozását követően), amikor a Cardiff a Brighton otthonában szerepelt. Egy bizonyos Mark Lawrenson (a későbbi ír válogatott, Liverpool-bekk és BBC-szakértő) egész meccs alatt mást sem csinált, mint ott rúgta Friday-t, ahol csak érte. A Vadember azonban megelégelte ezt és kegyetlenül fejbe rúgta a földön fekvő védőt. Azonnali kiállítás. Friday levonult a pályáról, lezuhanyzott, átöltözött (persze előtte még azért bement a hazai öltözőbe, megkereste Lawrenson táskáját és a biztonság kedvéért egy jó nagyot szart bele), és még a mérkőzés lefújása előtt elhagyta a stadiont. Soha többé nem tért vissza profi futballistaként a pályára.

Robin Friday 26 évesen hagyta abba a futballt és 38 évesen vitte el egy szívroham. Mivel akkoriban még nem nagyon közvetítettek tévén meccseket, főleg nem az alsóbb osztályokból, nem maradt fenn szinte semmilyen felvétel cseleiről és góljairól, fénykép is csak nagyon kevés. Az viszont nem lehet vitás, hogy ő volt a legnagyobb futballista, akit senki sem látott.