A hétvégén elhunyt Nat Lofthouse, az angol futball egyik legendás alakja, akit egyébként itt a blogon is többször emlegettünk már, amikor a régimódi, tankszerű középcsatárokról írtunk. Lofthouse éppen ennek az ízig-vérig brit játékostípusnak volt a tökéletes megtestesítője, aki a saját testi épségét sem kímélte a védőkkel vívott párharcok során, sőt a hátvédek is joggal rettegtek tőle, és bizony nem csak azért, mert párosával rúgta a gólokat. Lofthouse bivalyerős volt, de mindemelett rettentő robbanékony is, és tökéletes időzítéssel érkezett a kapu elé, nem véletlen, hogy a meccseiről szóló beszámolókban nagyon ritkán nem szerepelt a neve a gólszerzők mellett.

Nat Lofthouse hiába szerzett többszáz gólt klubjában, vagy jutott egy gól majdnem minden alkalomra, amikor az angol válogatottban szerepelt, a legnagyobb dicsőséget és hírnevet azonban mégis egyetlen mérkőzés hozta meg a számára. Az ötvenes évek elején az angolok Bécsben vendégszerepeltek az akkoriban Európa egyik legerősebb csapata, az osztrák válogatott ellen. Lofthouse az utolsó tíz percben szerezte meg a győztes gólt, ami ráadásul egy remek egyéni szóló végén született, miközben arcbakönyökölték, hátulról akasztották, és a kapus is elütötte, mégis betalált valahogy a kapuba. Lofthouse elvesztette az eszméletét, kifordult a térde, de mivel akkoriban még nem volt cserére lehetőség, sőt Lofthouse-t sem ilyen fából faragták, így visszabicegett a pályára. "Inkább a félpályánál hagytam volna a fél lábam, mint kihagyjam ezt a helyzetet" - nyilatkozta később a meccs hőse, aki méltán érdemelte ki az egész pályafutása alatt őt elkísérő becenevét: Lion of Vienna.

Talán a Bolton oroszlánja még találóbb becenév lett volna, ugyanis Nathaniel Lofthouse Boltonban született, így mi sem volt számára természetesebb, minthogy a Wanderers játékosává váljon tizennégy éves korában (egyébként soha nem is öltötte magára más klub mezét). Éppen kitört a második világháború, így sok hasonló korú helyi fiúval együtt a környéken található szénbányákban dolgozott ő is, hogy a folyamatos termelés a háborús években is biztosított legyen, amihez képest későbbi profi futballista karierrje egy álomnyaralásnak tűnhetett. Még a háború alatt bemutatkozhatott a Bolton első csapatában, ahol azonnal letette a névjegyét, mivel kettőt rámolt be a Bury kapujába, de nem volt ez másként első hivatalos meccsén sem, akkor a Chelsea-nek vágott kettőt egy 4-3-ra megnyert meccsen.

Hiába rúgdosta számolatlanul a gólokat a klubjában, az első válogatottságára huszonöt éves koráig várnia kellett. A szövetségi válogató, Walter Winterbottom addig másoknak adott bizalmat, de az 1950-es világbajnokság kudarca miatt változtatásra szánta el magát. Behívta Lofthouse-t és nem bánta meg a döntését: a jugoszlávok elleni döntetlenre végződött meccs mindkét gólját a Bolton középcsatára szerezte. Innentől szinte kihagyhatatlanná vált a válogatott csatársorának közepéről, sőt a bécsi hőstette évében minden válogatott meccsén legalább egy gólt szerzett, így jutott el egészen kilencig öt mérkőzés alatt. Személyes szerencséje, hogy sérülés miatt nem számítottak rá az 1953 novemberében megrendezett magyarok elleni barátságos meccsen, pedig abban az évben őt választották meg a bajnokság legjobbjának is. Az 1954-es vébén aztán újra megtalálta a góllövő cípőjét, de az ő találata sem volt elég ahhoz, hogy az angolok továbbjussanak az Uruguay elleni negyeddöntőből. Két évvel később egy finnek elleni barátságos meccsen belövi a huszonkilencedik gólját háromoroszlános mezben, megdöntve ezzel Steve Bloomer 49 évvel azelőtt felállított rekordját.

Lofthouse remek válogatottbeli gólátlaga (33 meccsen 30 gól) ellenére mégis két FA kupa mérkőzés miatt szokás a leginkább rá emlékezni. Lofthouse klubja, a Bolton Wanderers nem számított a kor nagyágyúi közé (Wolverhampton Wanderers vagy Manchester United), azonban kétszer is eljutottak az ötvenes években a Wembleyben rendezett kupadöntőre, ami (ahogy azt Stanley Matthewstól tudjuk) egy brit futballista álmainak netovábbját jelentette akkoriban. Talán nem véletlen, hogy élete első kupadöntőjén épp a Matthews vezette Blackpoollal hozta őket össze a sors. A minden idők egyik leghíresebb kupadöntőjén azonban még a 3-1-es vezetés is kevésnek bizonyult, hiszen egy sérülés miatt tíz emberrel vitézkedő Bolton ellen Stan Mortensen mesterhármasával a Blackpool meg tudta fordítani az eredményt.

Az elégtételre azonban nem kellett sokáig várni, mivel öt év múlva Lofthouse egy újabb kupadöntőre vezethette ki szülővárosa csapatát, ahol az ellenfél az a Manchester United volt, amelyik még mindig nem ocsúdott fel a pár hónappal korábban történt tragikus repülőgép-szerencsétlenségből. Egész Anglia érthető módon a manchesteriekért szorított, akik négy túlélővel a kezdőben léptek pályára. Lofthouse azonban ezúttal nem engedte kiénekelni a sajtot a szájából: mindkét gólt a középcsatár szerezte, bár a második (Harry Gregg kapust a labdával együtt borította be a kapujába) azóta is az egyik legvitatottab kupadöntőn szerzett találatnak számít, amiről később még maga Lofthouse is elismerte, hogy "valószínűleg szabálytalan volt".

Bármilyen hihetetlennek tűnik is, ez a kupagyőzelem volt az egyedüli trófea Lofthouse karrierje alatt, bár ő még egy olyan korban focizott, amikor a bajnoki címek és a kupagyőzelmek önmagukban ugyan sokat jelentettek, de mégis az volt a legfontosabb, hogy melyik klubbal nyerte meg őket az ember. Lofthouse csakúgy, mint Billy Wright, Tom Finney, Johnny Haynes, vagy az újabbak közül Tony Adams, Matt Le Tissier, vagy akár Ryan Giggs végig csak egy klub mezét viselte a pályafutása során. Talán nem véletlen, hogy visszavonulását követően a klubnál menedzserként  dolgozott, tiszteletbeli elnöknek is kinevezték, az ő nevét viseli a Rebook Stadium egyik lelátója, sőt  még a  klub kabalafiguráját is róla (Lofty the Lion) nevezték el.