Rúgd és fuss!

A hétvégén elhunyt Nat Lofthouse, az angol futball egyik legendás alakja, akit egyébként itt a blogon is többször emlegettünk már, amikor a régimódi, tankszerű középcsatárokról írtunk. Lofthouse éppen ennek az ízig-vérig brit játékostípusnak volt a tökéletes megtestesítője, aki a saját testi épségét sem kímélte a védőkkel vívott párharcok során, sőt a hátvédek is joggal rettegtek tőle, és bizony nem csak azért, mert párosával rúgta a gólokat. Lofthouse bivalyerős volt, de mindemelett rettentő robbanékony is, és tökéletes időzítéssel érkezett a kapu elé, nem véletlen, hogy a meccseiről szóló beszámolókban nagyon ritkán nem szerepelt a neve a gólszerzők mellett.

Ha megkérdeznénk egy Arsenal-drukkert, hogy kit tart klubja legmenőbb és egyben legkultikusabb figurájának, akkor George Graham, Charlie George, Liam Brady, Charlie Nicholas, Perry Groves, Paul Merson vagy Tony Adams neve merülne fel, már ha persze nem a Hetvenéves Vénasszony Londonba érkezését követően kezdett az illető az Ágyúsoknak szurkolni. Arra azonban fogadni mernénk, hogy Peter Marinello neve még a legjólértesültebb szurkolónak sem fog eszébe jutni. Pedig a képen látható skót fiatalembert 1969 szilveszterén klubrekordot jelentő átigazolási díj fejében, 100 ezer fontért szerezte meg az Arsenal, mivel akkoriban Londonnak is szüksége volt egy saját George Bestre, akit a 19 éves hosszúhajú, lányos képű skót szélsőben véltek megtalálni: "Leigazoltuk a Beatleshez legközelebb álló jelenséget, ami a futballban egyáltalán létezhet", nyilatkozta a klub egyik igazgatója Marinello megszerzését követően. Ha Marinellónak azonban a játékával nem is, a pályán kívül nyújtott alakításaival kétségtelenül sikerült kultikus státuszt kivívnia. Gyakorlatilag ő tekinthető az eltékozolt tehetségű futballista prototípusának, hiszen mindent elkövetett annak érdekében, hogy gajra menjen a karrierje. "Eltékozoltam a tehetségemet, gyakorlatilag fejjel mentem a falnak. Én vagyok a fickó, aki megírta a 'Hogyan tedd tönkre a karriered' című kézikönyvet." - vallja be Marinello a pár éve megjelent önéletrajzi könyvében. Nem véletlenül tartják róla, hogy egyszerre rendelkezett Ryan Giggs képességeivel, Paul Gascoigne fegyelmezetlenségével, David Beckham médiaérzékenységével és Paul Merson szomjával!

Lássuk tehát öt pontba sűrítve a Marinello-kézikönyvet, azaz, hogy mik is az elengedhetetlen hozzávalói egy ígéretesen induló futballistakarrier majdnem holtbiztos eltékozlásának!

1. Tehetség

Ahhoz, hogy valaki eltékozolja a tehetségét, ugye értelemszerűen tehetségre is szükség van. Marinellónak jutott is belőle, méghozzá nem is kevés. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Port Vale akkori menedzsere, Sir Stanley Matthews háromszor is beült Jaguarjába, hogy meg se álljon a Marinello-házig. Az edinburgh-i kirándulások azonban nem jártak túl sok sikerrel, ugyanis az ifjú Peter mindannyiszor visszautasította az angol futball legendás jobbszélsőjének ajánlatát, mivel nem akarta otthagyni gyerekkori kedvenc helyi csapatát, a Hiberniant. Két évvel később azonban már nem volt ennyire lojális, amikor az Arsenal ajánlatára mondott igent, akik nem sokkal előzték meg ősi riválisukat, a Tottenham Hotspurt. Úgy tűnt, hogy megérte az érte kiadott pénzt és a rettenetes felhajtást, mivel rögtön az első meccsén gólt szerzett a George Best nélkül felálló Man Utd ellen az Old Traffordon. Kevesen gondolták volna ekkor, hogy ez a gól fogja jelenteni Peter Marinello karrierjének a csúcsát. Hamar kikerült a kezdőből formahanyatlás, sérülések és főleg persze az életmódja miatt, így nem lehetett részese a klub VVK-győzelmének, sőt a következő szezonban is csak három meccsen lépett pályára az Arsenal legendás szezonjában, amikor az Ágyúsok duplázni tudtak. Marinello egyébként így tekint vissza magára: "A maiak közül leginkább Ryan Giggshez hasonlítanám magam. Bár gólokat nem nagyon szereztem, a feladatom szinte csak abból állt, hogy lecselezzem magam az alapvonalig, aztán középreadjak. Azt hiszem túlságosan is önzetlen voltam a pályán."

2. Italozás

Az ital már korán megjelent Marinello életében, ami ugye nem csoda, ha ír felmenőkkel is rendelkezik az ember. "Win or lose, have some booze!" szólt a jelszó, és Marinello a felszólítást bizony nem vette félvállról. De nem csak a meccsek után vetette bele magát a kemény ivásba, hanem a teljes vasárnapot kedvenc időtöltésének szentelte, és ezeken a napokon még randiról sem lehetett szó. "Ilyenkor általában lecsúszott tíz korsó sör, majd azt követően úgy egy féltucat Bacardi. A vodka csak később jött. Ám minden esetben hazaértem nagyjából 11 körül, de legkésőbb éjfélkor. 17 éves voltam, szükségem volt napi 7-8 óra alvásra", emlékszik vissza ezekre az időkre Marinello. Még mindig nem nagykorú, amikor ifi csapattársaival egy szállodai szobában ütik fel a tanyájukat Edinburgh belvárosában, ahová a város legjobb csajai kísérik el őket, ráadásul az utolsó kört sem kell még este tíz előtt kikérni. Az itallal kötött barátsága Londonba is elkísérte, ahol bizony nem jött rosszul a beilleszkedésnél, hogy nem mozog idegenül a söntés mellett. Sőt egyes arsenalos játékostársai kedvenc italára máig emlékszik: "Bob Wilson és Jon Sammels: korsó lager; Geordie Armstrong és Ray Kennedy: üveges Newcastle Brown; Pat Rice: Guiness; George Graham: Bacardi cola; Frank McLintock: vodka cola. És én? Nem nagyon voltam válogatós, ha kiszáradt a torkom".

3. Popsztárság

Ha Robin Friday testesítette meg a rock and rollt a brit futballban, akkor Peter Marinello maga volt Mr Pop. A futballisták a hatvanas évek második felétől kezdve teljesen más státuszt élveztek Angliában, ami részben a világbajnoki sikernek is köszönhető volt: a népszerűségük a filmsztárokéval és a zenészekével vetekedett, és már menő művész körökben is divatosnak számított meccsre járni. Ebbe a közegbe robbant be Marinello a hetvenes évek eleji Londonban, ahol azonnal sztárt csináltak belőle, pedig még szinte labdához sem ért. Az alsónadrágtól a tejig szinte mindent reklámoztak vele, kalandjait a Daily Express hasábjain osztotta meg az olvasókkal, rendszeres vendég volt a Top of the Popsban, sőt a Melody Makerben is meginterjúvolták a Blind Date című rovatban, ahol aktuális slágereket kellett felismernie és kommentálnia. Nagyon sok mindent elárul azonban Marinello zenei műveltségéről az alábbi mondat: "15 évesen mod voltam, Stonest és Beatlest hallgattam, sőt még egy Elvis-klubba is beiratkoztam." Egyes zenei producerek még abban is fantáziát véltek látni, hogy London új üdvöskéjének egy lemezt hozzanak össze. A terv természetesen már rögtön az első hangpróbán megbukott. És hogyan gondol vissza ezekre az időkre Marinello? "Legalább bármicvókat nem vállaltam, mint bizonyos csapattársaim..."

4. Csajozás

Marinello ugyan egész életét egy nő mellett élte le, de bőven elég ha csak annyit mondunk, hogy feleségén, az egykori modellen a házasságuk alatt hatalmasodott el a mániás depresszió. Marinello hetente többszáz rajongói levelet kapott Anglia-szerte élő tinédzserektől (és itt nem csak lányokról van szó!), amelyek gyakran malacságokkal voltak teleírva. Nem nagyon zavarta az sem, ha rajongóival közelebbi kapcsolatba került: legyen az akár George Best ex-barátnője, vagy a házinéni elvált lánya. Bár nem minden indult ilyen gördülékenyen, mivel Marinello egy afrikai túrán vesztette el a szüzességét, méghozzá talán a lehető legszomorúbb körülmények között. A túrán egyik csapattársa tudomására jutott, hogy az ifjú Peter bizony még nem volt nővel, több se kellett neki, rögvest leszervezett neki egy kicsit megkésett születésnapi ajándékot, ami természetesen nem volt más, mint egy meztelen hölgy Marinello ágyában. Hiába előzte meg az eseményt egy nagy ivászat, Peterünk csapattársai hangos drukkolása mellett ("Gyerünk fiam, tedd a dolgod!"), ha nehezen is, de végül megszerezte a győztes találatot. És, ha nem lenne elég a lehangoló sztorikból, ahogy kitalálható, Marinello természetesen évek múlva egy kolumbiai túrán hasonló élményben részesítette későbbi klubja, a Motherwell egyik ifjoncát (aki gyakorlatilag minden zsebpénzét arra költötte, hogy gyerekkori szerelmét hívogassa), és befizette egy bogotai bordélyba.

5. Pénzéhség, szerencsejáték, alvilági ügyek

Afelől viszont egy szemernyi kétségünk sem lehet, hogy Peter Marinello életében a legfontosabb szerepet a pénz játszotta. Talán ez magyarázza a pályafutását végigkísérő rengeteg klubcserét is. Akkoriban a játékosok az úgynevezett aláírási pénzzel kaszálhattak nagyot, amely egy klubváltás esetén ütötte a markukat. Marinello nem túl hosszú karrierje alatt a Hiberniant és az Arsenalt követően megfordult a Portsmouthnál, a Motherwellnél (ott ráadásul kétszer is), a Fulhamnél, a Phoenix Infernónál, a Heartsnál és végül a Partick Thistle csapatánál, minden egyes klubváltással többezer ficcset felnyalva. Kellett is a pénz, mivel Marinello nemcsak italra, ruhákra, meg bulikra költött, hanem előszeretettel fordult meg a bukiknál is. A nagy dobás akkor jött el, amikor a korábbi világbajnok Alan Ball az Arsenalhoz igazolt: Ball is szerette a fogadást, a lovakhoz is értett egy kicsit, több se kellett a párosnak, nyomban vásároltak egy versenylovat felesben, és elnevezték Go Go Gunnernek. A ló természetesen soha nem nyert semmit, ennyiben legalább hasonlított a gazdájához. Miután felhagyott a futballal, kocsmát, bárt és diszkóklubot is üzemeltetett, de mint másban, ebben sem volt szerencséje: teljesen tönkrement, és mindegyik üzletből úgy szállt ki, hogy egy árva penny sem maradt a zsebében. Persze, ehhez az is kellett, hogy az egyik üzlettársa csúnyán átverje, akit később gengszter haverjai és egy pisztoly segítségével próbált jobb belátásra téríteni. Az eredmény: büntetőeljárás Marinello ellen emberölési kisérlet miatt, pedig saját bevallása szerint ő egy szimpla térdkalácstöréssel is beérte volna.

Peter Marinello (59) ma már nyugodt életet él bournemouth-i otthonában (az ellene indított büntetőeljárást már régen megszüntették), egy vasárnapi ligás csapatnál edzősködik és szabadidejében az Arsenal öregfiúknál tolja.

Egy kedves barátunk lepett meg bennünket ezzel a különleges filmhíradó részlettel (van ott még sok ilyen, ahonnan ez jön!), amely az 1932-es angol kupadöntőről számol be. A tudósítás különlegességét nem csak az adja, hogy iszonyú tömeg préselődik fel a Wembley lelátóira, hogy egy férfi a meccs előtt hadonászva énekli a himnuszt egy emelvényen, hogy V. György király keménykalapban fog kezet a pályára lépő játékosokkal, vagy, hogy különböző groteszk arcélú arisztokraták (valószínűleg a szövetség képviselői) bóklásznak a gyepen a meccs előtt, hanem az, hogy a felvételen csak két gólt láthatunk annak ellenére, hogy a mérkőzést a Newcastle United 2-1-re nyerte meg a legendás Herbert Chapman által irányított Arsenal ellen. Nem tudni mi lehet az oka, de a tudósításból pont az a gól maradt ki, ami miatt erről a kupadöntőről még a mai napig beszélni szokás. A Szarkák egyenlítő gólja előtt ugyanis fotóval bizonyított módon teljes terjedelmével áthaladt a labda az alapvonalon, mielőtt a jobbszélső Jimmy Richardson középre kanyarított, majd a center Jack Allen a hálóba bólintott. Az már látszik (ha csak lassításban is), ahogy Allen a második félidőben is betalál, és ezzel a sokkal esélytelenebbnek kikáltott Newcastle nyeri meg a kupát a harmincas évek első felének angol futballját mindenféle túlzás nélkül uraló Arsenal ellen. A mérkőzést azonban a mai napig az "Over The Line" kupadöntőként emlegetik, utalva ezzel a futballtörténelem talán egyik legelső vitatott góljára, amelyet ugyan azóta még sok követett, például ez, vagy ez, hogy az angol futballnál maradjunk.

Nemrégiben ezeken az oldalakon azon sopánkodtunk, hogy milyen jó is lenne végre találni egy épkézláb és megbízható kapust, aki hosszú időre megoldást jelentene az angol válogatott egyre aggasztóbb kapusproblémájára. Meglepő, hiszen ez szinte soha nem volt így a múltban, gondoljunk csak a korábbi nagy angol kapusegyéniségekre: Gordon Banksre, Peter Shiltonra, Ray Clemence-re, vagy akár David Seamanre. Az Edward-korabeli sportélet igazi legendája, William Henry Foulke azonban valamiért csak ritkán kerül szóba, ha az angol futball legnagyszerűbb hálóőreit szokták felsorolni, pedig Fatty Foulke-ra (ahogy a szurkolók 190 cm magas és a pályafutása végére 150 kilósra (!!!) dagadt kolosszust hívták) nemcsak a méretei és a burleszkfilmbe illő pályán nyújtott alakításai, hanem a parádés védései miatt is méltán emlékezhet az utókor. Pedig nem sokon múlott, hogy emberünk végül a futballnál és nem a krikettnél kötött ki (egyébként nem volt ritka akkoriban, hogy futballkapusok párhuzamosan krikettjátékosok is voltak, csakúgy mint kb. 90 évvel később Andy Goram, aki a skót futballválogatott mellett többször pályára lépett a skót krikettválogatott tagjaként is), ugyanis a helyi szénbánya klubjánál remek dobó és szélső fogó játékos hírében állt, olyannyira, hogy a későbbiekben többször meghívták Derbyshire grófság válogatottjába is, miközben persze kapuskarrierje egyre nagyobb magasságokba kezdett emelkedni.

Foulke miután idejekorán abbahagyta az iskoláit, a blackwelli szénbányában kezdett el dolgozni, ahol nagy szerencséjére a műszak után futballozni is lehetett a bánya csapatában. Nem volt kérdés, hogy az atlétikus alkatú fiatalember melyik poszton fog szerepelni a bányászcsapatban: az akkoriban még csak 80 kilós Foulke úgy repkedett a kapuban, mint egy szöcske, a félpályáig öklözte ki a beadásokat és szinte az ellenfél kapujáig tudta elrúgni a labdát. Nemhiába figyelt fel Foulke-ra a korszak egyik sztárcsapata, a Sheffield United és igazolta le 1894-ben egy másik nagy legenda, az angol futball első színesbőrű profi játékosa, Arthur Wharton helyére.

Foulke nagyjából ekkortájt kezdett hódolni a futball melletti másik nagy szenvedélyének, a mértéktelen zabálásnak. Ellentétben bizonyos játékostársaival, a nagy győzelmek után ő nem öntött fel a garatra, hanem az asztal mellett ünnepelt akár teljes éjszakákon át tartó lakomákkal. Kedvelt szórakozása volt az is, hogy idegenbeli meccsek előtt elsőként ment le a szálloda éttermébe reggelizni, hogy a teljes csapat számára kikészített reggelit egyedül befalhassa. El is kezdett szépen kerekedni, ekkoriban kapta a szurkolóktól a Fatty becenevet is, ami nem nagyon bántotta, sőt, ha lehet, még hízelgett is neki: "Szólíthatnak akárhogy, ha időben meghívnak vacsorára".

És a sikerek jöttek is szépen: a Sheffielddel rövid időn belül Foulke bajnokságot nyert és háromszor is eljutott a kupa döntőjéig, a kupát viszont csak kétszer sikerült elhódítaniuk. Miután 1899-ben az akkoriban még a Crystal Palace pályáján játszott kupadöntőben simán elverték a Derby County-t (4-1), két évvel később ugyanott megismételt mérkőzésen kikaptak a Tottenham Hotspurtől. A következő szezonban azonban újra eljött a lehetőség, hogy visszaszerezzék a kupát: ezúttal a Southampton került az útjukba. A Sheffield annak rendje és módja szerint uralta a meccset, Foulke parádés védéseket mutatott be, tehát minden jel arra mutatott, hogy újabb egy évre az Acélvárosba költözik a füles serleg, azonban az utolsóutáni percben a Southampton csatára egy előre rúgott labdával többméteres lesről meglódulva a kapuba talált. A bíró a partjelzőkkel való hosszas tanácskozás után megadta a gólt, mert állítólag a labda egy védőn megpattanva került a támadó elé. Újrajátszás. Na több se kellett Foulke-nak: a mérkőzés lefújása után sokáig dúlt-fúlt magában, majd anyaszült meztelenül kitört az öltőzőből, hogy számonkérje a játékvezetőn az ítéletet. A meztelen óriás elől menekülő, halálra rémült bíró egy öltözőszekrénybe zárkózott be, de a feldühödött Foulke zsanérostul tépte fel az ajtót, és csak a szövetség illetékesei tudták jobb belátásra téríteni. A bíró nagy szerencséjére a megismételt mérkőzésen a Sheffield többek között Foulke nagyszerű védéseinek köszönhetően 2-1-re nyert, és így újra övék lett a kupa.

Mindezek után azt gondolhatnánk, hogy Foulke-nak hosszú időn át bérelt helye volt a válogatott kezdő tizenegyében, mégis mindössze egyetlenegyszer került be a háromoroszlános csapatba: 1897. március 29-én a Wales elleni 4-0-ás győzelem alkalmával őrizte az angolok kapuját. Állítólag a szövetségi válogatóbizottság nem nagyon kedvelte a hatalmas termetű kapust, mivel kifejezetten sportszerűtlennek tartotta, és sokkal inkább egy olyan játékost részesített előnyben helyette, aki "játszotta a játékot, és nem sértette meg szükségtelenül a szabályok szellemét". Valószínűleg itt arra gondolhattak, hogy Fatty Foulke előszeretettel kapaszkodott bele a keresztlécbe, hogy a kapu méretét ezáltal csökkentse, ám a keresztléc az egyik ilyen mutatványa alkalmával ketté is tört alatta!

De nem ez volt az egyedüli, az angol pályákon méltán népszerű mutatványa. Mivel akkoriban a szabályok még nem tiltották a kapustámadást, a csatárok sportot űztek abból, hogy megpróbálták felöklelni a kapusokat, akár át is lökve őket labdástul a gólvonalon. Foulke-ban azonban emberükre akadtak, és ez nem csak a 150 kilogramm miatt volt így. Attól függően, hogy éppen milyen kedve volt, Foulke a pimaszkodó támadókat atyai vállveregetéssel küldte vissza a saját térfelükre, de olyan eset is előfordult, amikor a lábuknál fogva megragadta és fejjel állította őket a sáros talajba, vagy egészen egyszerűen behajította őket a kapujába.

Foulke miután több mint 350 meccsen védte a Sheffield United kapuját, nem fogadta el, hogy csökkentsék a fizetését, így 1905-ben az újonnan alakult londoni klubhoz, a Chelsea-hez igazolt 50 font ellenében. Ő lett a csapat első kapusa, első csapatkapitánya, és természetesen az első sztárja is. A Chelsea-nél minden eszközt megragadtak, hogy Foulke-ból még nagyobb látványosságot csináljanak, és két kistermetű srácot állítottak a kapuja mögé, hogy ezzel még inkább kihangsúlyozzák a kapus hatalmas méretét. A srácok, ha már ott voltak, visszarúgdosták az elguruló labdákat, így ők voltak a később meghonosodó labdaszedők elődei.

De nem csak ez a kétes hitelességű mítosz kapcsolódik Foulke nevéhez: pályafutása utolsó klubjánál, a Bradfordnál történt meg vele, hogy mivel a mezének színe megegyezett az ellenfél játékosainak mezszínével, és idegenbeli meccs lévén nem találtak számára méretben megfelelő mezt, egy lepedőbe csavarva kellett végigvédenie a meccset. Mivel túl sok dolga nem akadt, és szinte vetődnie sem kellett, a lepedő tiszta maradt, a legenda szerint állítólag innen ered az angolban a clean sheet kifejezés, amit a kapott gól nélkül hozott meccsekre szokás használni. De természetesen nem titkoljuk, hogy eltérő magyarázatok is léteznek, mint például ez itt.

A halála körülményeiről is megoszlanak a vélemények: egyesek szerint tüdőgyulladás vitte el Foulke-ot 42 évesen, miután a blackpooli strandon szervezett vásári tizenyesrúgóverseny alkalmával meghűlt, mások viszont azt állítják, hogy májzsugor végzett vele. Bár az előbbi romantikusabbnak tűnik, Fatty Foulke életmódja miatt mi inkább a másodikat vagyunk hajlamosak elhinni. Emléke azonban valószínűleg örökké megmarad Anglia futballpályáin, mivel állítólag ő volt a legelső céltáblája a Who ate all the pies? (Ki ette meg az összes lepényt?) kezdetű lelátói rigmusnak, amelyet azóta is előszeretettel énekelnek a szurkolók gúnyt űzve a pocakos futballistákon.

Éppen itt az ideje, hogy eloszlassuk azt a régi tévhitet, miszerint George Best volt a szigetországi futball történetének legnagyobb fenegyereke. Bestről ugyan elmondható, ha valaki, akkor ő igazán szerette a hancúrt ("Rengeteg pénzt költöttem piára, csajokra és gyors autókra, a maradékot meg csak úgy elvertem."), de a hetvenes évek elején szinte kizárólag ügyeletes bohémek és botrányhősök szaladgáltak a pályákon, akiknek a futballról és a normális életvitelről alkotott elképzelésük merőben eltért az akkoriban általánosan elfogadottól, elég csak Rodney Marsh (Best egyik kedvenc ivócimborája, akiből majdnem festőművész lett), Stan Bowles (aki Best azon kijelentésére, hogy Belfastban szobrot állítottak neki, megjegyezte, hogy neki viszont a Ladbrokes előtt van szobra, utalva arra, hogy a csajozás meg a piázás mellett a fogadás volt a legnagyobb szenvedélye), Charlie George (aki gyakorlatilag szinte az egyik napról a másikra lett lelátói huligánból az Arsenal centere), vagy éppen Frank Worthington (aki saját bevallása szerint tizenegy klubnál fordult meg pályafutása alatt, na jó tizenkettőnél, ha a Stringfellowst - a híres londoni nudibárt - is ideszámítjuk) nevét említeni.

Ebből a nem kimondottan gyenge mezőnyből emelkedik ki Robin Friday, a Vadember, aki, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, talán még Bestnél is jobb volt. Márpedig, ha valakit két klub történetének legjobb játékosává választanak, ha egy walesi banda az egyik kislemeze borítójára teszi fel leghírhedtebb fotóját (a dalt magát pedig az emlékének ajánlja), valamint, ha a pályafutásáról és egyéb kalandjairól szóló könyvet egy rocksztár (Paul McGuigan, ex-Oasis) és egy zenekritikus (Paolo Hewitt) közösen jegyzi, akkor biztosak lehetünk benne, hogy csakis egy kultikus futballistáról lehet szó.

Nem mondható azonban, hogy Robin Friday karrierje úgy indult volna, mint a karikacsapás: miután gyerekkorában több londoni klub kölyökcsapatát is megjárta, 16 évesen már a börtönben kötött ki, majd szabadulását követően igazi foglalkozás után nézve az építőiparban kezdett el dolgozni, azonban egy alkalommal a tetőről lezuhanva fennakadt az emelő darun, és a kampó gyakorlatilag felnyársalta a fenekén keresztül. Akkori csapatának, az amatőr Hayesnek azonban nem kellett sokáig nélkülöznie extravagáns sztárjátékosát, mivel Friday csodával határos módon egész hamar felgyógyult a horrorisztikus balesetéből.

Friday-re már ekkoriban jellemző volt, hogy meccsek előtt a pályához legközelebbi kocsmában melegített és gyakorlatilag csak a kezdő sípszóra futott be. Vagy néha még akkor sem: olyanra is volt példa, hogy a Hayes tíz emberrel kezdte a meccset, mondván a Vadember majd megérkezik, ha felhörpintette az utolsó sörét is. Így is lett, csak akkor már húsz perce ment a meccs, amikor Friday csaprészegen kibotorkált a gyepre. Az ellenfél játékosai érthető módon fittyet se hánytak a részeg középcsatárra, aki szinte csak kóválygott egész meccs alatt, amíg persze a mérkőzés egyedüli gólját meg nem szerezte. Na de mit is várhat az ember valakitől, aki mellbimbói fölé a "MILD" és a "BITTER" szavakat tetováltatja?

Robin Friday hétköznap tetőfedőként dolgozott, cigizett, piált és drogozott, rockkoncerteken lógott, majd szombatonként focizott kicsit. Ruhatárát szinte kizárólag a Kensington Market standjairól szerezte be (persze egy darab valahogy mindig a kezéhez ragadt), amely a hetvenes évek elején London teljes hippilakosságát látta el extravagáns ruhadarabokkal. Friday karika fülbevalót hordott és csak farmerban, krokodilbőr csizmában, pólóban és prémgalléros bokáig érő kabátban volt hajlandó mutakozni. De nem csak ruhái miatt számított különcnek, hanem amiatt is, mert egy tizenhat éves színesbőrű lányt vett feleségül, ami mondani sem kell, hogy Enoch Powell Nagy-Britanniájában a legkevésbé sem volt egy szokványos dolog. 

Szóval ezt az embert szerződtette le 1974 januárjában, az akkoriban a negyedosztályban vitézkedő Reading menedzsere, a korábbi ír válogatott futballista, Charlie Hurley. Friday szinte az első meccsétől fogva az Elm Park kedvencévé vált: semmilyen taktikai utasítást nem tartott be soha, a legkiszámíthatatlanabb dolgokat művelte a labdával, és persze csodaszámba menő gólokat szerzett. Volt köztük olyan, amikor szinte több métert vízszintesen repülve fejelt a hálóba, mindenkit kicselezve sarkazott a kapuba, vagy a kapu elé lehasalva fejjel gurította át a gólvonalon a labdát. De mind közül a legemlékezetesebb egy Tranmere ellen szerzett találata volt, amikor a labdát negyven méterre, a kapunak háttal állva mellre vette, dekázott néhányat, majd félfordulatból bombagólt ragasztott a jobb felsőbe (egyes szemtanúk szerint, ha a lövés nem akad be, a labda valószínűleg kettétörte volna a kapufát).

Friday azonban nem csak a pályán volt sztár: egyik legnagyobb kunsztja az volt, amikor farmerjának zsebeit kifordította, a lehúzott sliccén keresztül pedig kidugta a farkát és így járkált körbe-körbe a kocsmában; ezt hívta elefántozásnak. Nem volt véletlen, hogy a klub egy süket öregember lakása felett szerzett neki albérletet, így nem lehetett probléma abból, ha reggel háromkor a lemezeit üvöltette, üres sörösüvegeket hajigált, vagy éppen csajok sikongattak a hálószobájában. Az is sokat elárul Friday életmódjáról, hogy beköltözése után az első dolga volt a lakás falait feketére festeni, hogy belőve hazatérve ne rémüljön majd halálra az óriási giccses tapétamintáktól.

Mindezek ellenére Friday csapata legjobbja volt (szinte az összes elsőosztályú klub menedzsere leruccant Readingbe, hogy megcsodálja játékát, de az életmódjáról szóló pletykák miatt szerződést soha senki nem ajánlott neki) és második (első teljes) szezonjában a Reading ki is harcolta a régóta áhított feljutást. Az egyedüli problémát talán csak az jelentette, hogy miután az ellenfél védői az egész meccs alatt faragták a sípcsontvédőt elvből nem viselő Friday-t, így néha elborult az agya és a begyűjtött piros lapok miatt havonta kellett a szövetség fegyelmi bizottsága elé járulnia. A harmadosztályban azonban már nem sikerültek úgy a dolgok, ahogy szerette volna, elmaradtak a gólok, szaporodtak a kiállítások és a balhék, és mentora, a menedzser Charlie Hurley végül úgy döntött, hogy elengedi sztárját a másodosztályú Cardiffhoz.

Új klubjánál minden ment tovább a megszokott vágányon: miután Londonban csak peronjegyet váltva szállt fel a vonatra, a cardiffi pályaudvaron azonnal lekapcsolta a vasúti rendőrség, és a klub vezetőinek kellett érte menniük, hogy kiváltsák. Rögtön az első meccsén azonban sikerült belopni magát a walesi szurkolók szívébe, mivel a Bobby Moore-ral felálló Fulhamből szinte egymaga csinált tökéletes hülyét, két gólt is szerzett, majd a világbajnok angol csapat kapitányának zacskóit is megmasszírozta, aki ezek után dühödten üldözte végig a pályán a meccs alatt.

Friday azonban egyre kiszámíthatatlanabbá vált, góljai nem maradtak el ugyan, de gyakorlatilag alig tudott már pályára lépni sorozatos eltiltásai miatt, és botrányai is állandósultak. Általában csak egy nejlonzacskóval a kezében érkezett edzésre és meccsre is, amiből mindig egy üveg száraz Martini kandikált ki (az üveget egyszer egy idegenbeli meccsre tartva a buszon majdnem a klub egyik vezetőjének a fején törte szét), vagy éppen a szálloda halljában a biliárdasztalon meztelenül állva játszott célbadobósdit a golyókkal.

Az utolsó felvonás 1977 októberében jött el (kicsivel több mint két és fél évvel readingi bemutatkozását követően), amikor a Cardiff a Brighton otthonában szerepelt. Egy bizonyos Mark Lawrenson (a későbbi ír válogatott, Liverpool-bekk és BBC-szakértő) egész meccs alatt mást sem csinált, mint ott rúgta Friday-t, ahol csak érte. A Vadember azonban megelégelte ezt és kegyetlenül fejbe rúgta a földön fekvő védőt. Azonnali kiállítás. Friday levonult a pályáról, lezuhanyzott, átöltözött (persze előtte még azért bement a hazai öltözőbe, megkereste Lawrenson táskáját és a biztonság kedvéért egy jó nagyot szart bele), és még a mérkőzés lefújása előtt elhagyta a stadiont. Soha többé nem tért vissza profi futballistaként a pályára.

Robin Friday 26 évesen hagyta abba a futballt és 38 évesen vitte el egy szívroham. Mivel akkoriban még nem nagyon közvetítettek tévén meccseket, főleg nem az alsóbb osztályokból, nem maradt fenn szinte semmilyen felvétel cseleiről és góljairól, fénykép is csak nagyon kevés. Az viszont nem lehet vitás, hogy ő volt a legnagyobb futballista, akit senki sem látott.

Az angol futball Da Vinci kódját körüljáró sorozatunk második (és egyben befejező) részében lássuk a modernkori Trevorokat Francistől Sinclairig!

TREVOR Francis

A legdrágább Trevor: állítólag Brian Clough direkt 1 fonttal kevesebbet fizetett érte 1979-ben a Birmingham Citynek, hogy az egymilliós rekord átigazolási összeg ne szálljon a frissen igazolt csatár fejébe, de végül az adókkal és ilyen-olyan járulékokkal növelt összeg végül meghaladta az álomhatárt, így ő lett az angol labdarúgás első 1 millió fontos játékosa. Francis első európai kupameccsét éppen az 1979. május 29-én megrendezett BEK-döntőben játszhatta, ahol sokak szerint viszont azonnal törlesztette a vételárát, miután az első félidő ráadásperceiben befejelte a meccset eldöntő gólt.

Mielőtt Brian Clough leigazolta volna 10 évet nyomott le a Birmingham City-nél, akik akkoriban, csakúgy mint manapság, csak puszta jóindulattal voltak középcsapatnak nevezhetőek. Azonban így is sikerült felhívnia magára az aktuális szövetségi menedzser, Don Revie figyelmét, aki 1977-ben meg is hívta a válogatottba, akinek így már Trevor Cherry után a második Trevort sikerült elsőként a válogatottságot jelentő sapkával meglepnie (Trevor Whymark ugyanabban az évben, de már a volt West Ham menedzser, Ron Greenwood alatt szerepelt az angol válogatottban).

Még a Brummie-nál töltött éveiben az angol játékosok közül szinte az elsőként (még Trevor Whymark előtt is egy szezonnal) zsírozta le klubjával, hogy a hetvenes évek végén virágkorát élő észak-amerikai futball ligában (NASL) szereplő Detroit Express csapatánál töltse 1978 nyarát, amelynek narancssárga mezében 19 meccsen 22 gólt szerzett, biztosítva ezzel a helyét a szezon csapatában, többek között a német Beckenbauer és az olasz Chinaglia mellett.

A remek debütálás ellenére nem igazán sikerült nottinghami évek után Francis a Manchesterben a Citynél egy remek szezont (26 meccs 12 gól) produkálva bekerült a spanyolországi mundiálra utazó keretbe, ahol mindenki tőle várta a gólokat, de a csehszlovákok és a kuvaitiak ellen szerzett találatok után a középdöntőben már ő sem tudta megzörgetni a hálót. De ez a két gól is elegendő volt ahhoz, hogy 1982 őszét már Genovában a Sampdoria égszínkék mezében kezdje meg. Trevor Francis volt az egyike azoknak a brit labdarúgóknak, akik a nyolcvanas évek elején-közepén kicsit értelmetlen módon és nagyszámban (Liam Brady, Graeme Souness, Joe Jordan, Luther Blissett, Mark Hateley, Ray Wilkins, Ian Rush) szerződtek Olaszországba, miután tizennégy év felnyitották a sorompót a külföldi játékosok előtt. Összesen öt évet töltött Itáliában, amiből az utolsó kettő az Atalantánál már nem sikerült igazán jól.

Hazatérve csatlakozott a Graeme Souness által kirobbantott angol forradalomhoz a Rangersnél, majd a londoni QPR-hez került, ahol játékos-menedzserként, majd a Sheffield Wednesday csapatánál először játékosként, majd menedzserként izzított. A Baglyokat mindmáig legjobb helyezésükig vezette 1992-ben (3. hely), de még ugyanabban a szezonban menedzser karrierje legnagyobb baklövését is elkövette. Sikerült ugyanis egy próbajáték kedvéért a Csatornán túlra átcsábítania a francia futball enfant terrible-jét, a már a visszavonulás gondolatával is eljátszadozó Eric Cantonát. Francis azonban nem elégedett meg azzal, hogy az öntörvényű franciát a téli időjárás miatt csak műfüvön próbálhatta ki, ezért meg akarta hosszabbítani az egyhetes kialkudott próbajátékot, a megsértődött játékos viszont meg sem állt Leedsig, ahol próbajáték nélkül azonnal belecsapott Howard Wilkinson menedzser tenyerébe. Ami ezután következett, azt nem nagyon  kell magyarázgatni.

Trevor Francis menedzserként Sheffield után megfordult még a Birmingham Citynél, majd a Crystal Palace-nál is, ahonnan a playboy-dandy klubtulajdonos Simon Jordan két év után rúgta ki. Állítólag amikor ezt bejelentette Francisnek, a menedzser rezignáltan motyogta maga elé, hogy aznap van a születésnapja. Simon Jordan nem lepődött meg nagyon, sok boldogságot kívánt neki és átnyújtotta a munkakönyvét. Trevor az incidens óta nem is menedzserkedett többé és visszatért ahhoz az elfoglaltsághoz, amit egész pályafutása alatt gyakorolt: természetesen a szakkomentátorkodáshoz.

TREVOR Steven

A legmegbízhatóbb Trevor: a nyolcvanas évek közepétől Európa akkoriban legjobb klubcsapata (természetesen az Everton Football Club) és az angol válogatott sem nagyon futott ki a pályára nélküle. Az Everton menedzserét akkoriban Howard Kendallnak hívták, aki ha nem ér el semmilyen sikert menedzserként, akkor is a Goodison Park egyik legendája maradt volna mindörökre, mint a The Holy Trinity becenevet kiérdemlő és az Evertont 1970-ben a bajnoki címig repítő középpályássor tagja Colin Harvey és a világbajnok Alan Ball mellett. Az Everton azonban a hetvenes évek sikertelensége után Kendall irányítása alatt a klub legdicsőségesebb fénykorát élte, ámbár a nyolcvanas évek sem indultak biztatóan Liverpool kék fele számára, olyannyira, hogy Kendall vízválasztó szezon elé nézett 1983 augusztusában, miután az előző két évben a semmire sem jó 8. és 7. helyen végzett csapatával.

A fiatalakból álló csapatába ekkor igazolta le a Burnleytől a 21 éves Trevor Stevent, aki azonban nem nyújtott maradandót és hamar a cserepadon találta magát. Úgy tűnt az Everton ott folytatja, ahol az előző szezonban abbahagyta, de télen a Wolvestól frissen leszerződtetett Andy Gray és a magukra találó sztárok (Graeme Sharp, Peter Reid, Kevin Sheedy és Neville Southall), valamint a csapatba visszakerülő Trevor Steven vezetésével megmentették Howard Kendall állását és az Everton szezonját két remek kupameneteléssel. Az akkoriban Tej Kupának hívott ligakupa döntőjében az újra játszott meccsen ugyan egy góllal kikaptak a városi rivális Liverpooltól, de 1984 májusában a Mo Johnston, John Barnes, Graham Taylor és Elton John fémjelezte Watfordot sima kettőnullával elintézve hódították el az FA-kupát. A második, azóta is sok vitát kavaró, gólt Andy Gray éppen Trevor Steven hajszálpontos beadását követően szerezte.

A következő szezonban aztán Trevor Steven már szinte kirobbanthatatlan volt az Everton kezdőcsapatából a jobboldalon remek párost alkotva a majdnem-névrokonával, a jobbhátvéd Gary Stevensszel. A szezonban Steven játszott klasszikus jobbszélsőt, védekező középpályást, de akár csatárt is, ha szükség úgy hozta, mint például a Bayern elleni KEK elődöntőben. Az 1985-ös év vitán kívül az Everton és Trevor Steven éve volt: az Everton 15 év után először nyert bajnokságot 13 pontot verve a második Liverpoolra (ráadásul 14 játékossal!), a KEK-döntőben pedig fölényesen 3-1-re nyert (Steven szerezte csapata második gólját egy szögletet követően rámolta be a labdát közelről a hosszúnál) a nem kis meglepetésre döntőbe jutó Rapid Wien ellen. A tripla azonban már nem jött össze: három nappal a megnyert döntőt követően a kupadöntőben a hosszabbításban a tíz emberrel játszó Manchester United Norman Whiteside góljával verte meg őket 1-0-ra. A Heyselben történt események és az azt követő UEFA-döntés azonban beárnyékolta a szezon végét. Az angol klubcsapatok európai kupaporondról történő kitiltásának igazi vesztese az Everton volt, Európa legjobb klubcsapata (Southall – Stevens, Ratcliffe, Mountfield, Van den Hauwe – Steven, Reid, Bracewell, Sheedy – Gray, Sharp), amely sokunk szomorúságára így soha nem tudott több európai kupát nyerni.

A ragyogó szezonban Trevor Steven meghívót kapott az angol válogatottba, ahol kibérelte a középpálya jobb oldalát és szinte természetes volt, hogy Bobby Robson beválogatja a mexikói vébére utazó keretbe is (ami némi vigaszt nyújtott Stevennek miután az Everton az utolsó fordulóban bukta el a bajnoki címet a Liverpool ellenében és a kupadöntőben is a városi rivális diadalmaskodott). A Mundial azonban sem az angol válogatott (akik titkos esélyesként utaztak Mexikóba), sem Steven számára nem sikerült úgy ahogy szerette volna. Robson kapitány Stevent beáldozta a látványosabb futballt játszó Chris Waddle-ért, de a két első csoportmeccs kudarca után (vereség Portugália és döntetlen Marokkó ellen) Trevor visszakerült a kezdőbe Lengyelország ellen, ahol a szintén Everton-játékos Lineker továbblőtte Angliát a csoportból (nem kis mértékben a Stevens-Steven jobbszárnynak köszönhetően). Steven benn is ragadt a csapatban Paraguay és Argentina ellen is, de végül őt váltotta John Barnes, aki szinte majdnem egyedül megfordította az eredményt azon a bizonyos meccsen. Steven karrierje a válogatottnál ugyan még hat évig tartott (összesen 36 válogatottságot gyűjtött össze), két EB-re is kijutott (de egyikben sem volt sok köszönet), de az olaszországi világbajnokságon viszont szinte alig lépett pályára, természetesen Chris Waddle szorította ki a csapatból.

Az Evertonnal 1987-ben bajnokságot nyert még ugyan, de egy eseménytelen 1987/88-as szezon után 1989-ben a sokak számára emlékezetes és a nyolcvanas évek liverpooli hegemóniáját lezáró kupadöntő volt az egyik utolsó meccse a Everton királykék mezében. A szurkolók azonban beválasztották a klub történetének legjobb csapatába.

Steven formája azonban már nem volt a régi, ráadásul a frissen igazolt kicsi skót szélsővel, Pat Nevinnel is kemény harcot kellett vívnia a 7-es számú mezért, így Trevor Steven örömmel fogadta el Graeme Souness és a Rangers ajánlatát, hogy csatlakozzon a nem elhanyagolható módon európai klubfutballt biztosító skót klubhoz (ellentétben a Stevent szintén csábítgató Manchester Uniteddel), ahol már (vagy kicsit később) egy fél csapatra való angol válogatott tolongott (Chris Woods, Terry Butcher, Gary Stevens, Ray Wilkins, Mark Hateley, Trevor Francis). Steven ráadásul a Rangersnél újra összeállhatott a szinte egymás gondolatait is kivűlről ismerő volt evertonos játékostársával, a jobbhátvéd Gary Stevensszel. Steven az ott töltött két szezon alatt két bajnokságot nyert a Rangersszel, majd 1991 nyarán 5,5 millió fontért az Olympique de Marseille csapatához (ahol már ott izzított korábbi válogatottbéli riválisa Chris Waddle) igazolt. A számunkra máig érthetetlen klubcserét követően azonban szintén érthetetlenül csak egy szezont töltött Dél-Franciaországban, ahonnan viszont egy francia bajnoki címmel és egy francia feleséggel gazdagabban tért vissza Glasgowba. 

A Rangersnél töltött második időszaka minden szezonjában is nyert bajnoki címet, viszont sérülései miatt egyre kevesebbszer jutott szóhoz és 1997-ben szép csendben visszavonult. Trevor Steven azonban a Trevorok többségével ellentétben a futball utáni életben is olyan sikeres, mint volt a jobbszélen egykoron: szakkomentátor az ír állami tévénél, játékosügynök, van egy pénzügyi tanácsadó cége és a feleségével együtt egy gyerekcipőboltja.

TREVOR Sinclair

A legutolsó, egyedüli aktív és egyben az egyedüli színesbőrű Trevor. Trevor Sinclair az egyike azoknak az angol játékosoknak, akik messze nem futották be azt a karriert, amit joggal elvártak tőlük a szakírók és a szurkolók, pedig nem is került közelebbi kapcsolatba a Hetvenéves Vénasszonnyal, akinek ugye egyik nagy hobbija fiatal angol játékosok karrierjének csírájában való elfojtása. Érdekes viszont, hogy 1996 szeptemberében Trevor majdnem az akkor még menedzsernélküli és egyben Wenger nélküli Arsenalhoz szerződött azzal a Neil Ruddock-kal együtt, akivel évekkel később közösen letartóztatták, mert a West Ham karácsonyi partiját követően a bulit az utcán parkoló kocsik tetején folytatták.

Trevor Sinclair az FA Lilleshallban működtetett futballiskolájának végzős növendékeként (csakúgy mint később Michael Owen, Joe Cole, Scott Parker vagy Wes Brown) igazolt Észak-Anglia Siófokjára, Blackpoolba és máig a klub legfiatalabb játékosának számít, mivel 16 évesen és öt hónaposan lépett pályára először a Tengerpartiaknál. Nagyon gyorsan hírnevet szerzett magának, mint az angol futball legragyogóbb tehetsége és mint azon kevés játékos egyike, aki (a már akkoriban sem valami nagyon korszerű) raszta frizurával rendelkezett. A Manchester City menedzsere Peter Reid be is jelentkezett érte, de elzavarták azonnal a felajánlott 250 ezer fontjával együtt. Kicsit később aztán többévnyi a harmad és a negyedosztályban való vitézkedés után az akkor még elsőosztályú londoni Queens Park Rangers háromszor annyi pénzért vitte el (elhappolva egy másik londoni klub a West Ham United elől) a már az angol U21-es válogatottban is bemutatkozó technikás középpályást.

Trevor Sinclair a Loftus Road közönségét is azonnal elkápráztatta fantasztikus cseleivel és remekbeszabott lövéseivel. Azonban Sinclair egymaga nem volt képes benntartani a nyugat-londoni alakulatot az első osztályban, hiába verte meg szinte egyedül az akkoriban még Dan Petrescu és Tore-Andre Flo ellenére is inkább rokonszenves Chelsea-t vagy lőtt irgalmatlan nagy gólokat, amelyek közül volt olyan, amit a BBC Match of the Day az év góljának választott.

 
A gólt látva már nem nagyon csodálkozunk Trevor azóta sokat idézett, bár lássuk be nem annyira eredeti szavain, miszerint "After you’ve scored a goal, it’s just orgasmic". Azonban ezt elnézően megbocsátottuk Trevor barátunknak, ugyanis a kilencvenes évek elején-közepén a Match nevű angol futballmagazin egy képe (pont akkora volt, hogy tökéletes gombfocijátékost lehetett volna belőle csinálni, ha akkoriban még gombfociztunk volna) alapján Trevor Sinclair a titkos kedvencünkké vált, akiről azt gondoltuk, hogy jó időre megoldást jelent majd a háromoroszlános válogatott középpályás gondjaira.

Sinclair kitartott a QPR mellett és egy fél szezont még a másodosztályban is lehúzott a nemhogy az azonnali visszajutásért, hanem a bennmaradásért küzdő Parkőröknél. A West Ham United és Piszkos Harry 5 év után azonban második próbálkozásra már sikerrel járt és Trevor London nyugati részéből a keleti részbe költözött. Sokan úgy gondolták ekkor, hogy Sinclair 5 évet elvesztegetett a karrierjéből és ha korábban egy nagyobb klubba igazol valószínűleg nem csak 12-szeres angol válogatott lenne. A kilencvenes évek közepétől majdnem minden kapitány behívta a keretébe, de pályára sohasem lépett egészen 2001 novemberéig, amikor Sven-Göran Eriksson irányítása alatt a vébére frissen kijutott háromoroszlános válogatottban mutatkozhatott be Svédország ellen egy nem valami meglepő módon 1-1-re végződött meccs alkalmával. A világbajnokság kezdetéig Trevor Sinclair majdnem minden meccsen játszott, azonban a legnagyobb meglepetésre és a játékos rettenetes szívfájdalmára Sexy Sven nem nevezte a 22-es keretbe. Azonban a sérülések (Steven Gerrard, Danny Murphy, majd Owen Hargreaves) miatt a már vakációzó Trevornak csatlakoznia kellett az Ázsiába utazó kerethez, ahol négy meccsen játszva, Sol Campbell mellett a torna egyik legjobb angol játékosa volt.

A vébéről hazatérve azonban a Kalapácsosok egészen elkeserítő szezont produkáltak, amit még a kórházba kerülő menedzser, Glenn Roeder helyére beugró kelet-londoni legenda, Sir Trevor Brooking sem tudott megmenteni: így rekord pontszámmal 8 ponttal lemaradva a 10. helyezett Tottenham Hotspurtől többek között Joe Cole-lal, Fredi Kanoutéval, Jermaine Defoe-val, Paolo Di Canióval, Michael Carrick-kel, David James-szel és Les Ferdinanddal a soraikban kellett a Kalapácsosoknak búcsúziuk tíz év után az első osztálytól. A keret természetesen a kiesést követően már csak az évzáró bankettig maradt együtt, Trevor Sinclair a többi sztárjátékossal együtt távozott a WHU-tól és gyermekkori kedvenc klubjához, a Manchester Cityhez szerződőtt. A Manchesterben lehúzott 4 év alatt (ahol kezdetben baloldalt kellett játszania, amíg Shaun Wright-Phillips nem szerződőtt át a Chelsea-hoz) nem volt része nagy sikerekben, hacsak az UEFA-kupa szereplést nem tekintjük annak, amit a Man. City a legsportszerűbb klubként érdemelt ki. Az utolsó időszakban Trevor Sinclair állandó sérüléssel bajlódott így nem volt meglepő, hogy 2007 nyarán továbbállt (pedig pont az az Eriksson lett az új menedzser, aki alatt szerezte Sinclair minden válogatottságát): Robbie Fowler és Jimmy Floyd Hasselbaink mellett ő volt a Cardiff City harmadik sztárigazolása. Sinclair idei szezonja sem sikerül azonban eddig igazán: hosszú sérülés után nemrégiben került vissza a csapat közelébe, de csak a cserepadig jutott. Talán pont ma a Leicester ellen?
 

Majdnem sikerült átsiklani a hétközi kupaforduló egyik legérdekesebb összecsapásán, ahol egy szinte már teljesen feledésbe merült egykori kupabravúrcsapat, az Aberdeen találkozott az európai kupák mindenkori germán óriásával, a Bayern Münchennel a romantikus Pittodrie Stadiumban. A skót bajnokságban jelenleg a nem valami előkelő 7. helyen álló alakulat azonban nem kis meglepetésre (ráadásul némi balszerencsével) 2-2-re végzett az UEFA-kupában a 16 közé jutásért lejátszott első mérkőzésen a néhány sztárját pihentető bajorok ellen. Ugyanez a két klub szinte majdnem napra pontosan 25 éve már találkozott egymással a Kupagyőztesek Európa Kupájában, amikoris a legészakibb skót futballváros csapata örökre felgombostűzte magát az európai futballtérképre.

Mindez még akkortájt történt, amikor az ember tökélyre fejlesztette földrajzi ismereteit csütörtök késő esténként a kis pirosszínű, de természetesen fekete-fehér Junoszty tévén titokban nézett Labdarúgó Kupanap adásain, olyan csapatneveket és a hozzájuk kapcsolódó városokat memorizálva, amelyekkel még évekkel később is elismerést vívhatott ki családi összejöveteleken, amikor a csapatok mezein (amelyek igazi színéről fogalmunk sem volt) még nem virítottak reklámok különféle sör, elektronikai cikk, vagy autó márkákat hirdetve és amikor a játékosok piszkafalábain iszonyú mókásan festettek az alsónadrágjukat is csak éppenhogy eltakaró rövidgatyák.

Az Aberdeen a nyolcvanas évek elején a skót futball eminensének számított egy fiatal mindenre elszánt menedzser, bizonyos Alex Ferguson irányítása alatt. Abban az időben a Celtic és a Rangers dominanciáját megtörve az Aberdeen megnyerte a bajnokságot, majd a kupát is, és mindezt úgy, hogy a legnagyobb sztárt, a később a Barcelonát is megjárt Steve Archibaldot eladták a Tottenham Hotspurnek. A két glasgow-i klub olyannyira nem tudott beleszólni a bajnoki címért és kupagyőzelemért folytatott harcba, hogy a korszak két legjobb csapata, az Aberdeen és a Dundee United versengését a sajtó elkeresztelte New Firmnek. Így azok számára, akik akkoriban ébredtek futballöntudatra, a skót klubfutball sokáig egyet jelentett az Aberdeennel, ami gyakorlatilag egészen Graeme Souness által a Rangers menedzsereként levezényelt angol forradalomig tartott.

1982-ben a skót kupa elhódítása után az Aberdeen a KEK-ben előselejtezőre kényszerült, hiába vitézkedett az előző években a BEK-ben és az UEFA kupában is. A svájci, albán és lengyel ellenfeleket legyűrő Aberdeen megérte a kupatavaszt, ahol az előző fordulóban a Villával, Ardiles-szel, Hoddle-lal és Archibalddal felálló Spurst búcsúztató Bayern München került Ferguson bandájának útjába. Az Olimpiai Stadionban elért gólnélküli döntetlen után, az Aberdeen a nyugat-német klasszisokból álló csapatot heroikus küzdelemben, az eredményt megfordítva 3-2-re győzte le és jutott az elődöntőbe. Az elődöntőben aztán a belga Watershei ellen játszott második meccs már puszta formalitás volt, miután a skótok az első meccsen hazai pályán simán 5-1-re nyertek.

Az akkoriban "Furious Fergie" becenévre hallgató Ferguson (állítólag nem Manchesterben kezdett különböző tárgyakat rúgdosni az öltözőben játékosai felé) csapatának igazi ereje abban rejlett, hogy az általa összeverbuvált játékosok már több éve nyomták együtt. A kapuban az a Jim Leighton állt, aki akkoriban még nem az állandó ügyetlenkedéseiről és hiányos fogsoráról volt híres, a két középső védő, a kapitány, Willie Miller és Alex McLeish keményen állták az ellenfelek rohamát, de ha alkalom adódott rá a felezővonalat átlépve sem kezdtek szédelegni, a középpályán Gordon Strachan, a vörös keverőgép és Peter Weir, a baloldali cselgép elegendő labdával tömték a két éket, a gólemszerű Mark McGhee-t és Erick Black-et, akik minden szinten termelték a gólokat. Persze nem szabad megfeledkezni az örök cseréről, John Hewittről sem, aki általában, ha már Ferguson pályára küldte és, ha már arra járt, szerzett egy-két gólt sajátmaga is. A rossz nyelvek szerint azonban nemcsak a csapategység volt az Aberdeen erőssége, hanem az Alex Ferguson által kiagyalt és edzéseken is jól begyakorolt (!) bíró megfélemlítő hadművelet. Egykori Rangers játékosként Ferguson tudta, hogy pusztán a pályán mutatott játékkal nem lehet Skóciában eredményt elérni a Celtic vagy a Rangers ellen. Ezért egy-egy vitatható játékvezetői döntést követően három Aberdeen játékos az előre megbeszélt módon körülvette a bírót, mintegy fizikai megfélemlítést alkalmazva. Ferguson a reklamáló triókat persze tervszerűen rotálta, elkerülve ezzel, hogy játékosai közül bárki túl sok sárga lapot szedjen össze.

Az 1983. május 11-én Göteborgban rendezett KEK-döntőben a Real Madriddal kellett Ferguson tanítványainak szembenéznie. Ferguson viccesen meg is jegyezte a döntőt megelőzően, hogy annak vége vagy egy nagy brit győzelem, vagy egy nagy skót vereség lesz. A körülmények azonban az Aberdeen kezére játszottak: az egész nap szakadó eső teljesen feláztatta a pályát és az Ullevi stadion lelátóit szinte csak skót szurkerek töltötték meg, mivel Skócia pont Svédországgal szemben van, így az utazás nem jelentett nagy megterhelést. A körülményeknek megfelelően az Aberdeen Erick Black révén meg is szerezte a vezetést: a csatár egy szöglet után a sárban leragadó labdát pofozott közelről a hálóba. A skót öröm azonban nem tartott sokáig, mivel Alex McLeish egy hihetetlen hanyag hazaadását csípte el Santillana és miután megkerülte Leightont, a kapus elhúzta a lábát. A büntetőt Juanito váltotta gólra. A meccs hátralévő részében hiába borult fel a pálya, az Aberdeen csak nem tudott gólt szerezni. Ekkor jött el az örök csere John Hewitt ideje. A 117. percben egy gyönyörű baloldalon futó támadást (Weir – McGhee) követően fejelt a cserecsatár a kapuba.

A nagy kupamenetelést követően az Aberdeen Football Club neve a skót klubok közül harmadikként került fel egy európai kupára. Fél évvel később a csapat aztán újabb kupagyőzelmet aratott: az Európai Szuperkupáért (ami igazából csak egy plakett volt akkoriban) rendezett mérkőzésen 2-0-ra győzte le a BEK-győztes Hamburger SV-t. Ez azonban, csakúgy mint az Interkontinentális-Világ-Toyota Kupa Tokióban rendezett meccsei, nem nagyon érdekelt már sok embert.

Az ott töltött időszak alatt Alex Ferguson mindent megnyert az Aberdeennel, amit Skóciában egyáltalán meg lehetett nyerni: három bajnoki cím, négy kupagyőzelem és egy ligakupa fűződik a nevéhez. Az első adandó alkalommal megragadta a kínálkozó lehetőséget és további még nagyobb sikerek reményében 1986-ban elfoglalta az Old Traffordról frissen eltávolított Ron Atkinson helyét. Az Aberdeen kupagyőztes csapatából azonban Manchesterben is együtt dolgozott egy ideig Gordon Strachannel és Jim Leightonnal. Ferguson hatása azonban máig érződik: a göteborgi döntőn szereplő játékosok közül McLeish, Strachan, McGhee és Black is befutott menedzserek lettek.

A fiatalokból álló Aberdeen (a két csodagól szerzője Josh Walker és Sone Aluko mindketten még csak 19 évesek) csütörtökön tehát Münchenbe látogat, hogy 25 év után újra megtréfálja a bőrnadrágot és egyúttal bebizonyítsa, hogy a skót klub nemcsak egy One Cup Wonder. Mi nagyon fogunk szorítani nekik. Go Dons!