Rúgd és fuss!

Az angol labdarúgás talán legtehetségesebb tizenéves csatára, Connor Wickham elképesztő gólt lőtt a hétvégén a Sheffield United elleni mérkőzésen. Az Ipswich játékosa kettő-nullás állásnál még a saját térfelén szerzett labdát, majd a funkciótlanul rohangáló sheffieldi védőket kerülgetve egészen a kapuig jutott, ahol már nem is volt nehéz dolga.

Aki nem tudná: Connor Wickham márciusban lesz 18 éves, de ez már a hatodik gólja volt az Ipswich felnőtt csapatában. Wickham volt továbbá az is, aki a győztes gólt szerezte tavaly nyáron a Spanyolország elleni döntőben az U17 Európa-bajnokságon - ez volt több mint tíz év után az első korosztályos kontinensviadal, amit Anglia megnyert. A jelek szerint Wickhamnek jót tett, hogy Roy Keane-t kirúgta az Ipswich, hiszen nagyjából Keano távozása óta megy neki újra a játék. Ha így folytatja, legközelebb nem az U19 csapatba hívják meg, ahol egyébként tegnap Németország ellen játszott.

Amilyen hirtelen robbant be és lett keresett játékos, olyan gyorsan el is tűnt az újságok címoldaláról Jimmy Bullard. A 32 éves középpályás az elmúlt fél évet a másodosztályban töltötte, ahol vagy játszott a Hull csapatában, vagy nem, a vége felé pedig már inkább nem. Most egykori mentora, Paul Jewell nyúlt a hóna alá, aki annak idején a Wigannél is az edzője volt, és új klubjához, az Ipswich-hez hozta el kölcsönbe.

Ennyi a hír, és így végképp eldőlni látszik, hogy vége Bullard elsőosztályú karrierjének. Már amikor először játszott a Wigannel a Premier League-ben, akkor is 27 éves volt, de sorozatos remeklései és vicces image-e hamar meghozták neki a hírnevet, ami akkor sem kopott meg, amikor már a Fulham játékosaként több mint egy évet kellett kihagynia sérülés miatt. Harmincadik életévében még az angol válogatott keretbe is meghívták, de végül egyszer se léphetett pályára. 2009 januárjában meglepetésre átigazolt a Hullhoz, ott azonban kétszer is elég komolyan megsérült, úgyhogy összesen másfél év alatt 15 PL meccsen játszott csak a Tigriseknél. Most az Ipswichnél még kap egy utolsó esélyt, de meglepődnénk, ha látnánk még egyszer a Premier League-ben, ahol hiába töltött el öt szezont, még száz meccsen sem játszott összesen. Mégis sokáig fogunk rá emlékezni, például ezért, meg ezért, az egyik legszerethetőbb játékos volt a ligában, hosszú és boldog életet kívánunk neki!

Legutóbbi bejegyzésünk óta sem csillapodik a managerkeringő Angliában, szedjük össze gyorsan, mi minden történt Roy Keane menesztése óta a Football League-ben!

Maradjunk is az Ipswichnél, ahol gyorsan meglett Keano utódja, a két éve munkanélküli Paul Jewell személyében. A 46 éves Jewell (a képen) eddig két bravúrnak köszönheti edzői hírnevét: a kilencvenes évek végén a Bradford csapatát vitte fel 77 év után újra az első osztályba, ráadásul sikerült is bent tartania az első évben, majd ugyanezt vitte véghez a Wigannel, mely azóta is a Premier League-ben szerepel. A nagyfejű liverpooli továbbá egyik csapattal sem esett ki, hiszen a Bradford első PL-szezonja után (melyet az idióta klubelnök csalódásnak minősített, amiért csak 17. lett a klub) lemondott, míg a Wigant a második PL-évad után hagyta ott, mert úgy érezte, mindent kihozott a csapatból. Azóta viszont egy rosszul sikerült húzás megtépázta kissé a hírnevét. Az, hogy vele esett ki a Derby a Premier League-ből három éve, az senkit se lepett meg, hiszen reménytelen helyzetben, bevallottan a Championshipre készülve vette át a Kosokat Billy Daviestől, de ott is folytatódott a szenvedés és 2008 karácsonyára már nyilvánvaló volt, hogy ebből egyhamar nem lesz visszajutás. Jewell lemondott és most az Ipswichnél mutathatja meg, hogy ez csak kisiklás volt.
Szerintünk: Egy esélyt mindenképpen érdemel, mindenesetre a csapat az Arsenal ellen megmutatta, hogy nem reménytelen eset.

Ennél jóval bátrabb húzás, hogy a Crystal Palace a klub élő legendáját, a semmilyen komoly edzői tapasztalattal nem bíró Dougie Freedmant nevezte ki managernek. A 36 éves Freedmanről itt már írtunk egyszer, és fontos róla megjegyezni, hogy összesen tíz évet töltött el a Palace-nél játékosként, ahol csatárként 330 meccsen 95 gólt szerzett. Ő tavaly március óta segédedzőként dolgozott a klubnál, ahol George Burley távozása miatt ürült meg a kispad január legelején.
Szerintünk: Kétféleképpen is elsülhet, de lehet, hogy pont erre az új lendületre várt a Palace.

Még nem jelentették be hivatalosan, de mindenki tudni véli, hogy Eddie Howe, a Bournemouth managere egy osztállyal feljebb, a Burnley kispadján folytatja. Howe-ról itt már megírtuk, hogy a legtehetségesebb fiatal edzőnek tartják Angliában, aki még mindig csak 33 éves, és mivel a Bournemouth kitűzött célját, a bennmaradást már gyakorlatilag most elérte, azt se lehet mondani, hogy cserbenhagyja a Cseresznyéket.
Szerintünk: Lehet, hogy még túl korai ez neki, de igazából nem sok okot látunk rá, hogy ne sikerülne neki a jóval komolyabb anyagi lehetőségekkel bíró Burnley-nél, ami a Bournemouth-nál.

Darren Fergusont december végén rúgták ki a Prestontól, és most visszamegy oda, ahonnét alig több mint egy éve kellett távoznia: igen, az ifjabbik Ferguson lesz ismét a Peterborough managere. Ne feledjük, ő volt az, aki két feljutást is produkált a Posh-sal, bár most, hogy Darrag MacAnthony tulajdonos elzárta a pénzcsapot, sokkal nehezebb dolga lesz, ha megint a Championshipbe akar jutni. Gary Johnsonért pedig kár, de most rosszkor volt rossz helyen.
Szerintünk: Van az a mondás a folyóról, meg hogy kétszer nem szokás belelépni, lehet, hogy ez most se hülyeség.

A Crystal Palace-hoz hasonlóan a Charlton is egy nemrég visszavonult klublegendát kért fel managernek: Chris Powell, az egykori ötszörös angol válogatott balhátvéd legszebb éveit a Charltonnál töltötte, de előtte és utána is sok klubban játszott, még tavaly tavasszal, negyvenévesen is pályára lépett a Leicesterben. Most ő lett Phil Parkinson utódja, és Paul Ince mellett jelenleg ő a másik fekete manager a teljes Football League-ben.
Szerintünk: Ez is mélyvíz a javából, de valamiért bízunk Powellben.

A Bristol Roversnél David Penney váltotta Paul Trollope-ot. A 46 éves Penney hozta fel annak idején a Doncastert előbb a negyed-, majd a harmadosztályba, ahonnét aztán a Darlington kispadjára ült át, az anyagi gondok sújtotta klubbal viszont nem ért el hasonló eredményeket. 2009-ben az Oldham következett, de egy év után mennie kellett, fő indokként a csökkenő nézőszámokat hozták fel.
Szerintünk: Egy nagy dobás még van Penney-ben, bár nem biztos, hogy pont a Gázfejekkel.

Végül a negyedosztályú Aldershot menesztette Kevin Dillont, aki ugyan tavaly a playoffba vitte a csapatot, idén viszont mindössze 22 meccsből hatot nyert meg. Utódja az egykori Wimbledon- és Bolton-csatár, a most 42 éves Dean Holdsworth lett, aki tavaly a Newport County csapatát vitte fel a Conference legmagasabb osztályába, most pedig playoff-helyen hagyta a klubot az eggyel magasabb osztályban küzdő Aldershot kedvéért.
Szerintünk: Hajrá!

Ugyan nem írtunk a meccsről itt a blogon, pedig a szerda esti Carling Cup-elődöntő első mérkőzése pontosan azt hozta, amiért az angol focit igazán szeretni lehet: a nehéz helyzetben lévő, menedzser nélküli másodosztályú Ipswich Town majdnem 30 ezer ember előtt legyőzte a tartalékosnak egyáltalán nem mondható Arsenalt. A Traktoros Fiúk a sikert ráadásul nagymértékben két magyar idegenlégiósuknak, a bravúros védéseket bemutató Fülöp Mártonnak, valamint a győztes találatot szerző Priskin Tamásnak köszönhették.

Az Arsenal csapatkapitánya, Cesc Fabregas a meccs másnapján egy nyilatkozatában a vereség okait az ellenfélben találta meg, "akik csak rögbiszerűen vágták előre a labdákat, amíg mi azt a földön megtartva játszani próbáltuk a futballt". Arra a kérdésre, hogy nem becsülték-e le alsóbbosztályú ellenfelüket (utalva arra, hogy a Chelsea pár napja hét góllal küldte haza az Ipswichet az FA Kupában), azt válaszolta, hogy "a saját szurkolóik előtt nagyon elszántak voltak, ráadásul a pályájuk talaja sem olyan minőségű, mint a Stamford Bridge-en, meglátjuk, mire mennek majd ellenünk az Emiratesben".

Ezzel kapcsolatban a következőket üzenjük innen Fabregasnak: egyrészt az Ipswich pályája, a Portman Road többször kapta meg a legjobb minőségű pályának járó díjat a Championshipben, másrészt az is árulkodó, hogy tegnap este a meccset a Skysports stúdiójában kommentáló Paul Merson és Jamie Redknapp egyöntetűen Priskin megmozdulásait dícsérték, szembeállítva őt az egyébként magát a világ egyik legjobb támadójának tartó Nicklas Bendtnerrel.

Fabregas nem először bizonyítja be, hogy hiába került át a Csatornán túlra 16 éves korában, halvány fogalma sincs úgy általában az angol futballról, annak szellemiségéről vagy hagyományairól. Nagyon reméljük, hogy nyáron a Barcelona már tényleg egy visszautasíthatatlan ajánlattal fog előrukkolni hazacsábítása érdekében, nekünk mindenesetre a legkevésbé sem fog hiányozni.

Ahogy azt már a legutóbbi Championship-forduló után megjövendöltük: Roy Keane-t kirúgta az Ipswich. Keanót játékoskorában nem lehetett nem szeretni, hiszen egy lelkes és nélkülözhetetlen őrült volt, egy igazi vezéregyéniség, főleg ’98-2000 között. Persze akkor is egy egyszerű figura volt, abból a fajtából, amelyik nem csinál nagy gondot a fodrászból, hanem letolja kopaszra a haját, aztán, amikor már egészen lenőtt, akkor újra, de ez belefért, sőt. Aztán ahogy elmúlt harminc, jöttek a gondok: előbb a hírhedt eset, amikor direkt, bosszúból okozott súlyos sérülést a Manchester City norvég védőjének, Alf-Inge Haalandnak, és ezt később az önéletrajzában büszkén ki is emelte. Utána jött a szégyenteljes hisztije a 2002-es vb-n: először nyilvánosan kifogásolta az írek edzőtáborát és a körülményeket, majd miután a szövetségi kapitány, Mick McCarthy nehezményezte, hogy mindezt a nyilvánosság elé tárta, az egész csapat előtt küldte el McCarthyt a kurva anyjába, és végül Keanót haza is zavarták, ahogy azt kell.

De igazi köcsög a visszavonulása után, edzőként lett Keane-ből, aki ugyan a Sunderland élén még sikerrel kezdett, hiszen egyből felvitte a csapatot a Premier League-be, sőt, bent is tartotta őket, de amikor jött az a bizonyos második év, akkor már egyértelmű volt, hogy komoly hiányosságai vannak. A man-management (vagyis a hogyan bánjunk emberekkel nevű skill) ugyanis, mint olyan, egész egyszerűen hiányzik Keano eszköztárából, és ez managerként elég nagy hiányosság. Ez különösen következő csapatánál, az Ipswichnél látszott meg. Keane ugyanis a konfliktusokat képtelen máshogy kezelni, mint úgy, hogy kijelenti az adott játékosról, hogy „soha nem játszol többet, amíg én vagyok itt a főnök!”, és ezek után nem csoda, hogy a futballistái nem igazán harcolnak érte. Leginkább ennek köszönhető, hogy az Ipswich, amely a feljutásra esélyes csapatként indult neki a tavalyi szezonnak, se tavaly, sem idén nem tudott beleszólni egy pillanatra sem a feljutásért folyó harcba, és szinte végig a táblázat alsó felén tanyázott. Keane ráadásul elzavarta a legendás ipswichi Akadémia csaknem összes saját nevelésű reménységét (közülük a most a Huddersfieldnél parádézó húszéves csatárt, Jordan Rhodest hiányolhatta utólag a legjobban), és helyettük az igazolásnál három szempontot érvényesített: a játékos vagy a) ír legyen, vagy b) ismerje a Sunderlandből, c) vagy a Manchester Unitedből (Priskin Tamás a kivétel). Ezek után nem csoda az Ipswich katasztrofális szereplése, és nagyjából több mint egy éve már csak az volt a kérdés számunkra, hogy meddig húzza még Keane, akiről már a tavalyi szezon beharangozójában megmondtuk a tutit: „Most azonban kiderülhet, hogy Keane rátermett menedzser, vagy igazából csak egy sarlatán, azt viszont sikerült újfent bebizonyítania, hogy egy összeférhetetlen, önfejű, agresszív bunkó.”

A mi teóriánk az, hogy Keane azért maradhatott ilyen sokáig a helyén, mert egyszerűen nem volt ember az Ipswich igazgatótanácsában, aki meg merte volna mondani neki, hogy „Roy, ki vagy rúgva”. Lám, mennyivel jobb lenne most a Traktorosok helyzete, ha nem lennének jellemhibásak a vezetőik!

Úgy tűnik, hogy az idén senki nem akarja igazán megnyerni a Championshipet: az a csapat, amelyik az élre kerül, gyorsan elkezdi hullajtani a pontokat, hogy még véletlenül se maradjon túl sokáig a tabella első helyén. Valahogy úgy, mint amikor négy-öt ember bénázva előzékenykedik, hogy melyikük haladjon át elsőként az ajtón: menjél csak, parancsolj, csak utánad öregem, hölgyek előre. Ilyen helyzetben valaki mindig abbahagyja a felesleges udvariaskodást és a többiek toporgását kihasználva belép az ajtón, lesz ami lesz a többiekkel. Szóval ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy három fordulóval a bajnokság vége előtt valamelyik csapatnak be kellene már lépni az ajtón, azaz legalább két egymást követő fordulóban nyerni és ezzel az élen maradni, már ha persze bajnokságot akar nyerni. De akar valaki itt egyáltalán bajnokságot nyerni?

Megpróbálkozunk a lehetetlennel és a szerintünk esélyes klubokat számbavéve megmondjuk, hogy jövőre kik fognak remélhetőleg borsot törni a Hetvenéves Vénasszony tanítványainak az orra alá. Lássuk tehát, hogy kik azok, akik még akár az automatikus feljutásban is reménykedhetnek, kik azok, akiknek már csak a play-off marad és kik azok, akik, ha a többiek és a körülmények is úgy akarják legfeljebb az utolsó, még éppen rájátszást érő helyet csíphetik el. Egyúttal itt utána lehet nézni, hogy mit is gondoltunk mindezekről a kérdésekről úgy nagyjából nyolc hónappal ezelőtt.

Stoke City

Az idény kezdetén a Stoke-tól nem sokan várták, hogy odaér majd a rájátszásra, nemhogy bele fog majd szólni a bajnoki cím sorsába. Tony Pulis menedzser a fejét leszegve folytatta a csapatépítést mit sem törődve a kritikákkal, amelyek sokszor számon kérték rajta az unalmas, ívelgetős erőfutballt. Megszerezte (először csak kölcsönbe, aztán a téli átigazolási szezonban véglegesen) a Man Unitedtől a fiatal védőt, Ryan Shawcrosst, a Sunderlandtől szexbotránya miatt a szigorú Roy Keane által kiebrudalt Liam Lawrence a liga egyik legjobb középpályásává nőtte ki magát, míg elöl a jamaikai Ricardo Fuller fáradhatatlanul szerezte a gólokat. Karácsonyra aztán biztossá vált, hogy a Stoke-kal komolyan kell majd számolni és időközben az ember arra is kezdett rájönni, hogy a Stoke-ot akár szeretni is lehet. A Stoke még a bajnokságot is megnyerheti (már ha azt a WBA elbukja), de legrosszabb esetben is az automata feljutást jelentő második helyen végez. Tony Pulis ugyan kikölcsönzött már a tavasz folyamán egy-két igéretesebb játékost (Shola Ameobit a Newcastle-től, Chris Rigottot a Borótól, Jay Bothroydot a Wolvestól) felkészülve a feljutásért folytatott harcra, de a keret további megerősítésre szorul annak érdekében, hogy aztán a jövő szezonban nehogy egy doing a Derby legyen a vége. Kiváncsian várjuk, hogy Tony Pulis hogyan birkózik meg majd a Premiership kozmopolita légkörével, és csak remélni tudjuk, hogy nem jár úgy, mint az egyszeri parasztember a fővárosban. Mindenesetre a Rúgd és fuss! drukkolni fog neki és a csapatának. Azonban egy személyes tanács: Tony, a Premiershipben a baseball sapka nagyon ciki lesz, úgyhogy dobd el!

West Bromwich Albion

A West Bromnak ezt a bajnokságot utcahosszal kellett volna megnyernie csakúgy, mint két évvel ezelőtt a Readingnek. De a West Brom nem lenne West Brom, ha ez így történt volna. Sőt azon sem lennénk nagyon meglepve, ha a WBA végül nem futna be elsőként, főként a hátralévő meccseiket böngészgetve, de az egyenes feljutás mindenesetre meglesz. Ez az idény volt Tony Mowbray első igazi idénye a WBA élén, ahol már szinte kizárólag olyan játékosokból állt a keret, akiket ő akart a csapatába. A csapat kétségkívűl jobb a tavalyinál, de ez csak akkor számít valamit is, ha a WBA feljut, méghozzá a play-off rettenetes izgalmai nélkül. Ez a csapat és a menedzsere (aki lássuk be az angol futball egyik legtehetségesebb ifjú menedzsere) megérett a Premiershipre. Nagyon jól emlékszünk arra, amikor nagyjából egy évvel ezelőtt Mowbray kirohant a Premiership futballjával szemben, mondván, hogy a négy nagy ellen a többi csapat eleve úgy lép pályára, hogy megússza minél kevesebb góllal, a támadásokkal pedig mit sem törődnek, ami persze a játék kárára megy. A védelmet azonban jócskán meg kell majd erősíteni a nyáron és talán Dean Kiely helyére is elkelne egy ügyes fiatal kapus (Bo Myhill?), akiről nem jön ki ennyi labda és a védelmet is összeszedettebben írányítgatja. A West Brom a következő idény meglepetéscsapata lesz, ami akár azt is jelentheti majd, hogy egy teljesen új korszak kezdődik el a klubnál, valami ahhoz hasonló, mint amihez a hetvenes évek vége felé hozzászokhattak a Hawthornsba kilátogatók. Izgatottan várjuk Mr Mowbray!

Bristol City

Minden kétséget kizáróan az idény legnagyobb meglepetése a Bristol, amely nem pukkadt ki, mint egy elfáradt luftballon. Ugyan most a végefelé ki fog egy kicsit, de az sem fog nagyot durranni, mivel a Bristol már nem tud olyan eredményeket elérni, hogy ne érjen be a rájátszásba. És ez már önmagában nagy szó attól a csapattól, amelyik tavaly még a League One-ban nyomta. Gary Johnson pikk-pakk összerakta a csapatát, amelyik, ha jó napot fogott ki meglepő látványos játékkal rukkolt elő. Az automata feljutás azonban egyelőre túl nagy falatnak tűnik, nullás gólkülönbséggel meg aztán nem nagyon szokás feljutni. Talán az a gólkülönbség sem lett volna nulla, ha a szezon előtt leigazolt Lee Trundle kicsit többet és kicsit jobban játszik. Minden rokonszenvünk a Bristolé, de idén biztosan nem fog bejutni a csapat a play-off döntőjébe. Sőt, megkockáztatjuk, hogy ha a bajnokság júliusig tartana, talán még a play-off-ba sem. Az már más kérdés, hogy a következő idényre is együtt lehet-e tartani a csapatot.

Hull City

Ha a Bristol City szereplése meglepetés, akkor mit mondjunk a Hull Cityről? A szezon eleji beharangózóban csúnyán elbántunk velük, amit azóta egyfolytában ellensúlyozni próbálunk. A Selhurst Parkban megtekintett Crystal Palace elleni meccsük (ahol rém meggyőzően játszottak) és Dean Windass személye azért sokat segít ebben. A télen még középcsapatnak számító Hull aztán koratavasszal kezdett megtáltosodni (Phil Brown menedzser ezt a formajavulást a Dubaiban eltöltött regenerációs napoknak tudja be) és márciusban már minden forduló után feltettük magunkban a kérdést: a Hull automatára megy?? Hát ja, arra, de talán egy kicsit későn. A váratlan szereplés kulcsa (természetesen a dubai napok mellett) a veterán Dean Windass (aki ki tudja hanyadvirágzását éli már), a klubrekordért megvásárolt Caleb Folan és a Manchester Unitedtől kölcsönvett Fraizer Campbell által alkotott támadósor. Kingston upon Hull Anglia legnagyobb olyan városa, amelynek futballcsapata még sohasem szerepelt az első osztályban. A rájátszásba (hiába állnak jelenleg  a második helyen, az automatikus feljutás azért nem fog összejönni) mindenféleképpen bekerülnek a Tigrisek, azonban a feljutás egyelőre így is csak álom marad. Ki tudja, talán jövőre?

Watford

A Watford, bár nem örülünk neki, benne lesz a rájátszásban, de legalább az automata feljutás nem jön össze nekik. Aidy Boothroyd azt mondta két éve, hogy a feljutás túl korán jött, még nem volt felkészülve rá a csapata. Lehet, hogy két éve még túl korán jött a feljutás, de akkor valami baj lehet az időzítéssel, mert az idén nem fog sikerülni még a rájátszáson keresztül sem. De mit lehet várni egy olyan csapattól, amelyik a téli átigazolási szezonban elpasszolja legjobb játékosát, a gólfelelős Marlon Kinget? Sokáig tényleg úgy tűnt, hogy a Watford amolyan rajt-cél győzelmet arat, mivel egy hidegvérű bérgyilkos magabiztosságával gyűjtögette be a három pontokat otthon és idegenben egyaránt. Aztán ugye Marlon King elment, a Middlesbrough pedig visszarendelte a csapat tempóját felgyorsító balszélső Adam Johnsont, úgyhogy a Watford tavasszal elkezdett lefelé csúszni a tabellán. Ezzel együtt a Watford helye biztosnak látszik a rájátszás döntőjében, de nagyon úgy tűnik, hogy Aidy Boothroydnak új ötéves tervet kell kiagyalnia.

Crystal Palace

A Crystal Palace szezonja ott ment el, hogy az augusztusi első fordulótól október közepéig a csapat menedzserét Peter Taylornak hívták. Aztán Simon Jordan kinevezte menedzsernek régi haverját, a nagypofájú Neil Warnockot és minden maradni látszott a régiben. Egészen decemberig, amikor a dél-londoni Sasok elkezdték nyeregetni a meccseiket, ami nagyjából egybeesett azzal, hogy több hónap várakozás után Clinton Morrison nagy valahára megszerezte századik gólját Palace-mezben. Warnock nem szart be és sajátnevelésű fiatalokat kezdett a csapatba építeni a Peter Taylor által korábban leigazolt fantáziátlan játékosok helyére. Így került a kezdőbe John Bostock, Sean Scannell és Victor Moses (érdemes megjegyezni mindhármuk nevét!), akik közül még senki sem töltötte be a tizennyolcat. A gyengécske szezonkezdethez képest hízelgőnek tűnik a jelenlegi hatodik hely, amiből a legvégén nagy valószínűséggel mégsem lesz rájátszás. Viszont végre megmozdult valami a Palace-nál és ez nagyon jó. Talán már csak egy kicsit szexibb mezszponzort kellene találni a jövő szezonra és tényleg minden a régi szép időket fogja idézni. 

Ipswich Town

A szívünk szakad meg, de sajnos a Traktoros Fiúk éppenhogy le fognak maradni a rájátszásról, pedig ha valakinek, akkor nekik igazán ott volna a helyük. Az Ipswich azonban ezt ott rontotta el, hogy idegenben képtelen volt meccset nyerni egészen februárig. És azért lássuk be, hogy ez iszonyú kellemetlen. Jó hír viszont, hogy az új angol (!!!) tulajdonos, a rendezvényszervező Marcus Evans nyáron majd jól kinyitja a pénztárcáját és a korábban a posztján megerősített Jim Magilton menedzsernek fontmilliók állnak majd a rendelkezésére, hogy megerősítse a keretet. Mi őszintén már annak is örülnénk, ha a jelenleg meghatározó játékosok: Owen Garvan, Danny Haynes és Jon Walters maradnának a klubnál. Egy-két rokonszenves igazolással, valamint Anglia egyik leghíresebb akadémiájáról feljövő fiatallal jövőre akár bajnokesélyesek is lehetnek a Traktoros Fiúk.

Wolverhampton Wanderers

A Wolves nagyon erős csapat, ezt mindig is tudtuk, de valahogy az egész szezon alatt nem sikerült igazán meggyőzni minket, egészen a Charlton elleni idegenbeli meccsig (azt a meccset látva világosodtunk meg végleg, hogy a rájátszást csakis a Farkasok nyerhetik). Az a csapat, amelyik megengedheti magának azt a luxust, hogy Freddie Eastwood szinte alig lép pályára a kezdőcsapatban és még így is a play-off küszöbén áll, az bizony esélyes a feljutásra. Mick McCarthy tavaly egy sokkal gyengébb csapatot navigált el az utolsó pillanatban a rájátszásig (ahol ugye az ősi rivális WBA takarította előket az útból), úgyhogy ez talán idén is sikerülni fog. És ha már ott lesznek, ezúttal meg is nyerik, mivel szerencséjükre a WBA játékosok addigra nagy valószínűséggel már nyári vakációjukat töltik majd. És hogy miért vagyunk ennyire biztosak ebben? Hát egyrészt mert Mick "Merlin" McCarthy igazi feljutás-specialista, másrészt ugye meg azért, mert Andy Keogh, Sylvan Ebanks-Blake és Michael Kightly. Valamiért viszont tutira az az érzésünk, hogyha feljut, a Wolves sem fog egyhamar kipottyanni a Premiershipből.

Charlton Athletic 

Úgy tűnik, hogy mégis van igazság a Földön és a Charlton megragad egy időre a másodosztályban. Az idény elején az volt az ember érzése, hogy szövetséget kötöttek az ördöggel, mivel óriási szerencsével hozták a meccseiket, amitől minden jóérzésű embernek felfordult a gyomra. Bármennyire is kedveljük Alan Pardew-t, nem igazán értettük, hogy milyen csapatot is szeretne csinálni a Charltonból. Azt aztán már végképp nem értettük, hogy télen miért vált meg a csapatot szinte egyedül a hátán cipelő potrohos középpályástól, Andy Reidtől, akit honfitársa Roy Keane csábított át a Sunderlandhez. Mondjuk legalább az érte kapott pénzből a támadósort sikerült megerősíteni: így került Londonba az igazi futball-famíliából származó Andy Gray, valamint a Readingtől kölcsönbe az örökös ígéret Leroy Lita. Meglepő, de a Charlton még a rájátszásig sem fog eljutni az idén. Ha maga a klub nem is érdemel ennél többet, úgy véljük, hogy a menedzser Alan Pardew igen.

Plymouth Argyle

Már az is csoda egyáltalán, hogy a Plymouthról egyáltalán ehelyütt írunk, mivel a télen elhagyta a klubot a menedzser Ian Holloway (Leicester), az irányító Buzsáky Ákos (QPR), a középpálya tüdeje, David Norris (Ipswich Town), a veterán csatár Barry Hayles (Leicester), a gólfelelős Sylvan Ebanks-Blake (Wolverhampton) és az ifjú tehetség Dan Gosling (Everton) is. Visszatért viszont korábbi sikerei színhelyére a Devonban kultikus hősként tisztelt menedzser, Paul "Füles" Sturrock és egyelőre maradt a csapatnál Halmosi Péter és Tímár Krisztián. Bármennyire is durván hangzik: a Plymouth idei tavaszi remeklése kizárólag nekik köszönhető, a play-off-ig azonban még ők sem fogják tudni eljuttatni a Zarándokokat. Abba viszont még belegondolni sem merünk, hogy mi lett volna, ha minden marad a régiben?

Cardiff City

Az ősszel még az anyagi csőd szélén tántorgó és a menedzserét kirúgással fenyegető klub tavasszal aztán annyira megtáltosodott, hogy egyszercsak a rájátszás is elérhető közelségbe került, ráadásul az FA-kupa döntőjébe is sikerült beverekednie magát. Nem árulunk el azonban nagy titkot azzal, ha azt mondjuk, hogy a Cardiff esélyesebb a kupagyőzelemre, mint a feljutásra. De igazából nem is szeretnénk, ha a Cardiff feljutna, mert akkor nem kerülhetne sor a walesi derbikre: ugyanis a Swansea a League One toronymagas bajnokaként jutott fel a Champinshipbe. És ezeket a meccseket a világ minden kincséért sem hagynánk ki. Cserébe viszont nagyon fogunk drukkolni a Cardiffnak május 17-én. Az igazán szép persze az lenne, ha azon a bizonyos meccsen Robbie Fowler is a pályára léphetne a másik két öreg, Trevor Sinclair és Jimmy Floyd Hasselbaink mellett.

Sheffield United

A Sheffield Unitedről viszont tényleg csak tisztességből teszünk említést, habár matematikai esélye van még a Pengéknek, hogy elkapjanak egy rájátszást érő helyet. Ha ez mégsem sikerül, akkor viszont csakis egyetlen személyt lehet okolni majd a sikertelenségért: Bryan Robsont. Mivel azonban Robsontól nem sikerült elég korán (nagyjából úgy október végén, november elején) megválni és már nemcsak a sheffieldi melegközösség által csodált James Beattie is két hónapig bajlódott sérüléssel a télen, a Sheffield olyan hátrány halmozott fel, amit egy viszonylag jó hajrával sem sikerül ledolgozni. A Bryan Robson (valószínűleg nem lesz többé már soha olyan bolond klubtulajdonos, aki még egyszer bizalmat szavazna neki, úgyhogy Robbo számára marad valami píár poszt a Man Unitednél vagy a szakkommentátorkodás) helyére érkező Kevin Blackwell (korábban a Leeds és a Luton menedzsere) helyre tett bizonyos dolgokat, így például a Robson által mellőzött fiatal erőcsatár Billy Sharp bekerült végre a kezdőbe. A keret továbbra is az egyik legerősebb a Championshipben, elválik majd, hogy a nagy öregek (Gary Speed, Keith Gillespie) maradnak-e még egy szezonra, valamint a formáját visszanyerő James Beattie akar-e még egy évet a másodosztályban tölteni. Ha mindkét kérdésre igen lesz a válasz, nem vitás ki nyeri a bajnokságot jövőre.