Ahogy azt már a legutóbbi Championship-forduló után megjövendöltük: Roy Keane-t kirúgta az Ipswich. Keanót játékoskorában nem lehetett nem szeretni, hiszen egy lelkes és nélkülözhetetlen őrült volt, egy igazi vezéregyéniség, főleg ’98-2000 között. Persze akkor is egy egyszerű figura volt, abból a fajtából, amelyik nem csinál nagy gondot a fodrászból, hanem letolja kopaszra a haját, aztán, amikor már egészen lenőtt, akkor újra, de ez belefért, sőt. Aztán ahogy elmúlt harminc, jöttek a gondok: előbb a hírhedt eset, amikor direkt, bosszúból okozott súlyos sérülést a Manchester City norvég védőjének, Alf-Inge Haalandnak, és ezt később az önéletrajzában büszkén ki is emelte. Utána jött a szégyenteljes hisztije a 2002-es vb-n: először nyilvánosan kifogásolta az írek edzőtáborát és a körülményeket, majd miután a szövetségi kapitány, Mick McCarthy nehezményezte, hogy mindezt a nyilvánosság elé tárta, az egész csapat előtt küldte el McCarthyt a kurva anyjába, és végül Keanót haza is zavarták, ahogy azt kell.

De igazi köcsög a visszavonulása után, edzőként lett Keane-ből, aki ugyan a Sunderland élén még sikerrel kezdett, hiszen egyből felvitte a csapatot a Premier League-be, sőt, bent is tartotta őket, de amikor jött az a bizonyos második év, akkor már egyértelmű volt, hogy komoly hiányosságai vannak. A man-management (vagyis a hogyan bánjunk emberekkel nevű skill) ugyanis, mint olyan, egész egyszerűen hiányzik Keano eszköztárából, és ez managerként elég nagy hiányosság. Ez különösen következő csapatánál, az Ipswichnél látszott meg. Keane ugyanis a konfliktusokat képtelen máshogy kezelni, mint úgy, hogy kijelenti az adott játékosról, hogy „soha nem játszol többet, amíg én vagyok itt a főnök!”, és ezek után nem csoda, hogy a futballistái nem igazán harcolnak érte. Leginkább ennek köszönhető, hogy az Ipswich, amely a feljutásra esélyes csapatként indult neki a tavalyi szezonnak, se tavaly, sem idén nem tudott beleszólni egy pillanatra sem a feljutásért folyó harcba, és szinte végig a táblázat alsó felén tanyázott. Keane ráadásul elzavarta a legendás ipswichi Akadémia csaknem összes saját nevelésű reménységét (közülük a most a Huddersfieldnél parádézó húszéves csatárt, Jordan Rhodest hiányolhatta utólag a legjobban), és helyettük az igazolásnál három szempontot érvényesített: a játékos vagy a) ír legyen, vagy b) ismerje a Sunderlandből, c) vagy a Manchester Unitedből (Priskin Tamás a kivétel). Ezek után nem csoda az Ipswich katasztrofális szereplése, és nagyjából több mint egy éve már csak az volt a kérdés számunkra, hogy meddig húzza még Keane, akiről már a tavalyi szezon beharangozójában megmondtuk a tutit: „Most azonban kiderülhet, hogy Keane rátermett menedzser, vagy igazából csak egy sarlatán, azt viszont sikerült újfent bebizonyítania, hogy egy összeférhetetlen, önfejű, agresszív bunkó.”

A mi teóriánk az, hogy Keane azért maradhatott ilyen sokáig a helyén, mert egyszerűen nem volt ember az Ipswich igazgatótanácsában, aki meg merte volna mondani neki, hogy „Roy, ki vagy rúgva”. Lám, mennyivel jobb lenne most a Traktorosok helyzete, ha nem lennének jellemhibásak a vezetőik!