Rúgd és fuss!

Az angol nemzeti válogatottat körülvevő hangulat kezd egyre inkább a tíz-tizenöt évvel ezelőtti magyaréra emlékeztetni: akkor lehetett ennyi véleményt olvasni az utánpótlás-képzés fontosságáról és hasonlókról idehaza (akkor még egész sok ember bízott benne, hogy egyszer a magyar foci is újra jó lesz). Az angolok most jutottak ide: részint a válogatott tavalyi újabb lebőgése, részint a Barcelona és a Man Utd közötti egyenlőtlen küzdelem a BL-döntőben, és kis részben az évről évre egyre kevesebb új, a Premier League-ben is lehetőséget kapó angol tehetség indukálta ezeket a vitákat. Az angol szövetség is érzi, hogy lépni kell: év elején kinevezték Gareth Southgate-et Sir Trevor Brooking mellé az utánpótlás-nevelés felügyelőjévé, és vannak tervek francia mintájú edzőközpontról, meg úgy az egész angliai játékosképzés gyökeres átalakításáról is, de ezek ugyebár csak tervek, és még ha egyszer szárba szökkennek is, a kézzel fogható hatásuk évek múlva lesz csak érezhető.

Márpedig az élet nem állt meg, jövőre újra felnőtt Európa-bajnokságot rendeznek, két év múlva pedig vb Brazíliában. Az egykori „Golden Generation" képviselői egymás után köszönnek el az aktív futballtól, vagy ha nem, akkor csak Fabio Capello vaskalapossága tartja őket a válogatottban. Egyértelműen itt a nemzedékváltás ideje, csakhogy az utóbbi években már a '81 után született generáció is megmutathatta magát, és ott nincs sok Beckham, Scholes, Gerrard vagy Ferdinand kaliberű klasszis, hanem Milnertől, Downingtól, Dawsontól vagy Benttől várhatják a csodát a szurkolók. Valószínűleg nem kiabáljuk el, ha az mondjuk, belőlük már nemigen lesz világklasszis futballista. Persze vannak a nyolcvanas évek szülöttei között ilyenek is: hogy mást ne mondjunk, Wayne Rooney, és utalnak rá jelek, hogy még Ashley Young, Theo Walcott, Adam Johnson vagy Aaron Lennon sem mondták ki az utolsó szót, mégis, az igazán érdekes az, hogy a mostani tizenévesek közül kikerülnek-e majd valódi klasszisok.

Az igazság az, hogy az elmúlt években az angolok egyáltalán nem szerepeltek rosszul a különböző korosztályos tornákon: játszott döntőt az elmúlt két évben az U21 és az U19 válogatott is (mindkettő a 2009-es Eb-n), az U17 Eb-t pedig tavaly Anglia nyerte. Idén már annyira nem ment jól: az idei U21 Európa-bajnokságon nem sikerült továbbjutni a csoportból (nagymértékben Stuart Pearce töketlenségének köszönhetően), míg az U17 világbajnokságon a németek jelentették a végállomást a nyolcaddöntőben – igaz, a selejtezőkben pont Európa strébereit, a spanyolokat sikerült kiütni. De korosztályos győzelmekkel önmagában semmire nem megy senki: a lényeg úgyis az, hogy a felnőtt csapat számára mennyiben sikerül a tehetségekből kész játékosokat nevelni. Márpedig ha kizárólag a 21 éven aluliakból (1990 után születettekből) állítunk össze csapatot, az nem is tűnik rossznak, és nem mondom, hogy egy hasonló spanyol, német stb. csapatnál feltétlenül jobb lenne, de ha mondjuk ennek a 11 játékosnak és a melléjük választott tartalékoknak töretlen marad a fejlődése (ami Angliában sajnos nem mindig egyértelmű), akkor nem ismétlődhet meg még egyszer a tavalyi dél-afrikai szégyen. Mi bennük látjuk az angol válogatott jövőjét: Butland - Flanagan, Caulker, Jones, Robinson - Rodwell, Wilshere, McEachran - Oxlade-Chamberlain, Sterling - Wickham. Érdemes lesz pár évvel később megnézni, mi lett belőlük.

1. Jack Butland (Birmingham)

Pont a kapusok terén mondjuk annyira nem jó a helyzet, továbbra sem bukkant fel az új Gordon Banks, de a most 18 éves Butland már végigvédett egy olyan Európa-bajnokságot, amit végül az angol válogatott megnyert, következésképpen annyira rossz nem lehet.

2. John Flanagan (Liverpool)

A jobbhátvéd Flanagan viszont pont úgy került a csapatunkba, hogy egészen addig tudomást sem vettek róla a korosztályos válogatottak, amíg idén tavasszal Kenny Dalglish be nem tette a nagycsapatba, ahol megbízható, kemény és bátor játékával cáfolt rá a 18 évére.

3. Jack Robinson (Liverpool)

A másik szélsőhátvéd posztra is liverpooli játékost képzelünk el: a még mindig csak 17 éves Robinson még tavaly mutatkozott be az első csapatban, ahol nála fiatalabb még sosem játszott, idén pedig éles meccseken is jól állta a sarat, sokat fogunk még róla hallani.

4. Jack Rodwell (Everton)

Róla már régóta tudjuk, hogy sokra hivatott, bár az idei U21 Eb-n nem villogott úgy, mint két éve. A 21 éves Rodwellnél mindenesetre nem tudunk jobb választást az angoloknál hagyományosan nehezen betölthető védekező középpályás posztra, lévén mind a védekezésben, mind az előrejátékban kiváló.

5. Steven Caulker (Tottenham)

A 19 éves középhátvéd példaszerűen fejlődik: két éve egy teljes szezont töltött a harmadosztályú Yeovil nagycsapatánál, tavaly már egy osztállyal feljebb játszott a Bristolban, idén pedig a PL-újonc Swansea-hoz kerül kölcsönbe, jövőre a Spurs kezdőcsapata jön!

6. Phil Jones (Manchester United)

A Blackburn 19 éves védőjéért nem véletlenül fizetett ki sok pénzt Sir Alex a nyáron: fiatal kora és egy súlyos sérülés ellenére már mögötte van 35 PL-meccs, és a mostani U21 Eb-n is sokak szerint az angolok legjobbja volt. Chris Smallinggal hosszú időre jó párost alkothatnak a védelem közepén.

7. Alex Oxlade-Chamberlain (Southampton)

Egyelőre csend van a 17 éves szélső körül, pedig az Arsenal és a Man Utd már régóta kerülgetik a Theo Walcottot és Gareth Bale-t is kitermelő southamptoni akadémia legújabb slágerét. Az egykori angol válogatott szélső, Mark Chamberlain fia az elmúlt szezon válogatottjába is bekerült a League One-ban, gyors, ügyes és gólerős is.

8. Jack Wilshere (Arsenal)

Őt már nem kell bemutatni, lévén már alapembere a nagyválogatottnak is. Egy kicsit még túl visszavontan játszik, többet kéne vállalnia a kapu előtt, és akkor már Guardiola sem sajnálhatná le többé, de 19 évesként ez is szép, amit eddig elért.

9. Connor Wickham (Sunderland)

A tavalyi U17 Eb-győztes angol válogatott legnagyobb sztárját némi meglepetésre happolta el a nagy klubok elől idén nyáron a Sunderland. Wickham régóta a legtehetségesebb angol csatár, 18 évesen már olyan szólógólt lőtt a Championshipben, hogy csak na, új klubjánál pedig remélhetőleg játéklehetőséget is kap majd.

10. Josh McEachran (Chelsea)

Az előbb emlegetett U17 Európa-bajnok csapat másik kulcsembere még a fiataljaival nem túl türelmes Chelsea-nél is bekerült párszor az első csapatba, bár ott visszavontan játszott. A 18 éves McEachran technikás, jól lát a pályán és remekül is passzol, és ha André Villas-Boas is úgy akarja, komolyabb szerepet is játszhat idén a klubjában.

11. Raheem Sterling (Liverpool)

A még mindig csak 16 éves Sterlingről már írtunk egyszer, azóta pedig az idei U17 Eb-n sem okozott csalódást. A Liverpool szélsője gyors, gólerős és távolról is jól lő, és ugyan édesanyja inkább a jamaicai válogatottban látná szívesen, remélhetőleg megmarad angolnak a jövőben is.

Tartalékok:

George Long (Sheffield United, kapus, 17 éves)
Declan Rudd (Norwich, kapus, 20 éves)
Andre Wisdom (Liverpool, középhátvéd, 18 éves)
Nathaniel Clyne (Crystal Palace, szélsőhátvéd, 20 éves)
Conor Coady (Liverpool, középpályás/középhátvéd, 18 éves)
Dale Jennings (Tranmere Rovers, balszélső, 18 éves)
Harry Kane (Tottenham, csatár, 17 éves)
Ravel Morrison (Manchester United, középpályás, 18 éves)
Benik Afobe (Arsenal, csatár, 18 éves)
Nathaniel Chalobah (Chelsea, középhátvéd, 16 éves)
Nick Powell (Crewe Alexandra, támadó középpályás, 17 éves)
Hallam Hope (Everton, csatár, 17 éves)

Találkozunk 2018-ban!

A szombati Európa-bajnoki selejtező után az angol válogatott csak annak örülhet, hogy továbbra is vezeti a csoportot, köszönhetően egyrészt annak, hogy otthon tartott egy pontot a félelmetes svájci válogatottal szemben, másrészt pedig a bolgárok montenegrói pontszerzésének. Anglia tehát jobb gólkülönbségével vezeti a csoportot, és továbbjutásra áll, de aki látta a Svájc elleni 2-2-es meccset ma, az nem lehet nyugodt.

Fabio Capello ugyanis megint csak érthetetlen dolgokat művelt, és most még bakiparádéba illő védelmi- és kapushibák, illetve a meccs végére látványosan elfáradó angol játékosok árnyalták tovább a képet. Akik látták az angol válogatott tavaszi meccseit, azok számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy a csapat támadójátékának kulcsfigurája az eltiltott Rooney hiányában csakis Ashley Young lehet. Az Aston Villa játékosa azonban meglepő módon nem került be a kezdőcsapatba, és Capello kudarca akkor vált még inkább nyilvánvalóvá, ahogy a szünetben beálló Young a pályára lépése után pár perccel egy nagyszerű góllal egyenlített is. Egyszerűen nincs rá normális magyarázat, miért gondolta az olasz, hogy a statikus Milnerrel a bal szélen bármilyen esélye is van annak, hogy az angol válogatott jó legyen. A három középpályás ugyanaz volt, akik legutóbb Wales ellen jól játszottak (Parker, Wilshere és Lampard), most viszont előttük egy súlytalan Walcott és egy nehézkes Milner feladata lett volna bevonni a játékba Darren Bentet, ami persze nem is sikerült.

A szívós svájciak egyértelműen jobban játszottak az első félidőben, bár a két gólhoz ennek nem sok köze volt: az elsőnél Joe Hartot tréfálta meg Tranquillo Barnetta távoli szabadrúgása. A kapus ugyan joggal bízhatott abban, hogy a felugró Rio Ferdinand elfejeli a labdát, de ettől még ez nem menti fel őt, hiszen azért van a kapuban, hogy akkor is elkapjon egy ilyen labdát, ha a védőknek nem sikerült tisztázniuk. A második Barnetta-gólnál viszont igazságtalanul bírálták a kapust, hiszen nem véletlenül állítanak sorfalat a kapusok, Milner azonban érthetetlenül elugrott a labda elől. Null-kettő után, az angol válogatott addigi játékát látva nem sok esélyt adtunk volna a döntetlenért, de aztán úgy alakult, hogy a helyzetek alapján győzelmet szalasztott el Anglia.

Az első gól leginkább Wilshere lelkesedésének volt köszönhető, és utána Capello a szünetben mindenkit meglepett azzal, hogy hozzányúlt a szent tehénhez, és lecserélte Frank Lampardot. A helyére beálló Youngnak köszönhetően pillanatok alatt megélénkült az angolok támadójátéka, és akkor jó húsz percig tényleg úgy játszott a csapat, ahogy azt joggal várjuk tőle. Az egyenlítés után több nagy helyzet is akadt elsősorban Darren Bent előtt, de ő most nem tudott betalálni, a mérkőzés végére pedig úgy tűnt, mintha az egész csapat elfáradt volna, ami csak azt erősíti, hogy júniusban ne nagyon várjunk kirobbanó formát angol játékostól, és ez némiképp előre is vetíti, mire számíthatunk jövőre az Eb-n, már ha persze sikerül kijutni.

A mai meccsen látottak mindenesetre nem túl biztatóak: Joe Hart először élt át igazán nehéz pillanatokat a válogatott kapujában. Ez bárkivel előfordulhat, a kérdés csak az, hogyan tudja ezt feldolgozni a jövőben. A védelem hiába kezdett a papíron legerősebb felállásában, nem volt meggyőző: Glen Johnson továbbra is egy időzített bomba hátul, Terry és Ferdinand többször is hibázott, a sérült Cole helyére beálló Leighton Baines viszont kimondottan tetszett. A középpályán egyértelműen Jack Wilshere volt az úr, neki most már biztos helye van a válogatottban, és nyáron pihenhet is végre. Scott Parker most nem tudta ugyanazt a játékot hozni, amivel Wales ellen a mezőny egyik legjobbja volt, de fogjuk ezt arra, hogy a bajnokság utolsó pár fordulójában sérülése miatt alig játszott. Fat Frank belőtte a tizenegyest, bár az sem sokon múlott, Milner pedig feljavult ugyan a szünet után, de a második svájci gól előtti bakiját ezzel sem menti. Walcott sokadszorra nem tudta bizonyítani, hogy ki tudja használni a legendás gyorsaságát, Bent pedig nemzetközi szinten még mindig nem túl meggyőző.

Semmi sincs veszve tehát, de ettől még nagyon nehéz meccsek várnak az ősszel a válogatottra, és Capellónak bizony lesz még dolga elég. Bár ha ennyire makacsul szereti figyelmen kívül hagyni a tényeket, akkor úgyis mindegy az egész.

Az Arsenal 19 éves középpályása a Twitteren tette közzé az alábbi fotót, melyen a szerdai meccs után édesapjával, valamint Messi és Xavi mezével látható.

Anglia barátságos mérkőzésen kettő-egyre legyőzte Dániát idegenben. Ez már önmagában tök jó, de minek lehetett még örülni szerda este azon kívül, hogy megadták Darren Bent 9 centis lesről lőtt egyenlítő gólját? Megpróbáltuk összeszedni, még úgy is, hogy Frank Lampard és Gareth Barry is játszott a meccsen, amire még mindig nem találunk épkézláb magyarázatot.

1. Jack Wilshere. Ugyan az Arsenal 19 éves középpályása csak az első félidőt töltötte a pályán, nagyon meggyőző volt, amit mutatott. Mivel Capello csak papíron játszott 4-4-2-t (hamar kiderült, hogy az angolok felállása valójában a divatos 4-2-3-1, mivel Rooney visszalépett "irányítónak"), Wilshere-nek nem kellett "szűrőt" játszania, hanem Lamparddal váltották egymást, hol az egyik, hol a másik lépett fel a támadásokhoz. Wilshere ebben is és a labdaszerzésben is otthon volt. Ha mondjuk tétmeccsen Fat Frank helyett Gerrard játszik ugyanezen a poszton, az még akár működőképes is lehet. Mellesleg igazi cuki pasi!

2. Sebesség. Emlékszünk még a focivébén lassított tempóban játszó angol válogatottra? Na, hát ebből Koppenhágában keveset láttunk. Láthattunk viszont korszerű akciókat, gyors kontrákat, elszántságot, ráadásul a második félidőben Anglia úgy nyerte meg a meccset, hogy egyetlen ún. világklasszisa sem volt a pályán (bár aki látta Wayne Rooney első félidőbeli teljesítményét, annak az életben nem jutott volna eszébe ez a szó róla). Sokat szerencsétlenkedtek a fiúk, de mindkét gólt lendületes támadások idézték elő, szó sem volt itt ívelgetésről.

3. Sztárok nélkül is megy. Igen, a meccs végére már tényleg csak John "JT" Terry maradt a pályán a nemzetközileg is jegyzett futballisták közül, ám a két gólt Aston Villa-játékosok lőtték, a visszatérő és hónapok óta élete formájában játszó Scott Parker megmutatta, hogy nem csak a West Hamben tud villogni (a dánok a szünet után már kevesebbszer is rohantak át a középpályán), Stewart Downingnak pedig tényleg jót tett, hogy áthozták a jobbszélre.

4. James Milner. Őt sokat szokás szidni, már a vébén is, meg azóta is szinte egyfolytában, és még mi magunk is úgy gondoljuk, hogy neki nem a balszélen van az igazi helye, hanem középen, egy sorral hátrébb (mondjuk ahol ma Lampard, majd Barry sétálgatott), de ő tényleg jól játszott. Gólpasszt nem adott, mint Walcott a másik szélen, de végig magabiztosan, erőteljesen futballozott, hol a saját kapuja előtt mentett fejjel, hol a dán tizenhatosnál trükközött - örülünk, hogy rá lehet számítani.

5. Glen Johnson gólpassza. Szegénynek pedig nincs jó éve, múlt év végén még az akkori managere, Roy Hodgson bírálta nyilvánosan, azóta pedig balhátvédet játszik a Liverpoolban, mert Martin Kelly semmivel sem rosszabb idén, mint ő, illetve nincs arra a posztra nagyon senki más. Most ugyan megint volt könnyelműen eladott labdája a saját térfelén, de abból szerencsére nem lett gól, viszont mindenki arra fog emlékezni ebből a meccsből, ahogy erőszakosan elvette a labdát Krohn-Delhitől, és aztán kitűnő ütemben tálalt Ashley "Wanker" Young elé, aki az első gólját lőtte a válogatottban.

+1. Bennünket ugyan hivatalosan nem érdekel, de a dánok 18 éves 8-asa, Christian Eriksen tényleg nagyon jó játékos. Lehet, hogy jövő ilyenkor már a Premier Leauge-ben látjuk viszont?

Hát ennyi volt, hazudik, aki azt mondja, hogy ezek a meccsek teljesen feleslegesek. És ezen az sem változtat, hogy a lényeg majd a fontos mérkőzéseken dől el.

Hosszú hallgatás után állt újra a sajtó képviselői elé az angol válogatott szövetségi kaptánya. Fabio Capello a dánok elleni február 9-én Koppenhágában megrendezésre kerülő barátságos meccsel kapcsolatban többek között azon sajnálkozott, hogy nem vitte ki a világbajnokságra a jelenleg egyre jobb formába lendülő Theo Walcottot, de ami már sokkal érdekesebb, az az, hogy előállt azzal az ötlettel is, hogy ezentúl a védősor előtt fog számítani az Arsenal tehetséges tinédzserére, Jack Wilshere-re!

Ugyan mi itt a blogon egy decemberi írásunkban már temettük Capellót, és a funkciótlan ragaszkodását a vébén leszerepelt játékosokhoz, de úgy látszik, hogy az olasz mégis komolyan gondolja a fiatalítást. Ugyan Capello nem feltétlenül gondolja azt, hogy Wilshere képes lenne betölteni az irányító posztot (mivel szerinte a hosszú indítások nem éppen a srác erőssége, amivel mi vitatkoznánk, gondoljunk csak az Ipswich ellen Bendtnernek adott álompasszára), de a technikai képzettsége abszolút alkalmassá teszi az angol válogatottban hiányposztnak számító középső (kicsit védekezőbb stílusú) középpályás szerepkörére (itt persze nem egy Makelele-típusú szűrőre kell gondolni, Capello ezt sugalló hasonlata nyilván nettó hülyeség). Mi annak idején James Milnert javasoltuk erre a posztra, de Wilshere talán még nála is jobb választás, és nem csak azért, mert a klubjában is ezen a poszton játszik. Ráadásul Capello látszólag a többi fiatallal (Adam Johnson, Welbeck, Henderson, Carrol és Gibbs) is elégedett, úgyhogy a végén lehet, hogy még valami jó is kisülhet az egészből.