Kedves barátaink, itt a holtszezon, mely alatt kevesebb téma hever az utcán, ezért szórakoztatónak vélt összeállításokkal próbáljuk kitölteni az időt augusztusig. Most a már javában zajló „managerial merry go round” (edzőkeringő) kapcsán vettük számba azt a tíz managert, akit a leginkább hiányolunk a kispadokról.
Csak azokat vettük számításba, akik már huzamosabb ideje nincsenek állásban, vagyis már a most véget ért szezonban sem volt csapatuk (na jó, egyiküknél csaltunk egy kicsit). Így aztán Big Sam Allardyce vagy Billy Davies nevét hiába keresi bárki is, mint ahogy meghúztunk egy másik határt is: 70 évben jelöltük ki a delikvensek felső korhatárát, tehát például Sir Bobby Robsont bármennyire is tiszteljük, már nem követeljük vissza a kispadra 75 évesen. Lássuk tehát, ki az a tíz!
1. Kenny Dalglish
Ha valakit úgy istenigazából megnéznénk, mire képes egy Benitez vagy a Hetvenéves Vénasszony ellen, akkor az feltétlenül King Kenny. Dalglish az utolsó olyan manager, aki két klubbal is bajnokságot tudott nyerni (rajta kívül ez csak két igazi legendának, talán minden idők két legjobb angol futballedzőjének sikerült, ez a két ember Herbert Chapman és Brian Clough). Egyrészt minden idők egyik legerősebb Liverpoolja volt az övé a nyolcvanas évek végén, olyan játékosokkal, mint John Barnes, Peter Beardsley, Ian Rush vagy Ray Houghton, és fixaideánk, hogy ha nincs az angol csapatok eltiltása, akkor ez a Liverpool lett volna egyedül képes arra, hogy megállítsa a Gullit, Van Basten, Rijkaard fémjelezte AC Milant. Dalglish távozása óta a Liverpool nem is tudott beleszólni a bajnoki címért folyó küzdelembe, ő pedig utána nemcsak, hogy felhozta a Blackburnt a másodosztályból, de meg is nyerte velük a Premier League-et, utolsóként a Fat Fouron kívüli klubok közül. Utána volt még egy kevésbé sikeres időszaka a Newcastle-nál, ahol az idióta Freddie Shepherd kirúgta, mert két döntetlennel kezdte a szezont, és végül nevelőegyesületénél, a Celticnél is dolgozott, de csak rövid ideig. Azóta King Kenny eltűnt, és csak néha merül fel a neve egy-egy edzőváltás után, de hiába. Most éppen a Blackburn szurkolói reménykednek, hogy Kevin Keeganhez hasonlóan ő is visszatér egykori sikerei színhelyére. Igaz, hogy sok idő telt el azóta, amióta Dalglish utoljára Angliában edzősködött, de azért akkor is jó lenne viszontlátni az 57 éves skót legendát még a kispadon.
2. George Graham
Bár sosem volt egy túlzottan érzelgős alkat, számunkra George Graham egy javíthatatlan romantikusnak tűnik, akinek tulajdonképpen az egész manageri karriere is azt igazolja, hogy egy igazi szerelem van az életben, és ő az Arsenallal való szakítását a mai napi nem bírta kiheverni. A nyolcvanas évek második felében Graham felrázta a hosszú évek óta a középszerűség mocsarában dagonyázó Ágyúsokat, és zömmel saját nevelésű fiatalokra, illetve nem sztárigazolásokra támaszkodva nagyszerű csapatot hozott össze, mellyel kétszer is bajnokságot nyert, és egyebek között megágyazott a Hetvenéves Vénasszonynak, aki évekig nem is mert hozzányúlni a Seaman – Dixon, Adams, Keown, Winterburn felállású védelemhez. Távoznia azért kellett, mert zűrös játékosügyletekbe keveredett, és olyan pénzt is elrakott, amit nem szabadott volna. Ezt követően a Leedsnél próbált szerencsét, de két év után otthagyta a yorkshire-ieket, hogy leüljön a Tottenham kispadjára – mintha csak azért csinálta volna, hogy kést döfjön az Arsenal szívébe, amiért a gyűlölt vetélytárssal szűrte össze a levet. A Spursnél neki sem sikerült a nagy dobás, igazolva, hogy egy hamisítatlan monogám emberrel van dolgunk, aki azóta nem is próbálkozott máshol, 2001 óta csendben tűri a munkanélküliséget. Lehet, hogy az utolsó arsenalos éveiben már túlzottan defenzív taktikát alkalmazott, de George Graham akkor is egy egyéniség, aki még most, 63 évesen igazán érdemelne egy utolsó esélyt az élettől, hogy megmutassa, van élet az Arsenalon kívül is.
3. Terry Venables
Ha George Graham kapcsán csúszópénzeket emlegettünk, akkor El Tel végképp egy nagy hóhányó, ettől függetlenül boldogok lennénk, ha még egyszer leülne egy angol klubcsapat kispadjára. Venables érdekes módon Angliában sosem volt bajnok, bezzeg a Barcelonával igen. Előtte azért szép dolgokat produkált a Crystal Palace és a Queens Park Rangers managereként, és emlékezetes csapat volt a Lineker és Gascoigne fémjelezte Tottenham is a kilencvenes évek elején. Mindezt azonban már beárnyékolták Venables gyanús ügyletei (érdekes, hogy lassacskán szinte minden épkézláb angol edző bűnöző is egyben, lásd Dirty Harryt vagy Big Samet), de mindezek ellenére annyira nem volt más a piacon, hogy ő lett az angol válogatott szövetségi kapitánya az angliai EB előtt. Bár a csapat nem jutott a döntőbe, nyugodt szívvel kijelenthető, hogy nem is égett le, és igazából kár, hogy El Telnek mennie kellett a piszkos üzelmei miatt, mert ilyen karizmatikus kapitányuk azóta sem volt a háromoroszlánosoknak. Azóta El Tel is csak vergődik, és bár 65 éves, azért bízunk benne, hogy fogjuk még látni, ahogy egy hegyes gallérú rózsaszín ingben magyarázza a bizonyítványát egy Premier League forduló után…
4. Ron Atkinson
Na majd pont Big Ront felejtjük le egy ilyen listáról! Talán a legszórakoztatóbb angol futballedző, a régi iskolát képviselve, ráadásul a politikai korrektségre is magasról szarik. Pedig Big Ronnál többet kevesen tettek azért, hogy meghonosodjanak a fekete futballisták Angliában, hiszen ő volt az edzője annak a West Bromwich Albionnak, amelyben három meghatározó fekete futballista is játszott a hetvenes évek végén (ez akkor még egyáltalán nem volt megszokott), és amely abban az időben rendre a dobogóért küzdött. Aztán öt évig a Manchester Unitedet vezette, mellyel bajnokságot ugyan nem nyert, viszont hazavitt számos kupát, azóta meg egyre kevesebb sikerrel edzősködött, ám a média igazi sztárrá tette. A szakkommentátorként igazán népszerűvé váló Atkinson rendkívül vicces egyéniség volt, ám egy véletlenül bekapcsolt mikrofon (mely tanúja volt annak, hogy „lusta niggernek” nevezte Marcel Desaillyt) véget vetett a médiakarriernek. Sőt, Big Ron számára alighanem ezzel véget értek a munkás évek is, hiszen 69 évesen már nem valószínű, hogy még bárhol is számítanának rá, de a remény hal meg utoljára.
5. David O’Leary
Már hét éve annak, hogy egy túlnyomórészt fiatal brit és ír játékosokból álló Leeds United a négy közé jutott a Bajnokok Ligájában úgy, hogy tényleg jó futballt játszva szerzett magának híveket világszerte. Azóta lefelé vezet a Leeds útja, de David O’Learyt még idejében eltávolította a klubvezetés a csapat éléről, így a hanyatlásból nem kellett kivennie a részét. O’Leary nagyon szimpatikus csapatot rakott össze, de aztán egyre nagyobb hülyeségekre költötte a pénzt, és nem sikerült megragadnia az elitben a klubnak. Az Aston Villánál eltöltött két év már jóval sikertelenebb volt, de azt se felejtsük, hogy az elnököt akkor még Doug Ellisnek hívták, akit nem túlzás szörnyetegnek nevezni. Azóta O’Leary neve csak ír szövetségi kapitányként merült fel, de talán lesz még klub, amelyik ki meri nevezni, hiszen még csak 50 éves, és remélhetőleg tanult is a saját hibáiból.
6. Mike Newell
Bár Newell sosem edzősködött a legfelsőbb osztályban, a Lutonnál eltöltött ideje alatt gyakran emlegették a legtehetségesebb angol managerek között. A játékosként Dalglish Blackburnjében is futballozó Newell a Hartlepooltól került a Luton Town kispadjára, és előbb megnyerte a klubbal a League One-t, majd a Championshipben is ütőképes csapatot rakott össze – egészen addig, amíg a katasztrofális anyagi helyzet miatt el nem kényszerült adni a csapat összes valamirevaló játékosát, Curtis Daviestől kezdve Steve Howardig. Utána végül is mennie kellett (miután nyilvánosan bírálta az elnököt), azóta a Luton a negyedosztályig süllyedt, és épp most vontak le tőle 10 pontot. Newell mindkét eddigi munkahelyén nekiment a vezetőségnek, és harcot hirdetett a korrupció ellen, rendkívül vicces nyilatkozataiban pedig a politikai korrektséget is támadta. Ezek után sajnos nehéz elképzelni, hogy lesz klubelnök, aki egy Newell-féle időzített bombával szeretne együtt dolgozni, de mi hiszünk benne, hogy a mindössze 43 éves szakemberre szüksége van az angol labdarúgásnak.
7. Glenn Hoddle
Csak félve írjuk le, de Glenn Hoddle talán ugyancsak érdemel még egy lehetőséget. Persze rengeteg minden szól ellene: a vallási őrületén kívül szakmai indokok is, így az, hogy előszeretettel alkalmaz mindenféle langyimangyi finomkodós taktikai felállást a jól bevált 4-4-2 helyett, képes elképesztő igazolásokra (hogy mást ne mondjunk, ő vitte Gyepes Gábort és Rósa Dénest a Wolveshoz…), és a man-management sem erős oldala. Viszont a Chelsea alatta vált komolyan vehető csapattá, és talán ő volt az utolsó angol kapitány, akinek a csapata tényleg hősiesen búcsúzott egy világversenytől. A még mindig csak 50 éves Hoddle ráadásul zseniális futballista volt, és valahogy mindig szomorú látvány, amikor szakkommentátorként öltönyben a stúdióból osztja az észt, és egy az egyben úgy néz ki, mint egy konzervatív politikus, aki éppen bevallja, hogy évek óta viszonya van egy kiskorú fiú prostituálttal. Igen, azt szeretnénk, hogy Glenda ismét vegye fel a rendkívül cikis suhogós melegítőjét, és mutassa meg, hogy FÉRFI a javából!
8. Phil Parkinson
Parkinson Mike Newellhez hasonlóan szintén nem vezetett még első osztályú csapatot, de egy ideje a legnagyobb tehetségek között szokás emlegetni, melyet elsősorban annak köszönhet, hogy két éve ő vitte fel a Colchestert a Championshipbe. Ott azonban elkövette azt a hibát, hogy otthagyta a csapatot a Hull City kedvéért, ám a Tigriseket nem sikerült megszelídítenie, és négy hónap után kirúgták, úgy, hogy előtte pont a Colchestertől kapott a Hull egy megalázó ötöst. Azóta Parky a Charltonnál dolgozik, mint Alan Pardew jobbkeze, de előbb vagy utóbb lesz még lehetősége rá, hogy bebizonyítsa, a Colchesterrel elért eredményeit nem a véletlen számlájára írhatjuk. Mi drukkolunk neki, kevés a fiatal és tehetséges angol manager, Parkinson pedig még csak alig múlt 40, az idő neki dolgozik.
9. Joe Royle
Ő az, akit egy időben szinte minden megürülő kispad kapcsán hírbe hoztak, de miután a Leicester és a Wigan is hiába hívta (pontosabban Royle szállt ki a jelöltek közül mindkétszer), nem tudni, lesz-e még lehetősége. Royle az Oldham managerként töltött 12, zömmel sikeres év után került a Everton, majd a Manchester City élére, és mindkét klubból kihozta a maximumot. Aztán jött az Ipswich, mely azonban komoly anyagi gondokkal küzdött, és ezért el kellett adnia minden épkézláb játékosát, így a két play-off helyezés is maga volt a csoda. Royle általában nyíltsisakos, bátor támadófutballt játszatott mindenkori csapatával, és a most 59 éves szakember vélhetően most se tenne másként, ha kispadhoz jutna.
10. Martin Allen
Igen, itt csalunk, hiszen Mad Dog tavaly augusztusban még a Leicester City managere volt, de mindössze négy meccs után mennie kellett, mert összekülönbözött a tulajdonos Milan Mandariccsal. A 42 éves Allen eddig a Football League alsóbb osztályaiban bizonyított a Brentford és a Milton Keynes Dons managereként, és sokak szerint nagy manageri karrier előtt áll, még úgy is, hogy meglehetősen makacs és önfejű alak – mint a nagy edzőegyéniségek általában. Ezért megelőlegezzük neki a bizalmat, és nem a majomfejű Peter Reidet vagy a bajszos Frank Burrowst tettük rá a listára.
Utolsó kommentek