Chesterfieldi suttyók támadnak rá Cameron Belfordra, a Bury kapusára a hétvégi meccsen, miután a hazai pályán játszó Chesterfield gólt szerez. Belford azonban megőrzi a hidegvérét, és a végén ő nevet, hiszen a meccset Ryan Lowe 87. percben szerzett góljával 3-2-re a Bury nyeri, ezzel feljutott a harmadosztályba, és még meg is előzheti a szintén feljutó Chesterfieldet. A tettest azóta már elkapták, és a minimum, hogy soha többé nem teheti be a lábát a stadionba.
2011. március 04. 15:35
Az egykori lett szövetségi kapitány a Northampton élén
Tegnap megírtuk, hogy Ian Sampsont elküldték a Northamptontól, miután sorozatban hét meccsen át nyeretlen maradt a Cipészekkel. Rendkívül hamar aztán jött is a bejelentés az utódról, aki némiképp meglepő választás, hiszen Gary Johnson tavaly ilyenkor még a másodosztályú Bristol City managere volt. Az idei szezont a harmadosztályú Peterborough kispadján kezdte, most pedig még egy vonallal lejjebb vállalt munkát. Johnson az elmúlt év sikertelenségei ellenére is elismert managernek számít a Football League-en belül, ezért kicsit meglepő, hogy elfogadta a negyedosztály alsó felében tanyázó Northampton hívását. De volt ő már lett szövetségi kapitány is, szóval a nehéz feladattól sem riad meg!
2011. március 03. 11:07
Elbukott a Swindon és a Northampton edzője is
Hol van már a tavaly május, amikor a Swindon a Wembleyben játszott playoff-döntőt a Championshipbe való feljutásért a Millwall ellen? Akkor Danny Wilson (a képen) volt a League One egyik ünnepelt managere, azóta viszont sok jó nem történt vele és a csapatával: a Vörösbegyek ugyanis csapnivalóan szerepelnek ebben a szezonban, 33 meccsen 31 pontot szerezve, amivel kieső helyen állnak. Persze az sem könnyítette meg Wilson dolgát, hogy a tavaly összesen 45 gólt szerző csatárkettős, Billy Paynter és Charlie Austin sincs már a csapatnál, őket pedig a jelek szerint nem sikerült pótolni. Wilsonnak (aki korábban a Barnsley-val már a Premier League-ben is dolgozott edzőként) a Southampton elleni 4-1-es vereség tette be a kaput, ezt követően mondott le. Már megvan az utód is, a liga fregoliembere, Paul Hart személyében: vele utoljára a Crystal Palace kispadján találkozhattunk tavaly májusban, de dolgozott már a QPR, a Portsmouth és a Nottingham Forest kispadján is.
Távozott az egy osztállyal lejjebb szerencsétlenkedő Northampton Town managere is: Ian Sampson 2009 szeptembere óta irányította a csapatot, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A feljutást megcélzó Northampton hét meccs óta nyeretlen, és jelenleg a League Two 16. helyén áll. Utód még nincs, de valamikor biztosan lesz.
2011. március 02. 10:42
Volt játékosában bízik a Brentford, vált a Bradford
Rég voltak már managerváltásról szóló hírek, úgyhogy most itt van kettő, mindjárt két hasonló nevű klubtól! A harmadosztályú Brentford esetében ugye megírtuk, hogy menesztették a Méheket a negyedosztályból feljuttató Andy Scottot, az pedig most lett biztos, hogy a klub akkor csak ideiglenesen megbízott csatárát, Nicky Forstert véglegesítették a manager poszton. A 37 éves Forster ugyan nevezve van játékosként is, de eddig egyszer sem állította be magát a csapatba. A Brentford jelenleg a 14. helyen áll a League One-ban, Forster kinevezése óta hat meccsen tizennégy pontot szerzett.
A Rúgd és fuss! egyik kedvenc pofozóbábuját, Peter Taylort ezúttal a jobb sorsra érdemes, jelenleg a negyedosztály 20. helyén szerénykedő Bradford kispadját kellett otthagynia. Egyelőre Peter Jackson, a Lincoln és a Huddersfield volt managere az utódja, de vélhetően nem ő lesz a végleges megoldás.
2011. február 26. 10:54
Kitették a balhézó managert a csapatbuszból egy benzinkútnál
Nem volt zökkenőmentes a negyedosztályú Port Vale felkészülése a mai Aldershot elleni mérkőzés előtt: a hírek szerint egy heves összetűzést követően kitették Jim Gannon managert a csapatbuszból, és otthagyták egy autópálya melletti benzinkútnál. A nem éppen könnyű természetéről híres manager (aki rendre összeveszik játékosokkal, bírókkal, klubvezetőkkel) most a segítőjével, az egykori WBA-csatár Geoff Horsfielddel kapott össze útban az idegenbeli meccs helyszíne felé tartva. Az ügyben az igazán meglepő az, hogy két benzinkúttal később Horsfield is elhagyta a buszt!
Gannont (aki korábban a Stockportnál, a Motherwellnél és a Peterboroughnál is megfordult) egyébként januárban nevezték ki a Vale élére miután Micky Adams elfogadta a Sheffield United ajánlatát, de a váltást követően a csapat nem nagyon tudott meccset nyerni és szép lassan elkezdett lefelé csúszni a tabellán. A szabadszájúságáról ismert Gannon természetesen nem kímélt senkit a klubnál és nagyhangon kijelentette, hogy "a stábból senki sem rendelkezik megfelelő képzettséggel ahhoz a feladathoz, amit végeznie kellene". Gannon itt elsősorban valószínűleg Horsfieldre gondolhatott, hiszen szinte első dolga az volt, hogy korábbi segítőit leszerződtesse, megerősítve az általa alkalmatlannak tartott edzői stábját. Azonban nemcsak Gannonnak vannak problémái a klubbal, hanem a játékosok sem jönnek ki vele, hiszen bepanaszolták a klub elnökénél a manageri stílusa miatt. Egyelőre úgy tűnik azonban, hogy Gannon áll nyerésre, hiszen a csapat után utazhatott Aldershotba (míg Horsfield nem lesz ott a meccsen), de nagyon kíváncsian várjuk, mit fog mindehhez szólni a klub többségi tulajdonosa, aki nem más mint az énekes Robbie Williams.
2011. január 06. 14:20
Merry Go Round
Nézzünk akkor kettőt a pozitív előjelű manager-hírek közül: Phil Brown kapta meg a Championship utolsó helyén szerencsétlenkedő Preston North End kispadját, miután Darren Fergusont még a tavalyi év végén elbocsátották. Brown a Hull Cityt egyszer már felvitte a Premier League-be, sőt, bent is tartotta első évben. A Liliomfehérek most bőven megelégednének azzal, ha Brown a Champóban tartaná a nem túl erős kerettel rendelkező csapatot. A headsetet nyilván most is hozza magával.
A League 2-ban feljutó helyen álló Port Vale is megtalálta Micky Adams utódját a legutóbb a Peterborough-t kikosarazó Jim Gannon személyében, aki a Stockportot vitte föl két éve a harmadosztályba. Mindkét választás jónak tűnik.
2011. január 03. 12:51
I Missed Again
Újabb jele annak, hogy a Rúgd és fuss! szeretete öl, butít és nyomorba dönt: csaknem pontosan egy évvel azután, hogy a Football League egyik legtehetségesebb fiatal managerei közé soroltuk, másodszorra is menesztették Mark Stimsont, aki tavaly még a Gillingham kispadján ült, ám miután a klub az utolsó fordulóban kiesett a League 1-ból, mennie kellett, és nyártól a Barnet managere lett. A londoni Méhek azonban január elején kieső pozícióból várták a folytatást, a tulajdonosok pedig úgy döntöttek, nem bíznak Stimsonban, így jelenleg a kopasz, katonás edző munkanélküli.
Az említett tavalyi cikkben kilenc feltörekvő brit edzőt mutattunk be, közülük heten még a helyükön vannak, Stimsonon kívül Paul Trollope, a Bristol Rovers egykori managere kényszerült azóta távozni.
2010. január 09. 09:30
Coming Up
A régi angol futball fontos figurája volt az up and coming manager, vagyis a fiatal, ambiciózus, feltörekvő edző, aki rendesen végigjárja azt a bizonyos szamárlétrát, és egy nevenincs kiscsapattól indulva egyre magasabb osztályokban kap kispadot, hogy aztán a végén a legnagyobb klubok ajánljanak neki állást. Hogy mást ne mondjunk, ott volt mindjárt Brian Clough, aki ugyan a kor sztárcsapatánál pont megbukott, de ez most mindegy is, az ő karrierje egyáltalán nem volt rendhagyó akkoriban. Az viszont nyilvánvaló, hogy ha ma a fiatal Clough feltámadna, soha az életben nem nyerne semmit, és maximum egy ötödik helyben vagy egy Liga kupa-győzelemben reménykedhetne, hiszen a bajnoki címre is esélyes klubok már egy ideje csak olyan managereket szerződtetnek, akik már „felmutattak valamit" az olasz, a spanyol vagy éppen a portugál bajnokságban, vagyis a vak is látja, hogy ez egy ördögi kör.
A Premier League-et még soha nem nyerte angol manager (igaz, skót kettő is), hiszen az utolsó, bajnokságot nyerő angol edző Howard Wilkinson volt a Leedsszel 1992-ben, pont a PL indulása előtti utolsó szezonban. Amikor pedig kialakult a Big Four máig tartó rémuralma, akkor pont valóban nem volt kiemelkedő angol manager a piacon, de most már akár lehetne is, nagyon nehéz lenne pozícióba kerülnie. Az utolsó dobogós angol edző Sir Bobby Robson volt 2003-ban a Newcastle-lal, neki volt utoljára esélye robbantani, de sajnos nem sikerült, és őt már különben is Isten nyugosztalja. Na de térjünk a tárgyra: tényleg ne lennének tehetséges szigetországi managerek? Hát hogy a fenébe ne lennének!
Itt van mindjárt Owen Coyle, aki ugyan nagy csalódást keltett azzal, hogy otthagyta a Burnley-t a Bolton kedvéért, de ahhoz képest, hogy bő két éve még a skót másodosztályban dolgozott, azért ez elég szép karrier. A Championshipben is egyre több az újgenerációs, alsóbb osztályból elhappolt manager: Mark Cooperről (Peterborough) ugyebár nemrég írtunk, de ott van Nigel Clough, Brian fia (Derby County) és az a Mark Robins, akit a Barnsley idény közben hozott el a Rotherhamtől és bizony jó vásárt is csinált vele. Most azokat a fiatal brit managereket mutatnánk be, akik még sosem edzősködtek sem a PL-ben, sem a Champóban, viszont a nyakunkat tennénk rá, hogy egyszer majd fognak. És még az sem kizárt, hogy közülük kerül ki Coyle utóda…
Paul Lambert (Norwich City)
Ki ő:
A most 40 éves Lambert volt az első brit futballista, aki Bajnokok Ligáját nyert, 1997-ben a Borussia Dortmunddal, majd a Celtic alapembere lett, és képviselte Skóciát az 1998-as vébén is. A megbízható középpályás visszavonulása után elvégezte Németországban az UEFA edzőiskoláját, ennek ellenére manageri karrierje nem túl sikeresen indult a skót Livingstone kispadján. 2006 nyarán vette át a Wycombe csapatát, melyet a Ligakupa elődöntőjéig vitt, ahol csak a Chelsea állta útjukat – előtte 30 évig nem volt példa arra, hogy negyedosztályú csapat idáig jusson. A Wycombe-ot azonban nem sikerült feljuttatnia a League One-ba, a play-off vereség után lemondott, hogy aztán a Championshipből kiesett Colchestert vegye át, mellyel az idei bajnokságot úgy indította, hogy csapata egy hetest rúgott a Norwichnak, három héttel később pedig már Lambert ült a Kanárik kispadján.
Hol tart most:
Lambertnek megdöbbentően hamar sikerült összekapnia a Championshipből való kiesés után teljesen demoralizálódott Norwichot, és a Bryan Gunnhoz köthető, tragikus rajt után egyből a mezőny után eredt. Most már a Norwich jobb gólkülönbséggel előzi a sokáig második helyen álló Charltont és jelenleg automatikus feljutó, pedig Lambert nem csinált nagytakarítást a keretben, gyakorlatilag most is azok a játékosok játszanak, akik hét gólt kaptak hazai pályán a szezon nyitónapján. A statisztikák szerint Paul Lambert az eddig megnyert meccsek aránya alapján a Norwich valaha volt legsikeresebb managere – persze tudjuk, hogy négy hónap az négy hónap, ettől még szép eredmény.
Miért bízunk benne:
Csendben, a protestáns munkaetika szellemében dolgozó edző, aki olyanoktól tanulhatott, mint Martin O’Neill és Ottmar Hitzfeld, és milliók nélkül is képes csapatot építeni. Ezért is merülhetett fel a neve a Burnley-nél.
Lee Clark (Huddersfield)
Ki ő:
Sokáig kirobbanthatatlan tagja volt Kevin Keegan Newcastle-jának, még akkor is, amikor csak másodosztályú volt a csapat, majd a kilencvenes évek sikereiből is kivette a részét, sőt, a középpályás még angol válogatott kerettag is volt. Aztán a Sunderland, majd a Fulham játékosa lett, és karrierje végén visszatért Newcastle-ba. Ott egy év után Glenn Roeder segédedzője lett, és követte mesterét Norwichba is, onnét csábította el managernek a nagy ambíciókkal bíró Huddersfield.
Hol tart most:
Lee Clark több mint egy éve ül a Huddersfield kispadján, ahol az első szezon ráment az elődje által katasztrofálisan indított idény rendbehozatalára, most viszont már egyértelműen a feljutás a cél, és a Terrierek stabilan play-off helyen tanyáznak. A hagyományosan erős utánpótlásból kikerülő játékosok mellé most van pénz igazolni is, Clark pedig a fiatalokban és a britekben bízik: idén 27 évnél idősebb játékos nem is játszott a csapatban! Nincsenek levezető PL-veteránok vagy külföldi reménységek, hanem leginkább a ligából vagy még alsóbb osztályokból vásárolt tehetségek, és ha akarnánk, se tagadhatnánk le, hogy ez nekünk mennyire szimpatikus.
Miért bízunk benne:
Mindössze 37 éves, mégis olyan céltudatos, mintha már évek óta a pályán lenne, kezdve a tapasztalt stáb kialakításától a keret összetételéig. Persze könnyű olyan klubnál megvalósítani az elképzeléseket, ahol nincsenek anyagi gondok, de neki határozott elképzelései vannak. Egyébként sem az a sokat beszélő, népszerűsködő fajta, hanem egy csendes, kicsit ijesztő, szigorú külsejű pasi, aki úgy néz ki az öltönyében, mint egy jó útra tért futballhuligán.
Paul Trollope (Bristol Rovers)
Ki ő:
Walesi válogatott középpályás, aki a kilencvenes években a Derby színeiben játszott a Premier League-ben is, de sokkal többre ennél nem vitte. Utolsó klubja a Bristol Rovers volt, és ott lett edző, egy kétszintes modellben: Lennie Lawrence volt a klubigazgató, Trollope pedig a „first team coach”. Csapatával példaértékű építkezésbe kezdett: első szezonjában stabilizálta a csapatot, a másodikban megnyerte vele a play-off-ot és feljutott a League One-ba. A harmadikban gond nélkül bent tartotta, és a klubtörténet holtversenyben legjobb FA-kupaszereplését érte el, a tavalyi idényben pedig már betört a top 10-be.
Hol tart most:
Idén a Bristol Rovers már egyértelműen esélyes a play-offra, jelen pillanatban éppen kicsivel lemaradva a hatodik helytől, annak ellenére, hogy nyáron kénytelen volt eladni a liga egyik leggólerősebb csatárát, Rickie Lambertet a Southamptonnak. Mindezt ráadásul úgy, hogy a Roversnek nincsenek kiemelkedő képességű játékosai, van viszont managere: ősz óta már ez Trollope hivatalos titulusa.
Miért bízunk benne:
Szeretjük a szisztematikusan építkező, nyugodtan dolgozó klubokat, és a koruknál jóval érettebbnek tűnő 37 éves edzőket. Biztos fontos, hogy a tapasztalt Lawrence súg a háttérből néha, de Trollope minden húzása őt igazolja, előbb vagy utóbb egy osztállyal feljebb találja magát, vagy a Kalózokkal, vagy másik csapattal.
Andy Scott (Brentford)
Ki ő:
Nos, aki olvassa a Rúgd és fuss!-t, annak már nem kell bemutatni, hiszen Andy Scottot a tavalyi szezon új felfedezett managerének választottuk. Akkor már megírtuk róla, hogy „29 évesen, szívproblémák miatt hagyta abba a futballt 2005-ben, és hat évvel később került vissza egykori klubjához, a Brentfordhoz, mint másodedző. 2007 decemberében azonban az addigi menedzsert, Terry Butchert elküldték az anyagi gondokkal küzdő klubtól, és maradt egyedül Scott, aki előbb csak ideiglenesen, majd a jó eredmények után véglegesen átvette a Méhek irányítását. Első teljes szezonjában egyből meg is nyerte a bajnokságot: a Brentford magabiztosan jutott fel a League One-ba, pedig az utolsó nyolc meccset úgy élte túl a csapat, hogy négy csatára is kórházban volt.”
Hol tart most:
A Brentford első szezonjában remekül helytáll a League One-ban, és ugyan még egy osztályt nem fog ugrani, de ami fontosabb, nemigen lesznek gondjai a bennmaradással sem. Nem igazolt sok pénzért, főleg alsóbb osztályból, illetve kölcsönjátékosokat, közülük a Tottenham még mindig csak 17 éves tinicsodája, John Bostock volt igazán nagy húzás.
Miért bízunk benne:
Úgy látszik, szerencsés dolog volt 1972-ben születni, de Andy Scott is 37 éves, és ahogy írtuk, „nem az a lelkizős fajta, tavaly nyáron is elküldött kapásból hat állandó kezdőjátékost, és most, a megnyert szezon után is ajtót mutatott további kilencnek. Meg nem alkuvó, szívós, önfejű edző, akiről még sokat fogunk hallani.” A nyugodt, intelligens edzőként ismert Scott egyébként szinte csak a londoni születésű futballistákban bízik, legutóbbi meccsükön, a Charlton ellen kilenc (!) is pályára lépett a csapatban, ez nem akármilyen lokálpatriotizmus!
Mark Stimson (Gillingham)
Ki ő:
Egy kopasz, 42 éves ember, aki futballistaként játszott a Tottenhamben, a Newcastle-ban, és egy sereg alacsonyabb osztályú csapatban. Kölcsönjátékosként megfordult még fiatalon későbbi klubjában, a Gillinghamben is. Visszavonulása után a Grays Athletic managere lett 2002-ben, és a csapatot két osztállyal vitte feljebb a Conference csúcsáig, de onnét már nem sikerült beverekednie magát a League Two-ba. Következő klubja a szintén nem-ligatag Stevenage volt, innét csábította el az egyre jobbnevű managernek számító Stimsont 2007 végén a Gillingham. A zuhanórepülésben levő klubot ő sem tudta megmenteni, kiesett a League One-ból, sokan támadták autoriter vezetési stílusa miatt is, a vezetők azonban kitartottak mellette, ő pedig egy év után play-off lutrival ugyan, de visszajuttatta a klubot a harmadosztályba.
Hol tart most:
A Gillingham (melynek a kanadai csatár, Simeon Jackson személyében egy igazi sztárja is van) a kiesés ellen küzd, de minden esélye megvan a bennmaradásra, eddig nem is nagyon állt kieső helyen a csapat (jelenleg a 17.). Stimsont kezdetben bírálták azért is, mert alacsonyabb osztályból, volt klubjaiból hozta el kedvenceit, ám ezek a játékosok többségükben beváltak feljebb is, a Gills ellen senki sem mehet biztosra.
Miért bízunk benne:
Mert egy katonás, önfejű és tréningruhás, klasszikusan alsóbb osztálybeli manager, akinek ugyan talán érdemes lenne egy kis pszichológiát tanulnia, ha felsőbb szinten is érvényesülni akar, de az biztos, hogy a csapata erőnlétben és akaraterőben bárkivel felveszi a versenyt. Ha még ennél is többre lesz képes, ki tudja, meddig juthat.
Paul Tisdale (Exeter)
Ki ő:
Játékosként nem sok sikerben volt része, végül egy sérülés miatt korán, 27 évesen vissza is kellett vonulnia. 2000-ben a Bath csapatánál kezdett edzősködni, amely a helyi egyetemmel működött szoros szimbiózisban, és 2002-ben olyan sokáig jutott az FA-kupában, ameddig egyetemi csapat 1881 óta nem. Tisdale egyre feljebb vitte a Bath csapatát, végül 2006-ban elfogadta az Exeter ajánlatát. Ott az első évben a Conference play-offig vezette a csapatot, de még elbukott, egy évvel később azonban újra eljutott a Wembley-be, ahol 1-0-ra le is győzték a Cambridge Unitedot. Tisdale azonban itt sem állt meg, hanem rohammal bevette a League Two-t is, és egyenes ágon kiharcolta a feljutást. Mindezt úgy, hogy végig inkább eladott játékosokat, semmint vásárolt volna. Már ebből is látszik, hogy őrületes pasival van dolgunk!
Hol tart most:
Az Exeter annak ellenére stabilan tartja magát, hogy legjobbjait ismét el kellett adnia a nyáron, de Tisdale mágikus ereje ismét megmutatkozott, és a kis költségvetésű klub a már megszokott tetszetős, rövidpasszos futballal szerzi a pontokat, még ha most egyértelműen nem a feljutás is a cél, hanem a biztos bennmaradás.
Miért bízunk benne:
A 36 éves Tisdale (aki egyébként Máltán született) újra és újra megmutatja, hogy képes felborítani a papírformát, ráadásul egy igazi piperkőc, aki stílusos öltözködésével a Premier League-ben sem tűnne tenyeres-talpas falusi bunkónak.
Keith Hill (Rochdale)
Ki ő:
Kezdjük most kivételesen a klubbal! A Rochdale e sorok írójának születése évében, 1974-ben esett ki a negyedosztályba, és azóta, vagyis 35 éve képtelen kikapaszkodni onnét – mondani sem kell, hogy náluk régebben nem rohad ott egy klub sem. A kilencvenes években játszott ott pár évig egy Keith Hill nevű középhátvéd is, aki aztán évekkel később, a visszavonulása után a klub edzői stábjánál helyezkedett el. 2006 végén őt nevezték ki átmeneti időre edzőnek, miután a sokadik manager is megbukott, de hamar véglegesítették, ő pedig ahogy azt kell, az első évben a középmezőnybe kormányozta a hajót, a következőben a play-off volt a végállomás, ahol is a Rochdale története során először eljutott a Wembley-be, de a Stockport jobb volt nála. Egy évvel később ismét csak a play-off döntőjében kaptak ki, ezúttal a Gillinghamtől. De Hill nem az a fajta, aki feladná.
Hol tart most:
Hát a dolog úgy áll, hogy a Rochdale komoly előnnyel vezeti a League Two-t, és mindenütt csak a legnagyobb elismerés hangján beszélnek Hill csapatáról, amely kulturált futballal és sok fiatal játékossal komolyabb feladatok végrehajtására is képes lehet – már amennyiben nem szedik szét addig, mondjuk most januárban.
Miért bízunk benne:
A 40 éves Hill karizmatikus, szimpatikus és szórakoztató személyiség egyfelől, ugyanakkor nagyon odafigyel a részletekre, ahogy azt a modernkori labdarúgás megkívánja. Nagyon csodálkoznánk, ha a Rochdale lenne számára a végállomás.
Eddie Howe (Bournemouth)
Ki ő:
Eddie Howe a Football League legfiatalabb managere. 32 éves, és mint ahogy másoknak is itt feljebb, neki is egy sérülés szabta rövidebbre a pályafutását. 30 évesen már a Bournemouth tartalékcsapatát edzette (játékosként csak itt játszott és két évet Portsmouthban), később segédedző lett, de akkor már nagyon nagy volt a baj: a Bournemouth kiesett a negyedosztályba, ahol ráadásul mínusz tizenhét ponttal vágott neki a bajnokságnak. Ha még ez ne lett volna elég, a csapatnak sem ment a játék, úgyhogy jobb híján Howe-t tették meg managernek, miután kirúgták Jimmy Quinnt 2008 szilveszterén. Ő pedig véghez vitte a lehetetlent: a sokáig menthetetlennek tűnő csapatot benntartotta a Football League-ben, nem véletlenül kapta a szurkolóktól a „Howdini” becenevet.
Hol tart most:
Első teljes szezonjában már nincs pontlevonás, sem kiesés elleni harc, a Bournemouth a Rochdale legkitartóbb üldözője a League Two-ban. A szezon első kilenc meccséből ráadásul a Cseresznyék nyolcat meg is nyertek, amivel Howe klubrekordot állított föl, nem csoda, hogy novemberben Darren Ferguson menesztése után a másodosztályú Peterborough Howe-t szerette volna először managernek, ő azonban nemet mondott, és – még van ilyen! – a szívére hivatkozott.
Miért bízunk benne:
Ilyen fiatalon ilyen eredményekkel nagyon kevés edző büszkélkedhet. Hogy tudatosítsuk: Eddie Howe fiatalabb, mint David Beckham, Lee Bowyer vagy Phil Neville, és könnyen lehet, hogy idény végén már lesz egy komoly manageri eredménye. Nem véletlenül nyilatkozta róla a Peterborough megkeresése után a Bournemouth elnöke, Eddie Mitchell, hogy Howe jövőjét még a Championshipnél is magasabb szinten látja.
Alan Knill (Bury)
Ki ő:
Knill hosszú évekig játszott védőt több alsóbb osztályú csapatban, sőt, egyszer még a walesi válogatottban is megfordult, hogy aztán utolsó klubjánál, a Rotherhamnél bekerüljön a szakmai teambe, de pechjére pont a klub szétesése küszöbén bízták rá a kispadot, és a zuhanást ő sem tudta megállítani, a Rotherham 2007-ben kiesett a Championshipből. Utána a Chesterfield segédedzője lett, de 2008 elején elfogadta a Bury ajánlatát, és a pocsék helyzetben levő klubot végül is benntartotta a League Two-ban. Ahogy az már lenni szokott itt, a következő évben már a play-offba vitte a csapatot (egyetlen gól hiányzott az automatikus feljutáshoz…), ahol tizenegyesekkel verte meg őket a Shrewsbury. Mondani sem kell, a Bury sem tartozik a gazdag klubok közé, Knill mégis elérte, hogy komolyan számolni kell a csapatával.
Hol tart most:
A Bury (igen, az a klub, ami mostanság maximum arról híres, hogy Gary és Phil Neville édesanyja a recepciós) újra ott van az élmezőnyt követő bolyban, vagyis a play-offra újra minden esély megvan, az automatikus feljutáshoz már nagy szerencse is kéne, bár tavaly pont az hiányzott. Hangsúlyozni kell, hogy a Bury az ITV Digital összeomlása utáni pénzügyi káosz egyik nagy veszteseként az elmúlt csaknem tíz évben a feljutás közelébe sem került, sőt, örült, hogy nem szűnt meg.
Miért bízunk benne:
Alan Knill (45 éves) egy ilyen csődtömegből pár hónap alatt a liga legstílusosabban futballozó csapatát alakította ki (természetesen a Rochdale mellett), ezek után miért ne bíznánk abban, hogy még ennél is többre viszi?!
2009. június 09. 07:30
Hits Of The Year
Az idei szezonban megint minden a szokásos módon alakult: ismét elhúzták az orrunk előtt a mézesmadzagot, és márciusig komolyan hittünk abban, hogy végre érdemes odafigyelni a Premier League-re is. Akkor azonban szinte pár nap leforgása alatt eldőlt, hogy idén is ugyanaz a négy csapat lesz az első, mint tavaly, meg tavalyelőtt, meg azelőtt. A kiesők kiléte mondjuk izgalmas volt, főleg, hogy a Newcastle-t végre utolérte a végzete, meg a Borót is, bár itt is az volt feltűnő, hogy legalább még ugyanennyi, elképesztően gyenge teljesítményt nyújtó csapat megérdemelte volna a kiesést "a világ legjobb bajnokságának" csúfolt Premier League-ből.
Úgyhogy maradjunk csak a jó öreg Football League-nél, amely ismét szolgált izgalmakkal, drámával, egyéniségekkel és Igazi Férfiakkal! A Championship idén ugyan nem volt annyira őrült, mint tavaly, de a Wolves féltávnál hiába kezdett botladozni, a Birmingham és a Reading még a Farkasokat is alulmúlta, elképesztő izgalmak között hullott ki a play-off mezőnyéből a Cardiff, és a fél világot maga mellé állítva jutott fel a Burnley. Kiesni három nagy múltú klub esett ki, míg a League One-ból a Leeds továbbra sem képes kikeveredni, ezért szomorúak is vagyunk. De itt álljunk is meg, hiszen most szakítunk azzal a hagyománnyal, hogy az egyes osztályokat külön-külön tárgyaljuk, hanem ömlesztve tálaljuk a szezon érdekességeit. Ki lőtte a szezon gólját? Mi volt a szezon legviccesebb gólöröme? Ki az év menedzsere? Az összes kérdésre itt a válasz!
A szezon legjobb csapata
Természetesen a Wolverhampton Wanderers, és nem csak azért, mert mi már előre megmondtuk. Mick "Merlin" McCarthy számára nyilvánvaló volt, hogy ez lesz az ő make or break szezonja a Farkasokkal: az első évben a várakozásokat jelentősen túlszárnyalva a play-off elődöntőjéig jutott a csapatával, egy évvel később a várakozásokat jelentősen alulmúlva nem sikerült az első hatba bejutniuk. Harmadszorra már nem hibázhatott, és nem is tette: szinte végig vezetve juttatta fel a Farkasokat. Na jó, ez így leírva egyszerűbbnek tűnik, mint ahogy valójában történt, hiszen egészen karácsonyig a Wolves parádézott, sok szurkolója szerint az ötvenes-hatvanas évek aranykora óta nem volt ilyen jó csapata a Wolverhamptonnak, mint ez a mostani, fiatal, lelkes gárda. Karácsonytól azonban jött a formahanyatlás és a sérülés, és volt a télen egy elképesztő szériája is a Wolvesnak, amikor 11 meccsből mindössze egyet sikerült megnyernie, és bizony tényleg csak a vetélytársak impotensségének köszönhették, hogy a döcögős második félév ellenére is sikerrel jártak. Meg különben is, tudjuk jól, hogy az a jó csapat, amelyik nemcsak parádézva, hanem szenvedve is tud nyerni, márpedig januártól ezek a srácok ritkán parádéztak, viszont még így is relatíve sokszor nyertek. Na erről beszélünk.
A szezon legjobb játékosa
Nem nagyon lehet vita abban, hogy a Football League legjobb és legértékesebb játékosa, a Wolves 23 éves csatára, Sylvan Ebanks-Blake volt az idén, ahogy azt a Rúgd és fuss! egyébként éppen egy évvel ezelőtt szinte megjósolta. Ő képviseli azt a típusú játékost, amilyennek az eszményi csatárt elképzeli az ember: függetlenül a csapat és a társak formájától egyszerűen mindig ott van és gólt lő. Amikor az addig feltartóztathatatlanul menetelő Wolves karácsony táján elkezdett botladozni, akkor is Ebanks-Blake (vagy ahogy a szurkolók írják: SEB) góljai vitték előre a már-már összeomlani látszó Farkasokat, sőt, a QPR ellen is az ő gólja döntött stílszerűen a feljutásról. Nagyon kíváncsiak vagyunk, mire viszi majd a Premier League-ben, mert az biztos, hogy minden adottsága megvan ahhoz, hogy ott se valljon szégyent.
A szezon legszebb gólja
Az év gólját a harmadosztályú Swindon Town csatára, Simon Cox lőtte a Walsall ellen 3-2-re megnyert mérkőzésen januárban. Vitatkozni nincs mit róla, csodálatos gól, főleg egy akkor még 21 éves csatártól. Cox amúgy is a szezon egyik felfedezettje: 29 góljával a teljes Football League legeredményesebb játékosa, holtversenyben a Bristol Rovers csatárával, Rickie Lamberttel. Cox idei parádés szezonja is lehet, hogy hozzájárult ahhoz, hogy Steve Coppell bedobta a törülközőt, és a szezon végén felállt a Reading kispadjáról, hiszen tavaly nyáron könnyedén lemondott a csatárról, akit a Swindon most vélhetően busás haszonnal fog nyáron továbbadni. Jegyezzük meg tehát ezt a nevet: Simon Cox!
A szezon menedzsere
Amikor 2007 végén a Burnley menesztette a masszívan unalmas Steve Cotterillt, meglepő módon egy skót másodosztályú csapat, a St. Johnstone menedzserét, Owen Coyle-t hozta a helyére. Bár állítólag Alex McLeish ajánlotta, mégsem vártunk tőle túl sokat, noha már elsőre rendkívül megszerettük, amikor megláttuk, hiszen egyértelműen úgy néz ki, mint George Clooney groteszk változata. Coyle aztán összekapta a Burnley-t, de azért a feljutásról rajta kívül nem nagyon álmodozott senki. Főleg, amikor a Bordók pocsékul kezdték az idei szezont: először csak az ötödik fordulóban sikerült nyerniük, ám utána nem is nagyon akartak megállni. Stílusos, kimondottan látványos futballt játszva meneteltek nemcsak a Championshipben, hanem Premier League-csapatokkal szemben is helytálltak mindkét kupában, pedig Clooney, izé, Coyle játszatta a legkevesebb játékost az egész mezőnyben. A play-offban már egész Anglia a Burnley-nek és a Coyle-nak drukkolt, meg is lett az eredménye. És akkor azt még nem is mondtuk, hogy ő az egyetlen ember az angol futballban, aki smiley-kat ír sms-ben.
A szezon vészkapusa
Régi nagy idolunk, Dean Windass újra bebizonyitotta, hogy őt bizony nem akármilyen fából faragták! Mindannyian jól emlékszünk a tavalyi Championship play-off döntőn szerzett mesés góljára, de ha lehet idén az Oldham kölcsönjátékosaként még azt a bravúrt is túlszárnyalta. Történt ugyanis, hogy egy sötét februári estén a listavezető Leicester otthonában kiállították az Oldham kapusát, és mivel jó angol szokás szerint nem ült cserekapus a kispadon, így Windassnek kellett magára húznia a kapusmezt és beállni a kapuba a második félidő elején, amikor a meccs 0-0-ra állt és a hazaiak éppen tizenegyeshez készülődtek. Az Oldham akkori menedzsere, John Sheridan szerint Windass úgy mutatott a kapuban, mint egy törpe, viszont a Leicester ítéletvégrehajtóját, Matty Fryattet még így is sikerült megigéznie, aki ha egy hajszállal is, de mellérúgta a büntetőt. Deano a továbbiakban is lehúzva tartotta a rolót és annyira meggyőzően pótolta az elsőszámú hálóőrt, Greg Fleminget 40 percen keresztül, hogy még a forduló válogatottjába is beválasztották, persze ezúttal kapusként!
A szezon legviccesebb gólöröme
Legyünk őszinték: kinek nincsen végtelenül elege már a cumizós, a gyermekringatást imitáló, vagy a szögletzászlónál bután csipőt riszáló gólörömökből? Valószínűleg így gondolta ezt a Burnley szélsője, Robbie Blake is, aki a Coventry ellen szerzett gólját meglepő módon ünnepelte meg: letolta a gatyáját kivillantva így a tűzpiros, “BAD BEAT BOB” feliratú feszes alsógatyáját, majd elkezdte riszálni a seggét! És hogy mit is jelent a bugyin lévő felirat? Valami pókerben használt kifejezés arra, ha egy nyerő lapot tartó kéz végül elbukja a partit. Azt hozzá kell tenni, hogy a mezőny rendkívül erős volt, gondoljunk csak a Millwall-támadó, Jason Price karvalyorros ünneplésére, vagy még inkább a Bournemouth kocsmai bunyót imitáló koreográfiájára Lee Bradbury Grimsby Town ellen szerzett gólját követően.
A szezon legköcsögebb klubtulajdonosa
Na azon, hogy ki a legellenszenvesebb klubtulajdonos egy pillanatig sem kellett törnünk a fejünket. Flavio Briatore nem csak azzal érdemelte ki ezt a címet, mert béna kéküvegű szemüveget hord és cikis csajokkal jár meccsre, hanem mert megváltoztatta a klub címerét, át akarja neveztetni a stadiont, 50 fontra emelte a jegyárakat, egy fél csapatnyi menedzsert fogyasztott el kicsit több mint másfél év alatt, és nemcsak hogy beleszól az összeállításba, hanem szinte kizárólag felesleges latin tinédzserek leigazolására ad pénzt. Mi igazából csak a QPR-drukkereket sajnáljuk, mert az tuti, hogy így valószínűleg nem lesz egyhamar újra elsőosztályú klub a Parkőrökből.
A szezon legvalószínűtlenebb menekülése
Tegye fel a kezét, aki egy kicsi esélyt is látott arra egészen februárig, hogy a Doncaster Rovers nem retúrjeggyel zuhan vissza a League One-ba egy évvel a bravúros feljutása után! Pedig igazából annyira nem meglepő ez, hiszen a Championshipben szerencsére még nem feltétlenül a klubtulajdonosok pénztárcája dönt, hanem elég egy tehetséges edző, és itt az eredmény. Sean O'Driscoll munkája már a tavalyi, Leeds elleni play-off meccsen is meglátszott, a gyengébb erőkből álló Donny abszolút megérdemelten verte a tanácstalan Fehéreket, és aztán ugyanez a szellemes, rövidpasszos játék a Champóban is érvényesült, bár beletelt pár hónap, amíg a játékosok akklimatizálódtak a viszonyokhoz. Addig egyfolytában kieső helyen tanyáztak, ám aztán tél közepén elkezdték gyűjteni a pontokat, és senki sem tudta megállítani őket, így a Doncaster - gyaníthatóan a mezőny legolcsóbb keretével - már hetekkel a befejezés előtt biztos bennmaradónak számított, a többieknek pedig maradt az irigységgel vegyes csodálkozás.
A szezon felfedezettje
Sokan itt Fabian Delph nevét látnák szívesen, de a Leeds United valóban tehetséges középpályásáról már a tavalyi szezon alapján is tudni lehetett, hogy belőle bizony egyszer lesz valaki, nemhiába próbálta rátenni a kezét a Hetvenéves Vénasszony és Sir Alex Ferguson is. Mi azonban, többek között azért is, mert Delph már tavaly is bizonyított, sokkal inkább Ross McCormackre tesszük le a voksunkat, aki oroszlánrészt vállalt a Cardiff ugyan fájdalmas véget érő, de összességében remek szezonjában. A bajnokság elején még hiányoltuk a vérbeli gólvágókat a csapatból, és utólag most már bevallhatjuk, hogy igazából nem nagyon fűztünk komoly reményeket McCormack leigazolásához sem (bár ebben a Rúgd és fuss! szerzői nem feltétlenül értettek egyet). A skót centerről ugyan bíztató híreket lehetett olvasni még a Motherwell csatárjaként, de arra senki sem számított, hogy sokáig még a gólkirályi címért is versenyben lesz, mint ahogy arra sem, hogy a Cardiff pedig gyakorlatilag 42 fordulón keresztül legalább play-off helyen fogja nyomni. A Cardiff ugyan megmagyarázhatatlanul kipukkadt a szezon végére, de amit láttunk McCormackből az bizony nagyon meggyőző volt: hatalmas fizikai erő, agilitás, gyorsaság, és pontos, gyilkoserejű lövések mindkét lábbal. Nem véletlen, hogy sorban állnak érte a kérők, így vele jövőre akár még a Premier League-ben is összefuthatunk, bár mi egy ilyen találkozásnak a Cardiff mezében örültünk volna a legjobban.
A szezon legjobban öltözött menedzsere
A Swansea (és ha minden igaz jövőre a Wigan) menedzsere, Roberto Martínez joggal pályázhatna a José Mourinho távozásával megürült ügyeletes piperkőc helyére. A Special One remek szabású lódenkabátjával, hatalmas sálaival és laza eleganciájával magasra tette a mércét, amit bizony egy olyan országban, ahol például a Crystal Palace menedzsere, Neil Warnock selyemfényű melegítőnadrágot hord alkalmi félcipővel, nem valószínű, hogy egyhamar túl fognak szárnyalni. Spanyol Bob azonban megpróbálkozott ezzel: előszeretettel mutatkozott a 2006-os vébé homoszexualizáló német szövetségi kapitány-duójához hasonlóan szűkített szabású fehér ingben (de sajnos nem felgyűrt ujjal), de a lóden-vonalat is követi, hiszen remekbe szabott kétsoros felöltőjében is többször láttuk az oldalvonal mellől magyarázni. Viszont nem ártana jövőre felturbózni azt a ruhatárat Spanyol Bob: ami esetleg még menőnek, vagy akár kúlnak tűnik a doncasteri Keepmoat Stadionban, az nem fetétlenül az a Stamford Bridge-en. Mi előre szóltunk!
A szezon legnagyobb visszatérője
Pont egy évvel ezelőtt nagyon úgy tűnt, hogy a Leicester kiesésével Matty Fryatt karrierjének végleg lőttek, hiszen a három éve az angol futball egyik legnagyobb ígéretének kikiáltott támadó vagy sérült volt, vagy a kispadot koptatta, vagy ha netán pályára lépett semmi maradandót nem nyújtott. Fryattnek azonban még kitartó rajongóit is sikerült meglepnie az idei szezonban, ugyanis a tavalyi három góljával ellentétben idén huszonhétszer zörgette meg a hálót, és lett ezzel a Rókák vezéregyénisége a feljutásért vívott harcban. Egy ilyen szezon után kérőkből ugye sosincs hiány, de Matty Fryatt jövőre valószínűleg még a Championship-szezonnak nagy reményekkel nekivágó Leicester játékosa marad, és talán sikerül végleg bebizonyítania, hogy nem ő lesz az angol futball következő teljesen elkallódott tehetsége.
A szezon legelátkozottabb klubja
Nem is volt olyan régen, amikor a Charlton Athleticet úgy emlegették, mint a legjobban működtetett klubot egész Angliában. Hogy mégis mire alapozták mindezt? Többek között arra, hogy a menedzser, Alan Curbishley több mint tíz éve volt a klub menedzsere, az igazgatótanács (amelyben szokatlan módon a szurkolók egy képviselője is helyet kapott) tagjai mindenben támogatták menedzserüket és nem szerepeltek az újságok címoldalán, prudens gazdálkodás volt jellemző a klubra, nem vásároltak sztárokat, hanem az alsóbb osztályokból szereztek tehetséges játékosokat vagy éppen sajátnevelésű fiatalokat építettek be a csapatba. Egyszóval minden olyan volt mint a mesében. Egészen 2006 májusáig, amikor Curbs távozott a klubtól: onnantól kezdve gyakorlatilag a Charlton el van átkozva. Elsősorban elkapkodott menedzseri kinevezések, elhibázott játékospolitika és ki tudja még mi minden vezetett odáig, hogy a Charlton először a Premier League-ből, majd szégyenszemre idén a Championshipből is kiesett. Ami igazán elgondolkodtató az az, hogy egy-két rossz vezetői döntés gyors egymásutánban bőven elegendő ahhoz, hogy egy klub sorsát megpecsételjék.
A szezon legmeglepőbb mezszíne
Magunk is meglepődtünk, amikor az akkor még akár a feljutásra is esélyes Oldham Athletic a megszokott kék-fehér szerelés helyett rikító rózsaszín mezben lépett pályára egy szeles március eleji hétfő estén a Leeds United ellen a Boundary Parkban. A szemet bántó pink mezt a hazaiak a pálya szomszédságában található Royal Oldham Hospital mellrák elleni adománygyűjtő akciójának megsegítésére öltötték magukra, mondanunk sem kell, hogy a vendégszurkolók legnagyobb örömére.
A szezon leggólerősebb testvérpárja
Kicsit értetlenül álltunk azelőtt tavaly augusztusban, amikor Steve Coppell a távozó Dave Kitson helyére Noel Huntot szerezte meg a Dundee Unitedtől, akiről legfeljebb annyit lehetett tudni, hogy a Reading loboncos hajú szélsőjének, Stephen Huntnak a testvéröccse. Noel és Stephen ugyan előtte még sohasem játszottak egy klubnál (nem úgy, mint a Neville-fivérek vagy Ferdinandék), de hamar kiderült, hogy a vasárnap délutáni focikat a parkban nem felejti el egykönnyen az ember: a két Hunt vezérletével és góljaival (összesen húsz gól fűződik a nevükhöz) nagyon ment a Readingnek, és ha tavasszal nem sérül le Noel, akkor a második helyet valószínűleg játszi könnyedséggel szerezték volna meg a Királyiak.
A szezon új felfedezett menedzsere
Andy Scott 29 évesen, szívproblémák miatt hagyta abba a futballt 2001-ben, és hat évvel később került vissza egykori klubjához, a Brentfordhoz, mint másodedző. 2007 decemberében azonban az addigi menedzsert, Terry Butchert elküldték az anyagi gondokkal küzdő klubtól, és maradt egyedül Scott, aki előbb csak ideiglenesen, majd a jó eredmények után véglegesen átvette a Méhek irányítását. Első teljes szezonjában egyből meg is nyerte a bajnokságot: a Brentford magabiztosan jutott fel a League One-ba, pedig az utolsó nyolc meccset úgy élte túl a csapat, hogy négy csatára is kórházban volt. Scott nem az a lelkizős fajta, tavaly nyáron is elküldött kapásból hat állandó kezdőjátékost, és most, a megnyert szezon után is ajtót mutatott további kilencnek. Meg nem alkuvó, szívós, önfejű edző, akiről még sokat fogunk hallani.
A szezon legnosztalgikusabb menedzseri kinevezése
A szezon feléhez érve kiderült, hogy tavaly a Premier League-ből a leggyengébb eredménnyel kipottyant Derby County-ba Paul Jewell sem tudott életet lehelni. A vezetőség ekkor gondolt egy merészet és azt a Nigel Clough-ot nevezték ki menedzserré, aki a Kosok egykori pályáján, a Baseball Groundon tanulgatott focizni a csapat akkori sztárjától, Dave Mackay-tól, amíg apja, a fiatal sármőr Brian Clough a másodosztály alján szerénykedő vidéki klubból angol bajnokot faragott öt év leforgása alatt. Nigelnek azonban ennél nagy valószínűséggel nehezebb dolga lesz, a vezetőség szerintünk bőven megelégedne azzal, ha apjához hasonlóan a második teljes szezonja végén bajnokként juttatná fel a Derby County-t az elsőosztályba.
A szezon legszomorúbb menedzseri búcsúja
Graham Turnerről már megírtuk egyszer, hogy személyes hősünk, héroszunk, aki előtt nem győzzük elégszer megemelni a keménykalapunkat. Igaz, a Herefordot egyszemélyben tulajdonosként, elnökként és managerként vezényelő Turner csapatának kiesését sajnos helyesen jósoltuk meg, bár akkor még azt írtuk, hogy "remélhetőleg a kiesés sem szegi majd a kedvét", ebben viszont sajnos tévedtünk. Miután a Bikák kiesése biztossá vált a League One-ból, Turner lemondott a manageri tisztségéről, bár elnökként még velünk marad. Mindennél többet árul el róla, hogy managerként 13 év alatt mindössze három (!) játékosért fizetett pénzt, és a tönk szélén levő klub pénzügyeit is rendbe rakta, miközben zömmel kölcsönjátékosokból épített csapattal jutott vissza a Conference-ből előbb a negyed-, majd a harmadosztályba. Mr. Turner, egy igazi Férfit ismertünk meg önben, további sok sikert!
A szezon legfájdalmasabb bukása
Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy a Rúgd és fuss! szerette a Luton Town csapatát, de azért az számunkra is evidenciának tűnt, hogy a klub a Football League oszlopos tagja, hiszen az volt az elmúlt 89 évben megszakítás nélkül. Három évvel ezelőtt még egy szimpatikus, sokra hivatott csapata volt a Championshipben, egy komoly idolunk, Mike Newell vezetésével, most pedig kiestek a League Two-ból is. Ehhez sorozatos ostoba húzások kellettek a mindenkori vezetőség részéről, amik oda vezettek végül, hogy előbb tavaly vontak le tíz pontot a klubtól (ami a League One-ból történő kiesést is eredményezte), majd az idei szezon előtt harmincat (!), ami gyakorlatilag már augusztusban eldöntötte a kiesés kérdését. Hogy mit csinált a Luton? Nem omlott össze, hanem FÉRFIKÉNT, összeszorított foggal küzdve halt meg, úgy, hogy idény közben még megnyerték a League One és Two csapatai számára fenntartott kupasorozatot, a Johnstone's Paint Trophyt is. Vissza is fognak térni.
2008. augusztus 26. 09:00
The Boys Are Back In Town
Távol álljon tőlünk, hogy szakértőnek kiáltsuk ki magunkat a Football League legalsó osztályával kapcsolatban, de azért valamelyest követjük a sorozatot, éppen annyira, hogy egy beharangozót még össze tudunk dobni. A League Two mindig nagyon izgalmas, 24 csapat közül három jut fel egyenes ágon, a negyedik feljutó személye a play-offban dől el, viszont csak ketten esnek ki, de hiba lenne azt gondolni, hogy hátul nem lesz ettől még nagy verseny a kiesés elkerüléséért, mert igenis lesz.
Ami a legérdekesebb rögtön, az az, hogy három csapat is jelentős pontlevonással kezdi a szezont. Ez rögtön rá is világít arra az ellentmondásra, ami az angol futball csillagászati összegeket eltapsoló élvonala és a liga többi része között feszül. Itt már ugyanis némely klub tényleg filléres gondokkal küzd, és a csődeljárások következményeként a Luton 30 (!), a Bournemouth 20, míg a Rotherham 17 pont hátránnyal vág neki a 2008-2009-es idénynek. Közülük a Luton helyzete akár reménytelennek is tűnhetne, de valamiért az a sejtésünk, hogy a Kalaposok heroikus erőfeszítések árán is, de bent fognak maradni. Mick Harford elszánt manager, és az elmúlt évek kiárusítása után most mégis erősödött a csapat valamit a nyáron – visszatért például az a Kevin Nicholls, aki két éve még a Championship egyik keresett középpályása volt, de a kölcsönjátékosokból és másutt szabadlistára tett futballistákból ezen a szinten egész ütőképes csapat alakulhat ki.
Hozzájuk hasonlóan a Bournemouth is most esett ki a League One-ból, és bár gyengült a csapat, de vélhetően nekik is meglesz a bennmaradás. Kevin Bondnak tavaly is majdnem sikerült a bravúr, és az utolsó pillanatig reménykedhettek a Cseresznyék abban, hogy nem kell egy ligával lejjebb sorolniuk, de ez végül nem jött össze. Most össze fog, hiába kell eladni kapós csatárukat, Jo Kuffourt, amikor még ott van az öreg harcos, Darren Anderton, és rajta kívül is néhány fiatal tehetség – a csatár Brett Pitman például, vagy a középpályás Danny Hollands, és itt van még kölcsönben a Liverpool ifjú gólzsákja, Craig Lindfield is. Végül a Rotherham sem fog kiesni, 17 pont mínusz nem a világ (a Leeds tizenöttel tavaly ugyebár majdnem feljutott), a manager Mark Robins ugyebár szintén Sir Alex Ferguson tanítványa, és képes lehet arra, hogy összekapja a csapatot, mely egyébként nem is a saját pályáján, hanem Sheffieldben játssza idén a hazai meccseit.
De nézzük inkább elsőként azt, hogy ki fog feljutni. Az előző hármast nem soroljuk ide, ahhoz azért nagyon sok mindennek össze kellene jönnie, pedig három szebb napokat is látott klubról van szó, de most ez a szezon mindháromnál a konszolidációról szól. A mi pénzünk a Shrewsbury csapatán van, ugyanis ez a klub árulta el az utóbbi időben a legkomolyabb ambíciókat: előbb megszerezték managernek Paul Simpsont, aki egyszer a Carlisle-t már felvitte innét, nyáron pedig szépen költöttek is (köszönhetően annak is, hogy Joe Hart, a klub neveltje bemutatkozott az angol válogatottban, amiért további félmilliót kaptak a Man Citytől), és klubrekordért megvásárolták Grant Holtot, a Nottingham Forest csatárát, aki el is kezdte vételára törlesztését, eddigi három meccsén két gólt is rúgott. Rajta kívül a tapasztalt csatár, Richard Walker is sokat jelenthet a klubnak, amely három forduló után százszázalékos, de mint már mondtuk, nem emiatt várunk sokat a Shrews-tól.
Szintén jól kezdett a liga egyik bukott óriásának számító Bradford, amely nem is olyan régen még a Premiershipben vitézkedett, mostanában azonban igen messze van ettől. A makacs kis skót, Stuart McCall azonban most végre újra felfelé fogja repíteni a klubot, mely főleg játékosai tapasztalatában bízhat: az első három fordulóban öt gólt szerző Peter Thorne 35 éves, a másik csatár Michael Boulding 32, akárcsak a középpályát összefogó Paul McLaren.
A harmadik egyenesági feljutónak a Gillinghamet tippeljük. A League One-ból nyáron kieső Gills managerét, az alsóbb osztályból érkező Mark Stimsont sokan támadták, de az örökölt zűrzavarért nem ő a felelős, és úgy érezzük, hogy szép lassan összeáll a csapata, melyben sok a Conference-ből érkező játékos, de pont ezért szimpatikus is. A két legfontosabb láncszem a 37 éves kapus, Simon Royce, illetve a nála 16 évvel fiatalabb kanadai csatártehetség, Simeon Jackson.
A playoffra hajtók közül a Chesterfieldnél játszik a League Two talán legjobb futballistája, a 33 éves Jack Lester, aki 37 meccsen 27 gólt lőtt a tavalyi szezonban – ennél csak C. Ronaldo és Fernando Torres mutatói voltak jobbak Angliában! A Lincoln gyengén kezdte az idei szezont, de bízunk Peter Jacksonban, aki a liga egyik legjobb managere, és ennél nagyobb problémákat is megoldott már életében, példának okáért túlélt egy gégerákot. A Rochdale tavaly a playoff döntőjében bukott el a Stockporttal szemben, viszont a csapat erős, jók a csatárok, a manager, Keith Hill pedig egy szuggesztív és humoros figura. Szintén playoff helyen volt tavaly David Penney csapata, a Darlington, mely nyáron hat új játékost is igazolt (közülük a Middlesbrough-ból érkező fiatal középpályás, Jason Kennedy lehet a legkomolyabb erősítés), és normál esetben oda kell érnie az első hét hely valamelyikére. Mi bízunk a Darlóban.
Kik szólhatnak még bele a feljutásba? Feltétlenül meg kell említeni a Wycombe Wanderers csapatát, ahol Peter Taylor nyilván apait-anyait belead, hogy helyrehozza kissé megtépázott renoméját, mivel mind a Crystal Palace, mind pedig a Stevenage csapatánál kudarcot vallott a közelmúltban. Aztán a szezon harmadik százszázalékos csapata, a Bury, mely a tavalyi szezont is remek formában fejezte be, úgy látszik, Alan Knill managernek sikerült ezt átmentenie idénre is, bár tartunk tőle, hogy lesz itt megtorpanás nemsokára. Meglepetést okozhat még az ötödik vonalból most feljutó Aldershot, illetve illendőségből megemlítjük még Robbie Williams csapatát, a League One-ból most kipottyanó Port Vale-t is.
Biztos kiesőnek a szezont pokoli rossz formában kezdő Chestert tippeljük, továbbá az Exeter könnyen visszatérhet a Blue Square Premier League-be, ahonnét most nyáron érkezett. Gyengének tűnik a liga egyetlen fekete managere, Keith Alexander által irányított Macclesfield is, amely tavaly is éppen, hogy megúszta a kiesést. És fenyegetve lesz a szezont remekül kezdő Dagenham & Redbridge, illetve Accrington Stanley is, mint két igazi kiscsapat.
Ami még érdekes lehet a League Two-ban, az a számos egyéniség a managerek között. Említettük már Paul Simpsont, aki elismerten a legtehetségesebb angol edzők közé tartozik már évek óta, rajta kívül Peter Taylor is nyomta már a Championshipben, míg David Penney vagy Peter Jackson szintén bizonyított már számos alkalommal. Lehet, hogy nem fog beleszólni a feljutásba, de a Morecambe-et irányító, egykori észak-ír válogatott Sammy McIlroy, vagy a Barnetet évek óta felszínen tartó volt középiskolai IT tanár, Paul Fairclough is érdekes figurák (utóbbi nem mellesleg a Dexy’s Midnight Runners-énekes Kevin Rowland sógora). Aztán itt vannak a kiscsapatokkal csodát tevő edzők: John Still (Dagenham & Redbridge) vagy John Coleman (Accrington Stanley) valószínűleg nem nagyon kaphattak volna ligacsapatot, ha nem viszik fel a magukét. Mindkettőnek sikerült, ráadásul meg is vetették a lábukat. Gary Waddock, a „Wadfather” az Aldershottal most ugyanezt próbálja meg, míg a kezdő fiatal managerek közül Paul Tisdale (Exeter) és Andy Scott (Brentford) lehet a következő nagy dobás akár. Végül az alsóbb osztályokból érkező, mélyvízbe dobott managerek sorsát is érdemes lesz figyelni: Paul Stimsonnak ugyebár fel kell juttatnia a Gillinghamet, míg Lee Sinnott-on (Port Vale) nincs ekkora teher, de azért érdekes lesz, hogyan tud megbirkózni a feladattal, főleg, hogy manapság nagyon nehéz kispadhoz jutni, és könnyen lehet, hogy több lehetőségük nem lesz rá, hogy ilyen szinten bizonyítsanak. Persze biztosan lesz majd edzőváltás is előbb vagy utóbb, de mi most még mind a 24 managernek drukkolunk, aztán győzzön a jobbik.
Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.
Utolsó kommentek