Rúgd és fuss!

Ugye nem egyedül mi nem értettük, hogy a City drukkerei miért a pályának hátatfordítva ünneplik Viera gólját a Notts County ellen? Nos utánajártunk és kiderítettük, hogy ez nem más, mint az új lelátói divat, a poznanozás (Do The Poznan)! A szokatlan ünneplés (amit a szurkolók a Man City Lech Poznan elleni tavalyi őszi Európa Liga-meccsen lestek el lengyel kollégáiktól) abból áll, hogy a gól után egy teljes szektorban a szurkolók egy hátraarcot követően egymásba karolnak, és egy ütemre elkezdenek ugrálni, amitől az embernek olyan érzése támad, mintha leszakadna a ház (ahogy egyébként itt is látható). Mit nem adnánk érte, ha egyszer mi is résztvehetnénk egy jó kis poznanozásban!

Akinek még lettek volna kétségei azzal kapcsolatban, hogy az élvonalbeli angol futball szép csendben a világ egyik legvisszataszítóbb üzletágává fejlődött, azoknak is eltűnhetett az összes illúziójuk szombat este. Nekünk nem voltak ilyenjeink, és tisztában voltunk vele, hogy a szaúdiak által futtatott Manchester Citynél undorítóbb klub nem nagyon van a világon, mégsem bírtuk igazán utálni ezt a csapatot, és ennek leginkább egy oka volt: Mark Hughes. Nemcsak, hogy a Premier League legelegánsabb menedzserét tisztelhettük benne, de egy karakán, szimpatikus ember, aki ráadásul megtehette volna, hogy egy manchesteri Real Madridot farag a Cityből, „galaktikus” igazolásokkal, ehelyett kialakított egy szigetországi gerincet olyan játékosokból, akik a posztjukon tényleg a liga legjobbjai közé tartoznak, csak éppen nincs róluk kétoldalas poszter a Bravo Sportban: Shay Given, Gareth Barry, Craig Bellamy vagy Stephen Ireland elsőrangú futballisták, és nem is hagyták cserben Hughest, a City legjobbjai voltak.

 

Mondjuk hiba volt a csapatba hozni néhány köcsögöt, az igaz. Közülük a volt klubja elleni gólt látványosan ünneplő rohadék, Adebayor és a világ legtúlértékeltebb játékosa, Robinho már nem fértek a kezdőbe Hughes utolsó meccsén a Sunderland ellen, és ez sokak szerint jelzésértékű volt. Utolsó pár meccsét leszámítva ugyancsak csalódást okozott eddig a csillagászati összegekért vett Carlos Tevez, és a védelem is produkált néha furcsa dolgokat, úgyhogy belefutott a csapat egy rossz időszakba, sorozatban hozta a döntetleneket, de még ezzel együtt is összesen kétszer (!) kapott csak ki ebben a szezonban, ami hihetetlen adat.

A Citynek ugyan a bajnoki címre ezzel együtt sem lehet sok esélye már idén, de aki azt gondolta, hogy a semmiből egy-két év alatt meg lehet vásárolni a bajnokságot, az nyilvánvalóan egy ostoba barom. A baj csak az, hogy egyre több angol csapat van hasonlóan ostoba barmok kezében, és nincs sok jel, ami arra utalna, hogy ez a folyamat megfordulna. Szögezzünk le valamit: a Manchester City egyáltalán nem áll rosszul. Ha az elmaradt meccsüket hozzák, akkor mindössze három ponttal vannak lemaradva a 4. helyezett Aston Villa mögött, ami ha jól tudom, a minimális célkitűzése a Citynek erre a szezonra.

De nem, az arabok úgy gondolták, hogy a csapatuknak alázni kell mindenkit a ligában, úgyhogy kirúgták Hughest (egy győztes meccs után!) és a helyére odahozták Roberto Mancinit. Most eltekintve attól, hogy Mancini nyilvánvalóan két átigazolási időszak leforgása alatt Anglia legocsmányabb csapatát fogja kialakítani a Cityből (Bellamy, Ireland és a többiek, szevasztok!), milyen megalázó eljárás már ez, hogy meg sem mondanak Hughesnak semmit, pedig nyilvánvalóan MINDENKI tudja, hogy nem véletlenül ül ott Mancini a lelátón a Sunderland ellen, de csakazértsem szólnak a jelenlegi menedzsernek, hanem a meccs után egy közleményben jelentik be a változást. Az egészben igazából ez a leginkább felháborító, és nem véletlen, hogy a játékosok sem örültek a történteknek. Ezek után nyilván nem marad más hátra, mint ugyanúgy drukkolni a City ellen, mint a Fat Four bármelyik tagja ellen, úgyhogy még nagyobb lesz a teher az Aston Villán és a Tottenhamen, sőt, ezek után a City vagy United kérdésnél is egyértelmű lesz a válasz, és Sir Alex remélhetőleg feltörli még a padlót ezzel a nyálas stricivel.

Azok kedvéért pedig, akik szerint „így mennek a dolgok a világban”, azoknak elmondjuk, hogy bármilyen furcsa is, de Angliában mostanáig nem Jesus Gil y Gil számított az etalon klubtulajdonosnak, ugyanis ez az esztelen edzőkeringő azóta van csak, amióta a Briatorék, Romanovok és a megjegyezhetetlen nevű ázsiai befektetők (meg sajnos brit követőik) szerepet kaptak a brit futballban. Tudjuk jól, hogy nem 1986-ot írunk, amikor még Alex Ferguson öt évet kapott rá, hogy végre bajnokesélyes csapatot alakítson ki, de ez a tempó Angliában egészen a közelmúltig ismeretlen volt, most már sajnos nem az.
 

A Rúgd és fuss! sosem csinált titkot abból, hogy nem a szíve csücske a brazilok "szambafutballja", azt pedig hittel valljuk, hogy Angliát nem a brazil futballistáknak találták ki. A múltból is számos példát említhetnénk az Angliában betliző állítólagos világklasszisokra, Roque Juniortól Klébersonig, de most maradjunk inkább a jelennél, hiszen egyértelműen napjaink tipikus jelensége, hogy az összes európai bajnokságot olcsó brazil importáruval töltik fel. Persze bennünket a Bundesliga vagy a többi, hasonlóan érdektelen nemzeti bajnokság balsorsa nem izgat, de azt szeretnénk, ha a szigetország ennek a divathóbortnak nem esne áldozatul. Éppen ezért örömmel tölt el bennünket, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – úgy tűnik, nem nekik áll a zászló: az Angliában játszó brazilok többsége tök felesleges. Van, aki bántóan rossz, és van, akinek csak értelmetlen a jelenléte, mindenesetre pont egy csapatra való is kijön belőlük. Íme a Premiership 11 legfeleslegesebb brazilja.

A kapuban magától értetődően a szezon legrosszabb kapusa áll. Nyolcmillió fontot fizetett ki érte a rosszemlékű Ramos-Comolli duó, ami mondani sem kell, hogy elképesztően nagy pénz egy kapusért, pláne egy olyanért, akinek egy sima beadás lehúzása is problémát jelent. Számolni se lehet a kabaréba illő jeleneteket, amiket a méltán népszerű Hernyó szerencsétlenkedése okozott a Spurs védelmében, és hiába játszik meggyőzően Piszkos Harry csapata, ha közben folyton attól kell félniük a fiúknak, hogy minimum hárommal kell többet rúgni, mert Gomes bármikor egymaga felhozhatja az ellenfelet.

Igen, tudjuk, Belletti azok közé tartozik, aki annyira nem rossz, sőt, lőtt is pár nagy gólt már idén, ettől függetlenül nem tud meggyőzni bennünket arról, hogy nélkülözhetetlen lenne. Tipikusan az európai futballarisztokrácia kisinasa, aki pályafutása nagy részét úgy töltötte, hogy sztárcsapatok cserepadján üldögélt. Most ezt teszi a Chelsea-ben, ahol ő csak egy a hozzá hasonló, bosszantóan céltalan zsoldosok közül, de ettől még előlünk nem rejtőzhet el.

Egy öregedő és lassú középhátvéd, aki annak köszönheti szerencséjét, hogy ingyen volt tavaly, azóta pedig hiába mentek meccsek a hibáin, nem lehetett elzavarni, ami mutatja, mekkora káosz van Newcastle-ban. Cacapáról nyilvánvaló volt, hogy túl a pályafutása zenitjén soha az életben nem fogja felvenni a Premiership ritmusát, és kevesebb, mint másfél év alatt sikerült elhomályosítania Titus Bramble, a Szarkák addigi bakikirálya emlékét. Röviden: Cacapa csapnivaló védő, és semmi keresnivalója Angliában.

Róla már az érkezésekor megírtuk a magunkét, és nem is tudott ránk cáfolni. Gilberto rögtön bemutatkozásán, a PSV Eindhoven elleni UEFA-kupa negyeddöntőn rúgatott egy gólt az ellenféllel, és hiába kapta le Juande Ramos a szünetben, a meccs elment, a Spurs pedig a visszavágón ugyan nyert, de mégsem volt elég a továbbjutáshoz. Gilberto aztán kapott még pár meccset, de nélkülözhetetlenségét egyszer sem tudta bizonyítani, és remélhetőleg már csak idő kérdése, amikor – a sok haszontalan Comolli-szerzeménnyel együtt – ’Arry ajtót mutat a brazilnak.

Rafa Benitez az utóbbi két évben végre megvalósítani látszik régi tervét, melynek keretében az Internazionale angol megfelelőjét faragja a Liverpoolból. Vagyis egy-két kivétellel középszerű dél-amerikai vagy ibériai importcikkek, nézhetetlenül unalmas játék és saját nemzetbeli játékos csak mutatóban van a csapatban. Fabio Aurelio amikor éppen nem sérült, akkor legjobb esetben is egy tucatfutballista benyomását kelti, és ugyan van egy veszélyes bal lába, de védekezni már jóval kevésbé tud. Az, hogy most állandó kezdő a csapatban, nem azt jelenti, hogy olyan jó, hanem azt, hogy vetélytársa, az olasz Dossena még nála is sokkal rosszabb.

Elképzelhető, hogy lesz, aki úgy gondolja, hogy Fabio Aurelióval szemben igazságtalanok voltunk (egyébként nem), de hogy nem lesz épeszű ember, aki Lucas Leiva védelmére keljen, az száz százalék. Azt, hogy Benitez mégis mit lát ebben a súlytalan, haszontalan és ellenszenves kis primadonnában, még a spanyol edző legvérmesebb hívei sem értik, és a liverpooli szurkolók türelme fogytán is van vele szemben. Nem véletlenül, hiszen bárki tudná ezt a teljesítményt produkálni a tartalékcsapatból. Ha van iskolapéldája a FELESLEGES brazil játékosnak Angliában, akkor az Lucas Leiva.

Denilson nagyjából hasonló szerepet tölt be a Hetvenéves Vénasszony csapatában, mint Lucas Leiva a Liverpoolban. Elvileg védekező középpályást játszik, ami csak azért érdekes, mert ütközni, labdát szerezni nem nagyon tud, viszont ez még elnézhető lenne, ha legalább egyvalami lenne, amiben jobb az átlagnál, de ilyenről Denilson esetében nem nagyon tudunk. A pehelysúlyú brazil középpályás útját eladott labdák és megakasztott saját akciók szegélyezik, és csak a jóisten (meg a Hetvenéves Vénasszony) tudja, hogy ez miért jó bárkinek is.

8 Anderson (Manchester United)

A Premiership egyik leghülyébb külsejű futballistája tavaly nyáron óriási tehetségként beharangozva jött együtt a portugál Nanival, de egyelőre egyikük sem mutatott ebből túl sokat. Nem azt mondjuk, hogy Anderson reménytelen és kutyaütő futballista, de azért nézzük meg, hogy egy 18 millió fontba került labdarúgóról van szó, ehhez képest eddig egyetlen gólja sincs, pedig állítólag támadó középpályásról beszélünk, mégis rossz nézni, amikor megpróbál kapura lőni. Egyébként lehet, hogy sokat fut, meg szorgalmas, de hogy neki feltétlenül csillagászati összegekért kéne futballoznia a világ állítólagosan legjobb csapatában? Na ne vicceljünk.

Őt ugyan szükségből igazolta szezon közben a Chelsea, amikor Essien kiesése miatt hirtelen szükség lett egy védekező középpályásra, Mineirónak pedig éppen nem volt csapata, ráadásul brazil is volt, úgyhogy Scolarinak nem kellett több. Mindezek ellenére érkezése óta mégis csak alig pár percet játszott, ami csak egyet jelenthet: hogy teljességgel felesleges.

Iskolapéldája annak, hogy attól, hogy valaki az orosz bajnokságban sorozatban rúgja a gólokat, még nem kellene rekordösszeget fizetni érte. Jo – ez is milyen komolytalan név már? – eddig 18 millió fontért összesen egy bajnoki gólt rúgott (a Portsmouth ellen), az se számított sokat, hiszen követte még további öt a társaktól. Most viszont már a cserepadra sem fér oda, és ahogy a City ambícióit elnézzük, túl sok szerepe a jövőben sem lesz. (Ha már City: természetesen Robinhót is egy túlértékelt törpének tartjuk, de ő legalább lőtt néhány gólt, amivel ha nem is bizonyította, hogy tényleg olyan sokat ér, de feleslegesnek nem nevezhető.)

Még egy vicces rekordigazolás. Alfonso Alvest csaknem 13 millió fontért hozta az anyagiakban annyira nem dúskáló Middlesbrough a télen Hollandiából, ahol lehet, hogy számolatlanul rugdosta a gólokat, de mint annyiszor, most is kiderült, hogy a Premier League kicsit más szint. Tavasszal hosszú hetekig kellett várni, amíg végre beköszönt, és a végére még úgy is tűnt, mintha belelendült volna, ehhez képest idén eddig van csatár létére két darab akciógólja, viszont cserébe rengeteg ziccert kihagyott. Ha ezt a mutatót egy angol fiatal produkálja, sokan legyintenek, hogy hát igen, gyenge a brit utánpótlás, de egy brazilnál biztos csak átmeneti üzemzavarról lehet szó. Lehet, hogy így van, mindenesetre örülnénk, ha Alves és a haverjai is inkább valahol a kontinensen ügyeskednének a jövőben.

„Valószínűleg el kell adnunk majd néhány játékost, és veszünk is pár újat. Kellene néhány védő, meg középpályás – a középpálya a kulcs.” Okos megállapítás, és az ember hajlamos lenne hamar napirendre térni felette, ha ezt bármelyik futballedző nyilatkozza, ám amikor mindezt egy korrupcióval és az emberi jogok lábbal tiprásával vádolt thaiföldi ex-miniszterelnök mondja, akkor bizony felkapja a fejét.

Márpedig a fenti mondatokat Thaksin Shinawatra, a Manchester City tulajdonosa mondta a szájával, és ez már önmagában kiverte nálunk a biztosítékot, de az igazi vicc az, hogy mindezt annak kapcsán volt képes kijelenteni, hogy nem nagyon cáfolta a bulvárhírt, mely szerint nyáron könnyen repülhet Sven-Göran Eriksson a City kispadjáról. Tény, hogy itt a blogon nem szoktunk kesztyűs kézzel bánni Sexy Svennel és szedett-vedett kompániájával, de azért ez mégiscsak egy vicc.

Emlékezzünk: a Manchester City tavaly majdnem kiesett, és a nyáron a szurkolók által csak Frank Sinatrának nevezett tulaj tényleg sok-sok pénzt ölt bele a csapatba, amely ennek megfelelően feljebb is lépett egy kategóriát, és most már kiesőjelöltek helyett a biztos középcsapatok közé tartozik. Ha Thaksin komolyan gondolta volna, hogy a Cityvel megcélozhatja a Fat Fourt és a BL-t, akkor mondjuk beletesz a klubba kétszer ennyi pénzt – és még ez se lett volna biztosíték, hiszen olyan a világon nincs, hogy egy csapat a semmiből betörjön az elitbe.

Ha Frankie Boy megkérdez bennünket múlt nyáron, mi akkor is megmondtuk volna neki, hogy a maximum egy hetedik hely, amit a City ezzel a napok alatt összedobált kerettel elérhet. Sőt, ha már így szóba elegyedtünk, akkor azt is megmondtuk volna, hogy latin-amerikai ballasztok és más kontinentális hulladék helyett olyan játékosokat is vásárolhatott volna, akik nem pukkadnak ki három hónap után. (Vicces, hogy Sexy Svent pont a City erőn felüli szezonkezdése buktathatja meg, a mester túl magasra tette a lécet az irreálisan jó rajttal…)

De igazából most nem is ez a lényeg, legyen az a City baja, hogy Bianchival meg Geovannival próbálta meg ijesztgetni a Fat Fourt – mindenki úgy csinál magából hülyét, ahogy az neki tetszik. A baj sokkal inkább az, hogy a Thaksinhoz hasonló despota tulajdonosoknál talán senki nem ártott többet a Premier League-nek, de tényleg, még a hetvenéves vénasszony sem okozott ennyi kárt az angol futballnak. Látszólag logikátlan, ki tudja, milyen üzleti érdekekhez igazodó játékosügyletek, funkciótlan, de legalább drága játékosimportok, és persze a tulajok kénye-kedve szerint elkergetett edzők, ezt köszönhetjük nekik.

Thaksin persze mondhatja, hogy a saját pénzéből nem keveset fektetett bele a klubba, és azt csinál vele, amit akar. Mi pedig mondhatjuk, hogy ne csodálkozzon, ha pofára esik, hiszen egyik pillanatról a másikra még soha, senki nem csinált klassziscsapatot, de legszívesebben azt mondanánk neki, hogy húzzon haza Thaiföldre, álljon a bíróság elé és örüljön neki, ha mégsem kötik fel. És vigye magával Abramovicsot, Hickset, Gillettet, Romanovot meg az összes többi szemétládát, és akkor a világ is, és az Egyesült Királyság is egy boldogabb hely lenne.

Úgy néz ki, hogy mégis összejött végül.