Rúgd és fuss!

Sajtóértesülések szerint Martin O'Neill mégsem váltja Avram Grantet a West Ham kispadján, mert annyira felbosszantották az idő előtt napvilágra került hírek. Szombaton ugyebár a BBC és a Skysports is többé-kevésbé tényként kezelte, hogy az Arsenal elleni meccs után Grant megy, és a tulajdonosok O'Neillt hozzák a helyére. Most azonban úgy tűnik, hogy az északír mester visszakozik, mert ilyen körülmények között inkább nem szeretne a Kalapácsosokhoz menni. Marad tehát a bizonytalanság a West Hamnél, számunkra meg az elhatározás, hogy csak megerősített híreket közlünk majd tényként a továbbiakban.

Amikor már pont úgy nézett ki, hogy Avram "Őshüllő" Grant túléli ezt a nehéz időszakot a West Ham élén, egyszerre bedobja a BBC a hivatalosan még meg nem erősített hírt: az izraeli managert Martin O'Neill váltja a szombati, Arsenal elleni meccs után. Először is, az ötlet jó. O'Neill remek edző, amit mi sem bizonyít jobban, mint a Villa teljes összeomlása a nyári távozása után. Grant leginkább olyan volt, mint a szegény ember Rafa Beniteze, aki a kupákban bárkit ki tud ejteni az elképesztően defenzív csapataival, de a körmérkőzéses nyeréskényszert nem neki találták ki. A West Ham hajója nagyjából azóta süllyed, hogy Alan Curbishleyt 2008 nyarán kiutálták az akkori tulajdonosok: sem a súlytalan Zola, sem pedig a tehetetlennek tűnő Őshüllő nem tudott mit kezdeni a csapattal. Utóbbi az idény elején hozott egy rakás középszerű játékost, közülük csak Piquionne volt, aki úgy, ahogy bevált, és a West Ham csak akkor kezdett elindulni felfelé, amikor Grant az olyan saját nevelésű fiatalokhoz nyúlt helyettük, mint Freddie Sears vagy Junior Stanislas. A Newcastle elleni öt-nullás vereséget azonban velük se tudta elkerülni a csapat, és úgy látszik, ez volt az utolsó szög Grant koporsójába is.

Amivel itt vitatkozni lehetne, az időzítés, hiszen azóta a West Ham előnyt szerzett a Birmingham ellen a Carling kupa elődöntőjében, továbbment az FA kupában, és sokan mártírnak fogják tartani a kirúgásra amúgy bőven rászolgált Őshüllőt, aki kezdettől fogva a kiesőzónában tanyázott többre hivatott csapatával. Mindez csak azt vetíti előre, hogy O'Neillnek nem lesz könnyű dolga a tulajdonos pornóbárókkal: Sullivan és Gold egyáltalán nem biztos, hogy megteremtik hosszú távon azokat a feltételeket, amiket Randy Lerner nem tudott az Aston Villánál. Mindazonáltal O'Neill egy harcos és sikeres csapatot fog formálni a West Hamből, efelől semmi kétségünk nincs, kérdés, hogy mennyi ideje lesz erre.

Most már végérvényesen kijelenthető, hogy idén a Premiershipben egy igazi kérdés vár eldöntésre, méghozzá az, ki fog a negyedik helyen végezni. Mert az, hogy a Liverpool megbotlik-e összeszarva magát a nyakában lihegő Chelsea-től, vagy majdnem húsz év után megnyeri újra a bajnokságot, és hogy a Man Utd mire fog jutni, ha végre-valahára hazatér a nemzetközi hakniturnéjáról és méltóztatik lejátszani az elmaradt meccseit, és az majd mire lesz elég a végén, legyünk őszinték: vastagon leszarjuk mindannyian, akik egy kicsit is szeretjük az angol futballt. Ugyanis itt igazándiból nem csak az fog eldőlni, hogy az Arsenal vagy az Aston Villa szerzi meg a mágikusnak számító negyedik helyet, hanem legfőképpen az, hogy lesz-e értelme elsőosztályú angol klubfutballt nézni az elkövetkező néhány évben.

Afelől ugyanis senkinek sem lehet egy fikarcnyi kétsége sem, hogy az idei bajnokság arról szól, együtt tud-e maradni a Fat Four, vagy az Aston Villának sikerülni fog közéjük férkőzni. Előfordult már ilyen, legutoljára éppen az Evertonnak sikerült pár évvel ezelőtt, de egyrészt arra senki sem számított, másrészt annak nem is volt ekkora jelentősége. Az Aston Villa ugyanis jelenleg sokkal több, mint egy öreg, fáradt, de még mindig rém elegáns klub Birminghamből, a Villa jelenti mindazt, ami szöges ellentétben áll a gyűlöletes Fat Four által képviselt trenddel.

A mostani Aston Villa érdekes kisérlet arra, lehet-e úgy sikeres csapatot összerakni, hogy a játékosok zöme fiatal angolokból áll (a kezdőcsapat tagja az angol U21-es válogatott gerincét képező játékosok szinte mindegyike: Curtis Davis, Nigel Reo-Coker, James Milner, Gabby Agbonlahor és Ashley Young), nincsenek funkciótlan idegenlégiósok Dél-Amerikából, Afrikából, vagy éppen Ázsiából, nincsen ellenszenves rotációs rendszer (Martin O'Neill sportot űz abból, hogy változatlan kezdőcsapatot küldjön pályára fordulóról-fordulóra), és nincsenek felesleges hisztik sem. Van viszont egy intelligens tulajdonos, Randy Lerner, a csendes amerikai (hallotta őt valaha valaki nyilatkozni?), aki megtalálta a tökéletes menedzsert, aki pedig egy igazi konok katolikusként egy jottányit sem enged a rögeszmés tervéből, azaz, hogy pár éven belül bajnokcsapatot faragjon ebből a Villából.

Furcsa kimondani, de az Aston Villa tegnapi meccse az Arsenal ellen olyan volt érzelmileg, mintha egy angol csapat ki-ki meccset játszott volna egy időhúzással, fetrengéssel, sunyi rugdosódással operáló spanyol vagy olasz csapat ellen valamelyik nemzetközi kupa elődöntőjében. Minden volt ugyanis, ami egy vérbeli kupameccshez szükséges: három kapufa, igazságtalan vezetés, behozhatatlannak tűnő kétgólos hátrány, a reményeket visszahozó tizenegyes szinte a semmiből, majd az utolsóutáni percben egyenlítés, amikor a lábunk egyszerre lendült Zat Knight baljával, és miután a labda a hálóban kötött ki artikulálatlan üvöltéssel ugrottunk fel a kanapéról.

Nyilván mindenki szokott azon gondolatkísérletezni (és/vagy arról monologizálni a kocsmában), hogy vajon mire mennének a hetvenes-nyolcvanas évek nagy angol csapatai a Premiershipben. Én szoktam. Aztán láttam szombaton a MU-Villa meccset (4-0), úgyhogy erről a továbbiakban nem kell fantáziálni.

A Villa a "régen minden jobb volt" világnézet kirakatcsapata. A mai viszonyokhoz képest kis létszámú, zömében brit és skandináv játékosok alkotta keret. Feltörekvő angol válogatottak. Visszafogott észak-ír menedzser, aki Skóciában aratta legnagyobb sikereit. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt az ilyen paraméterekkel rendelkező angol csapatok rendszeresen verték végig Európát.

A csilivili MU (francia játékos! portugál!! brazil!!!) ellen ehhez képest pontosan annyi esélyük volt, mint mondjuk a Paksnak lett volna a helyükben. Szép elmélet, hogy egy ilyen Villának az angol futball gyönyörű, sárverte hagyományai nevében egy-nullra győzni kell a Premiership talmi pénzsóvárságát megtestesítő MU ellen, a gyakorlat azonban azt mutatta: a Villa arra sem elég, hogy erőfeszítésre, harcra kényszerítse a Manchestert.

Gabi Agbonlahor és Ashley "Wanker" Young hiába roppant tehetségesek (utóbbit éppen ezeken a hasábokon követeltem nemrég a válogatottba), a Giggs és Ronaldo alkotta szélső-kettőshöz képest olyanok voltak, mint a sokszor emlegetett fing a szélben. Cristiano Ronaldo modorossága engem is irritál annyira, mint minden jóérzésű futballbarátot, de azzal nem lehet mit kezdeni, hogy a faszi egy zseni. Tegnapi gólja és gólpassza egyaránt maga volt a költészet. És tényleg minden pillanat izgalmas volt, amikor hozzá került a labda, mert benne volt az ígéret, hogy megint valami elképesztő történik. Youngnak ehhez képest tán ha egy jó csele volt az egész meccsen, de a beadást utána már elrontotta.

Az angolok, azt írja a világsajtó, egyáltalán nem tudnak mit kezdeni a teljesen elszállt fiatalokkal. Alex Ferguson még ellenáll, nála senki nem mer nem futni, nem harcolni, nem odafigyelni. Közben úgy épített fel egy csapatot, hogy az az esetenként sarabolós angol meccseken és az AS Roma ellen is működőképes legyen. A Villának egy fronton kéne helytállnia, de ott se tud, mert O'Neill nyilvánvalóan nem tudja megfélemlíteni/motiválni az embereit. Barry pedig, most olvastam valahol egy Villa-párti kommentben, elfáradt szegény a szerda-szombat ritmusban.

Ami régen volt, az lehetett bármilyen nagyszerű régen (és, istenemre, nagyszerű volt), nem jön vissza soha többé. A Premiership baja nem önmagában a Manchester United, ahol Ferguson parádésan vegyíti a klasszikus brit futball alapértékeit (lásd a bajnokság második leghülyébb hajviseletét felvonultató Andersont, aki kőkeményen visszamegy védekezni) a színezős megoldásokkal; nem is az ihletett támadófutballt játszó Arsenal (ahol, értsük meg, nem gonoszságból nem játszanak angolok, hanem mert Eboue nem annyival szarabb Bentleynél, mint amennyivel kevesebbe kerül, sőt). A Premiership baja sokkal inkább a Manchester City meg a Portsmouth, ahol a nagyokat próbálják utánozni, de csak azt értik az egészből, hogy sok külföldit kell venni, azt nem, hogy jól is kell játszani. A Premiership baja az Aston Villa, ahol a túlfizetett huszonévesekben nincs annyi tartás, hogy legalább összetörjék magukat a menedzserük, a közönségük és saját maguk büszkeségének megőrzése végett. Az angol focit tényleg fojtogatja a rengeteg pénz, de ez éppen nem az Old Traffordon produkálja a csúnya tüneteket.