Rúgd és fuss!

A Rúgd és fuss! idén már éppen eleget foglalkozott menedzserek menesztésével, azt azonban még mi is kíváncsian várjuk, hogy a mai őrült Premier League-forduló után ki lesz az első, akitől megválik majd a klubvezetés. Gérard Houllier, azaz a Szívbajos Varangy, aki gyakorlatilag pár hónap alatt a tavaly még a BL-helyekért küzdő Villát magabiztosan a kiesőzónába navigálta? Vagy esetleg Carlo Ancelotti, aki  úgy tűnik mostanra már teljesen elvesztette a kontrollt a csapata felett? Netán Roy Hodgson, akinek látszólag semmi sem jön össze, és a világ legnyomorultabb csapatától is képes kikapni az egyébként sokkal jobb sorsra egyelőre nem nagyon érdemes Liverpoollal? Vagy akár a téli menetelést megelőzően ultimátumot kapott Őshüllő, Avram Grant, aki ugyan hozta az elvárt győzelmet abból a bizonyos három meccsből, de még így sem lehet biztos a dolgában, mivel csapatát ma este a tartalékos Newcastle zúzta szét apró darabokra?

Elmaradt végül az FA homofóbia ellen készített kampányfilmjének nemrégiben tervezett hivatalos televíziós és mozibemutatója, mivel többen is kifogásolták annak túlzottan sértő nyelvezetét (mi magunk inkább azt gondoljuk, hogy azért sem mutatták be, mert túlságosan mulatságosra sikeredett). Ugyanakkor ebből is nyilvánvaló, hogy a mai angol futballban nagyobb problémát jelent a lelátói homofóbia, mint a rasszizmus. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Tottenham Hotspur szurkolói ellen tavaly azért indítottak rendőrségi eljárást, mert homofób rigmusokkal sértegették klubjuk egykori játékosát (a nem mellesleg színes bőrű) Sol Campbellt, vagy akár az, hogy kisebb-nagyobb megalkuvás árán az angol válogatott kezdő tizenegyét is simán ki lehetne csupa fekete futballistából állítani, és ez egyébként sem meglepetést, sem felháborodást nem keltene a közvéleményben, nem úgy, mint esetleg más európai országokban. Ez természetesen Angliában sem volt mindig így, sőt volt olyan futballista, aki a beválogatását követően postán egy pisztolylövedéket kapott, hogy tisztában legyen azzal, mi várhat rá, ha a lábát a Wembley gyepére teszi. Ezúttal azt mutatjuk be, hogy milyen előzmények vezettek a színes bőrű futballisták általános szigetországi elfogadottságához.

A brit futball első jegyzett színes bőrű játékosa Andrew Watson volt, akiről nagyon sokat nem tudunk, talán csak azt, hogy megfordult a kor legendás amatőrcsapatainál: játszott a glasgow-i Queen's Park Football Clubnál és a londoni Corinthiansnál is, sőt még a skót nemzeti tizenegy mezét is többször is magára ölthette az 1880-as évek legelején. Az utókor hajlamos azonban Watsonról megfeledkezni, és az első színes bőrű futballistaként inkább Arthur Whartont számon tartani.

Wharton, ha ugye nem is a legelső színes bőrű, de a legelső színes bőrű professzionális futballista volt Nagy-Britanniában, miután 1885-ben aláírt a Darlington csapatához. A ghánai születésű Wharton az 1880-as évek elején érkezett Angliába, hogy metodista lelkésznek tanuljon, de hamar rájött, hogy a pezsgő brit sportélet sokkal több szórakozást tartogat számára, mint a Jóisten dolgaival való foglalatoskodás. Wharton a kor szellemének megfelelően majdnem minden sportágban kipróbálta magát, és mindegyikben sikeres is volt! Elismert krikettjátékos volt, de az ő nevéhez fűződik például a Preston és Blackburn közötti táv kerékpáros rekordja, sőt egy ideig ő volt Nagy-Britannia (és állítólag a világ) leggyorsabb embere is, mivel az általa felállított csúcsot (10 másodperc alatt futott le 100 yardot!) két éven keresztül nem tudták megdönteni. Ezek után meglepőnek tűnhet, hogy Wharton elsősorban mint futballkapus vált ismertté, bár bizonyos csapatokban szélsőt is játszott. Abban az időben a kapusok a térfelük feléig előreszaladva még a kezüket is használhatták, ami a rögbihez tette hasonlatossá a játékot, és Whartonnak bizony megvolt a kellő fizikuma ehhez. Legnagyobb specialitása az ún. dupla öklözés volt, azaz a labdát és a támadó fejét is kiütötte a biztonság kedvéért a beadások alkalmával, de a produkciói különben is a cirkuszi mutatványokra emlékeztettek: ha messze járt a labda a nézőket nevettette, de olyan is előfordult, hogy egy lövést a keresztlécen lógva védett ki, méghozzá úgy, hogy a labdát a combjai közé fogta. Megfordult később a Prestonnál és a Sheffield Unitednél is, ahol egy év után azonban egy másik legenda, Fatty Foulke szorította ki a kezdőből. Visszavonulása után Wharton egyre inkább kizárólag két kedvenc hobbijának szentelte az ideje nagyrészét: az alkoholnak és a fehérnépnek, így nem is annyira meglepő, hogy teljesen magányosan, szifiliszben szenvedve hunyt el.

A huszadik század első évtizedeinek is megvoltak a híres fekete labdarúgói, mint például Walter Tull, aki az első színes bőrű mezőnyjátékosként vonult be a futballtörténelembe.

Tull a Spurs jobbösszekötőjeként vált ismertté, de az észak-londoni karrierje nem tartott sokáig, miután egy idegenbeli meccsen kikezdték az ellenfél szurkolói a bőrszíne miatt, és azt követően már nem nagyon tudott visszatalálni korábbi formájához, így eligazolt a Northampton Town csapatához, ahol viszont több mint száz meccsen szerepelt. Igazi sikereit Tull mégsem a futballpályán, hanem a csatamezőkön aratta: az első világháború kitörése után azonnal bevonult a seregbe, és többek között részt vett a somme-i ütközetben is. Tullt hősiessége elismeréseként hadnaggyá léptették elő annak ellenére, hogy az akkori szabályok értelmében "négerek és mulattok" nem viselhettek tiszti rangot. A futballpályára azonban már sohasem térhetett vissza, mivel egy rajtaütés alkalmával életét vesztette.

Úgy tűnhet, hogy ekkoriban még igencsak elképzelhetetlen volt, hogy az angol válogatott mezében ne tizenegy fehérbőrű játékos fusson ki a pályára. Pedig a 20-es években véletlenül majdnem erre is sor került! Az történt ugyanis, hogy a Plymouth Argyle gólvágója, Jack Leslie, aki a pályafutása során több mint négyszázszor zörgette meg a hálót, meghívót kapott a szövetségi válogatóbizottságtól a válogatott soron következő mérkőzésére. Az illetékesek az utolsó pillanatban azonban mégiscsak visszavonták a meghívót, és azt az Aston Villa centerének, Billy Walkernek küldték el. Az ok? Leslie szerint valószínűleg kimehetett a válogatók fejéből, hogy ő csak egy színes srác...

A második világháború utáni korszak angol futballjában ritkán fordultak elő fekete játékosok, mint ahogy egyébként a társadalmi élet egyéb területeire sem volt jellemző a túlzott jelenlétük. A nehezen fellendülő gazdasági helyzet elégedetlenséget eredményezett, kedvezett a szélsőséges mozgalmak elterjedésének, és a hatvanas évektől kezdve bizony nemcsak programfüzetet osztogattak a futballpályák környékén, hanem a brit Nemzeti Front szórólapjait is. Az általános hangulatot jól jellemzi a konzervatív politikus, Enoch Powell beszéde, amelyben a színes bőrű lakosság gyarmatokra való visszatelepítése mellett érvelt 1968-ban.

Ez az időszak tehát korántsem kedvezett a fekete futballisták széleskörű elfogadottságának, de még így is voltak egy páran, akik a lelátói gyűlöletnek és válogatott szidalmaknak fittyet hányva futottak ki hétről-hétre a pályára. Az egyik ilyen a dél-afrikai Albert Johanneson volt, aki közel egy évtizeden keresztül viselhette az akkor a dicsőséges korszakára még csak készülő Leeds United mezét. Hiába volt ő a legelső színes bőrű játékos aki kupadöntőn szerepelhetett, az utókorban mégis sokkal inkább egy bermudai középcsatár maradt meg mint a korszak meghatározó fekete futballistája. Az alkatra inkább ökölvívóra emlékeztető Clyde Best pont abban az időszakban igazolt a West Ham Unitedhez, amikor a televíziós közvetítések miatt sokkal többen nézték a meccseket, és rajta kívül bizony nem nagyon láthattak a tévénézők fekete játékosokat. Nem véletlen, hogy rengeteg színes bőrű gyerek éppen Clyde Best példáján felbuzdulva kezdett el futballozni, hogy aztán a nyolcvanas évek elejétől már különböző csapatoknál rúgják a labdát. Best helyzete azonban egyáltalán nem volt könnyű: a West Ham szélsőjobboldali huligánokból álló szurkolócsoportja, az Inter City Firm (amelynek egyik vezetője, Cass Pennant történetesen maga is színes bőrű volt!) tagjai nem nagyon hagytak békét a csatárnak. Bestet azonban nem lehetett megfélemlíteni ("A labda fütyül arra, hogy milyen a bőröd színe."), és a Kelet-Londonban töltött hét szezon alatt végül az Upton Park egyik kedvencévé nőtte ki magát.

Az igazi áttörést azonban a hetvenes évek második fele hozta meg, amikor egy fiatal feltörekvő menedzser, a Cambridge Unitedtől a West Bromwich Albionhoz érkező Ron Atkinson nem átallott három színes bőrű játékost is a kezdőcsapatba építeni Laurie Cunningham, Cyrille Regis és Brendan Batson (aki egyébként az Arsenal első fekete futballistája volt a hetvenes évek legelején) személyében. Mivel korábban még nem fordult elő, hogy egy angol klub egyszerre három fekete játékossal a soraiban lépjen pályára, Atkinson a kor népszerű R&B triójának mintájára csak Three Degrees néven emlegette három fekete futballistáját. Nagymértékben éppen nekik köszönhetően élte a WBA a legszebb napjait akkoriban: az 1978-79-es szezonban a bajnokság harmadik helyén végeztek a Liverpool és a Forest mögött, és az UEFA-kupában is a legjobb nyolc közé jutottak. És hogy milyen formában is játszott a WBA abban a kivételes szezonban, arra a legjobb példa ez a legendás meccs 1978. december végéről:

Érdekes, hogy huszonöt évvel később Ron Atkinson sikeres médiakarrierje éppen egy szerencsétlen rasszista kijelentés miatt szakadt félbe: egy véletlenül bekapcsolva hagyott mikrofon tanúskodott élőben arról, ahogy Big Ron egy Bajnokok Ligája-meccs közvetítése alatt "lusta niggernek" nevezte Marcel Desailly-t. Atkinsonon rajtamaradt a rasszista bélyeg, pedig nála kevesen tettek többet az angol futball szereplői közül a színes bőrű játékosok elfogadtatásáért, amit még egy ilyen buta mondat sem tud meg nem történtté tenni.

Sokan gondolták, hogy az angol válogatott első színes bőrű játékosa is a WBA három klasszisa közül fog kikerülni, meglepetésre azonban a Forest nyakigláb jobbhátvédje, Viv Anderson ölthette magára fekete futballistaként először a háromoroszlános mezt 1978. novemberében. Ekkoriban már új szelek fújtak a szövetségnél is, az aktuális szövetségi kapitány Ron Greenwood egyértelművé tette, hogy nála a bőrszín nem számít: "Legyen bár sárga, lila vagy fekete, ha egy játékos olyan formában van, hogy beférne az angol válogatottba, akkor én be fogom hívni." Ugyanakkor újabban olyan véleményeket is lehet olvasni, hogy mégsem Anderson volt az első színes bőrű válogatott, hanem Paul Reaney, a legendás Leeds jobbhátvédje, aki a hetvenéves évek elején többször is bekerült az angol válogatottba, viszont ő soha nem vallotta magát színes bőrűnek, annak ellenére, hogy vegyes házasságból született.

Nem kellett sokat várni arra sem, hogy az álomhatárnak tűnő egymillió fontos átigazolási díjat egy fekete futballistáért is kifizessék: ugyanúgy, mint két évvel korábban Trevor Francis esetében, ezúttal is a Forest vezetői nyúltak mélyen a zsebükbe, hogy megszerezzék a Norwich tehetséges fiatal csatárát, az általában szépségdíjas gólokat jegyző Justin Fashanut, akit Brian Clough éppen a távozó Francis pótlására szemelt ki. 

A csatár és a menedzser kapcsolata azonban korántsem volt harmonikusnak mondható: amikor Clough rájött, hogy Fashanu a férfiakat szereti, nem volt hajlandó többé tudomást sem venni róla, a csapatba betenni meg pláne nem, sőt olyan is előfordult, hogy a rendőrség segítségével tartotta távol az edzőpályától. Fashanu kálváriája nagyjából ekkoriban kezdődött: a formáját sosem tudta igazából visszanyerni, és a Forest után körülbelül két tucat klubnál fordult meg, volt ahol csak két meccs erejéig. Fashanu volt az első, és máig az egyetlen homoszexualitását nyíltan vállaló angol futballista, akit 37 évesen felakasztva találtak meg egy kelet-londoni garázsban.

Nem minden klub adta azonban be ilyen könnyen a derekát: a Chelsea-nél például egészen 1982-ig kellett várni arra, hogy egy fekete játékos odaférjen az első csapat közelébe. Sok köszönet viszont nem volt abban, amikor Paul Canoville egy idegenbeli meccsen először pályára léphetett, a Chelsea hírhedten rasszista rajongói ocsmány bekiabálásokkal üdvözölték a csereként beálló középpályást, amit a lába elé hajított banánnal nyomatékosítottak. De nem nagyon kapott más fogadtatást öt évvel később John Barnes sem, akinek a liverpooli mezben történő bemutatkozásáról Nick Hornby is részletesen beszámol a Focilázban. Barnesnak azonban ez nem okozhatott nagy meglepetést, hiszen például a brazilok ellen a Maracanában szerzett csodagólját az angol szurkolók bizonyos csoportja nem számolta bele az eredménybe, mivel ugye "nigger által szerzett gól nem ér". 

Ugyan 1978-ban szerepelt az első színes bőrű játékos az angol válogatottban, de az első válogatottbeli fekete gólra még majdnem öt évet kellett várni. A Watford gólfelelőse, Luther Blissett egy Luxemburg elleni Eb-selejtezőn talált a hálóba, mégha a gól nem is maradt nagyon emlékezetes, mivel a labda a sípcsontjáról pattant be az üres kapuba. Róla egyébként az a legenda járja, hogy anélkül szerződtette a Milan 1983 nyarán, hogy igazából tudta volna kicsoda. Mivel a játékosmegfigyelés akkoriban gyerekcipőben járt, a Milan illetékesei annyit tudtak csak, hogy van egy istenáldotta színes bőrű csatártehetség a Watfordnál. Ugyebár Blissett vezette akkoriban a honi góllövőlistát, így egyértelműnek tűnt, hogy a szerződés aljára ő kanyaríthatta a nevét, vélhetően csapattársa John Barnes helyett. A kiruccanás azonban nem sikerült valami jól: egy év után féláron került vissza a Watfordhoz, ám ennek ellenére mély nyomokat hagyhatott az olaszokban, mivel a nevét egy anarchista művészeti csoport vette fel.

A nyolcvanas évek végefelé már egyre több fekete játékos kapott lehetőséget (McGrath és Moses a Man Unitednél, Bright és Wright a Crystal Palace-nál, vagy éppen Rocastle, Thomas és Davis az Arsenalnál), hogy a kilencvenes években aztán szinte alig legyen olyan angol klubcsapat, amelyikben ne játszott volna legalább egy színes bőrű futballista (utolsóként talán az Everton adta meg magát), sőt 1993-ban az angol válogatott észak-amerikai túráján Paul Ince még a kapitányi karszalagot is felhúzhatta, mivel se Platt, se Adams nem lépett pályára.

Sokan úgy vélik viszont, hogy jelenleg mintha a fekete menedzserek lennének ugyanolyan helyzetben, mint a fekete futballisták voltak a hetvenes években. Nem hinnénk azonban, hogy a színes bőrű brit menedzserek mellőzése mögött valamiféle faji előítélet húzódna meg, egészen egyszerűen csak arról van szó, hogy nem akadt még olyan felkészült szakember, aki a Premier League-ben is megállná a helyét. Az első kispadhoz jutó brit színes bőrű menedzser a két hete elhunyt Keith Alexander volt, akit 1993 nyarán neveztek ki az akkor negyedosztályú Lincoln Cityhez. Alexandernek azonban kevés követője akadt. John Barnes ugye hatalmasat bukott a Celtic menedzsereként, majd csúfos kudarccal végződött a legutóbbi menedzseri próbálkozása is a harmadik liverpooli klubnál, a Tranmere Roversnél. Barnesszal ellentétben sokáig úgy tűnt, hogy Paul Ince legalább olyan tehetséges menedzser lesz, mint amilyen játékos volt: először csodával határos módon benntartotta a Macclesfield Townt, majd rögtön az első szezonjában bajnok lett az MK Dons gárdájával, így nem ért sokakat váratlanul, hogy ő lett a Premier League első színes bőrű brit menedzsere miután 2008 nyarán kinevezték a Blackburn élére. A dolgok ott már azonban nem nagyon jöttek össze, így pár hónap múlva meg is váltak tőle, de legalább visszatérhetett egykori sikerei színhelyére, az MK Donshoz. A legutolsóként felbukkant színes bőrű menedzser, az egykori Spurs-hátvéd Chris Hughton, aki rátermettségével (és három szinte egymást követő A hónap mendzsere díjjal!) hamar meggyőzte a Newcastle tulajdonosát, hogy nyugodt szívvel rá lehet bízni állandó jelleggel is a csapat irányítását, és nem vállalunk nagy kockázatot azzal, ha azt mondjuk: jövőre újra lesz fekete menedzser a Premier League-ben.

Akinek még lettek volna kétségei azzal kapcsolatban, hogy az élvonalbeli angol futball szép csendben a világ egyik legvisszataszítóbb üzletágává fejlődött, azoknak is eltűnhetett az összes illúziójuk szombat este. Nekünk nem voltak ilyenjeink, és tisztában voltunk vele, hogy a szaúdiak által futtatott Manchester Citynél undorítóbb klub nem nagyon van a világon, mégsem bírtuk igazán utálni ezt a csapatot, és ennek leginkább egy oka volt: Mark Hughes. Nemcsak, hogy a Premier League legelegánsabb menedzserét tisztelhettük benne, de egy karakán, szimpatikus ember, aki ráadásul megtehette volna, hogy egy manchesteri Real Madridot farag a Cityből, „galaktikus” igazolásokkal, ehelyett kialakított egy szigetországi gerincet olyan játékosokból, akik a posztjukon tényleg a liga legjobbjai közé tartoznak, csak éppen nincs róluk kétoldalas poszter a Bravo Sportban: Shay Given, Gareth Barry, Craig Bellamy vagy Stephen Ireland elsőrangú futballisták, és nem is hagyták cserben Hughest, a City legjobbjai voltak.

Mondjuk hiba volt a csapatba hozni néhány köcsögöt, az igaz. Közülük a volt klubja elleni gólt látványosan ünneplő rohadék, Adebayor és a világ legtúlértékeltebb játékosa, Robinho már nem fértek a kezdőbe Hughes utolsó meccsén a Sunderland ellen, és ez sokak szerint jelzésértékű volt. Utolsó pár meccsét leszámítva ugyancsak csalódást okozott eddig a csillagászati összegekért vett Carlos Tevez, és a védelem is produkált néha furcsa dolgokat, úgyhogy belefutott a csapat egy rossz időszakba, sorozatban hozta a döntetleneket, de még ezzel együtt is összesen kétszer (!) kapott csak ki ebben a szezonban, ami hihetetlen adat.

A Citynek ugyan a bajnoki címre ezzel együtt sem lehet sok esélye már idén, de aki azt gondolta, hogy a semmiből egy-két év alatt meg lehet vásárolni a bajnokságot, az nyilvánvalóan egy ostoba barom. A baj csak az, hogy egyre több angol csapat van hasonlóan ostoba barmok kezében, és nincs sok jel, ami arra utalna, hogy ez a folyamat megfordulna. Szögezzünk le valamit: a Manchester City egyáltalán nem áll rosszul. Ha az elmaradt meccsüket hozzák, akkor mindössze három ponttal vannak lemaradva a 4. helyezett Aston Villa mögött, ami ha jól tudom, a minimális célkitűzése a Citynek erre a szezonra.

De nem, az arabok úgy gondolták, hogy a csapatuknak alázni kell mindenkit a ligában, úgyhogy kirúgták Hughest (egy győztes meccs után!) és a helyére odahozták Roberto Mancinit. Most eltekintve attól, hogy Mancini nyilvánvalóan két átigazolási időszak leforgása alatt Anglia legocsmányabb csapatát fogja kialakítani a Cityből (Bellamy, Ireland és a többiek, szevasztok!), milyen megalázó eljárás már ez, hogy meg sem mondanak Hughesnak semmit, pedig nyilvánvalóan MINDENKI tudja, hogy nem véletlenül ül ott Mancini a lelátón a Sunderland ellen, de csakazértsem szólnak a jelenlegi menedzsernek, hanem a meccs után egy közleményben jelentik be a változást. Az egészben igazából ez a leginkább felháborító, és nem véletlen, hogy a játékosok sem örültek a történteknek. Ezek után nyilván nem marad más hátra, mint ugyanúgy drukkolni a City ellen, mint a Fat Four bármelyik tagja ellen, úgyhogy még nagyobb lesz a teher az Aston Villán és a Tottenhamen, sőt, ezek után a City vagy United kérdésnél is egyértelmű lesz a válasz, és Sir Alex remélhetőleg feltörli még a padlót ezzel a nyálas stricivel.

Azok kedvéért pedig, akik szerint „így mennek a dolgok a világban”, azoknak elmondjuk, hogy bármilyen furcsa is, de Angliában mostanáig nem Jesus Gil y Gil számított az etalon klubtulajdonosnak, ugyanis ez az esztelen edzőkeringő azóta van csak, amióta a Briatorék, Romanovok és a megjegyezhetetlen nevű ázsiai befektetők (meg sajnos brit követőik) szerepet kaptak a brit futballban. Tudjuk jól, hogy nem 1986-ot írunk, amikor még Alex Ferguson öt évet kapott rá, hogy végre bajnokesélyes csapatot alakítson ki, de ez a tempó Angliában egészen a közelmúltig ismeretlen volt, most már sajnos nem az.
 

Már régóta szerettünk volna itt a blogon írni az angol futball legmocskosszájúbb, legeredetibb, legszórakoztatóbb, legbunkóbb és egyben legangolabb menedzseréről, a Rúgd és fuss! egyik nagy ikonjáról, Henry James Redknappről, azaz Dirty Harryról. Valahogy azonban erről mindig lekéstünk, pedig lett volna rá alkalom elég: például amikor az angol szövetségi kapitányi poszt egyik várományosaként emlegették José Mourinho és Fabio Capello mellett; amikor korrupciós vádak miatt a rendőrség letartóztatási paranccsal kopogtatott be poole-i otthonába; vagy éppen pont egy hete, amikor 25 éves menedzseri karrierjét ünnepelte. Az élet és a Tottenham Hotspur azonban a segítségünkre sietett, ugyanis a gyatra szezonkezdet után nyolc meccsből két pontot szerző észak-londoni klubnál végül úgy döntöttek, hogy szélnek eresztik a teljes szakmai stábot Damien Comollistul, Gustavo Poyetestül, Marcos Alvarezestül és Juande Ramosostul, és a csapatnál még kölyökjátékosként megforduló, Spurs-drukker hírében álló Harry Redknappet nevezik ki új menedzserré.

Harry Redknapp kinevezése meglepő és egyben bátor lépés a tulajdonos Daniel Levy részéről (akinek a fejében az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult meg az, hogy megszabadul a klubjától), ugyanis azok a klubok, amelyek a Fat Fourhoz kívánnak csatlakozni a jól bevált trendi recept alapján kizárólag a gyűlöletes szakmai-igazgató-plusz-külföldi-menedzser-modellel képzelik el a sikeres jövőt. Na, ha egyvalamire mérget vehetünk, akkor az az, hogy a Spursnél, amíg Dirty Harry marad a menedzser, a director of football poszt betöltetlen marad.

A West Ham United-játékosként nem sok emlékezeteset alkotó Redknapp ("Hiába játszott nálunk Moore, Hurst és Peters, átlagos helyezésünk nagyjából mindig a 17. körül volt, el lehet képzelni tehát, hogy mi, a többi nyolc mennyire szarok is voltunk.") menedzseri karrierje úgy indult, hogy kevesen gondolhatták azt akkoriban, hogy ez az ember még huszonöt év múlva is a kispadon fog ücsörögni, nemhogy egy menő londoni klub menedzsere lesz. 1983 telén ugyanis a Bournemouth frissen kinevezett menedzsereként a Lincoln City ellen 9-0-ás vereséget szenvedett, és ha ez még nem lett volna elég, a következő meccsüket pedig 5-0-ra bukták el a Cseresznyék. A bizalom azonban ennek ellenére 9 évig töretlen maradt vele szemben, ebbe az időszakba kupabravúr, feljutás és kiesés is belefért bőven.

Nagyjából tíz évvel később azonban már korábbi klubját dirigálta menedzser asszisztensként egy felkészülési meccsen, ahol egy dühödt szurkoló az egész első félidőben a csapat játékát gyalázta, és Redknapp megunva a lelátó felől érkező folyamatos szitkozódást, megkérdezte tőle, hogy tudná-e esetleg jobban csinálni? A várható választ követően azonban 'Arry váratlan lépésre szánta el magát: a vagánykodó drukkert mindenki megdöbbenésére a pályára küldte. A döntés helyesnek bizonyult, ugyanis a csávó gólt szerzett, őt magát pedig alig egy hónap múlva menedzserré nevezték ki.

Érdekes, hogy Redknapp negyedszázados karrierje során a Bournemouth és a West Ham United mellett csupán két csapatnál fordult meg: a Portsmouthnál (kétszer is) és a Southamptonnál. A Szenteket egyébként éppen a szomszédvár Pompey miatt hagyta ott bajnokság közben, ami érthető módon nem annyira tetszett a szurkolóknak. Az egyedüli igazi sikerét is a Portsmouth-szal érte el, nem véletlenül tartotta a klubot spirituális otthonának, bármit is akart ezzel mondani.

Piszkos Harry azonban a West Ham Unitednél töltött évei alatt alapozta meg mindazt, amiért Anglia-szerte egyszerre vált híressé és hírhedtté: előszeretettel épített be tehetséges fiatalokat a csapatába (az ő nevéhez fűződik Rio Ferdinand, Joe Cole, Jermaine Defoe, valamint saját unokaöccse, Frank Lampard mélyvízbe dobása is), kitűnő érzékkel választotta ki az általa leszerződtetni kívánt játékosokat, kétes átigazolási ügyekbe keveredett, gyakorlatilag folyamatosan káromkodott, és állítólag nem csak akkor, amikor élő adásban interjú közben fejbe találta egy eltévedt labda, valamint végtelenül vicces nyilatkozatokat adott, amelyekben még saját játékosait sem kímélte: "John Hartsonnak rosszabb az előélete, mint Hasfelmetsző Jacknek"; "Dani annyira jóképű srác, hogy még a feleségem is ráindulna, sőt még én magam sem tudom eldönteni, hogy pályára küldjem vagy inkább megdugjam"; "A külföldi játékosokkal minden sokkal nehezebb: többségük leszarja a golfot, nem járnak lóversenyre, és még csak nem is isznak".

Mindezeken felül Redknapp jellemzően előszeretettel visz be egy-két gyomrost a Csatornán túlra valószínűleg a külföldi menedzserek bőröndjében átkerülő hóbortnak: a dietetikának. Ugyanis Dirty Harry a Hetvenéves Vénasszonnyal, új észak-londoni kollégájával ellentétben nem hisz a korszerű táplálkozásban: "Szóljanak majd, ha valaki bebizonyítja, hogy egy tányér tészta elfogyasztása segít a pontosabb passzolásban". Redknapp szintén teljesen értetlenül áll az új divat előtt, miszerint a játékosoknak a meccsek utáni mihamarabbi regenerálódás érdekében enniük kell valamit, legyen akár hajnali kettő, mivel az ő játékoskorában "még bőven elegendő volt másfajta módon tankolni reggel fél háromig - bár lehet, hogy ezért régimódinak fognak majd tartani".

Bárhogyan is fog alakulni Henry James Redknapp és a Tottenham Hotspur közös sorsa, abban biztosak lehetünk, hogy a Spurs játékosai megnyugodhatnak: valószínűleg nem fog többé előfordulni az, ami a hálistennek gyakorlatilag a teljes feledés homályába vesző svájci menedzser, Christian Gross alatt, aki megpróbálta megtiltani a klub veteránjának, Gary Mabbuttnek, hogy meccsnapokon hagyományos, kiadós angol reggelit fogyasszon. 

Kedves barátaink, itt a holtszezon, mely alatt kevesebb téma hever az utcán, ezért szórakoztatónak vélt összeállításokkal próbáljuk kitölteni az időt augusztusig. Most a már javában zajló „managerial merry go round” (edzőkeringő) kapcsán vettük számba azt a tíz managert, akit a leginkább hiányolunk a kispadokról.

Csak azokat vettük számításba, akik már huzamosabb ideje nincsenek állásban, vagyis már a most véget ért szezonban sem volt csapatuk (na jó, egyiküknél csaltunk egy kicsit). Így aztán Big Sam Allardyce vagy Billy Davies nevét hiába keresi bárki is, mint ahogy meghúztunk egy másik határt is: 70 évben jelöltük ki a delikvensek felső korhatárát, tehát például Sir Bobby Robsont bármennyire is tiszteljük, már nem követeljük vissza a kispadra 75 évesen. Lássuk tehát, ki az a tíz! 

1. Kenny Dalglish
Ha valakit úgy istenigazából megnéznénk, mire képes egy Benitez vagy a Hetvenéves Vénasszony ellen, akkor az feltétlenül King Kenny. Dalglish az utolsó olyan manager, aki két klubbal is bajnokságot tudott nyerni (rajta kívül ez csak két igazi legendának, talán minden idők két legjobb angol futballedzőjének sikerült, ez a két ember Herbert Chapman és Brian Clough). Egyrészt minden idők egyik legerősebb Liverpoolja volt az övé a nyolcvanas évek végén, olyan játékosokkal, mint John Barnes, Peter Beardsley, Ian Rush vagy Ray Houghton, és fixaideánk, hogy ha nincs az angol csapatok eltiltása, akkor ez a Liverpool lett volna egyedül képes arra, hogy megállítsa a Gullit, Van Basten, Rijkaard fémjelezte AC Milant. Dalglish távozása óta a Liverpool nem is tudott beleszólni a bajnoki címért folyó küzdelembe, ő pedig utána nemcsak, hogy felhozta a Blackburnt a másodosztályból, de meg is nyerte velük a Premier League-et, utolsóként a Fat Fouron kívüli klubok közül. Utána volt még egy kevésbé sikeres időszaka a Newcastle-nál, ahol az idióta Freddie Shepherd kirúgta, mert két döntetlennel kezdte a szezont, és végül nevelőegyesületénél, a Celticnél is dolgozott, de csak rövid ideig. Azóta King Kenny eltűnt, és csak néha merül fel a neve egy-egy edzőváltás után, de hiába. Most éppen a Blackburn szurkolói reménykednek, hogy Kevin Keeganhez hasonlóan ő is visszatér egykori sikerei színhelyére. Igaz, hogy sok idő telt el azóta, amióta Dalglish utoljára Angliában edzősködött, de azért akkor is jó lenne viszontlátni az 57 éves skót legendát még a kispadon.

2. George Graham
Bár sosem volt egy túlzottan érzelgős alkat, számunkra George Graham egy javíthatatlan romantikusnak tűnik, akinek tulajdonképpen az egész manageri karriere is azt igazolja, hogy egy igazi szerelem van az életben, és ő az Arsenallal való szakítását a mai napi nem bírta kiheverni. A nyolcvanas évek második felében Graham felrázta a hosszú évek óta a középszerűség mocsarában dagonyázó Ágyúsokat, és zömmel saját nevelésű fiatalokra, illetve nem sztárigazolásokra támaszkodva nagyszerű csapatot hozott össze, mellyel kétszer is bajnokságot nyert, és egyebek között megágyazott a Hetvenéves Vénasszonynak, aki évekig nem is mert hozzányúlni a Seaman – Dixon, Adams, Keown, Winterburn felállású védelemhez. Távoznia azért kellett, mert zűrös játékosügyletekbe keveredett, és olyan pénzt is elrakott, amit nem szabadott volna. Ezt követően a Leedsnél próbált szerencsét, de két év után otthagyta a yorkshire-ieket, hogy leüljön a Tottenham kispadjára – mintha csak azért csinálta volna, hogy kést döfjön az Arsenal szívébe, amiért a gyűlölt vetélytárssal szűrte össze a levet. A Spursnél neki sem sikerült a nagy dobás, igazolva, hogy egy hamisítatlan monogám emberrel van dolgunk, aki azóta nem is próbálkozott máshol, 2001 óta csendben tűri a munkanélküliséget. Lehet, hogy az utolsó arsenalos éveiben már túlzottan defenzív taktikát alkalmazott, de George Graham akkor is egy egyéniség, aki még most, 63 évesen igazán érdemelne egy utolsó esélyt az élettől, hogy megmutassa, van élet az Arsenalon kívül is.

3. Terry Venables
Ha George Graham kapcsán csúszópénzeket emlegettünk, akkor El Tel végképp egy nagy hóhányó, ettől függetlenül boldogok lennénk, ha még egyszer leülne egy angol klubcsapat kispadjára. Venables érdekes módon Angliában sosem volt bajnok, bezzeg a Barcelonával igen. Előtte azért szép dolgokat produkált a Crystal Palace és a Queens Park Rangers managereként, és emlékezetes csapat volt a Lineker és Gascoigne fémjelezte Tottenham is a kilencvenes évek elején. Mindezt azonban már beárnyékolták Venables gyanús ügyletei (érdekes, hogy lassacskán szinte minden épkézláb angol edző bűnöző is egyben, lásd Dirty Harryt vagy Big Samet), de mindezek ellenére annyira nem volt más a piacon, hogy ő lett az angol válogatott szövetségi kapitánya az angliai EB előtt. Bár a csapat nem jutott a döntőbe, nyugodt szívvel kijelenthető, hogy nem is égett le, és igazából kár, hogy El Telnek mennie kellett a piszkos üzelmei miatt, mert ilyen karizmatikus kapitányuk azóta sem volt a háromoroszlánosoknak. Azóta El Tel is csak vergődik, és bár 65 éves, azért bízunk benne, hogy fogjuk még látni, ahogy egy hegyes gallérú rózsaszín ingben magyarázza a bizonyítványát egy Premier League forduló után…

4. Ron Atkinson
Na majd pont Big Ront felejtjük le egy ilyen listáról! Talán a legszórakoztatóbb angol futballedző, a régi iskolát képviselve, ráadásul a politikai korrektségre is magasról szarik. Pedig Big Ronnál többet kevesen tettek azért, hogy meghonosodjanak a fekete futballisták Angliában, hiszen ő volt az edzője annak a West Bromwich Albionnak, amelyben három meghatározó fekete futballista is játszott a hetvenes évek végén (ez akkor még egyáltalán nem volt megszokott), és amely abban az időben rendre a dobogóért küzdött. Aztán öt évig a Manchester Unitedet vezette, mellyel bajnokságot ugyan nem nyert, viszont hazavitt számos kupát, azóta meg egyre kevesebb sikerrel edzősködött, ám a média igazi sztárrá tette. A szakkommentátorként igazán népszerűvé váló Atkinson rendkívül vicces egyéniség volt, ám egy véletlenül bekapcsolt mikrofon (mely tanúja volt annak, hogy „lusta niggernek” nevezte Marcel Desaillyt) véget vetett a médiakarriernek. Sőt, Big Ron számára alighanem ezzel véget értek a munkás évek is, hiszen 69 évesen már nem valószínű, hogy még bárhol is számítanának rá, de a remény hal meg utoljára.

5. David O’Leary
Már hét éve annak, hogy egy túlnyomórészt fiatal brit és ír játékosokból álló Leeds United a négy közé jutott a Bajnokok Ligájában úgy, hogy tényleg jó futballt játszva szerzett magának híveket világszerte. Azóta lefelé vezet a Leeds útja, de David O’Learyt még idejében eltávolította a klubvezetés a csapat éléről, így a hanyatlásból nem kellett kivennie a részét. O’Leary nagyon szimpatikus csapatot rakott össze, de aztán egyre nagyobb hülyeségekre költötte a pénzt, és nem sikerült megragadnia az elitben a klubnak. Az Aston Villánál eltöltött két év már jóval sikertelenebb volt, de azt se felejtsük, hogy az elnököt akkor még Doug Ellisnek hívták, akit nem túlzás szörnyetegnek nevezni. Azóta O’Leary neve csak ír szövetségi kapitányként merült fel, de talán lesz még klub, amelyik ki meri nevezni, hiszen még csak 50 éves, és remélhetőleg tanult is a saját hibáiból.

6. Mike Newell
Bár Newell sosem edzősködött a legfelsőbb osztályban, a Lutonnál eltöltött ideje alatt gyakran emlegették a legtehetségesebb angol managerek között. A játékosként Dalglish Blackburnjében is futballozó Newell a Hartlepooltól került a Luton Town kispadjára, és előbb megnyerte a klubbal a League One-t, majd a Championshipben is ütőképes csapatot rakott össze – egészen addig, amíg a katasztrofális anyagi helyzet miatt el nem kényszerült adni a csapat összes valamirevaló játékosát, Curtis Daviestől kezdve Steve Howardig. Utána végül is mennie kellett (miután nyilvánosan bírálta az elnököt), azóta a Luton a negyedosztályig süllyedt, és épp most vontak le tőle 10 pontot. Newell mindkét eddigi munkahelyén nekiment a vezetőségnek, és harcot hirdetett a korrupció ellen, rendkívül vicces nyilatkozataiban pedig a politikai korrektséget is támadta. Ezek után sajnos nehéz elképzelni, hogy lesz klubelnök, aki egy Newell-féle időzített bombával szeretne együtt dolgozni, de mi hiszünk benne, hogy a mindössze 43 éves szakemberre szüksége van az angol labdarúgásnak.

7. Glenn Hoddle
Csak félve írjuk le, de Glenn Hoddle talán ugyancsak érdemel még egy lehetőséget. Persze rengeteg minden szól ellene: a vallási őrületén kívül szakmai indokok is, így az, hogy előszeretettel alkalmaz mindenféle langyimangyi finomkodós taktikai felállást a jól bevált 4-4-2 helyett, képes elképesztő igazolásokra (hogy mást ne mondjunk, ő vitte Gyepes Gábort és Rósa Dénest a Wolveshoz…), és a man-management sem erős oldala. Viszont a Chelsea alatta vált komolyan vehető csapattá, és talán ő volt az utolsó angol kapitány, akinek a csapata tényleg hősiesen búcsúzott egy világversenytől. A még mindig csak 50 éves Hoddle ráadásul zseniális futballista volt, és valahogy mindig szomorú látvány, amikor szakkommentátorként öltönyben a stúdióból osztja az észt, és egy az egyben úgy néz ki, mint egy konzervatív politikus, aki éppen bevallja, hogy évek óta viszonya van egy kiskorú fiú prostituálttal. Igen, azt szeretnénk, hogy Glenda ismét vegye fel a rendkívül cikis suhogós melegítőjét, és mutassa meg, hogy FÉRFI a javából!

8. Phil Parkinson
Parkinson Mike Newellhez hasonlóan szintén nem vezetett még első osztályú csapatot, de egy ideje a legnagyobb tehetségek között szokás emlegetni, melyet elsősorban annak köszönhet, hogy két éve ő vitte fel a Colchestert a Championshipbe. Ott azonban elkövette azt a hibát, hogy otthagyta a csapatot a Hull City kedvéért, ám a Tigriseket nem sikerült megszelídítenie, és négy hónap után kirúgták, úgy, hogy előtte pont a Colchestertől kapott a Hull egy megalázó ötöst. Azóta Parky a Charltonnál dolgozik, mint Alan Pardew jobbkeze, de előbb vagy utóbb lesz még lehetősége rá, hogy bebizonyítsa, a Colchesterrel elért eredményeit nem a véletlen számlájára írhatjuk. Mi drukkolunk neki, kevés a fiatal és tehetséges angol manager, Parkinson pedig még csak alig múlt 40, az idő neki dolgozik.

9. Joe Royle
Ő az, akit egy időben szinte minden megürülő kispad kapcsán hírbe hoztak, de miután a Leicester és a Wigan is hiába hívta (pontosabban Royle szállt ki a jelöltek közül mindkétszer), nem tudni, lesz-e még lehetősége. Royle az Oldham managerként töltött 12, zömmel sikeres év után került a Everton, majd a Manchester City élére, és mindkét klubból kihozta a maximumot. Aztán jött az Ipswich, mely azonban komoly anyagi gondokkal küzdött, és ezért el kellett adnia minden épkézláb játékosát, így a két play-off helyezés is maga volt a csoda. Royle általában nyíltsisakos, bátor támadófutballt játszatott mindenkori csapatával, és a most 59 éves szakember vélhetően most se tenne másként, ha kispadhoz jutna.

10. Martin Allen
Igen, itt csalunk, hiszen Mad Dog tavaly augusztusban még a Leicester City managere volt, de mindössze négy meccs után mennie kellett, mert összekülönbözött a tulajdonos Milan Mandariccsal. A 42 éves Allen eddig a Football League alsóbb osztályaiban bizonyított a Brentford és a Milton Keynes Dons managereként, és sokak szerint nagy manageri karrier előtt áll, még úgy is, hogy meglehetősen makacs és önfejű alak – mint a nagy edzőegyéniségek általában. Ezért megelőlegezzük neki a bizalmat, és nem a majomfejű Peter Reidet vagy a bajszos Frank Burrowst tettük rá a listára.

Összefonódott két olyan férfiú sorsa, akikre az elmúlt napok során már ráirányult a Rúgd és fuss! reflektorának fénye: az ír néplélek nagy szakértője, Steve Staunton lesz Gary McAllister másodedzője (illetve precízen: menedzserasszisztense) a jubileumi fasztudjahányadik alkalommal újjászerveződő Leeds United szakmai vezetőségében. A százkétszeres ír válogatott (és ezzel csúcstartó) Staunton és az ötvenhétszeres skót válogatott McAllister is a Liverpool színeiben aratta legnagyobb klubsikereit (S. 89-ben kupagyőztes, 90-ben bajnok volt, M. pedig a 2001-es kupagyűjtő csapat meghatározó játékosa; itt jegyezzük meg, hogy utóbbi persze a Leeds 92-es bajnokcsapatának is vezéregyénisége volt), s Staunton második liverpooli időszakában, 2000-ben, egy rövid ideig együtt is játszottak az Anfield Roadon. Szakmailag igazán 2003-ban találtak egymásra Coventryben, ahol a skót volt a menedzser, az ír pedig a rutinos hátvéd.