Rúgd és fuss!

Többször írtunk már itt a blogon az angol futball börtönt is megjárt ügyeletes pszichopatájáról, akinek a nevéhez annyi balhé fűződik, hogy azt még egy liverpooli dokkmunkás is megirigyelné: egy évvégi összeállításban felidéztük a Pedersennek bevitt gyomrosát, de megemlékeztünk arról is, amikor újfent kirohant az angol válogatott tagjai ellen, gyakorlatilag végképp eljátszva az esélyét annak, hogy ebben az életben valaha még egyszer magára húzhassa az angol válogatott mezét.

Joey Barton a pályán azonban élete egyik legjobb idényét produkálta: a Newcastle igazi vezéregyénisége volt végig a szezonban, elég csak az Arsenal elleni meccsre gondolni, sőt az ember már kezdte azt hinni, hogy tényleg jó útra tért, hiszen egy kis szokásos kakaskodás, vagy egyesek szerint náci karlendítést imitáló gólöröm mit számít, hát nem igaz? És ha mindez még nem lenne elég, a teljes megújulás érdekében többek között állítólag a Vampire Weekend menedzsere is segédkezett Barton új imidzsének kialakításában, aminek eredményeképpen az egykori külvárosi suttyóból egy igazi hipster arcot varázsoltak, akivel még az Esquire is lehozott egy interjút méghozzá egy elég erős képanyag kíséretében.

Az interjúban egyébként Barton többek között arról is vallott, hogy fiatalkorában Tom nevű unokabátyja hifijén általában Smiths-lemezeket hallgatott az ágyon heverészve és a plafont bámulva, de azt is megtudhatjuk, hogy 2007 decembere óta egy korty alkoholt sem ivott, és még a tavalyi feljutást is egy csésze teával ünnepelte, miközben természetesen körülötte folyt a pezsgő. Egyszóval Bartonból sikerült divatos portékát faragni, amit mi sem bizonyít jobban, hogy az egyébként nagy futballrajongó hírében álló Morrissey állítólag meghívta a Twitterén magát zenebuzinak valló játékost a Glastonbury fesztiválra, de a legutolsó átigazolási pletykák szerint az Arsenal is fontolgatja a Newcastle Unitedtől elvágyódó Barton szerződtetését. Ezen egyébként nagyon kellett röhögnünk, főleg ahogy magunk elé képzeltük a jelenetet, amikor a lecserélése miatt elégedetlenkedő Barton egészen egyszerűen leüti az oldalvonal mellett magyarázó Arsène Wengert! 

Chesterfieldi suttyók támadnak rá Cameron Belfordra, a Bury kapusára a hétvégi meccsen, miután a hazai pályán játszó Chesterfield gólt szerez. Belford azonban megőrzi a hidegvérét, és a végén ő nevet, hiszen a meccset Ryan Lowe 87. percben szerzett góljával 3-2-re a Bury nyeri, ezzel feljutott a harmadosztályba, és még meg is előzheti a szintén feljutó Chesterfieldet. A tettest azóta már elkapták, és a minimum, hogy soha többé nem teheti be a lábát a stadionba.

Ahogy azt már a legutóbbi Championship-forduló után megjövendöltük: Roy Keane-t kirúgta az Ipswich. Keanót játékoskorában nem lehetett nem szeretni, hiszen egy lelkes és nélkülözhetetlen őrült volt, egy igazi vezéregyéniség, főleg ’98-2000 között. Persze akkor is egy egyszerű figura volt, abból a fajtából, amelyik nem csinál nagy gondot a fodrászból, hanem letolja kopaszra a haját, aztán, amikor már egészen lenőtt, akkor újra, de ez belefért, sőt. Aztán ahogy elmúlt harminc, jöttek a gondok: előbb a hírhedt eset, amikor direkt, bosszúból okozott súlyos sérülést a Manchester City norvég védőjének, Alf-Inge Haalandnak, és ezt később az önéletrajzában büszkén ki is emelte. Utána jött a szégyenteljes hisztije a 2002-es vb-n: először nyilvánosan kifogásolta az írek edzőtáborát és a körülményeket, majd miután a szövetségi kapitány, Mick McCarthy nehezményezte, hogy mindezt a nyilvánosság elé tárta, az egész csapat előtt küldte el McCarthyt a kurva anyjába, és végül Keanót haza is zavarták, ahogy azt kell.

De igazi köcsög a visszavonulása után, edzőként lett Keane-ből, aki ugyan a Sunderland élén még sikerrel kezdett, hiszen egyből felvitte a csapatot a Premier League-be, sőt, bent is tartotta őket, de amikor jött az a bizonyos második év, akkor már egyértelmű volt, hogy komoly hiányosságai vannak. A man-management (vagyis a hogyan bánjunk emberekkel nevű skill) ugyanis, mint olyan, egész egyszerűen hiányzik Keano eszköztárából, és ez managerként elég nagy hiányosság. Ez különösen következő csapatánál, az Ipswichnél látszott meg. Keane ugyanis a konfliktusokat képtelen máshogy kezelni, mint úgy, hogy kijelenti az adott játékosról, hogy „soha nem játszol többet, amíg én vagyok itt a főnök!”, és ezek után nem csoda, hogy a futballistái nem igazán harcolnak érte. Leginkább ennek köszönhető, hogy az Ipswich, amely a feljutásra esélyes csapatként indult neki a tavalyi szezonnak, se tavaly, sem idén nem tudott beleszólni egy pillanatra sem a feljutásért folyó harcba, és szinte végig a táblázat alsó felén tanyázott. Keane ráadásul elzavarta a legendás ipswichi Akadémia csaknem összes saját nevelésű reménységét (közülük a most a Huddersfieldnél parádézó húszéves csatárt, Jordan Rhodest hiányolhatta utólag a legjobban), és helyettük az igazolásnál három szempontot érvényesített: a játékos vagy a) ír legyen, vagy b) ismerje a Sunderlandből, c) vagy a Manchester Unitedből (Priskin Tamás a kivétel). Ezek után nem csoda az Ipswich katasztrofális szereplése, és nagyjából több mint egy éve már csak az volt a kérdés számunkra, hogy meddig húzza még Keane, akiről már a tavalyi szezon beharangozójában megmondtuk a tutit: „Most azonban kiderülhet, hogy Keane rátermett menedzser, vagy igazából csak egy sarlatán, azt viszont sikerült újfent bebizonyítania, hogy egy összeférhetetlen, önfejű, agresszív bunkó.”

A mi teóriánk az, hogy Keane azért maradhatott ilyen sokáig a helyén, mert egyszerűen nem volt ember az Ipswich igazgatótanácsában, aki meg merte volna mondani neki, hogy „Roy, ki vagy rúgva”. Lám, mennyivel jobb lenne most a Traktorosok helyzete, ha nem lennének jellemhibásak a vezetőik!

Nem volt annyira régen, amikor még olyan futballisták szaladgáltak a pályákon Anglia-szerte, akik vastagon leszarták, hogy mit esznek és nemcsak a meccs napján délben, simán letoltak jó pár sört péntek este függetlenül attól, hogy másnap pályára léptek-e vagy sem, és az sem nagyon érdekelte őket, hogy volt-e lyukas foguk, márha megvolt egyáltalán nekik mind a harminckettő. Ezek a fickók nem vásároltak minden héten egy újabb luxusautót, nem kellett többmilliót érő gyémánt fülbevalójukat a meccs idejére idétlenül leragasztani, nem volt testük minden pontjáról leborotválva a szőr, és két edzés között nem egy Playstation-partival csapták agyon az időt, az egyszer tuti. Igen, akkoriban a futballt még igazi férfiak játszották. Őket nem kellett egy kis murira rávenni, csinálták maguktól. Pár éve Harry Redknapp a Portsmouth menedzsereként nemhogy engedélyezte, hanem arra bíztatta játékosait, hogy a karácsonyi partin (ami legalább annyira tartozik hozzá az angol focihoz, mint a karácsony másnapján megrendezett forduló) nyugodtan engedjék csak ki a gőzt és mulassanak kedvükre. Éjfélre azonban már mindenki ágyban volt, sőt a külföldiek közül többen meg sem jelentek a bulin. "Times have changed" – panaszkodott mélabúsan Piszkos Harry. Így igaz, bizony. Mindezek tetejébe, csütörtökön az egyik utolsó igazi oldszkúl futballistát is elvesztettük, mivel Big Bad John, azaz John Hartson úgy döntött elege van és kiszáll.

A Swansea egyik lakótelepén felnövő nagydarab vörös srácért a Luton Town menedzsere, David Pleat jelentkezett be és rövid próbajátékot követően le is igazolta a 16 éves Hartsont a London környéki klubhoz. Hartson, ahogy várható volt nem sokáig maradt az akkoriban már csak az alsóbb osztályokban vitézkedő Lutonnál, 1995 januárjában George Graham az addig tinédzserért még soha le nem szurkolt rekordösszegért (és egyben utolsó igazolásaként) csábította át az Arsenalhoz. John igyekezett is meghálálni a belévetett bizalmat: rögtön az első meccsén kiállították. Az első fél észak-londoni szezonja végén azonban fontos gólt szerez: ő az aki egyenlít a Zaragoza elleni KEK-döntőben kiharcolva ezzel a hosszabbítást, azon a meccsen, ahol egy bizonyos Nayim negyven méterről vette be Seaman kapuját. Hamarosan azonban új szelek kezdtek fújdogálni a Highburyben: új edzésmódszerek, táplálkozási tanácsadás és percről-percre megszervezett napirend. Hartson hamar rájött, hogy a Hetvenéves Vénasszony terveibe nem nagyon fog beleférni (mint ahogy őt követően sok tehetséges brit fiatal sem), így kapva kapott Piszkos Harry és a West Ham United ajánlatán és rögvest Kelet-Londonba költözött, természetesen ismét klubrekordot jelentő összegért.

Hartson a West Hamnél aztán igazán kivirágzott, elkezdte termelni a gólokat, nem volt olyan összefoglaló akkoriban, ahol a Kitson-Hartson ékpár fordulónként legalább kétszer-háromszor ne lőtt volna bődületes nagy gólokat. Aztán Big Bad John életében saját bevallása szerint egy nehéz periódus következett: a játék nem ment neki annyira, a szurkolók is kikezdték és nagy pénzeket kezdett veszteni a bukiknál. Így már nem is annyira érthetetlen, hogy egy ártalmatlannak tűnő jelenetet követően lerúgta csapattársa, az izraeli Eyal Berkovitz fejét, miután az egy összecsapás után nem fogadta el Hartson kéznyújtását, hogy talpra segítse, sőt belebokszolt emberünk combjába. Berkovitz, aki egyébként nagy öltözői szarkeverő hírében állt, így nyilatkozott az eset után: "Ha a fejem labda lett volna, sűvítve vágódott volna a pipába". Hartson az incidenst megúszta pénzbüntetéssel, ami persze töredéke volt annak, mint amennyit a lóversenypályák pénztáraiban hagyott akkoriban. 

Azonban formahanyatlása és állandósuló kocsmai balhéi miatt kezdett kiszorulni a West Ham kezdőcsapatából, így éppen kapóra jött Hartsonnak az akkor még az első osztályban vitézkedő Wimbledon ajánlata, ahová pályafutása során harmadszor szerződött klubrekordot jelentő összegért. Logikus lépés volt ez Big Bad Johntól, hiszen a Wimbledon híresen a legőrültebb (a pályán és azon kívül) játékosok gyűjtőhelye volt már a nyolcvanas évek vége óta, méltán kiérdemelve a Crazy Gang becenevet. Ugyan ez már nem a Vinnie Jones által fémjelzett Wimbledon volt, de Big Bad Johnnak nem okozott gondott, hogy a walesi válogatottbeli társával egy-két jó murit azért bevállaljon. A leghíresebb ezek közül persze az volt, amikor a két játékos feleségestül megvacsorázott egy étteremben és miután az asszonyok (?) elmentek összeszedni a kabátokat a két barom összeverekedett, hogy eldöntsék melyikük az erősebb.

Miután a Wimbledon 14 év után kipottyant a Premiershipből (hiába nevezték ki menedzsernek a korábbi sikeres norvég szövetségi kapitányt, Egil Olsent, akinek híres gumicsizmáit a játékosok rendszeresen elégették), Hartsonnak ismét új munkaadó után kellett néznie. A Glasgow Rangers és a Spurs is érdeklődött iránta, de egyik klubbal sem jött végül össze az üzlet, miután Hartson megbukott az orvosi vizsgálatokon. Így végül a kiesés ellen küzdő Coventrynél kötött ki a walesi fenegyerek, ahol azonban 12 meccsen szerzett 6 gólja sem volt elég a bennmaradáshoz. Mivel a klub a kiesést követően kezdte eladogatni sztárjait (a szintén walesi, szintén nagy bunkó Bellamyt a Newcastle-nak, valamint Hadjit a Villának), Hartson számára egyhamar világossá vált: a Coventry nem tervezi egyhamar a visszajutást az elsőosztályba.

És ekkor nagy meglepetésre Hartsonnak végre összejött a big deal: a tőle teljesen eltérő habitusú, papos külsejű Martin O’Neill menedzser 2001 nyarán leszerződtette a másik glasgow-i klubhoz, a Celtichez. Big Bad Johnnak nem volt könnyű helyet szorítani magának a kezdőben, ahol elöl az előző szezonban Henrik Larsson és Chris Sutton alkotta támadóegység 67 gólt termelt. Hartsonnak azonban ez mégis sikerült és másodvirágzását élte Skóciában, ahol egyhamar a Parkhead közönségének egyik legnagyobb kedvencévé vált. Természetesen nemcsak remekbeszabott góljaival lopta be magát a szurkolók szívébe, hanem a futballal nem annyira szoros összefüggésben álló, a pályán és azon kívül bemutatott alakításaival.

Az O’Neillt váltó menedzser, Gordon Strachan világossá tette számára, hogy nem tud neki a kezdőben helyet garantálni, így vagy megküzd érte, vagy egy másik klubhoz szerződik. A csatár nyaralás közben a Sky Sports híradásából értesült, hogy eladták a West Bromwich Albionnak, ahol viszont igazán jól indult a karrierje: rögtön a bemutatkozó meccsén az ő két góljával nyert a csapat. Azonban az őt szerződtető menedzsert, Bryan Robsont két hónappal a szezonkezdet után kirúgták, és Hartson nehezen tudott újra a kezdőcsapat közelébe férkőzni állandó súly és erőnléti problémái miatt. 2007 őszén ugyan kikölcsönözték a Norwich Citynek, de a pár meccs után a Peter Grantet váltó Glenn Roeder menedzser már nem kért a nagypofájú csatárból és visszaküldte Birminghambe.

John Hartson, az 50-szeres walesi válogatott csatár, azonban nem kívánt még egy pár évig alsóbb osztályú csapatoknál bohóckodni és bejelentette, hogy véglegesen visszavonul. Így legalább nem kell továbbfolytatnia 12 éves küzdelmét a kilókkal és nyugodt lelkiismerettel elpusztíthat egy burgert vagy akár kettőt is. Fair enough, Big Bad John.

De ki fogja mostantól péntek este a taxisofőröknek fizetés helyett a csupasz seggét mutogatni?