Rúgd és fuss!

A Championship elmúlt három szezonját nézve mindegyikben megismétlődött egy törvényszerűség: a playoffot mindig az a csapat nyerte, amely rendszerint gyengébb játékerőt képviselt a közvetlen vetélytársaknál, viszont pont akkor lendült formába, amikor azt kell: a szezon legvégén. Emlékezzünk csak: a 2007-2008-as szezon elején senki sem várt feljutást a Hull Citytől, amely sokáig nem is jelezte az ilyen irányú ambícióit, de aztán február környéként a Phil Brown irányította Tigrisek elkezdték sorozatban nyerni a meccseket, és tavaszra már az automatikus feljutás sem tűnt lehetetlennek. Ez ugyan végül nem jött össze, de aztá a playoffot az örökifjú Dean Windass vezérletével sikerült megnyernie, és így lett meg végül öt szezon alatt a harmadik feljutás a menetelést a negyedik ligában kezdő Hullnak. Egy évvel később Owen Coyle csapata, a Burnley robbant be az első hat közé a végén, és a lendületnek köszönhetően eltakarították az útból a jobb erőkből álló Readinget, majd a döntőben a Sheffield Unitedet is legyőzték. Tavaly pedig a szezon előtt inkább a kiesésre esélyesnek tartott Blackpool az utolsó fordulóban biztosította csak be a playoff-helyezést, de ha már ott voltak, legyűrték a favoritnak tartott Nottingham Forestet, majd a döntőben egy csodálatos meccsen a Cardiffot is.

Idén elég sokáig nem lehetett látni, ki lesz az, aki a végén nevet, és nyilván a lakásunkat mi sem tennénk rá, de a jelek arra utalnak, hogy az idei szezon hőse a Reading lesz. Mielőtt bárki is felkapná a fejét, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy azért a Reading nem egészen Blackpool-szintű csapat, pláne, hogy nem is olyan régen lehúzott két szezont is a Premier League-ben, elmondjuk, hogy ez már nem ugyanez a csapat. Abból a bizonyos Steve Coppell-féle csapatból már csak a két izlandi, Ivar Ingimarsson és Brynjar Gunnarsson maradt meg hírmondónak, továbbá egy bizonyos Shane Long, aki akkoriban még csak a cserepadon ücsörgött. Idén viszont az ír támadó a Championship egyik leggólerősebb játékosává lépett elő, jelenleg húsz gólnál tart a bajnokságban, de azért hiba lenne az ő teljesítményével indokolni a jó szereplést. A Premier League-ből három éve kiesett Readinget elsőre a már említett Burnley ütötte el a visszajutástól, és akkor búcsúzott el Steve Coppell manager is. A helyére érkező Brendan Rogers fél év alatt megbukott, és amikor 2009 decemberében a tartalékcsapatot vezető Brian McDermott lépett a helyére megbízott edzőként, akkor még senki sem gondolta volna, hogy hosszabb távon is ő marad.

Márpedig McDermott hamar összekapta a csapatot: 2010 januárjában kiverte a kupából a Liverpoolt, és elkezdett a bajnokságban is felfelé mászni, úgyhogy meg is kapta a rendes állást. Ugyan a playoffig tavaly már nem sikerült felküzdenie magát a Readingnek, úgyhogy maradt a reménykedés, hogy majd jövőre. Pedig nyáron nem úgy nézett ki, hogy a csapattal számolni kell a feljutáskor, hiszen a Reading legjobb játékosa, az izlandi középpályás, Gylfi Sigurdsson eligazolt a Bundesligába, a helyére pedig nem is jött senki (bár azóta kiderült, a nyáron érkezett volt leedsi balhátvéd, Ian Harte pontrúgásai felérnek egy közepesen gólerős csatár hatékonyságával, annyi gólt szerez belőlük). Ennek megfelelően ez a blog sem várt sokat a Readingtől, amely nem is kezdett fényesen, nagyjából végig a középmezőnyben tanyázott. Aztán amikor kellett, februárban a csapat visszaváltott, és már tíz meccse veretlen, az utolsó hat meccsét pedig zsinórban megnyerte, amivel észrevétlenül playoff-helyre ért be. A legutolsó meccsén ráadásul azt a Nottinghamet verte idegenben, amelyet sikerült lelöknie a hatodik helyről. A hétgólos mérkőzés valódi thriller volt (a fenti videón látható az összefoglaló): 4-3-ra nyert a Reading, úgy, hogy először a vendégek vezettek, aztán fordított a Forest, majd lőtt két gólt ismét a Reading. Két perccel a vége előtt Lewis McGugan tizenegyesével úgy tűnt, pontot mentenek a hazaiak, ám a hosszabbításban Simon Church újra begyötörte valahogy a labdát a Forest kapujába, sőt, még belefért egy readingi büntető is, Long lövését Lee Camp azonban kivédte. Ezzel a Reading már az ötödik helyen áll, és jelen állás szerint rájuk érdemes tenni, ha el akarjuk találni a májusi playoff-döntő győztesét.

Zajlik az élet a Championshipben és lejjebb is, minden egyes forduló váratlan eredmények sorozatát hozza, közben azonban el is veszítettünk pár játékost: van, akit hónapokra, és van, akit többet már nemigen láthatunk a futballpályán. Chris Armstrong, a Reading balhátvédje például ilyen. Rá leginkább a Premier Leauge-ben is szereplő, Neil Warnock-féle Sheffield United sziklakemény balhátvédjeként emlékezhetünk, de egy sorral előbbre is feltalálta magát. Armstrong 2008 nyarán szerződött a Readinghez, ahol rögtön első szezonjában a szurkolók a szavazatok 80 százalékával az év játékosának választották. Azóta viszont nem sokat láthattuk játszani, hiszen 2009 decemberében sclerosis multiplexet állapítottak meg nála az orvosok, de Armstrong (az alábbi képen) még ezzel együtt is játszott hét meccset a Championshipben ebben a szezonban, de kiderült, a súlyos betegség mellett sajnos nem folytathatja tovább és a héten bejelentette visszavonulását.

Charlie Austint már néhány hete bemutattuk ezen a blogon: a 21 éves csatár most januárban került a Swindontól egy osztállyal feljebb, a Burnley csapatához. Utóbbi managere, Eddie Howe azonban nem sokáig örülhetett a jó vételnek, hiszen Austin a múlt héten edzésen olyan szerencsétlenül esett a vállára, hogy az kificamodott, és meg is kell operálni, ami azt jelenti, hogy ebben a szezonban már nem is léphet többet pályára. Mivel a Burnley csatárai közül Martin Paterson és Steve Thompson is sérült, Howe gyorsan cselekedett, és elhozta kölcsönbe az Aston Villa húszéves tehetségét, Nathan Delfounesót, aki rögtön első meccsén tegnap győztes gólt lőtt a Hull otthonában. Mindenesetre Charlie Austinnak gyors gyógyulást kívánunk!

Hasonlóan teszünk Anthony Pilkingtonnal is: aki látta az Arsenal – Huddersfield kupameccset, annak feltűnhetett a vendégek jól cselező, agilis szélsője, aki többször is zavarba hozta a londoniak védőit (a fenti képen Almunia kapussal versenyez a labdáért), és vele nem akart mezt cserélni Fabregas. A 22 éves játékos abszolút kulcsember idén a Terriereknél, a szezonban eddig 14 gólt szerzett, ezért is nagy csapás Lee Clark manager számára, hogy tegnap a Rochdale elleni meccsen nagyon súlyos sérülést szenvedett: a legelső jelentések szerint a szárkapocs-csontja és a bokája is eltört, egyelőre nem tudni, mennyi ideig lesz majd távol. Hát nem vagyunk túl vidámak, na, de reméljük, fog ő még újra ilyen gólokat lőni!

Természetesen nemcsak a Premier League-ben szorongatják idegesen a mobiljukat a managerek és az ügynökök, hanem alsóbb osztályokban is. Lássunk most párat az elmúlt napok legérdekesebb játékosüzleteiből a Champóban!

Az egyik legváratlanabbat kétségkívül az automatikus feljutásra is esélyes Swansea húzta: a walesi klub visszavásárolta azt a Leon Brittont (a képen), aki csak nyáron hagyta el a Hattyúkat a Sheffield United kedvéért. A Pengék azonban csapnivalóan szerepelnek idén, a 28 éves, alacsony (165 centis!) középpályás viszont már-már legenda a Swansea szurkolói körében, hiszen nyolc idényt húzott le a csapatnál, és Brendan Rodgers nem kérdés, hogy hasznát tudja majd venni.

Beleerősített a szintén feljutásra ácsingózó Norwich is, Paul Lambert januárban eddig két új játékost igazolt, igaz, egyikük sem nagy név: Marc Tierney (25 éves) a Colchester balhátvédje, és az MK Dons 31 éves erőcsatára, Aaron Wilbraham érkezett, míg az eddig kölcsönben levő Leon Barnett immár véglegesen a Kanáriké lett. És lehet, hogy itt még nincs vége, mert állítólag a Norwich vezetői komolyan gondolják a feljutást.

Szintén a League One-ból igazolt a gödörben levő Derby County is, mégpedig a Notts County 29 éves középpályását, Ben Daviest vették meg a Kosok hosszabb huzavona után. Nigel Clough manager különösen Davies pontrúgásaiban bízik majd. A kieső helyen álló Scunthorpe még egy osztállyal lejjebb talált magának játékost, a Morecambe 25 éves szélsője, Mark Duffy személyében. A rossz nyelvek szerint a Vas már a kiesésre és a jövő szezonra készül. A Watford pedig szokásához híven ismét kölcsönjátékosokban bízik: most az Aston Villa osztrák csatára, Andreas Weimann és a Tottenham 19 éves szélsője, Andros Townsend érkeztek, és Malky Mackay managert ismerve egyikük se jár ezzel rosszul.

A Reading viszont igazi skalpot szerzett Sean Morrison személyében: a Swindon húszéves középhátvédje a harmadosztály egyik legkeresettebb játékosa volt. Rajta kívül hozott a Royals egy non-league csatárt is, az Eastleigh támadója, Brett Williams személyében. És ugyan még január elején történt igazolásokról van szó, de akkor már említsük meg az új tulajdonosokkal rendelkező Hull két új csatárát: egyik nagy favoritunk, Matty Fryatt a Leicestertől, míg Aaron McLean a Peterborough-tól érkezett.

A bajnoki cím sorsa ugyan már hetekkel ezelőtt eldőlt (a Wolves jóslatunknak megfelelően szinte rajt-cél győzelmet aratott), de a Championship utolsó fordulója szokás szerint azért tartogatott még izgalmakat, hiszen a szintén automatikus feljutást érő második helyért hárman szálltak harcba, a rájátszás végleges mezőnye sem alakult ki, és a kiesés elkerüléséért is nagy csatára lehetett számítani. A képlet viszonylag egyszerű volt: ha a Birmingham nyer ki-ki meccsen a rivális Reading ellen, akkor a Sheffield United hiába veri tönkre akár a korábbi menedzsere által irányított Crystal Palace-t a Selhurst Parkban; a Preston csak akkor kerül be a playoff elődöntőjébe, ha megveri hazai pályán a teljesen leeresztett QPR-t és az egyébként pocsék passzban lévő Cardiff pontot sem szerez a Sheffield Wednesday vendégeként; míg a Norwich számára az egyedüli menekülést az jelentette volna, ha nyer a tökutolsó Charlton ellen és a Barnsley pedig kikap a Plymouth-tól.

A Birmingham végül a legutolsó pillanatban kézbe vette a saját sorsát és többek között a vén csataló Kevin Phillips vezényletével visszajutott a Premiershipbe. Az viszont, hogy egyáltalán erre sor kerülhetett nem rajtuk, hanem a riválisaik folyamatos balfaszkodásán múlt. A Reading gyakorlatilag február óta képtelen volt összeszedni magát, pedig a szezon első felében még hármasával-négyesével rúgdosták a gólokat és a bajnoki cím titkos esélyesének számítottak, akik szinte csak a Wolves botlását lesték. De megérdemli a feljutást az a csapat, amelyik az utolsó játéknapon a saját pályáján egy pillanatra sem tudja elhitetni a semleges nézőkkel, hogy akár meg is nyerheti a mindent eldöntő meccset? Na erről beszélünk. A Brumnak idén óriási szerencséje volt, kiváncsian várjuk, hogy egy szezon múlva az elmúlt évek megszokott forgatókönyve szerint újra a másodosztályban találkozunk-e velük.

Mi kételkedtünk abban, hogy a Sheffield United odaér egyáltalán a rájátszásra, főleg miután a téli átigazolási szezonban eladták elsőszámú gólvágójukat, James Beattie-t a Stoke-nak. A Pengék azonban szívósan tartották magukat, de az automata feljutás azért lássuk be nagy falat volt. Hiába támadtak sokkal többet, gólt mégsem sikerült szerezniük a Palace ellen, talán éppen a Madejski-stadionból érkező hírek bénították meg őket. A Rúgd és fuss! azonban így is a rájátszás legnagyobb esélyeseinek tartja a Pengéket, és nemcsak azért mert a harmadik helyen végeztek, ami az utóbbi évek alapján biztos playoff-sikert ígér (ld. Derby, Hull).

Az elmúlt hetek és az utolsó játéknap legnagyobb meglepetését a Cardiff drámai formahanyatlása és bukása jelentette. Az okés, hogy tavaly augusztusban még senki sem számolt azzal, hogy a Cardiff idei szezonja bármiben is különbözhet a tavalyitól, vagy a tavalyelőttitől, de a Dave Jones kitartó munkáját dicsérő, remekül összerakott csapat sokáig még az egyenes feljutással is kacérkodott. Egészen addig, amíg teljesen megmagyarázhatatlanul pár hete belenéztek egy hatosba a Preston ellen, amiből azóta sem sikerült felállniuk. Nagy kár, mert úgy véljük, hogy ennél nagyobb esélye nem nagyon lesz a walesi csapatnak, hogy feljusson a Premiershipbe, az meg kifejezetten bosszantó, hogy ráadásul egy döntetlen is elég lett volna a nem túl acélos (nudge-nudge) Sheffield Wednesday ellen. Tavaly a kupadöntőt, idén a feljutás esélyét vesztette el a Cardiff, és ezek után nagy valószínűséggel Joe Ledley-t is el fogja.

A Burnley nem szarakodott sokat, ha nehezen ugyan, de feltörte a Bristol védelmét, mégha ez csak egy tizenegyes segítsével sikerült. Na de ezt követően hengereltek Owen Coyle tanítványai és bebiztosították helyüket a rájátszásban, ahonnan 1966 után először próbálnak az angol futball első vonalába visszakerülni. A Preston North End heroikus csatában (a ráadás perceiben kétszer is a gólvonalról mentettek a Liliomfehérek védői) győzte le a Queens Park Rangerst és jutott el újra a rájátszásig három év után. Ezt egyelőre még ők sem hiszik el, és bár nincs David Nugent, de van csapatszellem és győzniakarás, és ez még jól jöhet a Sheffield United ellen.

Úgy tűnik, hogy az angol futballban nem egyedülálló jelenség az, hogy korábban sikeres klubok kezdenek mélyrepülésbe és viszonylag rövid idő alatt zuhannak osztályokat, ahonnan aztán jóval gyötrelmesebb és főleg hosszadalmasabb a visszakapaszkodás. A Leeds, a Forest és a Leicester után, idén három olyan csapat (Norwich, Southampton és Charlton) pottyant ki a Championshipből, amelyek a 2004-2005-ös idényben még mind a Premier League-ben izzítottak. A másik kettővel ellentétben a Norwichnak még volt ugyan elvileg esélye a bennmaradásra, de ahhoz először is nyerni kellett volna a Charlton ellen. Na már ez nem jött össze, ráadásul annyira nem, hogy a meccs egy pontján a Charlton már hárommal is ment, ezt sikerült egy kicsit kozmetikázni két szépítő góllal. A kiesés egyenes következménye annak a teljesen átgondolatlan játékospolitikának, ami a Norwichra az utóbbi három szezonban jellemző volt. Minden évben egy csapatra való játékos érkezett kölcsönbe, akik közül szinte senki nem maradt egy pár hónapnál hosszabb ideig a klubnál, így nyilván nem lehetett olyan csapatot kialakítani, amelyiknek van tartása és össze tudja kapni magát, ha igazán nagy szar van. A Southampton és a Charlton kiesése talán még ennél is szomorúbb: egyik esetében nagyrészt elhibázott gazdasági döntések, a másik esetében funkciótlan menedzserek és funkciótlan igazolások vezettek az elkerülhetetlen bukáshoz. Nagy kár értük.

Éppen itt az ideje, hogy eloszlassuk azt a régi tévhitet, miszerint George Best volt a szigetországi futball történetének legnagyobb fenegyereke. Bestről ugyan elmondható, ha valaki, akkor ő igazán szerette a hancúrt ("Rengeteg pénzt költöttem piára, csajokra és gyors autókra, a maradékot meg csak úgy elvertem."), de a hetvenes évek elején szinte kizárólag ügyeletes bohémek és botrányhősök szaladgáltak a pályákon, akiknek a futballról és a normális életvitelről alkotott elképzelésük merőben eltért az akkoriban általánosan elfogadottól, elég csak Rodney Marsh (Best egyik kedvenc ivócimborája, akiből majdnem festőművész lett), Stan Bowles (aki Best azon kijelentésére, hogy Belfastban szobrot állítottak neki, megjegyezte, hogy neki viszont a Ladbrokes előtt van szobra, utalva arra, hogy a csajozás meg a piázás mellett a fogadás volt a legnagyobb szenvedélye), Charlie George (aki gyakorlatilag szinte az egyik napról a másikra lett lelátói huligánból az Arsenal centere), vagy éppen Frank Worthington (aki saját bevallása szerint tizenegy klubnál fordult meg pályafutása alatt, na jó tizenkettőnél, ha a Stringfellowst - a híres londoni nudibárt - is ideszámítjuk) nevét említeni.

Ebből a nem kimondottan gyenge mezőnyből emelkedik ki Robin Friday, a Vadember, aki, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, talán még Bestnél is jobb volt. Márpedig, ha valakit két klub történetének legjobb játékosává választanak, ha egy walesi banda az egyik kislemeze borítójára teszi fel leghírhedtebb fotóját (a dalt magát pedig az emlékének ajánlja), valamint, ha a pályafutásáról és egyéb kalandjairól szóló könyvet egy rocksztár (Paul McGuigan, ex-Oasis) és egy zenekritikus (Paolo Hewitt) közösen jegyzi, akkor biztosak lehetünk benne, hogy csakis egy kultikus futballistáról lehet szó.

Nem mondható azonban, hogy Robin Friday karrierje úgy indult volna, mint a karikacsapás: miután gyerekkorában több londoni klub kölyökcsapatát is megjárta, 16 évesen már a börtönben kötött ki, majd szabadulását követően igazi foglalkozás után nézve az építőiparban kezdett el dolgozni, azonban egy alkalommal a tetőről lezuhanva fennakadt az emelő darun, és a kampó gyakorlatilag felnyársalta a fenekén keresztül. Akkori csapatának, az amatőr Hayesnek azonban nem kellett sokáig nélkülöznie extravagáns sztárjátékosát, mivel Friday csodával határos módon egész hamar felgyógyult a horrorisztikus balesetéből.

Friday-re már ekkoriban jellemző volt, hogy meccsek előtt a pályához legközelebbi kocsmában melegített és gyakorlatilag csak a kezdő sípszóra futott be. Vagy néha még akkor sem: olyanra is volt példa, hogy a Hayes tíz emberrel kezdte a meccset, mondván a Vadember majd megérkezik, ha felhörpintette az utolsó sörét is. Így is lett, csak akkor már húsz perce ment a meccs, amikor Friday csaprészegen kibotorkált a gyepre. Az ellenfél játékosai érthető módon fittyet se hánytak a részeg középcsatárra, aki szinte csak kóválygott egész meccs alatt, amíg persze a mérkőzés egyedüli gólját meg nem szerezte. Na de mit is várhat az ember valakitől, aki mellbimbói fölé a "MILD" és a "BITTER" szavakat tetováltatja?

Robin Friday hétköznap tetőfedőként dolgozott, cigizett, piált és drogozott, rockkoncerteken lógott, majd szombatonként focizott kicsit. Ruhatárát szinte kizárólag a Kensington Market standjairól szerezte be (persze egy darab valahogy mindig a kezéhez ragadt), amely a hetvenes évek elején London teljes hippilakosságát látta el extravagáns ruhadarabokkal. Friday karika fülbevalót hordott és csak farmerban, krokodilbőr csizmában, pólóban és prémgalléros bokáig érő kabátban volt hajlandó mutakozni. De nem csak ruhái miatt számított különcnek, hanem amiatt is, mert egy tizenhat éves színesbőrű lányt vett feleségül, ami mondani sem kell, hogy Enoch Powell Nagy-Britanniájában a legkevésbé sem volt egy szokványos dolog. 

Szóval ezt az embert szerződtette le 1974 januárjában, az akkoriban a negyedosztályban vitézkedő Reading menedzsere, a korábbi ír válogatott futballista, Charlie Hurley. Friday szinte az első meccsétől fogva az Elm Park kedvencévé vált: semmilyen taktikai utasítást nem tartott be soha, a legkiszámíthatatlanabb dolgokat művelte a labdával, és persze csodaszámba menő gólokat szerzett. Volt köztük olyan, amikor szinte több métert vízszintesen repülve fejelt a hálóba, mindenkit kicselezve sarkazott a kapuba, vagy a kapu elé lehasalva fejjel gurította át a gólvonalon a labdát. De mind közül a legemlékezetesebb egy Tranmere ellen szerzett találata volt, amikor a labdát negyven méterre, a kapunak háttal állva mellre vette, dekázott néhányat, majd félfordulatból bombagólt ragasztott a jobb felsőbe (egyes szemtanúk szerint, ha a lövés nem akad be, a labda valószínűleg kettétörte volna a kapufát).

Friday azonban nem csak a pályán volt sztár: egyik legnagyobb kunsztja az volt, amikor farmerjának zsebeit kifordította, a lehúzott sliccén keresztül pedig kidugta a farkát és így járkált körbe-körbe a kocsmában; ezt hívta elefántozásnak. Nem volt véletlen, hogy a klub egy süket öregember lakása felett szerzett neki albérletet, így nem lehetett probléma abból, ha reggel háromkor a lemezeit üvöltette, üres sörösüvegeket hajigált, vagy éppen csajok sikongattak a hálószobájában. Az is sokat elárul Friday életmódjáról, hogy beköltözése után az első dolga volt a lakás falait feketére festeni, hogy belőve hazatérve ne rémüljön majd halálra az óriási giccses tapétamintáktól.

Mindezek ellenére Friday csapata legjobbja volt (szinte az összes elsőosztályú klub menedzsere leruccant Readingbe, hogy megcsodálja játékát, de az életmódjáról szóló pletykák miatt szerződést soha senki nem ajánlott neki) és második (első teljes) szezonjában a Reading ki is harcolta a régóta áhított feljutást. Az egyedüli problémát talán csak az jelentette, hogy miután az ellenfél védői az egész meccs alatt faragták a sípcsontvédőt elvből nem viselő Friday-t, így néha elborult az agya és a begyűjtött piros lapok miatt havonta kellett a szövetség fegyelmi bizottsága elé járulnia. A harmadosztályban azonban már nem sikerültek úgy a dolgok, ahogy szerette volna, elmaradtak a gólok, szaporodtak a kiállítások és a balhék, és mentora, a menedzser Charlie Hurley végül úgy döntött, hogy elengedi sztárját a másodosztályú Cardiffhoz.

Új klubjánál minden ment tovább a megszokott vágányon: miután Londonban csak peronjegyet váltva szállt fel a vonatra, a cardiffi pályaudvaron azonnal lekapcsolta a vasúti rendőrség, és a klub vezetőinek kellett érte menniük, hogy kiváltsák. Rögtön az első meccsén azonban sikerült belopni magát a walesi szurkolók szívébe, mivel a Bobby Moore-ral felálló Fulhamből szinte egymaga csinált tökéletes hülyét, két gólt is szerzett, majd a világbajnok angol csapat kapitányának zacskóit is megmasszírozta, aki ezek után dühödten üldözte végig a pályán a meccs alatt.

Friday azonban egyre kiszámíthatatlanabbá vált, góljai nem maradtak el ugyan, de gyakorlatilag alig tudott már pályára lépni sorozatos eltiltásai miatt, és botrányai is állandósultak. Általában csak egy nejlonzacskóval a kezében érkezett edzésre és meccsre is, amiből mindig egy üveg száraz Martini kandikált ki (az üveget egyszer egy idegenbeli meccsre tartva a buszon majdnem a klub egyik vezetőjének a fején törte szét), vagy éppen a szálloda halljában a biliárdasztalon meztelenül állva játszott célbadobósdit a golyókkal.

Az utolsó felvonás 1977 októberében jött el (kicsivel több mint két és fél évvel readingi bemutatkozását követően), amikor a Cardiff a Brighton otthonában szerepelt. Egy bizonyos Mark Lawrenson (a későbbi ír válogatott, Liverpool-bekk és BBC-szakértő) egész meccs alatt mást sem csinált, mint ott rúgta Friday-t, ahol csak érte. A Vadember azonban megelégelte ezt és kegyetlenül fejbe rúgta a földön fekvő védőt. Azonnali kiállítás. Friday levonult a pályáról, lezuhanyzott, átöltözött (persze előtte még azért bement a hazai öltözőbe, megkereste Lawrenson táskáját és a biztonság kedvéért egy jó nagyot szart bele), és még a mérkőzés lefújása előtt elhagyta a stadiont. Soha többé nem tért vissza profi futballistaként a pályára.

Robin Friday 26 évesen hagyta abba a futballt és 38 évesen vitte el egy szívroham. Mivel akkoriban még nem nagyon közvetítettek tévén meccseket, főleg nem az alsóbb osztályokból, nem maradt fenn szinte semmilyen felvétel cseleiről és góljairól, fénykép is csak nagyon kevés. Az viszont nem lehet vitás, hogy ő volt a legnagyobb futballista, akit senki sem látott.