Rúgd és fuss!

Még nagyjából egy órán keresztül tart nyitva a transfer window Angliában, de már így is éppen elég őrült dolog történt, elég csak arra gondolni, hogy valószínűleg  több mint 100 millió fontért cseréltek klubot játékosok az átigazolási időszak utolsó napján, amiből háromszor meg lehetett volna vásárolni a jelenleg a Premier League nyolcadik helyén álló Blackburn Roverst. Nyilván a játékosokért felajánlott átigazolási díjak  teljesen elszakadtak a valóságtól, de ebben már sajnos semmi újdonság nincs, legfeljebb annak lenne érdemes egyszer utánagondolni, miért is alakulhatott mindez így.

Az viszont még ezen is túltesz, hogy az angol válogatott egykori szövetségi kapitánya a Leicester City menedzsereként állítólag képes volt leigazolni azt a játékost, aki két egymást követő tornán is kiejtette az angolokat. Mindannyian emlékszünk még arra, ahogy Ricardo kapuskesztyű nélkül, tenyérbemászóan mosolyogva védi ki Darius Vassell egyébként végtelenül gyatrán elvégzett tizenegyesét, hogy aztán az utolsó büntetőt ő maga vágja be David James kapujába a 2004-es Európa-bajnokság negyeddöntőjében (egyébként két év múlva, a németországi vébén nagyjából ugyanez a forgatókönyv ismétlődött meg). Számunkra egyébként teljesen érthetetlen, mi késztethette Sven-Göran Erikssont arra, hogy leszerződtesse az angol futballszurkolók egykori első számú közellenségét, aki az elmúlt négy évben leginkább a Betis kispadját koptatta. Talán így próbál meg Sexy Sven leszámolni a múlt szellemeivel, vagy a korábban szintén általa leigazolt Darius Vassell önbizalmát akarja házi tizenegyesrúgó-versenyekkel helyreállítani, mivel a csatár gyakorlatilag a hat éve elhibázott büntető óta képtelen magára találni?

„Valószínűleg el kell adnunk majd néhány játékost, és veszünk is pár újat. Kellene néhány védő, meg középpályás – a középpálya a kulcs.” Okos megállapítás, és az ember hajlamos lenne hamar napirendre térni felette, ha ezt bármelyik futballedző nyilatkozza, ám amikor mindezt egy korrupcióval és az emberi jogok lábbal tiprásával vádolt thaiföldi ex-miniszterelnök mondja, akkor bizony felkapja a fejét.

Márpedig a fenti mondatokat Thaksin Shinawatra, a Manchester City tulajdonosa mondta a szájával, és ez már önmagában kiverte nálunk a biztosítékot, de az igazi vicc az, hogy mindezt annak kapcsán volt képes kijelenteni, hogy nem nagyon cáfolta a bulvárhírt, mely szerint nyáron könnyen repülhet Sven-Göran Eriksson a City kispadjáról. Tény, hogy itt a blogon nem szoktunk kesztyűs kézzel bánni Sexy Svennel és szedett-vedett kompániájával, de azért ez mégiscsak egy vicc.

Emlékezzünk: a Manchester City tavaly majdnem kiesett, és a nyáron a szurkolók által csak Frank Sinatrának nevezett tulaj tényleg sok-sok pénzt ölt bele a csapatba, amely ennek megfelelően feljebb is lépett egy kategóriát, és most már kiesőjelöltek helyett a biztos középcsapatok közé tartozik. Ha Thaksin komolyan gondolta volna, hogy a Cityvel megcélozhatja a Fat Fourt és a BL-t, akkor mondjuk beletesz a klubba kétszer ennyi pénzt – és még ez se lett volna biztosíték, hiszen olyan a világon nincs, hogy egy csapat a semmiből betörjön az elitbe.

Ha Frankie Boy megkérdez bennünket múlt nyáron, mi akkor is megmondtuk volna neki, hogy a maximum egy hetedik hely, amit a City ezzel a napok alatt összedobált kerettel elérhet. Sőt, ha már így szóba elegyedtünk, akkor azt is megmondtuk volna, hogy latin-amerikai ballasztok és más kontinentális hulladék helyett olyan játékosokat is vásárolhatott volna, akik nem pukkadnak ki három hónap után. (Vicces, hogy Sexy Svent pont a City erőn felüli szezonkezdése buktathatja meg, a mester túl magasra tette a lécet az irreálisan jó rajttal…)

De igazából most nem is ez a lényeg, legyen az a City baja, hogy Bianchival meg Geovannival próbálta meg ijesztgetni a Fat Fourt – mindenki úgy csinál magából hülyét, ahogy az neki tetszik. A baj sokkal inkább az, hogy a Thaksinhoz hasonló despota tulajdonosoknál talán senki nem ártott többet a Premier League-nek, de tényleg, még a hetvenéves vénasszony sem okozott ennyi kárt az angol futballnak. Látszólag logikátlan, ki tudja, milyen üzleti érdekekhez igazodó játékosügyletek, funkciótlan, de legalább drága játékosimportok, és persze a tulajok kénye-kedve szerint elkergetett edzők, ezt köszönhetjük nekik.

Thaksin persze mondhatja, hogy a saját pénzéből nem keveset fektetett bele a klubba, és azt csinál vele, amit akar. Mi pedig mondhatjuk, hogy ne csodálkozzon, ha pofára esik, hiszen egyik pillanatról a másikra még soha, senki nem csinált klassziscsapatot, de legszívesebben azt mondanánk neki, hogy húzzon haza Thaiföldre, álljon a bíróság elé és örüljön neki, ha mégsem kötik fel. És vigye magával Abramovicsot, Hickset, Gillettet, Romanovot meg az összes többi szemétládát, és akkor a világ is, és az Egyesült Királyság is egy boldogabb hely lenne.

Úgy néz ki, hogy mégis összejött végül.

Tudjuk, hogy késő bánat, de képtelenek vagyunk kiheverni a végtelen csalódást, amit Fabio Capello kinevezése okozott. Miért is bosszantó ez ennyire?

Először is: a szövetség - szokás szerint - a leggyávább megoldást választotta. Tegye fel a kezét, aki angol kapitány akar lenni, sikították a horvát meccs másnapján, és aki a legjobban nyújtózkodott, az kapta a melót. Ja nem is, először még bravúrosan bedőltek a páholyban ásítozó Józsika, a kis zsenigyerek tréfájának, pedig ő nem is jelentkezett, csak a fejét vakarta, és persze gúnyosan legyintett, amikor megpróbálták a kispadra csalogatni.
Természetesen nem várhattunk mást. A kijutás elbukása abból a szánalmasan gyenge csoportból kódolva volt az FA utóbbi években tanúsított ügyetlenkedéseiben. A felejthetetlen müncheni 5-1 óta eltelt hat év alatt sikerült közös erővel a közröhej szintjére süllyeszteni az angol nemzeti tizenegyet. Pedig már 2002-ben látni kellett volna, hogy Sexy Sven képtelen használható és pláne izgalmas csapatot formálni a primadonnák gőgös bandájából. Meggyőződésem, hogy a Brazília elleni második félidővel kezdődött az a rémálom, amiből azóta sincs ébredés. A negyeddöntőben kiesés kifinomult specialistája lett Anglia, a kiszámíthatóság és középszer nagyhatalmává. Mindeközben a kifogáskeresés és magyarázkodás tudományában még a mágikus magyarokat is sikerült túlszárnyalni. Kedvencünk a balszerencse. Meg a pálya talaja. Továbbá az elbizakodottság. Máskor meg a kishitűség. És a Gerrard-Lampard. Ne feledjük a kapusgondokat. Az utánpótlás hiánya. Az idegenajkúakkal felhígult Premiership. A hőség. A sajtó nyomása. A lelki teher. Az orosz műfű. A taktikai sivárság. Formánkívüliség. És persze Beckham. A balszerencsét mondtuk már? Na jó.

És akkor végre jönnek a félelmetes horvátok és összeomlik a kártyavár és McClaren hazamegy és mindenkitől esernyőt kap karácsonyra és új kor hajnala virrad Angliára.

A tényt, hogy Capello egy fasz, sose vitatta senki. Ismerjük a sztorit, de nem árt felidézni: legutóbbi munkahelyén arra a nem kis varázslatra volt képes, hogy a bajnoki cím ellenére kirúgták, mert megálmodta és össze is hozta minden idők legcsúnyábban futballozó Real Madridját. Persze a diktátor úr az erély és a következetesség fedettpályás championja is. Tavaly januárban bejelenti, hogy Becks-szel nem hosszabbít, az gyorsan aláír egy soccer-csapathoz, Capello erre teátrálisan kirakja a kezdőből, majd mikor látja, hogy a csúnya játék ezúttal kevés lesz a sikerhez, visszaengedi őt, és sebesen visszavonja a sok gonoszságot, amit összehisztizett Beckhamről. Egy edző, aki nem tűri, ha támadásokat kezdeményez a csapata. Kedvenc kézmozdulata a „mindenki tűnés hátra” kódjelű lendítés, valószínűleg szíve szerint az 5-5-0 formációt alkalmazná, és egy interjúban így teszi helyre a látványos futballért reklamálókat: „ugyan, elmúltak már azok az idők.” Értse meg, kedves mester, vastagon leszarjuk a sok scudettóját, és a lilakeretes szemüvegeit, a kortárs képzőművészeti gyűjteményét, a vasfegyelem iránti elhivatottságát, továbbá, hogy mekkora motivátor hírében áll. Eleget bosszankodtunk Sexy Sven és Macca kínkeserves évei alatt. Angolhon futballt akar látni.

Hogy látunk-e futballt a három oroszlántól a közeljövőben, valószínűleg nem a szerdai Svájc elleni barátságos meccsen dől majd el. Viszont egy ilyen bohóctalálkozó pompás alkalom lehetne, hogy Capello megmutassa, alaptalanok a gonosz előítéleteink. A napokban kihirdetett, és vasárnapra 23-asra szűkített keret nem sok meglepetést tartogat. Abban ugyanis semmi furcsa nincs, hogy a debütáló mester lezseren kihagyta a századik válogatottsága előtt álló Beckhamet. Ugyan már, mit képzelt ez a széttetovált plakátfiú? Majd pont az EB-re készülő, félelmetes formában érkező Svájci gladiátorok ellen ajándékozzuk meg ezzel szép jubileummal? Hiszen nem is vagy játékban, öcsi! Hiszen ennyi kihagyás után tutira elfelejtettél beívelni, a szabadrúgásokról nem is beszélve. Az mind menne a sorfalba. You must be joking, David Beckingham! Az igazi vicc az, hogy közelgő selejtezők előtt a mostaninál ezerszer több kifogás merül majd fel, és az az ember, aki számtalan botrányos blamától mentette meg Angliát az utóbbi tíz évben, akinek gyakran a játékosok közül egyedüliként csillogott a lelkesedés és a büszkeség a szemében, hogy Angliáért futballozhat, valószínűleg örökre megragad kilencvenkilencen.

Ami a keret további újdonságait illeti, ha leszámítjuk az Aston Villa játékosok feltűnő elszaporodását, ezt a bandát McClaren is összerakhatta volna. Én speciel nem értem ezt az Agbonlahor mániát. Hivatkozhatunk arra, hogy nem klasszikus befejező csatár, de akkor is: ez a fickó november óta egyetlen gólt lőtt a Premiershipben, azt is a Wigan ellen. Apropó, tudja valaki, hogy a 70-es évek végén hol üzemelt a világ legjobb diszkója? Wiganben. Casinónak hívták és annyira menő hely volt, hogy a 78-as évvégi összesítésében a new york-i Paradise-t is megelőzve végzett a Billboard diszkóranglistájának élén. Pedig a Paradise az elektronikus zene Wembley-je ugyebár.

De vissza a csodacsapathoz. Lampard sérült, tehát még nem tudhatjuk meg, mi lesz Capello válasza a Nagy Gerrard – Lampard Dilemmára. Bár, ha belegondolunk, már nem is akkora nagy dilemma ez. Fat Frank annyira elviselhetetlenül gyengén futballozik a válogatottban (és újabban klubjában is), hogy igazából csak az a kérdés, hogy hosszútávon ki lehet helyette Stevie G párja középen. Mert ott a középpályán elég komoly gondokkal szembesülhet a mesterünk. Jobboldal üresen tátong, Wright-Phillipst egy formánkívüli Kellerjózsi is kilapítja, Bentleyben pedig egyelőre kevéssé tapinható a világverő őstehetség. Még szerencse, hogy van egy Joe Cole-unk. A keret egyébként első látásra tökéletesen rímel a fenti nyavalygásainkra. Összesen tizenegy védő, illetve védekező lelkületű labdarúgó, és 4 darab csatár, köztük egy gólképtelen újonc, továbbá egy liverpooli kispadkoptató. Lesz itt forradalom.

Capello mentségére szolgál, túl sok tér amúgy sincs a variálásra. Lássuk be, a kapust leszámítva minden poszton van legalább két ember, akinek mindig helye lesz a kezdőben. Hátul Ferdinand és Terry, középen Gerrard és Joe Cole, elöl meg Owen és Rooney. A kistörpe mondjuk mostanság tehetetlenül ficánkol a Newcastle támadósorában, de amíg a crouch-ok és walcottok a trónkövetelők, Misi fiú nyugodt lehet. Bazmeg, vessetek a mókusok elé, de akkor is az Owen – Heskey csatársorral mennénk a legtöbbre. Fájdalmas ezt kimondani 2008-ban, de akinek van jobb ötlete, kap tőlem egy dedikált Lineker sálat ajándékba.

De elég a borúlátásból és berzenkedésből.

Szétbasszuk a csokifaszú svejcieket és minden szép lesz.
 

Az átigazolási időszak általában a remény és a bizakodás ideje, még ha a januári transfer window általában nem is annyira izgalmas. Vagyunk azonban páran, akiknek ez az egy hónap konstans stresszt jelent, és összeszűkült gyomorral kapcsoljuk be a gépet, hogy esetleg nem érkezett-e egy újabb funkciótlan brazil, elefántcsontparti vagy olasz futballista a szigetországba. Persze tudjuk jól, hogy komolyabb érdekek forognak kockán annál, minthogy valakik szánt szándékkal akarnák tönkretenni a szórakozásunkat azzal, hogy folyamatosan hígítják az angol bajnokságot a többnyire középszerű, ám kétségtelenül olcsó légiósokkal, akikre egész egyszerűen nem vagyunk kíváncsiak.

A 2008. januári átigazolási időszakot most nem áll szándékunkban teljes egészében górcső alá venni, ezért kiválasztottuk a tíz legbosszantóbbat: tíz igazolás, ami kicsapta nálunk a biztosítékot, és amelynél a monitorba verve a fejünket kérdeztük: szükséges ez?!

Tamir Cohen (Bolton Wanderers)
A 23 éves izraeli középpályás a Maccabi Netanya csapatától érkezett, és nyilván akkor keltette föl a menedzserek figyelmét, amikor a válogatottjuk megverte az oroszokat most novemberben. Azon a meccsen Cohen is játszott, biztos nem volt rossz, de valamennyien jól tudjuk, mi szokott történni a világszenzációt okozó válogatottak felkapott játékosaival (lásd Salif Diao szomorú karrierjét). Cohen rögtön első bajnoki meccsén kezdő volt a Blackburn ellen, és olyan rosszul játszott, hogy a BBC újságírója nem hitt a szemének, többször is kitért rá online közvetítésében: „The most interesting element to this match so far is how bad Tamir Cohen looks.” Meglepődnénk, ha néhány sárga lapnál többet tudna felmutatni ebben a sótlan Boltonban is – jövő ilyenkor már otthon lesz.

Milan Baros (Portsmouth)
Pedig már azt hittük, megszabadultunk tőle. Miután az amúgy nem túl meggyőző Rafa Benitez nagyon helyesen kipenderítette Liverpoolból, az Aston Villát boldogította a csehek wannabe világklasszisa, aki azonban csatár létére csak két dolgot nem tud: passzolni és gólt lőni, minden más remekül megy a srácnak. Miután a Villánál sem marasztalták túlzottan, Lyonban próbált szerencsét, de ott sem ment neki túlzottan. Ekkor jött a képbe Piszkos Harry, aki nemcsak a francia-nyugat-afrikai futballisták iránt táplál beteges vonzalmat, de szereti Kelet-Európát is. Kíváncsiak vagyunk, Barosból ki tudja-e majd hozni azt, ami egyszer állítólag benne volt. A tippünk: NEM, NEM, SOHA!

Jimmy Kébé (Reading)
Be kell, hogy valljuk: fogalmunk sincs, kicsoda Jimmy Kébé. Egy kis nyomozással ugyan kiderítettük, hogy 24 éves, Mali válogatottjában játszik, és a francia másodosztályú US Boulogne csapatából érkezett Readingbe (papíron egyébként a Lens játékosa, de ott még sosem lépett pályára). Mindezek alapján élünk a gyanúperrel, hogy Jimmy Kébé semmi olyat nem tud, ami arra predesztinálná, hogy angol első osztályú klub foglalkoztassa. Legjobb esetben is hasonlóan tizenkettő-pont-egy-tucat játékos lesz belőle, mint Kalifa Cissé vagy Emerse Faé, akiket pont ugyanazért vett meg szegény Steve Coppell, mint Kébét: mert nincs pénze. Ezt őszintén sajnáljuk, Steve, de azért túlzásokba akkor sem kéne esni.

Gilberto (Tottenham Hotspur)
Pedig 31-én délután még az volt a hír, hogy nem ment át az orvosi vizsgálaton, és mi fellélegeztünk, de sajnos korán tettük. A Hertha brazil balhátvédje áprilisban lesz 32 éves, szóval sokáig nem fogja már rontani a levegőt Londonban, de akkor is. A Bundesligából igazolni eleve saját kudarcunk beismerése (erről pont a Tottenham és Paul Stalteri tudnának mesélni), a braziloknak pedig (főleg a védőknek) rendkívüli tehetségük van ahhoz, hogy nagyot bukjanak a Premiershipben. Egy név: Roque Junior. Még egy: Kléberson. Egy harmadik: Cacapa. Hát senki sem fog tanulni a múltból?

Nery Castillo (Manchester City)
Sexy Svenből elegünk van. Nem elég, hogy minden idők legunalmasabb angol válogatottját hozta össze, most feltett szándéka, hogy egy C kategóriás világválogatottat faragjon a jobb sorsra érdemes Manchester Cityből. Eleinte úgy tűnt, össze is jöhet neki, de most már végre kezd megmutatkozni, hogy Gelsonokkal, Geovannikkal és Garridókkal nem lehet rohammal bevenni Angliát. Az olasz Bianchi esetében Sexy Sven már be is ismerte önnön csődjét, de ahelyett, hogy megbízna saját kiváló utánpótlásában (ott van a kitűnő Daniel Sturridge!), eladja az általunk már többször is látott, rendkívül tehetséges Ishmael Millert, és hoz egy mexikói csodacsatárt, Castillót, aki aztán kapásból el is törte a vállát. Nem, csakazértsem fogjuk sajnálni.

Kim Do-Heon (West Bromwich Albion)
Imádjuk Tony Mowbray-t, mert tényleg egy nagyszerű manager, de azért ő is szeret ám guberálni. Legújabb zsákmánya ez a koreai középpályás, akinek még egyszer le sem vagyok hajlandó írni a teljes nevét. Tudjuk jól, miért igazol valaki távol-keleti futballistát, és ez tényleg a mai futball legszomorúbb hordaléka. Gyakorlatilag valamennyi koreai megbukott a szigetországban, de azért lassan minden csapat bespájzol egyet, most a West Brom is. Mondanunk sem kell, hogy Kim nem fog sokat játszani, amikor pedig véletlenül mégis, abban sem lesz köszönet. Meddig kell még ezt tűrnünk?!

Georgiosz Szamarasz (Celtic)
Ő ugye még Stuart Pearce hülyeségének élő mementója, a Man Citynél bukott akkorát, mint az ólajtó. A kérdés igazából csak az: mit keres ez az ember még mindig az Egyesült Királyságban? Nem vitás, hogy sokkal boldogabb hely lenne a világ, ha Szamarasz még most gyorsan visszatérne Hollandiába.

Braniszlav Ivanovics (Chelsea)
Ó, pont a Chelsea maradna ki a szórásból? Abramovics most egy szerb hátvédet vett, megközelítőleg annyi pénzért, amennyiből egy tisztességes League One csapatot már össze lehetne rakni, cserejátékosokkal együtt. Az pedig, hogy Ivanovics a Lokomotiv Moszkvától jött orosz rekordösszegért cserébe, elülteti a fülünkbe a bogarat, hogy valami bonyolult olajüzlet részeként szerződött Londonba. Ivanovicsot egyébként nem ismerjük, de ezt nem is szégyelljük, nem káptalan a mi fejünk sem. Van viszont egy olyan sejtésünk, hogy három év múlva se nagyon fogjuk tudni, hol is játszik éppen a jó öreg Braniszlav, de hogy nem Angliában lesz, abban egyenesen biztosak vagyunk.

Filippo Mancini (Manchester City)
Filippo Mancini az Internazionale játékosa, 17 éves, édesapja Roberto Mancini, aki annak idején még Sexy Sven játékosa volt a Sampdoriában és a Lazióban. A svéd pedig most tesz egy szívességet a papának, és elhozta kölcsönbe Filippót. Igen, kölcsönbe, vélhetően azért, hogy játéklehetőséghez jusson. 17 évesen. A Manchester Cityben. Rossz vicc, Sven, ellenben abszolúte szükségtelen.

Felipe Caicedo (Manchester City)
Ecuadori futballistákat úgy tűnik, csak viccből igazolnak a managerek. Említhetnénk Agustin Delgadót, aki a Southampton történetének egyik legkatasztrofálisabb igazolása volt, vagy Ulysses De La Cruzt, akit az Aston Villa szurkolói a nem túl hízelgő Useless becenévvel ajándékoztak meg. Nos, Sexy Sven úgy döntött, hogy itt az ideje a mókázásnak, és 5 millió fontért megvette ezt a fiatal ecuadori csatárt. Ha nem lesz állandóan sérült, mint Delgado, vagy szimplán ügyetlen, mint De La Cruz, akkor majd biztosan az időjárás meg a honvágy tesz be neki. Mi időben szóltunk.