Rúgd és fuss!

A minap mutatták be a sajtó képviselőinek az FA új főszponzorát, amely az elkövetkezendő három és fél évben fogja támogatni az angol szövetséget. Az FA több hónap után kötelezte el magát a Vauxhall autógyártó céggel, miután a korábbi támogatójával (Nationwide) nagyképűen nem hosszabbított szerződést, gondolván a világbajnokság után sokkal zsírosabb üzletet köthet majd a remek szereplés eredményeképpen. Nos, a terv nem vált be, de a Vauxhall állítólag még így is többet volt hajlandó áldozni évente az angol futballra, mint azt elődje tette volna, sőt tervei között szerepel a világ legrégebbi futballtornájának, a British Home Championshipnek az életrekeltése is.

Erkölcsi kötelességünk, hogy ha a kinevezésekor már olyan lelkesen kiálltunk George Burley, a Szexisten mellett, akkor emlékezzünk meg a bukásáról is. A skót válogatott kapitánya ugyanis a múlt szombati, Wales elleni csúfos, 3-0-s vereség után távozni kényszerült, ami igazából bennünket se lepett meg. A cardiffi teljesítményben ugyanis nem az volt a leginkább elgondolkodtató, hogy egy tartalékos, gyengécske walesi csapat egy félidő alatt lazán vágott hármat a skótoknak, hanem az, hogy a játékosok mennyire nem voltak képesek harcolni a kapitányukért, és az első walesi gól után szabályosan feladták a meccset. Ez pedig beszédes, hiszen a skótokról sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy ne harcolnának a halálukig, ritkán.

 

Az angolok olyanok, mint a magyar válogatott volt az elmúlt 30 évben (mielőtt szimplán csak szar lett volna), persze nyilván más szinten, de mégis: egyszerre vannak befosva és elszállva maguktól. Álldogállnak, semmi elképzelésük semmiről, előre se mennek. Egy angol válogatottnak, ha a Premiership és a Championship csapataiból random összeszedett 11 emberből áll*, akkor is jobbnak kell lennie a tegnapinál, mert fut, rúg, csíp, harap, harcol.

A fenti kritériumnak közel megfelelő skót válogatottól ezt láttuk az összefoglalóban: egy nyilvánvalóan náluk jobb csapat ellen megvolt az iksz (gratulálunk Szexistennek), mert odatették magukat. A francia-angol tényleg lassított felvételnek nézett ki a skót-horváthoz képest.

Capello nyilvánvalóan máris nagy kudarc, hatalmas hiba az ostoba FA-től, gyakorlatilag ugyanaz, mint McClaren, legfeljebb jobban áll rajta az öltöny. Hogy a többedik angol szövetségi kapitány olyan valaki legyen, aki képtelen bármit kihozni olyan, egyértelműen nagy formátumú játékosokból, mint Gerrard és Rooney - ehhez nyilván valami külön projektet kellett indítani, ez külön erőfeszítés nélkül nem jön össze. Más kérdés, hogy azt azért bizonyára Capello sem mondta Cashleynek, hogy "Fiam, te meg mikor megindulsz a szélen, akkor a középpályán mindig állj meg, tegyél egy tanácstalan kézmozdulatot, aztán pedig passzolj visszafelé, különben meghúzom a nődet!"

Nem egyszerűen az a probléma, hogy Capello kiket válogatott be, vagy milyen volt a felállás. Amikor átálltak 4-4-2-re, pont olyan motiválatlan, béna volt a játék, mint előtte. Hát nem tudták egymáshoz rúgni a labdát. A vb elképesztően kietlen meccsei, a szupermázli ellenére is elbukott Eb-selejtező után ez a meccs nem arról szólt, hogy "Hm, jaj, Ribéry kicsit elrontotta Becks ünnepét", hanem arról, hogy itt iszonyatos gáz van, ami nem orvosolható önmagában azzal, hogy Bentley lesz a jobbszélső, mert Bentley beállt és egy kicsit még hatékonytalanabb volt, mint Beckham. Ennek a válogatottnak rothadt a kultúrája és meg fogja rothasztani sorban a fiatalokat is, ha ez nem változik meg.

Olyan futballistákkal, akik nem mernek és nem akarnak futballozni, még soha senki nem nyert semmit, még barátságos meccset sem. A tegnapi angol csapat méltó párja volt a tegnapi magyarnak a maga igénytelen, önbecsülés nélküli szarakodásával.

***

*Csak a tréfa kedvéért, íme egy már-már random angol válogatott, amely talán ugyanúgy kikapott volna a franciáktól, de bizonyosan nem egy ilyen dögunalmas ótvar meccsen: Camp - Hibbert, King, Shawcross, Shorey - A. Young, Orr, Bullard, Etherington - Ebanks-Blake, A. Johnson. Már persze akkor, ha nem Capello a szövetségi kapitány, hanem mondjuk Steve Coppell.

Majdnem sikerült átsiklani a hétközi kupaforduló egyik legérdekesebb összecsapásán, ahol egy szinte már teljesen feledésbe merült egykori kupabravúrcsapat, az Aberdeen találkozott az európai kupák mindenkori germán óriásával, a Bayern Münchennel a romantikus Pittodrie Stadiumban. A skót bajnokságban jelenleg a nem valami előkelő 7. helyen álló alakulat azonban nem kis meglepetésre (ráadásul némi balszerencsével) 2-2-re végzett az UEFA-kupában a 16 közé jutásért lejátszott első mérkőzésen a néhány sztárját pihentető bajorok ellen. Ugyanez a két klub szinte majdnem napra pontosan 25 éve már találkozott egymással a Kupagyőztesek Európa Kupájában, amikoris a legészakibb skót futballváros csapata örökre felgombostűzte magát az európai futballtérképre.

Mindez még akkortájt történt, amikor az ember tökélyre fejlesztette földrajzi ismereteit csütörtök késő esténként a kis pirosszínű, de természetesen fekete-fehér Junoszty tévén titokban nézett Labdarúgó Kupanap adásain, olyan csapatneveket és a hozzájuk kapcsolódó városokat memorizálva, amelyekkel még évekkel később is elismerést vívhatott ki családi összejöveteleken, amikor a csapatok mezein (amelyek igazi színéről fogalmunk sem volt) még nem virítottak reklámok különféle sör, elektronikai cikk, vagy autó márkákat hirdetve és amikor a játékosok piszkafalábain iszonyú mókásan festettek az alsónadrágjukat is csak éppenhogy eltakaró rövidgatyák.

Az Aberdeen a nyolcvanas évek elején a skót futball eminensének számított egy fiatal mindenre elszánt menedzser, bizonyos Alex Ferguson irányítása alatt. Abban az időben a Celtic és a Rangers dominanciáját megtörve az Aberdeen megnyerte a bajnokságot, majd a kupát is, és mindezt úgy, hogy a legnagyobb sztárt, a később a Barcelonát is megjárt Steve Archibaldot eladták a Tottenham Hotspurnek. A két glasgow-i klub olyannyira nem tudott beleszólni a bajnoki címért és kupagyőzelemért folytatott harcba, hogy a korszak két legjobb csapata, az Aberdeen és a Dundee United versengését a sajtó elkeresztelte New Firmnek. Így azok számára, akik akkoriban ébredtek futballöntudatra, a skót klubfutball sokáig egyet jelentett az Aberdeennel, ami gyakorlatilag egészen Graeme Souness által a Rangers menedzsereként levezényelt angol forradalomig tartott.

1982-ben a skót kupa elhódítása után az Aberdeen a KEK-ben előselejtezőre kényszerült, hiába vitézkedett az előző években a BEK-ben és az UEFA kupában is. A svájci, albán és lengyel ellenfeleket legyűrő Aberdeen megérte a kupatavaszt, ahol az előző fordulóban a Villával, Ardiles-szel, Hoddle-lal és Archibalddal felálló Spurst búcsúztató Bayern München került Ferguson bandájának útjába. Az Olimpiai Stadionban elért gólnélküli döntetlen után, az Aberdeen a nyugat-német klasszisokból álló csapatot heroikus küzdelemben, az eredményt megfordítva 3-2-re győzte le és jutott az elődöntőbe. Az elődöntőben aztán a belga Watershei ellen játszott második meccs már puszta formalitás volt, miután a skótok az első meccsen hazai pályán simán 5-1-re nyertek.

Az akkoriban "Furious Fergie" becenévre hallgató Ferguson (állítólag nem Manchesterben kezdett különböző tárgyakat rúgdosni az öltözőben játékosai felé) csapatának igazi ereje abban rejlett, hogy az általa összeverbuvált játékosok már több éve nyomták együtt. A kapuban az a Jim Leighton állt, aki akkoriban még nem az állandó ügyetlenkedéseiről és hiányos fogsoráról volt híres, a két középső védő, a kapitány, Willie Miller és Alex McLeish keményen állták az ellenfelek rohamát, de ha alkalom adódott rá a felezővonalat átlépve sem kezdtek szédelegni, a középpályán Gordon Strachan, a vörös keverőgép és Peter Weir, a baloldali cselgép elegendő labdával tömték a két éket, a gólemszerű Mark McGhee-t és Erick Black-et, akik minden szinten termelték a gólokat. Persze nem szabad megfeledkezni az örök cseréről, John Hewittről sem, aki általában, ha már Ferguson pályára küldte és, ha már arra járt, szerzett egy-két gólt sajátmaga is. A rossz nyelvek szerint azonban nemcsak a csapategység volt az Aberdeen erőssége, hanem az Alex Ferguson által kiagyalt és edzéseken is jól begyakorolt (!) bíró megfélemlítő hadművelet. Egykori Rangers játékosként Ferguson tudta, hogy pusztán a pályán mutatott játékkal nem lehet Skóciában eredményt elérni a Celtic vagy a Rangers ellen. Ezért egy-egy vitatható játékvezetői döntést követően három Aberdeen játékos az előre megbeszélt módon körülvette a bírót, mintegy fizikai megfélemlítést alkalmazva. Ferguson a reklamáló triókat persze tervszerűen rotálta, elkerülve ezzel, hogy játékosai közül bárki túl sok sárga lapot szedjen össze.

Az 1983. május 11-én Göteborgban rendezett KEK-döntőben a Real Madriddal kellett Ferguson tanítványainak szembenéznie. Ferguson viccesen meg is jegyezte a döntőt megelőzően, hogy annak vége vagy egy nagy brit győzelem, vagy egy nagy skót vereség lesz. A körülmények azonban az Aberdeen kezére játszottak: az egész nap szakadó eső teljesen feláztatta a pályát és az Ullevi stadion lelátóit szinte csak skót szurkerek töltötték meg, mivel Skócia pont Svédországgal szemben van, így az utazás nem jelentett nagy megterhelést. A körülményeknek megfelelően az Aberdeen Erick Black révén meg is szerezte a vezetést: a csatár egy szöglet után a sárban leragadó labdát pofozott közelről a hálóba. A skót öröm azonban nem tartott sokáig, mivel Alex McLeish egy hihetetlen hanyag hazaadását csípte el Santillana és miután megkerülte Leightont, a kapus elhúzta a lábát. A büntetőt Juanito váltotta gólra. A meccs hátralévő részében hiába borult fel a pálya, az Aberdeen csak nem tudott gólt szerezni. Ekkor jött el az örök csere John Hewitt ideje. A 117. percben egy gyönyörű baloldalon futó támadást (Weir – McGhee) követően fejelt a cserecsatár a kapuba.

A nagy kupamenetelést követően az Aberdeen Football Club neve a skót klubok közül harmadikként került fel egy európai kupára. Fél évvel később a csapat aztán újabb kupagyőzelmet aratott: az Európai Szuperkupáért (ami igazából csak egy plakett volt akkoriban) rendezett mérkőzésen 2-0-ra győzte le a BEK-győztes Hamburger SV-t. Ez azonban, csakúgy mint az Interkontinentális-Világ-Toyota Kupa Tokióban rendezett meccsei, nem nagyon érdekelt már sok embert.

Az ott töltött időszak alatt Alex Ferguson mindent megnyert az Aberdeennel, amit Skóciában egyáltalán meg lehetett nyerni: három bajnoki cím, négy kupagyőzelem és egy ligakupa fűződik a nevéhez. Az első adandó alkalommal megragadta a kínálkozó lehetőséget és további még nagyobb sikerek reményében 1986-ban elfoglalta az Old Traffordról frissen eltávolított Ron Atkinson helyét. Az Aberdeen kupagyőztes csapatából azonban Manchesterben is együtt dolgozott egy ideig Gordon Strachannel és Jim Leightonnal. Ferguson hatása azonban máig érződik: a göteborgi döntőn szereplő játékosok közül McLeish, Strachan, McGhee és Black is befutott menedzserek lettek.

A fiatalokból álló Aberdeen (a két csodagól szerzője Josh Walker és Sone Aluko mindketten még csak 19 évesek) csütörtökön tehát Münchenbe látogat, hogy 25 év után újra megtréfálja a bőrnadrágot és egyúttal bebizonyítsa, hogy a skót klub nemcsak egy One Cup Wonder. Mi nagyon fogunk szorítani nekik. Go Dons!
 

Bármennyire is felnőtt FÉRFIak vagyunk, igenis szükségünk van romantikus hősökre. Ezeket sokszor a futballpályán találjuk meg, vagyis inkább találtuk, hiszen a rohamosan üzletiesedő világunkban egyre kevesebben vannak azok, akiken egyszerűen nem tudunk fogást találni. Az új skót szövetségi kapitány, George Burley szerencsére ilyen.

Manapság, amikor a club versus country disputa már dalszövegekben is szereplő fogalom, igazán üdítő az olyan példa, amely azt mutatja, hogy még ma is van becsülete a Haza hívó szavának. Miután gyors egymásutánban két skót kapitány is otthagyta a posztját egy anyagilag gyümölcsözőbb szerződésért (Walter Smith-t a Rangers, Alex McLeish-t a Birmingham csábította el), most végre van valaki, aki otthagy egy klubcsapatot a nemzeti csapat kedvéért.

Jó, a Championship középmezőnyében vergődő, anyagi gondokkal küszködő Southampton éppenséggel nem az a nagy perspektívával bíró klub momentán, de valószínűleg Burley ott sem keresett kevesebbet, mint amennyit a szintén nem túl gazdag skót szövetség ajánlott neki. És talán az sem mellékes számára, hogy ezentúl nem kell idióta klubigazgatókkal és tulajdonosokkal harcolnia, mert sajnos ilyesmiben volt része bőven.

Nem árulok el titkot azzal, ha azt mondom, hogy a régivágású sármőr és a tréningruhás bunkó tornatanár közötti hajszálvékony választóvonalon egyensúlyozó Burley nagy kedvencünk, és kicsit a mi sikerünknek is éreztük, hogy a skótok végül őt választották. A beavatottak által csak Szexistennek nevezett Burley azon kevesek közé tartozik, aki a mindennapokban is példát szolgáltat számunkra viselkedésével, tartásával és attitűdjével: mindenhol hatékonyan dolgozott, de ha kicsit is méltatlannak érezte a helyzetét, felállt és távozott (blogunk egyik szerzőjének lelki szemei előtt az ő példája lebegett, amikor nemrég felmondott a munkahelyén). Valahol mindannyian olyanok szeretnénk lenni, mint Szexisten.

A „rokonszenves skót” – ahogyan a BBC nevezte kinevezésekor – játékosként a hetvenes-nyolcvanas évek kitűnő Ipswichében futballozott, de játszott a skót válogatottban is, sőt, még a boldog emlékezetű ’82-es vb-re is kivitték. Burley játékos-edzőként kezdte manageri pályafutását, melynek rögtön első komolyabb állomása a szétesőben levő Ipswich volt, melynek nemcsak újra összerakta a darabkáit, de újra fel is vitte a Premiershipbe, ahol rögtön az első idényben az ötödik helyezést érte el, és 2001-ben őt választották az év managerévé – hiába nyert Sir Alex bajnokságot, Gerard Houllier pedig öt kupát abban az évben.




Az Ipswich-csel viszont az történt, hogy túl közel repült a naphoz, és a következő évben hiába menetelt az UEFA-kupában, ez sem mentette meg attól, hogy kiessen. Burley távozott, és egy másik halódó óriásnál, a Derby Countynál próbált szerencsét. Először benntartotta őket a másodosztályban, majd annak ellenére is rájátszást érő helyre vezette a Kosokat, hogy nem sok pénze volt versenyképes új játékosokra. Ugyan büntetőkkel elbuktak a Prestonnal szemben, mégis mindenki tisztában volt vele, hogy Szexistent kizárólag elismerés illeti az erőn felül teljesítő csapatáért.

Ezért lepett meg mindenkit, hogy a szezon vége után távozott, miután összeveszett Murdo Mackay szakmai igazgatóval (bár a rossz nyelvek szerint távozásában az játszotta a legfőbb szerepet, hogy elcsábította csatára, Marcus Tudgay feleségét…). Ekkor jött a Hearts, mely a litvániai orosz milliomos, Vladimir Romanov játékszere volt már addigra.

Burley vezetésével fantasztikusan kezdte a Hearts a 2005-2006-os idényt, amely vezette a skót bajnokságot, imponáló támadófocival, egészen addig, amíg teljesen váratlanul, 12 meccs után fel nem állt a kispadról. A despotát játszó Romanov ugyanis úgy döntött, hogy ő szeretné összeállítani a csapatot is, amihez Szexisten érthetően nem kívánt asszisztálni, és otthagyta Edinburgh-t. (Mondani sem kell, hogy azóta a Hearts bajnokesélyesből szánalmas, ütött-kopott középcsapattá süllyedt vissza, amihez ezúton is gratulálunk Romanov elvtársnak.)

2005 karácsonyán jött a Premier League-ből éppen kipottyant Southampton, melyet szokásához híven az első szezonban stabilizált, a másodikban pedig feljutásra esélyes csapattá formált, melyet ismét csak tizenegyesekkel állított meg Burley volt csapata, a Derby. Mivel azonban a Szenteknek valamennyi piacképes játékost pénzzé kellett tenniük (csak néhány név: Theo Walcott, Gareth Bale, Chris Baird, Kenwyne Jones…), idén már nem tudtak versenyezni a Championship nagyjaival, és ekkor kopogtatott a skót szövetség.

Mi pedig nagyon kíváncsiak vagyunk. Egyrészt arra, hogy a reflektorfényt eddig kerülő, csendes Burley hogyan bírja majd a nyomást – ne feledjük, hogy vetettek már be vele szemben pszichológiai hadviselést: Romanovék azt híresztelték, hogy alkoholista, a Marcus Tudgay-pletykát pedig már említettük (bár utóbbiról szeretnénk, hogy igaz legyen). Másrészt egyáltalán nem vagyunk biztos benne, hogy az évi 375 ezer fontot kereső Burley sikertelenebb lesz a remek utánpótlással bíró skótokkal, mint a fenti összeg sokszorosát kereső Capello az ősi ellenség élén.

Jellemző sztori Szexistenről, hogy egy szomszédjától tudta meg a kinevezése hírét, hiszen – ahogyan az egy igazi FÉRFIhoz illik – nem otthon szorongatta izzadt tenyérrel a mobilját, várva a döntést, hanem elment inkább kutyát sétáltatni. És ahogyan itt a bemutatkozó sajtótájékoztatón (2:07-től), elbűvölő skót akcentussal felvázolja nagyra törő terveit a skót nemzeti tizeneggyel kapcsolatban, nem tudunk nem hinni neki.

Összefonódott két olyan férfiú sorsa, akikre az elmúlt napok során már ráirányult a Rúgd és fuss! reflektorának fénye: az ír néplélek nagy szakértője, Steve Staunton lesz Gary McAllister másodedzője (illetve precízen: menedzserasszisztense) a jubileumi fasztudjahányadik alkalommal újjászerveződő Leeds United szakmai vezetőségében. A százkétszeres ír válogatott (és ezzel csúcstartó) Staunton és az ötvenhétszeres skót válogatott McAllister is a Liverpool színeiben aratta legnagyobb klubsikereit (S. 89-ben kupagyőztes, 90-ben bajnok volt, M. pedig a 2001-es kupagyűjtő csapat meghatározó játékosa; itt jegyezzük meg, hogy utóbbi persze a Leeds 92-es bajnokcsapatának is vezéregyénisége volt), s Staunton második liverpooli időszakában, 2000-ben, egy rövid ideig együtt is játszottak az Anfield Roadon. Szakmailag igazán 2003-ban találtak egymásra Coventryben, ahol a skót volt a menedzser, az ír pedig a rutinos hátvéd.