Rúgd és fuss!

A futball liga legalsóbb osztályába (League Two) való feljutásért rendezett playoff döntő szombati mérkőzését a büntetőpárbajt követően az AFC Wimbledon nyerte a Luton Town ellen. Hogy miért is érdekes ez? Egyrészt azért, mert ez a két klub 23 évvel ezelőtt még az FA kupa elődöntőjében találkozott egymással (sőt ugyanabban az évben egyikük az FA kupát, másikuk pedig a Ligakupát vihette haza), másrészt pedig az AFC Wimbledon (amelyet az elkeseredett Wimbledon szurkolók gründoltak, miután ellopták és elköltöztették a csapatukat Milton Keynesbe) kilenc szezon alatt ötödször jutott fel magasabb osztályba csattanós választ adva a szövetség egykori illetékeseinek, akik úgy vélték, hogy a szurkolók által felélesztett klub "nem szolgálja a futball általános érdekeit".

A dél-nyugat londoni puccos kertváros sokáig csak a teniszbajnokságáról és a falusias jellegű kocsmáiról volt híres, egészen a hatvanas évek elejéig, amikor egy helyi iskola diákjai által 1889-ben létrehozott Wimbledon Football Club egyre-másra nyerte a bajnokságokat, sőt az amatőr csapatok számára kiírt FA kupát is elhódította. Ekkor a sikereken felbuzdulva úgy döntöttek a vezetők, hogy kilépnek az amatőr ligából, professzionálissá alakítják a klubot, és szerencsét próbálnak az angol klubfutball alsóbb régióiban. Azonban nem ment egyik napról a másikra a futball ligába (az angol futball legfelső négy osztályát tömörítő szervezet) való feljutás, bár a hetvenes évek közepén egy remek sorozat a kupában (ahol csak egy megismételt meccsen, ráadásul egy öngóllal kaptak ki a kor sztárcsapatától, a Leeds Unitedtől, és estek ki így) az országos ismertséget is meghozta a kertvárosi klubnak, de végül tizennégy év múlva bemutatkozhattak a negyedosztályban. A csapatnál dolgozó managereknek köszönhetően (sok, később befutott szakember kezdte épp a Wimbledonnál a karrierjét: Dario Gradi és Dave Bassett is megfordult a klubnál) a kezdeti toporgás után, egymást követő feljutások következtében nem kis meglepetésre a 1986-87-es idényt már az elsőosztályban kezdhette a Wimbledon.

A klub története igazából itt kezdődik, bár akkoriban mindenki azt hitte, hogy a Wimbledon amilyen gyorsan ért fel a legmagasabb szintre, olyan gyorsan fog újra eltűnni a süllyesztőbe, a kétkedőket megcáfolva azonban a klub remek szezont produkálva a tabella hatodik helyén végzett. A Wimbledon kimondottan agresszív, durva, favágó játékstílusa, és a meghatározó játékosok (Vinnie Jones, Dennis Wise, Lawrie Sanchez, John Fashanu, Wally Downes) a pályán és azon kívül bemutatott őrült alakításai és elvetemült tréfái miatt aggatták a Wimbledonra a Crazy Gang becenevet. Nem véletlenül nyilatkozta Gary Lineker, hogy a Wimbledont "legfeljebb a teletexten érdemes megnézni", ugyanis a Crazy Gang játéka legkevésbé sem volt látványos, leginkább előrevágott labdákkal próbáltak eljutni az ellenfél kapujáig, a legritkább esetben passzoltak egymáshoz kettőnél többször egymás után, és egy kis durvaságért sem mentek a szomszédba. A klub legnagyobb sikerét egy évre rá azonban éppen a kor legszemrevalóbb futballját hétről-hétre bemutató Liverpool (amely akkoriban valószínűleg nem csak a szigetország, hanem egész Európa legjobb csapata volt, a holland légiósokkal felálló Milan ide vagy oda) ellen aratta, a semleges futballkedvelők legnagyobb bánatára a Szörnyeteg legyőzte a Szépséget: ráadásul mindezt úgy, hogy a bozontos fejű kapus, Dave Beasant még John Aldridge tizenegyesét is kitornászta nagy bravúrral.

A csapat egyre növekvő népszerűsége és sikerei azonban egy régi problémára hívták fel a vezetők figyelmét: a klubnak otthon adó Plough Lane a legkevésbé sem volt alkalmas arra, hogy benne rendszeresen elsőosztályú meccseket rendezzenek, és nemcsak azért, mert a befogadóképessége alig volt több tízezernél, hanem mert a Hillsborough-tragédia következtében a Taylor-jelentésben megfogalmazott ajánlások alapján a szövetség előírta, hogy a stadionokban kizárólag ülőhelyek lehetnek. Mivel a vezetők úgy vélték, hogy a jelenlegi pálya átalakítása túlságosan bonyolult és költséges lenne, aztán egy új stadion megépítésére vonatkozó tervüket is feladták a klubnak otthont adó Mertonban, így 1991-ben a szomszédos Crystal Palace stadionjába, a Selhurst Parkba költöztek albérlőnek, ahol egészen 2002-ig játszották a hazai meccseiket (a 2000-ben bekövetkezett kiesésük után már a másodosztályban).

Erre az időszakra már nem csak az volt jellemző, hogy a korábbi sikerekhez képest rendre a tabella alsó felében végzett a csapat, hanem gyakorlatilag naponta több tízezer fontnyi veszteség halmozódott fel, így a tulajdonos, a libanoni származású üzletember Sam Hammam (az angol futballban szerepet vállaló szélhámos szerencselovagok egyik leghírhedtebb képviselője) kapva kapott az alkalmon és részvényeinek 80%-át eladta két norvég hajómágnásnak 25 millió fontért. Az új tulajdonosok azonban egy olyan klubnál találták magukat, amelyiknek nem volt saját  pályája (mivel azt Hammam időközben saját cégének adta el további 8 millióért), a költségei nagyságrendekkel meghaladták a bevételeit, és a többi londoni klubhoz képest a szurkolói bázisa is elenyésző volt. Talán nem véletlen, hogy az üzletbe úgy mentek bele, hogy valaki elhitette velük (valószínűleg maga Hammam), hogy a Premier League nem fog akadályt gördíteni a klub Dublinba való költöztetése elé, azonban mivel az ír szövetség megvétózta a tervet, új megoldás után kellett néznie a tulajdonosoknak, és így került a képbe a Londontól 80 kilométerre fekvő Milton Keynes nevű város.  

Milton Keynes gyakorlatilag a várostervezők fejéből pattant ki, amikor a második világháborút követően a túlnépesedett London tehermentesítésére a kormány  az ország dél-keleti részében új városok létrehozatalát határozta el. A települést, amely 1967-ben városi rangot kapott, a környékbeli nagyobb városoktól (London, Birmingham, Leicester, Oxford, Cambridge) egyenlő távolságra tervezték, hogy önmagában egy regionális központ lehessen. A baj csak az volt, hogy értelemszerűen nem volt a környéken egy épkézláb futballcsapat, bár ez igazából az elején nem okozott gondot, mivel a város lakossága máshol született, nőtt fel, vagy élt korábban, így mindenkinek megvolt már a kedvenc csapata, amelyiknek akár még rendszeresen járt is a meccseire. A városvezetőket azonban nem hagyta nyugodni a kérdés, és a hetvenes évek elejétől próbáltak nehéz helyzetbe sodrodó vagy stadion nélkül tengődő klubokat a városba csábítani, így felmerült többek között a Charlton, a Luton, a Wimbledon, sőt később még a Queens Park Rangers Milton Keynesbe való költöztetésének ötlete is (az angol futball szabályai elvileg nem teszik lehetővé, hogy az észak-amerikai sportoknál bevett módon ráncigáljanak klubokat városról-városra, mivel az esetleges költözésnél figyelembe kell venni a már a környéken honos klubok érdekeit, de a város földrajzi fekvése miatt ilyen problémával nem kellett számolni Milton Keynes esetében), de a megkeresett klubok mindegyik esetben nemet mondtak az ajánlatra.

Az egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő, és a Premier League-ből éppen kipottyanó Wimbledont egy élelmes helyi vállalkozó, a korábban zenei producerként ügyeskedő Pete Winkelman egy konzorcium nevében kereste meg egy újabb ajánlattal, hogy az egyre növekvő városnak harmincezres stadiont építene (természetesen egy leendő bevásárlóközpont árnyékában), de mivel a helyi klubok egyike sem jutna el valószínűleg soha az életben olyan szintre, hogy jogot formálhasson az új stadionra, ezért nem maradt más, mint egy létező klubot elcsábítani, és így megszerezni az indulási jogosultságát. A Wimbledon vezetőinek és tulajdonosainak is tetszett az ötlet, és nyomban tárgyalásokat kezdtek a költözés ügyében. A szövetség és a liga képviselői azonban nem hagyták jóvá a klub elköltöztetését, bár az érdekeltek fellebbezése nyomán létrehozott panel (amelynek többek között az angol futballt a háttérből máig irányító David Dein, egykori Arsenal-tulajdonos is tagja volt, aki akkoriban éppen azon mesterkedett, hogy a klubját a Wembley-be költöztesse) eljárási hibákra hivatkozva szabálytalannak minősítette az elutasító döntést, és a szövetség egy háromtagú független bizottságot hozott létre az ügy eldöntése érdekében. A bizottság 2002 májusában ha nem is egyhangúan, de végül hozzájárult a Wimbledon Milton Keynesbe való költöztetéséhez, kihangsúlyozva természetesen a döntés kivételes jellegét. Az időközben a harmadosztályba visszacsúszó és csődközeli helyzetbe kerülő klubot Winkelman felvásárolta, átkeresztelte Milton Keynes Dons Football Clubra, és az így létrejött új klub a 2004-05-ös bajnokságban a hazai meccseit már Milton Keynesben játszotta (az új stadion elkészültéig a futballra alkalmassá tett National Hockey Stadiumban).

Természetesen nem nehéz kitalálni, hogy a Wimbledon kitartó szurkolói hogyan élték meg, hogy ellopták tőlük kedvenc csapatukat: folyamatosan tüntettek a szövetség épülete előtt, de ez sem hatotta meg az illetékeseket, így a szurkolók képviselőiből álló szervezet egy új klubot alapított AFC Wimbledon néven, amelyet aztán rögtön be is nevezték az angol futball kilencedik vonalába. Ekkor az a helyzet állt elő, hogy a szurkolók által gúnyosan csak Franchise FC-ként emlegetett klub mellől szépen elfogytak a szurkolók, így az utolsó Londonban eltöltött szezonjában a csapat meccseire általában csak párszázan voltak kiváncsiak, körülbelül tizedannyian, mint amennyien a szurkolók által újonnan alapított AFC Wimbledon mérkőzéseire jártak ki.

A szurkolók az első összecsapásukat tehát már az alapításkor megnyerték, az már csak hab volt a tortán, hogy az MK Dons hivatalosan nem tarthatta magát a Wimbledon jogutódjának, így nem tarthatott igényt a klub korábban elnyert trófeáira sem, amelyeket szépen visszautaztattak Mertonba, hogy azokat egy közkönyvtárban állítsák ki. Nem sokan gondolták volna akkoriban, hogy az angol futballt azóta még inkább eluraló pénz hatalma elleni legelső kísérlet ilyen rövid időn belül sikeres lesz. A huszonhárom évvel ezelőtt megnyert kupadöntő egyik hőse, a kapus Dave Beasant a minap azt nyilatkozta, hogy a szombati győzelem a legnagyobb diadal a klub történetében, amely még a legendás kupagyőzelmet is elhomályosítja. A végső győzelem azonban még hátravan, az AFC Wimbledonnak fel kellene jutnia a harmadosztályba ahhoz, hogy a szurkolók által feltámasztott klub végül a pályán is összemérhesse erejét a Franchise FC-vel, amelyik ellopta tőlük a csapatukat.

Nemrégiben közzétettük itt a blogon London szurkolói térképét, amiből kiderül, hogy melyik klubnak hol van a pályája, és nagyjából merre található a szurkolói bázisa. Nagyon úgy néz ki, hogy ez a térkép hamarosan át fog rajzolódni, mivel két nagymúltú londoni klub, a Tottenham Hotspur és a West Ham United is harcba szállt, hogy megkaparintsa a 2012-es londoni olimpiára London észak-keleti felében található Stratfordban épülő stadiont a játékok lebonyolítását követően.

A fenti térképről nemcsak az derül ki, hogy Londonban 14 (!!!) futballklub található (sőt 15, ha a Watfordot is londoninak tekintjük, mivel a várost körülvevő M25-ös autópályán belül található), amelyek közül még minket is meglepett egy név, hanem az is, hogy a lakosság melyik csapatnak drukkol a város melyik felében. Itt természetesen nem a trófeavadászokra kell gondolni, vagy azokra a "szurkolókra", akik minden szombat délután a kanapéról szorítanak kedvenc csapatuknak, a Manchester Unitednek.

Nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy a Rúgd és fuss! szerzőinek egynegyede egyáltalán nem közömbös az egyik dél-londoni kiscsapat, a Crystal Palace iránt, sőt annak dandy tulajdonosa, Simon Jordan is régi idolunk itt a blogon. Manapság azonban nem olyan nagyon vidám dolog Palace-drukkernek lenni, mivel szinte kizárólag aggasztó hírek érkeznek a Selhurst Park környékéről. Kezdődött ugye minden azzal, hogy a klubot a liga kizárta az átigazolásból, mert nem tudták a játékosok bérét időben fizetni, de már ekkor lehetett sejteni, hogy hamarosan nagyobb bajok is lesznek. A bajnokság elején általunk akár még az osztályozós helyek egyikére is esélyesnek tartott Palace jelenleg a kiesőzónában sínylődik, miután a Football League 10 pontos levonással sújtotta a klubot, mivel az csődöt jelentett. A Palace utánpótlás-akadémiájának egyik legújabb gyöngyszemét, Victor Mosest már a csődgondnokok adták el a Wigannek a téli átigazolási szezon utolsó napjaiban, és ha mindez nem lenne elég, már menedzsere sincs a klubnak, mivel a nagypofájú Neil Warnockot kivásárolta a szintén londoni QPR. A helyzet tehát nem túl bíztató, és pont az ilyen nehéz időszakokban van a legnagyobb szükség a szurkolók támogatására, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a napokban még London félnótás arisztokrata polgármestere, Boris Johnson (aki egyébként a futball szabályaival kevéssé van tisztában) is együttérzéséről biztosította a klubot.

Mi is úgy gondoltuk, hogy tenni kellene valamit, és megkérdeztük Maros András írót, lenne-e kedve írni valamit a blogra. Marosnál tökéletesebb személyt talán nem is találhattunk volna, hiszen maga is vérmes futballszurkoló, aki például 8 éves kisfiúként arra kényszerítette édesapját, hogy a meccs kezdete után két perccel azonnal hagyják el a Népstadiont, miután kedvenc játékosát kiállították, a kritikusok egyszerűen csak a "magyar Nick Hornby"-ként emlegetik, és nem mellesleg ugye a Crystal Palace is közel áll a szívéhez. Maros írásából nemcsak az derül ki, hogyan lesz valaki egy angol kiscsapat szurkolója, hanem például az is, hogy hogy miféle építmény is a Palace otthona, a Selhurst Park, vagy éppen, hogy mi szólal meg recsegve a hangszórókból minden egyes hazai gól után.

2000 decemberében lettem Crystal Palace-drukker. Londonban, egy szerdai napon. Véletlenül. Nagy Gergő barátommal meccsre akartunk menni, mert épp nem szakadt az eső (csak esett), és mivel a londoni Premier League meccsekre minden jegy elkelt, lejjebb kellett keresgélnünk. Egyetlen lehetőség kínálkozott: Crystal Palace-Wimbledon, másodosztály. A stadion központi számát híva egy középkorú hölgy jelentkezett, aki a színházi közönségszervezők lelkesedésével ajánlotta figyelmünkbe az íróasztalán fekvő tízezer jegyet. Kettőt félretetettünk.

A fiúk még az öltözőben voltak, amikor én már Palace-drukker voltam. Ekkor még nem teljes értékű, az igaz, de valami elindult – izgalom, jóleső nyugtalanság kerített hatalmába, éreztem, hogy vérkeringésem felpezsdül, nyáltermelődésem felgyorsul. Az öreg Selhurst Park hangulata – főleg a nyugdíjas szektoré, ahová a jegyünk szólt – megbizsergette a lelkemet. Az óvodásokra méretezett beengedőkapun átjutva, a meredek lépcsőket megmászva, piciny, recsegő, piros-kék faszékeinkbe ülve szétnéztem, és egy makettet láttam magam körül. Egy játékstadiont, amit egy puha kezű, pipadohány illatú nagypapa épített az unokájának bolyhos, barna kardigánban, zsínóron lógó bifokális szemüvegben. Nem stimmeltek az arányok. Úgy tűnt, minden csak egy karnyújtásnyira van, az előttem ülő úr keménykalapja éppúgy, mint az apró pálya végében, a bársonygyepből kiálló két kapufa, vagy a vendégszektorban lengő Wimbledon zászlók. Ha kedvem szottyan hozzá, odanyúlok, és két ujjamat összecsiptetve leállítom a lengetést. Mintha nem is igazi focira készülnének. Hanem rugós focira. Sok stadionban jártam már, de ilyen, vagy ehhez hasonló mesebeli atmoszférát sehol sem éreztem. A reflektorok tompa fényt bocsátottak a gyepre, fényerősségük az előírtnak legfeljebb 70%-a lehetett.

Aztán kijöttek a fiúk, és végleg eldőlt minden. A sorsom visszafordíthatatlanná vált: Palace-drukker lettem. Gergő is.

A tisztán focizó sasok elegáns, nagyvonalú megoldásai (az első perctől) éles kontrasztot mutattak a habzó szájjal küzdő-hajtó, sokat szabálytalankodó Wimbledon kapkodásával szemben.

A Palace-rigmusok pontos szövegezését soronként, lassan, türelmesen ismertette velünk egy szomszéd úr, legalábbis a klasszikusokat, mert az újakkal kapcsolatban már ő sem volt képben (pl. nem ismerte a „One Dougie Freedman / There’s Only One Dougie Freedman”-t – amit a Guantanamera dallamára kell énekelni), ezeket a fish and chipset zabáló fia tanította meg nekünk (és egyúttal apjának is). A gólok után felzendült a Glad All Over – magnóról, hurutosan, körülbelül olyan minőségben, ahogy a peremkerületekben cirkáló IFÁ-ból szól a „Hagymát, krumplit!”.

A Palace 0-1-ről fordított, és nyert 3-1-re. (Az annyi mint három Glad All Over!)

A kezdőcsapat a következő volt: Kolinko, Smith, Austin, Zhiyi, Ruddock, Mullins, Morrison, Black, Thomson, Forssell, Freedman.

Hamar lettek kedvenceim.

Mindjárt Kolinko, a bokszoló képű, ferde orrú, szimpatikusan bamba lett kapus, aki a világ egyik leghiggadtabb sorfalállítója. Gyakorlatilag két ujjal, finom csuklómozdulatokkal, egyetlen hang nélkül – se egy left, se egy right – rendezgeti a lövés elé felsorakozó embereit.

Fan Zhiyi, a kínai védő másik nagy kedvencem. Őt igen erőteljes pályajelenlét jellemzte, valamint az ázsiai sztereotípiát meghazudtoló testmagasság. Zhiyi sosem volt ügyes, sőt, kimondottan zavarba jött, ha hozzá került a labda, de nem baj; akit mindenki csak „Nagy Fal”-nak hív, attól nem is kell elvárni plusz cselt a felszabadító rúgás előtt. A csatár elé állt, a csatár meg hanyattesett. Ezt tudta Zhiyi, de ezt nagyon. A 2001-es évzáró banketten „Az Év Játékosa” címet vehette át a tulajdonostól. Sokáig a kínai válogatott csapatkapitánya volt.

Tommy Black, az autisztikusan pislogó örökkisfiú ártatlan külseje ellenére – és középpályás létére – konstans veszélyt jelentett az ellenfelek kapujára.

Clinton Morrison a Palace „valahogy mindig ott termő” csatára, akit, ha nem a Palace-ban játszott volna, nyilván a liga egyik legellenszenvesebb, legpimaszabb játékosának tartottam volna. Így viszont az egyik kedvencem lett. Clintont onnan lehetett nagyon messziről megismerni, hogy az ellenfél kapuja előtt állva csípőre tett kézzel várta a gólpasszt, és mindig zokon vette, ha a labdát nem a lendülő lábának rüsztjére kapta. Remek színészi adottságokkal rendelkezett, amit a szurkolók örömére leginkább a tizenhatossal körülkerített színpadon kamatoztatott.

És hát Dougie Freedman, természetesen. Vele kellett volna kezdenem: a fésületlen skót sráccal, a kulcsfontosságú mérkőzéseken mindig megbízhatóan jól játszó gólfelelőssel, akinek meccseket eldöntő villanásait egyszerűen nem lehet elfelejteni. (A Crystal Palace történetében egyedülálló teljesítmény fűződik a nevéhez: a Grimsby Town ellen tizenegy perc alatt ért el mesterhármast.)

Múlt időt használtam, mert ez a csapat már nincs. Jöttek-mentek játékosok, menedzserek, de nekem mindig ez marad a Palace-om, a 2000-2001-es csapat, ebbe szerettem bele. Rendes drukkerhez méltóan persze azóta is követem a Palace sorsát, bár bevallom, egyre nehezebben megy, sőt most már alig. A földrajzi távolság, sajnos, rám elidegenítőleg hat. Nem vagyok az a típus, aki megelégszik a másnapi újságban olvasható információval, a bajnoki eredményekről, az átigazolásokról szóló hírekkel. Ott kell lennem a helyszínen, ki kell járnom a meccsekre. Nekem csak így megy.

A Wimbledon elleni mérkőzés után láttam még élőben öt másikat: három hazait és két idegenbelit, de azokon, az első randevúhoz képest, már más jellegű benyomásokat szereztem – a csapatot már nem az elegancia jellemezte, hanem sokkal inkább a (tíz perces blokkonként) hullámzó teljesítmény és a balszerencse. Mindez persze csak mélyítette bennem a szimpátiát: egy Magyarországon szocializálódott ember ilyen csapatnak kell hogy drukkoljon.

Amíg a külföldi bajnoki meccsek megtekintése luxusnak számított, John Bull Pubokba jártunk, a rejtekhelyeikről előbújó furcsa lényekhez csatlakozva, akiket ugyancsak a Sky Sports és a Palace vonzott a sörözőbe. A Liverpool elleni FA kupa visszavágóra például öten jöttünk össze (ilyen nagy létszám se előtte, se utána), és hallgattuk a másik asztalnál álló (!), Budapesten turistáskodó liverpooliak gúnyos megjegyzéseit. Kifelé menet egyforma cinikus mosolyt küldtek felénk, lefitymáló, fölényes liverpooli mosolyt, féloldalasat, amilyet itthon csak Nyilasi Tibor tud, persze ő nem cinizmusból, hanem mert mindig így mosolyog.