Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A skót bajnokságból az angol válogatottba

Soha nem fogadtuk kitörő lelkesedéssel, ha fiatal, reményteli pályafutás előtt álló játékosok igazoltak a skót bajnokságba, legyen akár szó a Celticről vagy a Rangersről. Nem mintha nem kedvelnénk a skót focit, de az utóbbi években sajnos sok említésre méltó dolog nem történt ott fenn a határ északi oldalán (a Celtic UEFA Kupa döntőbeli szereplésén kívül 2003-ból), és mi nem osztjuk azt a nézetet, hogy a skót bajnokság legjobbjai a Premier League-ben is megállnák a helyüket, a Championshipen meg egészen egyszerűen átgyalogolna  Rangers vagy a Celtic (jól mutatja ezt, hogy a Middlesbrough-nál Gordon Strachan által összeverbuvált skót vegyes a teljes szezont nagyjából a kiesőzóna környékén tölti). Így teljesen értetlenül álltunk a Burnley-ben szárnyait bontogató északír Kyle Lafferty Rangersbe szerződése előtt, végtelen ostobaságnak tartottuk, hogy Joe Ledley a Bajnokok Ligájában való szereplés reményében (mire elkezdődött a bajnokság a Celtic már nem is volt érdekelt a BL küzdelmeiben) a Celtichez igazolt, otthagyva a története egyik legizgalmasabb idényére készülő Cardiffot, és annak is nyilván jobban örültünk volna, ha régi kedvencünk, Gary Hooper inkább a Derby, a Boro, a Leeds vagy a Newcastle ajánlatát fogadja el ahelyett, hogy elmegy eltemetni a karrierjét a Celtichez. Úgy tűnik azonban, hogy nem volt igazunk, és Hooper nem tett rossz lóra a váltással, mivel Stuart Pearce, az angol utánpótlás válogatott kapitánya meghívta a csatárt a dánok és az izlandiak elleni meccsre készülő keretbe.

Tavaly a Championship góllövőlistáján második helyen zárt Hooper Glasgow-ban gyakorlatilag ugyanott folytatta, ahol a tavalyi idényben abbahagyta: a szezonban már 15 gólnál jár, és egy hónappal ezelőtt többek között az ő góljaival intézte el a Celtic az ősi rivális Rangerst. Valószínűleg ez a dupla győzte meg végleg Pearce-t arról, hogy kipróbálja a nevelőegyesületén kívül (Tottenham Hotspur) korábban kizárólag kiscsapatoknál (Grays Athletic, Southend United, Leyton Orient, Hereford, Scunthorpe) megfordult csatárt, sőt még az sem jelentett akadályt, hogy Hooper már a 23. életévében jár, mivel a sorozat kezdetén még 21 éves volt. Az már sokkal inkább meglepő, hogy egy angol futballista skót klub játékosaként kapjon meghívót a válogatottba, amire elég ritkán került sor a múltban, például  amikor a nyolcvanas évek második felében a Graeme Souness vezette Rangers legalább féltucat angol válogatottal (Woods, Stevens, Steven, Butcher, Wilkins, Hateley) állt fel rendszeresen (amihez persze az is nagyban hozzájárult, hogy az angol klubokat a Heysel tragédia következményeként kitiltották az európai kupákból), vagy Paul Gascoigne esetében, aki a balul sikerült római kalandja után Skóciába szerződött, és Rangers-játékosként vett részt az 1996-os Európa-bajnokságon.

2 Tovább

Auf Achse

Igen, nem tévedés: az angol utánpótlás válogatott végre döntőt játszott az Európa-bajnokságon. Ez feltétlenül örvendetes dolog. Ezenkívül azonban más ok az örömre és az optimizmusra nincsen. Az U21 Eb svédországi döntőjében ugyanis Németország nemcsak, hogy teljesen megérdemelten zúzta szét az angol reményeket, de egyszersmind azokat a hangokat is elhallgattatta, amelyek a pénteki elődöntő után azt gondolták, hogy most egy új korszak veheti kezdetét, miután végre egyszer az angolok is nyertek egy tizenegyespárbajt. Az utóbbi váratlan fordulat sikerrel feledtette el azt a tényt a közvéleménnyel, hogy Angliának sikerült egy háromgólos előnyt leadnia szűk negyedóra alatt, ami azért még ezen a szinten is minimum röhejes. Majdnem ennyire volt nevetséges az is, hogy hirtelen az angol U21 kapitánya, Stuart Pearce mekkorát nőtt a világ szemében, csak mert a csapata végre egyszer az életben jól rúgta a tizenegyeseket. Szexi Sven például egyből beajánlotta szegény Psychót szövetségi kapitánynak a Nagyoknál, ami már tegnap is marhaságnak tűnt, most viszont végképp egy vicc.

Pearce lehet, hogy döntőbe vezette ezt a csapatot, de sajnos pont ugyanolyan gyávának és töketlennek tűnt, mint mentora, Szexi Sven. Eleve képes volt két csatárt (!) jelölni egy 23-as keretbe (ez eggyel kevesebb támadó, mint amennyit a jogosan támadott Eriksson vitt ki magával három éve a németországi vb-re), és történetesen mindkettő kipontozódott a svédek elleni mozgalmas elődöntőn. Úgyhogy a döntőre ott maradt egy szem csatárnak Theo Walcott, akiről sok minden jót lehet mondani, csak pont azt nem, hogy használható lenne csatárként. Innentől kezdve már csak abban lehetett bízni, ami a korábbi meccseken is sikert hozott az angoloknak: a szögletekben és a szabadrúgásokban, de hát sorozatban ilyen taktikával azért nem szokott meccset nyerni senki. Walcott súlytalanul kínlódott elöl, és hiába volt mellette két jó szélső (Milner és Johnson), ha egyszerűen középen nem volt senki, akit érdemes lett volna keresni a labdákkal.

Az első pár perc reményteljes angol akciói után aztán a németeknek is leesett, hogy itt nincs mitől tartani, és miután kiismerték az angol védelem leggyengébb pontját, gyorsan rúgtak is róla egy gólt. Anglia válaszként ugyanolyan veszélytelenül passzolgatott a kezdőkörben, mint azelőtt, de akkor még lebegett valami halovány esély, hogy majd a szünetben Psycho leordítja a fejüket, és akkor majd... majd. Hát nem tette. Egyetlen változtatása az volt, hogy az egyik indiszponált védő helyett beküldött egy másikat, a támadójátékhoz nem nyúlt. Úgyhogy maradt elöl három súlytalan fiú, mögöttük meg három középpályás sarabolt reménytelenül, de mielőtt bárki is elkezdhetett volna reménykedni bármiben, az eltiltott Joe Hartot helyettesítő kapus, Scott Loach bakizott egy akkorát, amekkorát csak angol kapus tud sorsdöntő szituációban, és ezzel el is dőlt a meccs.

Anglia ekkor egy kicsit elkezdett küzdeni: Lee Cattermole lőtt egy kapufát (csaknem egy órát kellett várni az első angol kapuralövésre), James Milner pedig parádés cselek után gólpasszt adott Adam Johnsonnak, de ő csak ki tudta hagyni azt a ziccert is. És ennyi volt. Az angolok egyre kevesebb meggyőződéssel mentek előre, a németek pedig olyan könnyedén mentek át a fellazuló védelmen, mint Guderian páncélosai Észak-Franciaországon. Csak idő kérdése volt az újabb német gól, de a két főbűnös, Cranie és Loach gyorsan összehozta ezt is, a negyedik után pedig úgy döntöttünk, hogy nekünk ennyi elég is lesz - fizettünk és elmentünk kurválkodni a Gödörbe.

Persze jól tudjuk, hogy az utánpótlás-tornák lényege úgysem a trófea, hanem az, hogy minél több játékost adjanak majd a felnőtt csapatnak. A döntőben látottak alapján azonban nem tudom, ki az, akinek Walcotton kívül van minimális esélye arra, hogy Capello felfigyeljen rá. Az ezer éve U21-es Milnernek talán, meg a döntőt kihagyó Hartnak és Agbonlahornak úgyszintén, de a többiekből csak ugyanaz a töketlenség látszott, amit már megszoktunk az angol válogatottól. Még annyit, hogy a döntőbe kerülés azért nagy eredmény, hiszen ez igazság szerint nem volt egy túl erős csapat. Csak néhány játékos, aki kora alapján befért volna, de ilyen-olyan okok miatt hiányzott: Aaron Lennon, Tom Huddlestone, Matt Derbyshire, Cameron Jerome, Steven Taylor, Danny Welbeck, Sylvan Ebanks-Blake, David Wheater, Matty Fryatt. Nélkülük egy szárnyaszegett, fásult, súlytalan csapatot láttunk a döntőben, megfejelve egy vérlázítóan impotens edzővel, és a nagyrészt ügyes törökökből és afrikaiakból álló német válogatottnak így nem is volt nehéz dolga. A csapat nagyobbik része még utánpótláskorú marad két évig, a többieket viszont sanszos, hogy nem nagyon fogjuk már látni a háromoroszlános mezben.

0 Tovább

Rúgd és fuss!

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek